Egy férfi az esőben

Reggel van, csörömpölt az ébresztő, Sarah álomittasan elhallgattatta, kimászott az ágyból és leballagott a konyhába kávét főzni. Szerette a frissen főtt kávé illatát, jólesett belélegezni kellemes aromáját. Rákönyökölt a pultra, s az álmossággal küzdve élvezettel kortyolgatta.
Mióta Robert elköltözött, egyedül élt a nagy házban. Eszébe jutott, hogy el kéne adnia, de annyi emlék kötötte ide – a gyermekkora, a szülei, Roberttel közös életük –, hogy nem volt szíve hozzá. Amíg együtt laktak, több élet volt a házban: mindent közösen csináltak, takarítást, főzést, tanulást vagy éppen szórakozást. Később a munkát is.
Aztán Robert megismerkedett Jane-nel, feleségül vette és elköltöztek. Nem szomorkodott miatta, inkább örült a fiatalok boldogságának. A testvére mondogatta neki, jó lenne, ha megismerkedne valakivel. Ne zárkózzon be, inkább járjon többet társaságba, ismerkedjen, randizzon, hisz’ még alig múlt harminc éves. Sarah elhatározta, csak olyannal köti össze az életét, akit őszintén, szívből szeret. Érdekből, vagy azért, hogy ne legyen egyedül, soha. Voltak néhányan, akik legyeskedtek körülötte, azonban egyiküknél sem érzett semmit. Jólesett neki az udvarlás, de hamar lezárta mindegyiket; nem akarta, hogy hiú reményeket tápláljanak. Nem volt kacér, mindig természetesen viselkedett. Határozott, életvidám nő, aki még nem találta meg élete párját.
Habár most mindennek érezte magát, csak éppen határozottnak és életvidámnak nem. A közelmúlt eseményei teljesen felforgatták az életét. Nem volt elég Robert balesete, hozzájött Jane hűtlensége is. Még most sem értette – pedig már eltelt jó pár nap, mióta megtudta –, egyszerűen nem fogta fel ép ésszel, mi történhetett velük. Robertet nemsokára hazaengedik – vajon hova haza? –, meglepően gyorsan javult az állapota. Már önállóan tudott járni, kisebb sétákat minden gond nélkül megtett, rövid időre a parkba is kiment. Ha így folytatja, pár nap, és vége a kórházi életnek.
Mindennap meglátogatta, akárcsak Jane. Neki mindig örült, a feleségével viszont teljesen közömbösen viselkedett. Nem veszekedett, nem zúdította rá szemrehányásait, ha a nő kérdezett tőle valamit, kurtán válaszolt, de amúgy nem állt szóba vele. Sarah már-már sajnálta, aztán eszébe jutott, hogy mit tett.
Néha összefutottak Daniellel és a többiekkel – ők mindig együtt mentek Roberthez, vidámabb volt a hangulat, ha ott voltak.
Emily nagyon haragudott Jane-re, köszönésen kívül figyelemre sem méltatta, a többiek – Daniel, Charlotte és Mason – beszélgettek vele. Valahol sajnálták őt, mert látták, mennyire igyekszik.
Mindketten mindig vittek valamit – gyümölcsöt, sütit, vagy egy szál virágot –, de amit ő vitt, azt jó étvággyal elfogyasztotta, a feleségéé vagy a szemétben landolt, vagy odaadta a nővéreknek. Robert nem akarta bántani az asszonyt, ezért akkor szabadult meg tőlük, amikor már nem volt ott. Sarah ezért még jobban becsülte őt. Nagyon szenvedett miatta – hiába akarta titkolni, sokkal jobban ismerte, mintsem hogy előtte palástolni tudta volna. Mosolygott, olykor még nevetett is, igyekezett természetesen viselkedni, de a testtartása, a szeme elárulta. Ez a helyzet, amibe önhibáján kívül belekerült, dermesztő és sokkoló volt.
Sarah attól tartott, nehogy valami baja legyen mentálisan. A legrosszabb az, hogy gőze sem volt, hogyan könnyíthetné meg, vagy hogyan segíthetne. Rengeteget gondolkozott ezen, valójában állandóan e körül forogtak a gondolatai. Annyit tehetett, hogy elhalmozta a szeretetével, és legalább arra a rövid időre, amíg bent volt nála, feledtette vele a gondjait. Ez sem volt egyszerű.
Megitta a kávéját, elhessegette a gondolatait, megmosakodott, felöltözött és bement dolgozni.
Útközben megszólalt a mobilja, Daniel hívta.
– Szia, Sarah. Tudod már, mikor mehet haza Robert?
– Még nem, bár ha így javul, szerintem pár napon belül. Miért?
– Arra gondoltunk, hogy szervezünk egy kis ünnepséget a tiszteletére. Jó, tudom, nem igazán alkalmas az idő rá, de nagyon szeretnénk néhány kellemes órát eltölteni veletek valami jó helyen. Ő is örülne ennek, nem gondolod?
– Jó ötlet, majd megbeszélem vele és értesítelek benneteket. Legalább eltereljük a gondolatait – válaszolt a nő.
Jólesett, hogy ennyire törődnek Roberttel, végül is nagyon régi barátság fűzte őket egymáshoz. Úgy gondolta, ha összefognak, sokkal több eséllyel fognak megoldást találni. Ettől kicsit felderült, máris jobban érezte magát, és talán még a jövőt is kedvezőbbnek látta.
Beért az üzletbe, Jane már ott volt.
Megbeszélték a rendeléseket, elindították a kiszállítást, átvették a napi teendőket és belemerültek a munkájukba.
A nap végén Sarah elzárta az iratokat, épp indulni készült, amikor belépett a sógornője.
– Én végeztem mára, megyek a kórházba, nem jössz velem?
– Most még nem – válaszolta Jane –, előbb elintézek néhány dolgot, majd este én is benézek. Vásárolnom kell, a mosodába is megyek, és még takarítok otthon. Elhanyagoltam a teendőimet az utóbbi időben. – A nő most is szomorú volt, mint mindig, de egy halvány félmosoly megjelent a szája szegletében.
Ugyanúgy szenved, mint mi, vagy talán még jobban – gondolta Sarah.
– Rendben, majd megemlítem Robertnek, hogy te is jössz. Azért, bárhogy viselkedik veled, tudom, hogy hiányzol neki. Nagyon szeret téged, ugye tisztában vagy vele? Csak idő kell neki, igaz, lehet, sok idő. Légy vele türelmes, hadd tompuljon a fájdalma, meglátod, megváltozik veled szemben is. Csak az eltelt idő hozhat enyhülést számára, ne feledd, három hónapig eszméletlen volt, neki az az időszak kiesett az életéből.
– Igen, tudom – Jane szeme elfátyolosodott a könnyektől. – A legjobban az bánt, hogy miattam szenved és bármit teszek, nem tudom feledtetni. Legszívesebben felpofoznám magam! Egy hülye liba voltam, de most már késő, megtörtént, és nem lehet visszacsinálni.
– Azt valóban nem, de az idő neked is segít, majd meglátod! – Sarah szánakozva nézte. Odahajolt hozzá, megsimogatta az arcát és adott neki egy puszit.
A nő szeme felragyogott, rámosolygott, átölelte, majd hálásan rebegte:
– Köszönöm, drágám, nagyon köszönöm!

16.

Robert végezte a napi rutint: evett, ivott, tornázott, sokat sétált a kórházban, vagy kint a parkban, ha az idő megengedte. Napról napra erősebb lett, minden gond nélkül vette a lépcsőket, sőt tudatosan használta, az is egyfajta edzés volt. Járta a kórtermeket, beszélgetett a betegekkel, de főleg a nővérekkel. Még be is segített nekik, apróbb feladatokat elvégzett.
Épp az előcsarnokban volt, amikor megérkezett a nővére. Kitörő örömmel fogadta, mint mindig.
– Van egy remek hírem – mondta mosolyogva. – Holnap már hazamehetek. Menjünk fel a szobába, majd ott beszélgetünk!
Sarah elindult a lift felé, ám Robert nevetve belekarolt.
– A lépcsőn megyünk, csak két emelet, nem nagyon megterhelő.
Fent a nővére kezdte összeszedni a dolgait, belerakta egy táskába a ruháit, csak azt hagyta elöl, amit majd másnap felvesz. Kipakolta a fiókját is – könyvek, tisztálkodószerek, egy kis édesség. Kezébe akadt a medál, látta, elszakadt a lánca. Ismerős volt neki, aztán hirtelen eszébe jutott: ezt Jane nyakában látta.
– Ez a feleséged nyaklánca, hogy kerül ide? Egyáltalán mi ez, még nem is láttam – kérdezte.
– Nem az övé, illetve neki vettem a házassági évfordulónkra, de már nem adtam át, csak kiesett a kezemből, amikor összeestem. Ő megtalálta és viselte, nem tudom miért, nem volt joga hozzá, ezért visszavettem. Ezt ő nem hordhatja!
Sarah kinyitotta, és az egyik oldalon Robert képét látta tűzzománccal festve. A készítője kitett magáért, teljesen élethű volt a kép. A másik oldalon nem volt semmi, míg jobban szemügyre nem vette. Éles karcolásnyomokat fedezett fel rajta: onnan kikapartak valamit.
– Ezen az oldalon Jane képe volt? – kérdezte nagyon halkan.
A testvére csak bólintani tudott, elfordult és nagyokat nyelt.
Istenem, ez a nő, ez a buta kurva! – gondolta felháborodva. Ilyen gyönyörűt nem látott soha életében. Lassan összecsukta a medált és letette az éjjeliszekrényre.
Átölelte a testvérét és a fülébe súgta:
– Mi lesz velünk… veled?
– Nem tudom, drágám… nem tudom, azt hiszem, időre van szükségem.
– Én is így gondolom. – Sarah kibontakozott az ölelésből. – Bejöjjek érted holnap, hazavigyelek?
– Örülnék neki! – derengett halvány mosoly az arcán.
Elköszönt tőle, kisétált az ajtón, bólintott a nővéreknek a recepción és hazaindult.
A férfi egyedül maradt, jó darabig üldögélt az ágy szélén, felsóhajtott, majd levetkőzött. Bebújt az ágyba, de nem tudott elaludni. A gondolatai folyton Jane körül jártak, az imádott nő körül, akitől most mégis el akar válni. Ez az egyetlen megoldás. Nem képes együtt élni vele, nem tudja ugyanúgy szeretni, mint azelőtt. Már nem! Valahogy majd túllesz rajta, el fogja felejteni, talán idővel megnyugszik, és csillapodik az a borzasztó érzés, ami a szívét szorongatja.
Soha nem hitte, hogy idáig jutnak. Mindig úgy gondolta, ők ketten elválaszthatatlanok, semmi nem állhat közéjük. Erre jött egy férfi, egy másik férfi, aki miatt a neje könnyedén odadobott mindent.
Nagyon sajnálta, hogy így alakult, de változtatni nem tudott rajta. Mint ahogy az érzésein sem; hiába szerette a feleségét talán még jobban, mint azelőtt, akkor sem képes elviselni a megaláztatást. Ha együtt maradna vele, még rosszabb lenne: nem hinne neki és nem bízna benne.
Ugyanakkor nagyon szeretett volna megbocsátani és elfelejteni az egészet. A két véglet közt őrlődött: szerelem vagy szakítás, és neki kellett meghoznia ezt a rettenetesen nehéz döntést. Egy ilyen helyzetben nem lehet hideg fejjel dönteni, nem is tudott úgy gondolkodni. Mindent az érzelmei határoztak meg. Ez a furcsa kettősség dúlt benne folyamatosan, ez nem hagyta békén egy pillanatra sem.
Kiverte a fejéből az egészet, oldalra fordult és lassan elszenderedett.
Már késő este volt, amikor Jane megérkezett a kórházba. Felment az emeletre, óvatosan benyitott a szobába, félve az esetleges rossz fogadtatástól. Robert háttal az ajtónak mélyen aludt. Halkan odasettenkedett hozzá, leült az ágy szélére, de nem mert hozzáérni, nehogy felébressze. Úgy odabújna hozzá, megcirógatná az arcát, kedves szavakat suttogva a fülébe, ahogy a férfi tette régen vele! Belesajdult a szíve, annyira vágyott rá.
Nesztelenül végigfeküdt a férfi mellett, elhelyezkedett háttal neki, épp csak egy kicsit hozzásimulva. Nagyon jó érzés volt.
Robert megmozdult, megfordult az ágyon, átkarolta a mellette fekvő nőt, végigsimította a hasát, és a keze elpihent a mellén. Azelőtt is így aludtak el.
– Szeretlek, kedvesem! – suttogta és aludt tovább.
Földöntúli boldogság lett úrrá Jane-en. Szeret engem, még mindig engem szeret! – ujjongott magában. Akkor van remény, talán van remény, hogy megbocsát nekem!
Moccanni sem mert, lehunyta a szemét és szép lassan elaludt.
Éjszaka az egyik nővér benézett, meglátta az asszonyt az ágyon. Esze ágában sem volt felébreszteni; mosolygott, és elégedetten visszafordult az ajtóból.

17.

Julie pizsamába bújtatta Lizát és lefektette. A kislány kérésére ő is mellébújt, de előbb előkereste a kedvenc mesekönyvét. Szinte minden este ez volt a programjuk. Soha nem unta egyikük sem.
Kívülről fújta az összes mesét, de a világ minden kincséért sem mondott volna le róla. Sőt! Az a csillogó tekintet, a feszült figyelem, az édesanyja iránti imádat, ami visszatükröződött róla, leírhatatlan érzést keltett benne.
Már csak az volt a célja, hogy valahogy megtarthassa a lányát abban a boldog tudatlanságban, amiben évek óta élt. Hosszú ideig úgysem lehet eltitkolni az apja iszákosságát és durvaságát. Liza most még elég kicsi volt, így bármit el tudott hitetni vele. A kék-zöld foltok, véraláfutások, sebek mind-mind abból eredtek, hogy állandóan elesett és beütötte valamijét. Soha nem árulta el, hogy George verte meg. Előre rettegett attól a pillanattól, amikor Liza felismeri az apja valódi természetét.
Három hónapja, amikor a lánya karját sínbe rakták, a férjét egy pillanatig sem érdekelte, mi történt. Csak azzal foglalkozott, miért nem volt vacsora aznap este. Sokáig veszekedett vele, szerencsére nem volt annyira részeg, hogy bántalmazza, de Julie-nak rettentő rosszulesett, amiért tudomást sem vett a lányáról. Másnap – amíg még józan volt – elbeszélgetett George-dzsal és a férfi nem győzött fogadkozni, hogy mennyire megbánta és meg fog változni. Néhány hétig tartotta is magát, aztán kezdődött elölről. Újra elkezdett inni – igaz, többé nem verte meg. Szerencsére – hál’ Istennek, már nagyon régóta – külön szobában aludtak. A férje meg sem próbált szexuálisan közeledni felé, talán az állandó részegségnek köszönhetően. Ha józan volt, nem mert, ha be volt rúgva, nem tudott csinálni semmit. Julie annyira undorodott tőle, hogy már nagyon rég eldöntötte, nem fog engedni neki. Inkább eltűri a verést, de nem fekszik le vele többé. A válás lett volna a legjobb megoldás, de ekkora törést nem akart a lánya életében okozni.

18.

Robert kinyitotta a szemét. Ott feküdt a kórházi ágyon, mellette a felesége, és ő átölelte. Nem tudta mire vélni. Egyedül aludt el, hogy került oda az asszony? Kibújt mellőle, az ablakhoz sétált. Világosodott, hamarosan reggel lesz – gondolta. Visszanézett a feleségére, aki még édesdeden aludt.
Milyen szép, milyen csodaszép, és mennyire aljas – komorodott el. Keserűen elhúzta a szája szélét. Megint a két véglet. Soha nem tud már ettől szabadulni?
Az asszony mocorogni kezdett, megfordult, meglátta a férfit az ablaknál, rámosolygott és azt suttogta;
– Jó reggelt, kedvesem!
Robert szó nélkül az ablak felé fordult. Jane kikászálódott az ágyból, a férje mögé ment, átölelte, és az arcát a hátához simította. A férfi eltolta magától a kezét, majd anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá, kiment a folyosóra. Könnyes lett a szeme, egyáltalán nem akarta, hogy a nő észrevegye, mennyire jólesett neki az érintése. Elsétált a folyosó végére, és leült az egyik székre.
Jane egyedül maradt, körülnézett a szobában. A sarokban egy táska hevert – megnézte, a férje ruhái voltak belehajtogatva. Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, semmi nem volt benne. A tetején ott hevert a medál. Felvette, kinyitotta, egy pillanatra elszédült és lehanyatlott az ágyra. Döbbenten nézte a kikapart részt. Ahol az ő arcképének kellett volna lennie, azt most durva karcolások csúfították el.
Hát ennyire fáj neki? Ennyire szenved, hogy még ezt is megtette? – gondolta elkeseredve. Visszatette, könnyes szemmel, szomorúan nézte egy ideig, mélyet sóhajtott, és Robert után ment a folyosóra.
Kint találta Sarah-t, amint az öccsével beszélgetett, aztán elindultak a szoba felé. A nő kerek, csodálkozó szemekkel nézett rá.
– Mit keresel itt korán reggel? – kérdezte.
– Itt töltöttem az éjszakát, elaludtam. – Halvány mosoly derengett az ajkán. – És te miért jöttél? Haza akarod vinni? Láttam, össze van pakolva a holmija.
– Hazamegyünk, végre!
Robert felkapta a táskát, a zsebébe süllyesztette a medált, karon fogta a nővérét, és a feleségéről tudomást sem véve elindult kifelé. Jane, mint a kivert kutya, ballagott utánuk.
A parkolóban a férfi Sarah mellé ült, Jane a másik kocsival követte őket.
– Hova megyünk? – fordult hozzá a nővére.
– Először hozzám, összeszedem néhány holmimat, aztán hozzád megyünk. Egyelőre nálad szeretnék lakni, ha megengeded.
– Addig maradsz, ameddig csak akarsz. Az a ház a tiéd is, nemcsak az enyém.
A másik autóban Jane elgondolkozva követte őket. Ha otthon lesz a férje, sokkal jobb lesz. Mindennap együtt lesznek, gondoskodni fog róla, elhalmozza őt mindennel; most rajta a sor, hogy megmutassa, mennyire szereti.
Megérkeztek. Robert elindult a házba. Jane furcsállotta, hogy Sarah a kocsiban maradt, aztán bement a férfi után, aki egyenesen az emeletre tartott. Fogott egy táskát, és belerakta a szekrényből előszedett ruháit.
– Mit csinálsz? – kérdezte ijedten.
– Elviszem a holmimat, a nővéremnél fogok lakni – válaszolt Robert rá sem nézve.
– De… hát ez az otthonod, nem mehetsz el csak úgy!
– Ez a ház nekem már nem otthonom többé.
– És velem, velem mi lesz? A feleséged vagyok!
– Már csak névleg, el akarok válni tőled. – A férfi felemelte a fejét.
– Robert… drágám, ne hagyj el, kérlek, én szeretlek. Nagyon szeretlek! – Jane szája sírásra görbült.
Férje beledobta az utolsó inget a táskába.
– Akkor is szerettél, amikor szétraktad a lábad egy másik férfinak? – Hidegen ránézett a nőre, felvette a táskát és köszönés nélkül elment.
Mint akibe villám csapott, az asszony úgy állt ott, nem bírt moccanni sem. Aztán eleredtek a könnyei, végigfolytak az arcán. Levetette magát az ágyra, egész testében rázkódott a görcsös, szűnni nem akaró zokogástól. Teljesen eláztatta a párnát, de nem törődött vele. Semmi nem érdekelte.
Nagy sokára csillapodott a sírása, elapadtak a könnyei, ám csak tehetetlenül feküdt az ágyon. Eszébe jutott romba dőlt élete. Hát ez a vége? A válás? Nem, nem lehet, ő nem akar elválni és Robert sem akarhatja, hiszen szereti. Az éjszaka a fülébe súgta, még ha csak álmában is. Harcolni fog a férfiért, minden erejével!
Megszólalt a csengő. Istenem, visszajött! Felugrott, és boldogan rohant ajtót nyitni. Felrántotta, az öröme azonnal lelohadt. Az ajtóban Edward állt.
– Jane, hallgass meg, kérlek, nem megyek el addig, míg meg nem hallgatsz!
– Megmondtam, nem akarok veled beszélni, és meghallgatni sem akarlak. Te az én számomra senki sem vagy, azt kívánom, bárcsak ne is léteznél! Most menj el, hagyj engem békén!
– Rendben, elmegyek, de tudnod kell, keresni foglak! Addig nem nyugszom, míg meg nem hallgatsz! – Megfordult és kisétált a kapun.
Még ez is! Miért nem érti meg, hogy vége? – gondolta. Nem baj, előbb-utóbb rájön, ő nem fog vele szóba állni, az biztos. Bezárta az ajtót, lefürdött, átöltözött. Bemegy dolgozni, mintha mi sem történt volna, erős lesz, nem fogja feladni.

19.

Karácsony előtt néhány nappal Julie és Liza a piacra mentek fenyőfát venni. Nem akartak túl nagyot, mert nem fért volna be a lakásukba. A bejárat előtt várakoztak Sandrára, már vagy negyedórája. Végre megérkezett.
– Ne haragudj, drágám, alig tudtam elszabadulni a szerkesztőségből. Még be kellett fejeznem egy cikket holnapra.
– Semmi baj, ilyenkor karácsony előtt amúgy is bolondokháza van mindenhol. Mi is folyamatosan túlórázunk, hogy szilveszterig ne kelljen dolgoznunk. Menjünk, válasszunk fát – előre mondom, az idén Liza dönti el, melyik legyen –, és megnézném a díszeket is, kéne néhány új.
– Anya – örvendezett a kislány –, tényleg én választhatok?
– Igen, bogaram, szaladj előre és nézz körül! Mi is megyünk utánad.
Liza boldogan eliramodott a fenyőfák felé, a két nő mosolyogva követte.
– Julie, jól vagy? Nagyon fáradtnak látszol! George-dzsal van baj?
– Nem-nem! Igaz, mindennap részegen jön haza, de már három hónapja nem ütött meg.
– Remélem, nem is fog, mert ha te nem jelented fel, akkor én fogom. Nem tűrhetsz tovább! Gyakorlatilag te tartod el, amit ő keres, azt elissza. Tönkreteszed magad miatta, és annak a lányod issza meg a levét.
– Hagyjuk – sóhajtott fel Julie –, egyelőre annak is örülök, hogy békén hagy. Na, keressük meg Lizát!
Még ki sem mondta, a lánya már szaladt vissza hozzájuk.
– Anya, találtam egy nagyon szépet, gyere, nézd meg te is!
Odamentek és rögtön megvették, annyira tetszett nekik is. Az eladó elkérte a címüket azzal, hogy hamarosan odaszállítja.
Átmentek a másik oldalra nézelődni. Sandra felfigyelt egy hosszú, fekete hajú nőre.
– Uramisten, Susan! Évek óta nem láttam. Menjünk oda hozzá!
A nő háttal állt nekik, ahogy mellé értek, Sandra megfogta a vállát.
– Susan, tényleg te vagy az? Mi van veled, olyan rég nem láttalak.
A nő megfordult, s Julie egy kissé keleties vonású arcot látott. Amaz megismerte Sandrát, mosolyogva átölelte.
– Nahát, hogy kerülsz te ide? Mióta nem találkoztunk? Van már vagy három éve!
– Amióta eljöttél a suliból, azóta nem láttalak. Mi van veled? – örvendett a viszontlátásnak Sandra. – Bocs, bemutatom a barátnőmet, Julie-t! Julie, ő a volt évfolyamtársam, Susan.
Beszélgettek még néhány szót; kiderült, hogy ugyanabban az irodaépületben dolgozik, mint Julie. Susan egy építészeti cégnél volt titkárnő, Julie egy emelettel feljebb, egy reklámügynökségnél asszisztens. Elidőztek még egy kis ideig, aztán azzal váltak el, hogy valamikor majd összejönnek.
– Szimpatikus csaj – jegyezte meg Julie –, bár egy kissé nyúzottnak tűnik. Vagy inkább szomorúnak?
– Nem tudom – válaszolt Sandra tűnődve –, nem volt egyszerű eset a főiskolán sem. Az utolsó évben abbahagyta a tanulást, bár igaz, előtte sem nagyon érdekelte. Illetve tanult ő, de mindig csak annyit, hogy valahogy átbukdácsoljon a vizsgákon. Azt mondta, gyerekkori álma az újságírás. Állandóan bulizott, ivott, és egymás után fogyasztotta a pasikat. Senki mellett nem vert gyökeret, egyetlen komolyabb kapcsolata sem volt. Bár akikkel hosszabb-rövidebb ideig járt, hát… szót sem érdemelnek. Sőt, volt köztük néhány kifejezetten gennyes alak!
Csendben válogattak, néhányat félretettek a szebbnél szebb karácsonyfadíszek közül. Kifizették a pénztárnál, és lassan a kijárat felé ballagtak. Liza előreszaladt néhány métert, gyermeki kíváncsisággal nézelődött.
– Aztán mi történt? – kérdezte Julie, még az előbb elhangzottakon töprengve.
– Nem is nagyon tudom – próbált visszaemlékezni homlokráncolva Sandra. – Mi lányok néhányszor le akartuk beszélni erről az önpusztító életmódról, sikertelenül. Mindig azzal védekezett, hogy semmit nem tudunk az életéről, hagyjuk békén. De beszélni nem volt hajlandó róla. Bár egyszer megemlített egy pasast, aki még a főiskola előtt összetörte a szívét.
– Na ja! – gondolt bele a saját helyzetébe Julie. – A férfiak nagyon érzéketlenek tudnak lenni néha!
– Nemcsak a férfiak! – válaszolt Sandra. – Emlékszem, volt egy srác, aki nagyon beleesett Susanba. Egy évfolyammal felettünk járt, és egyszer elhívta randira. Peter, igen, Peter Morrisnak hívták. Csendes, visszahúzódó, szerény, ugyanakkor egész jóképű pasas volt. Sportolt, sokat olvasott, fellépett az irodalomszakkör előadásain. Nagyon tehetséges színész lehetett volna, ha azt választja. Na! Az első randi után Susan nem találkozott vele többé; azt mondta, emlékezteti valakire, akire igazából nem akart emlékezni. A fiú viszont nagyon beleesett, de soha többé nem közeledett hozzá. Ja, a szerelem kiszámíthatatlan! Susan ezután minden szülinapon, névnapon, Valentin-napkor, karácsonykor kapott valami kedves ajándékot névtelenül. Amikor végzett, nekünk még volt egy évünk. Érdekes mód utána megszűntek a küldemények, nem hallottunk róla semmit. Az első félévet még befejezte Susan, aztán ő is eltűnt.
– Pedig a fiatalkori traumák, botlások elkísérik az embert egész életében – jegyezte meg Julie. – Azoktól nagyon nehéz szabadulni, néha hosszú évekbe telik. Hiába menekülünk előle.
– Ez igaz – Sandra hirtelen türelmetlen lett –, de most már siessünk, mert a fa hamarabb hazaér, mint mi!
Leintettek agy taxit, berakták a csomagokat és hazaindultak. Otthon szétrakodtak, beállították a fenyőfát – Liza legnagyobb örömére. Azonnal fel akarta díszíteni, és sajnálkozott, hogy várnia kell néhány napot. Kitették a fát a balkonra, aztán Sandra is elköszönt. Julie kivonult a konyhába vacsorát főzni, míg Liza rajzolgatott a füzetébe.
Elkészült az étel, jóízűen ettek, Julie a többi részét félretette George-nak. Bár nem szívesen főzött neki, de nem akarta felbőszíteni. Rendbe tette a konyhát, fürdés után becipelte a lányát a hálóba és lefektette. Liza az egész napi futkosás után annyira fáradt volt, hogy még mesét sem kért, rögtön elaludt.
Julie is törődötten rogyott le a kanapéra. Az elmúlt hetek túlórái, az ünnepek előtti készülődés, az otthoni munka felőrölték az erejét. A szakadatlan harc George-dzsal, a sok rettegés, a félelemben töltött évek megviselték a szervezetét. Fásultan meredt maga elé, nem gondolt semmire, csak ült magába roskadva. Magatehetetlenül eldőlt a kanapén és mély, álomtalan alvásba merült.
Arra sem ébredt fel, amikor néhány órával később nyílt az ajtó. A férje tántorgott be a lakásba, szokása szerint tajtrészegen. Nem vette észre az alvó asszonyt, kidülöngélt a konyhába. Lehuppant az asztal mellett, rátámaszkodott, és nehézkesen forgó nyelvvel követelte a vacsorát. Annyira részeg volt, hogy csak motyogni tudott. A feje egyre lejjebb bicsaklott, mígnem hangos koppanással landolt az asztalon. Szinte még le sem ért, már aludt. Szája sarkából egy nyálcsepp csurrant végig az állán. Alig félóra múlva iszonyatos fejfájásra ébredt. Üveges szemekkel nézett körbe, egyik kezével zsibbadó tarkóját masszírozta. Őt nem várja itt senki, nincs vacsora, pedig az neki jár! Azért van felesége, hogy kiszolgálja. Elöntötte a düh, vörös köd ereszkedett az agyára. Kitámolygott a konyhából az asszony szobájába, de nem találta az ágyban. Ha lehet, még mérgesebb lett. Visszalépett a nappaliba, és meglátta a kanapén alvó Julie-t. Megragadta a haját.
– Te itt alszol, rohadt kurva, amikor én éhes vagyok? – Lehúzta az asszonyt a földre. – Indulj a konyhába, adj enni!
Felrángatta a földről a még álomittas Julie-t, és hatalmas pofont kent le neki. A nő az ütés hatására szédülő fejjel kibotorkált a konyhába, ott azonban összeszedte magát és szembefordult a férjével. Égő arcára szorított kézzel keményen a szemébe nézett.
– Soha többé nem leszek a rabszolgád! – Halkan beszélt, nem akarta felébreszteni Lizát. – Ha enni akarsz, vegyél vagy készíts magadnak! El fogok válni tőled, elegem van!
A férfi meghökkent, nem hallotta így beszélni a feleségét soha. Döbbenten meredt rá, aztán elöntötte a düh. Mit merészel ez a nő? Felkapta a kezét és ököllel irtózatos erővel az arcába sújtott. Julie-t váratlanul érte az ütés, esélye sem volt védekezni. Azonnal elvesztette az eszméletét és összecsuklott.
George ott állt fölötte, elborult agyában fel sem merült sajnálat vagy megbánás.
– Most majd megtanulod! – motyogta, megfordult, betámolygott a szobájába és ruhástól az ágyra dőlt. Azonnal elaludt.
Julie jó tíz percig feküdt öntudatlanul a konyhakövön. Rebbenő pillákkal nyitotta ki a szemét. Égő fájdalmat érzett a szemében, lassan megtapogatta. Fájdalmas fintorral, nyögve felállt és elvonszolta magát a fürdőszobába. Belenézett a tükörbe, s megijedt attól, amit látott. Egyik szeme majdnem teljesen eltűnt, csak egy kis résen keresztül látta magát. Körülötte kék és lila véraláfutás. Hideg vízzel lemosta, a hűtőből kivette a jeget, belerakta egy zacskóba és óvatosan az arcára szorította. Addig ült így, magába roskadva, amíg csillapodott a fájdalom.
Ez így nem mehet tovább – gondolta –, valamit tennem kell!
Felállt, a fiókhoz lépett és kivette a legnagyobb kést, amit talált. George szobája előtt megtorpant, vett egy hatalmas lélegzetet és benyitott. Belépett az ajtón és bezárta maga után.
Néhány perc múlva a férfi lépett ki a szobából egy nagy táskát cipelve. Rémült arccal a bejárat felé tartott, mögötte Julie, késsel a kezében. Mielőtt kiléphetett volna, a nő utánaszólt:
– Ha még egyszer beteszed ide a lábad, megöllek!
George szó nélkül elment, ő pedig hatalmas megkönnyebbüléssel leroskadt a földre.

20.