Egy férfi az esőben

Sarah, amint meghallotta a jó hírt, azonnal rohant a kórházba. A kórterembe ment, de nem talált ott senkit. Lélekszakadva rohant a portára, ahol az ismerős nővérek mosolyogva várták.
– Ne aggódjon, kedves, a testvére jól van, átvittük egy sokkal kellemesebb szobába.
– Hála Istennek, annyira megijedtem! Jane telefonált, de csak annyit mondott, hogy Robert felébredt. Tényleg, ő hol van, bent van nála?
– Nincs itt, rögtön utána, hogy magát hívta, beszállt egy taxiba és hazament.
Furcsa – gondolta, aztán azt mondta:
– Kérem, vigyenek az öcsémhez, nagyon szeretném látni!
– Természetesen, máris indulhatunk! – mondta az egyik nővér.
Bevezették egy szobába, ami sokkal barátságosabb volt, mint a régi kórterem. Robert kényelmes ágyon feküdt, az egyik sarokban egy TV, a másikban kis asztalka két fotellel, az ágy mellett éjjeliszekrény. A hatalmas ablakon beáradt a késő őszi nap lenyugvó fénye, vöröses, sárgás fénnyel megvilágítva az egész szobát.
Egy másik nővér ült az ágy szélén, éppen teát itatott a férfival, szépen lassan adagolva, mindig csak egy kortyot. Amint beléptek az ajtón, a nővér hátrafordult, boldogan rámosolygott Sarahra.
– Felébredt a kedvenc betegünk – nevetett rá –, már régóta vártunk erre a pillanatra mindannyian! Már evett is egy keveset – súgta oda –, most magukra hagyom önöket, itasson vele minél több teát!
Kiment. A nő leült az ágy szélére, lassan odahajolt, magához ölelte a férfit és némán simogatta az arcát. Nem tudott megszólalni a boldogságtól.
– Végre visszakaptalak! – suttogta elfúló hangon.
– Szeretlek, nővérkém, de ha továbbra is így szorítasz, megfulladok! – Csak a szemével mosolygott a nőre.
– Bocsáss meg! Olyan boldog vagyok, életemben nem örültem még ennyire semminek. Kérsz egy kis teát? A nővér azt mondta, igyál minél többet! – Összevissza beszélt, csacsogott, mint egy hároméves kislány, hisz’ végre felébredt az ő imádott öccse.
– Most nem kérek – válaszolta Robert –, még gyenge vagyok, azt mondták, majdnem három hónapig aludtam, de nem mondták, mi a bajom. Te tudod?
– Senki sem tudta. Elestél, volt egy seb a fejeden, teljesen érthetetlen volt mindenki számára, miért nem térsz magadhoz. Azt sem tudom pontosan, hogy történt a baleset. Jane annyit mondott, beütötted a fejed.
– Igen, végül is így volt, majd máskor elmesélem! – terelte el a szót. – Egyelőre erőt gyűjtök, hisz’ még felülni is csak segítséggel tudok – mondta gyengén, alig érthetően.
– Mit mond az orvos? – kérdezte a nő.
– Még nem beszéltem vele, csak a nővérek voltak itt, azt mondták, nemsokára meglátogat és megbeszélünk mindent.
Szinte végszóra lépett be Watson doki, odasietett az ágyhoz, alaposan szemügyre vette Robertet, aztán megnézte a pulzusát.
– Azt hiszem, rendben lesz minden – mondta. – Kissé le van gyengülve a szervezete, ez pár hét alatt rendbe hozható, azon kívül minden értéke teljesen normális, persze ez eddig is így volt. Erősödnie kell, semmi más feladata nincs. Holnap már jön a gyógytornász, egyelőre csak itt, a szobában foglalkozik önnel. Addig is egyen és igyon minél többször naponta, de mindig keveset, ne terheljük túl a szervezetét! Ha minden jól megy, karácsonyra akár otthon is lehet!
– Köszönjük, doktor úr – válaszolt Sarah –, nagyon köszönjük!
– Nincs mit, asszonyom, a testvére felépülését mindannyian szívügyünknek tekintjük, az egész kórház örül, hogy végre eszméletre tért.
– Még egyszer köszönöm! – felelt Sarah könnyes szemmel.
Visszafordult Roberthez.
– Hozzak be neked valamit, drágám? Bármit, csak mondd, mit szeretnél!
– Nem köszönöm… De mégis, valami olvasnivalót, egy jó könyvet, azt hozhatnál, eléggé unalmas lesz itt nekem a következő időszakban.
– Jane mikor jön újra? – kérdezte a nő. – Mit mondott neked?
– Nem tudom – felelte a férfi és elfordította a tekintetét, majd mikor újra a szemébe nézett, megint másról kezdett beszélni.
– Mesélj el mindent, mi történt, amíg eszméletlen voltam. Minden rendben van az üzlettel, bírod egyedül a sok munkát?
– Hála az égnek az üzlet nagyon jól megy, az üzemben is van egy csomó új megrendelésünk, de nem vagyok egyedül: a baleset után Jane rögtön felmondott a munkahelyén és azóta nekem segít.
A felesége említésére Robert újra elfordította a szemét és kibámult az ablakon. Sarah érezte, itt valami nincs rendben. Máskor, ha szóba került a neje, testvére mindig ragyogó szemmel mesélt róla, most meg úgy tesz, mintha nem is létezne, rögtön eltereli a szót. Nem akarta faggatni, hisz’ csak most tért magához, de eltökélte, hogy előbb-utóbb kiszedi belőle, mi a baj.
Soha nem titkoltak el egymás elől semmit, rossz érzés volt, amiért öccse most mégis ezt teszi. Vagy lehet, hogy valami nagy fájdalmat okoz neki, ezért nem tud még beszélni róla? Igen, ez lehetséges. Elhatározta, nem kérdezősködik feleslegesen, idővel úgyis elmondja neki, addig türelmesen vár, nem erőlteti a dolgot.
Bejött a nővér, ennivalót hozott a férfinak és hozzálátott, hogy megetesse, de Robert kivette a kezéből a kanalat és ha lassan, kicsit nehézkesen is, de nekiállt enni.
– Erősnek kell lennem! – mondta a nővérének mosolyogva, de nagyon kétértelműen hangzott, és a mosolya sem volt teljesen őszinte.
Sarah elköszönt tőle, elindult a kijárat felé, közben azon morfondírozott, mit kéne tennie. Megkeresi Jane-t és kiszedi belőle az igazságot, nem fogja addig békén hagyni, amíg el nem mondja neki, mi történt. Gyanította, hogy veszekedtek valamin, de min? Mi az, ami idáig fajult, mi a fene történhetett? Mi vezetett a férfi sérüléséhez, miért nem ébredt fel három hónapig, minden ok nélkül?
Nem hagyhatta annyiban, mert ha nem tudja a teljes igazságot, segíteni sem tud.
Kilépett a kórház ajtaján a késő őszi napsütésbe. Idén nagyon kellemes idő volt Hálaadáskor, így pedig, hogy Robert felébredt, még nagyobb jelentőséget tulajdonított neki. A parkban álló hatalmas, ősöreg fák leveleinek nagy része már lehullott, és megszáradva hevert a földön. Ahogy lépkedett, élvezte, ahogy a talpa alatt zizegtek és boldogan tartott a kapu felé. Kint hívott egy taxit, beszállt és bemondta a testvére címét. Beárnyékolta boldogságát a tudat, hogy nem ismerte a baleset körülményeit, és szorongva várta a találkozást Jane-nel. Tudni akarta az igazat, ezért eltökélte, hogy kiszedi belőle az igazságot.
Ha a városban utazott, mindig kedvtelve nézegette az ódon házakat, ám most ügyet sem vetett rájuk, elmerült a gondolataiban.
A háznál felszaladt a lépcsőn és becsengetett. Várt, de nem történt semmi, senki nem nyitott ajtót. Újra megnyomta a csengőt, körbejárta az épületet, nem tapasztalt semmilyen mozgást, sehol nem lebbent meg a függöny.
Talán nincs is itthon – gondolta. Kiment a ház elé, elővette a mobilját és újra hívott egy taxit. Hazavitette magát, bement, lefürdött, felvett egy pólót, aztán befeküdt az ágyba.

9.

Robert feküdt az ágyban, a tévében valami buta showműsor ment, azt nézte. Bejött a nővér, reggelit hozott neki, letette az asztalra és segített felülni. Valami furcsa ürességet érzett, gépiesen evett, bár fogalma sem volt róla, mit adtak neki. Megette az egészet.
– Csak tegnap ébredt fel, és már most sokkal jobban néz ki – mondta a nővér.
– Köszönöm – válaszolt kényszeredett mosollyal.
– Nagyon szurkoltunk magának, Robert, az egész kórház, mindenki azért imádkozott, hogy gyógyuljon meg. Aki mellett két ilyen nő van, mint a felesége és a nővére, az megérdemli a boldogságot. Minden áldott nap itt voltak magánál, beszéltek magához, mosdatták, tornáztatták, főleg nekik köszönheti, hogy ilyen jó állapotban vannak az izmai. Na persze a körülményekhez képest. Nemsokára itt lesz a gyógytornász, az ő segítségével hamar megerősödik, meglátja.
– Köszönöm – felelt újra. Nem nagyon szeretett volna beszélgetni, de nem akarta a nővért megbántani, hisz’ olyan kedves volt hozzá. Igazából olyan sok minden volt, amit helyre kellett tennie magában a múltban, a jelenben, és főleg a jövőben. Semmit nem tudott biztosan. Amikor felébredt, olyan hevesen törtek rá az emlékei, ráadásul teljes összevisszaságban, olyan erővel ütötte fejbe a múlt, hogy még most is zavarodottságot érzett. Egyetlen dolog volt biztos: a szívét összetörték, az egész eddigi élete romba dőlt, minden álma, minden bizalma elveszett. Nem bízott többé a szeretett nőben, úgy gondolta, az egész élete kártyavárként dőlt össze.
Az a kép, az az utolsó emlékkép, ahogy Edward az ágyon fekszik önelégülten és türelmetlenül várja a feleségét – az ő feleségét! –, kitörölhetetlenül beleégett az agyába. Nem tudott tőle szabadulni, folyton maga előtt látta.
Megérkezett a gyógytornász, elkezdték az erősítő gyakorlatokat. Gépiesen, de lelkiismeretesen tette a dolgát, minden mozdulatot szó nélkül teljesített, addig sem gondolt semmi másra. Amikor végeztek, átizzadtan, kimerülve hanyatlott vissza az ágyra és hálásan fogadta a csésze teát, amit a nő nyújtott felé. Annyira elfáradt, hogy szinte rögtön elaludt.
Álmában egy virágos réten találta magát, meleg nyári napsütésben. Körülnézett, nem látott senkit. Néhány ló harapdálta békésen a füvet, a távolban egy templomtorony sziluettjét vélte felfedezni. Lefeküdt a fűbe, élvezte a meleget a bőrén, hallgatta a méhek dongását, ahogy virágról virágra szállnak, mindegyikről maradéktalanul begyűjtve a nektárt. Béke és nyugalom szállta meg, nem gondolt semmire, olyan boldog volt… ott akart maradni örökre.
Valaki a nevét kiáltotta. Felült, körülnézett, nem látott senkit. Megint hallotta a kiáltást, arra fordult, amerről jött a hang, és a távolban meglátott egy alakot. Nem ismerte meg, felállt és elindult felé, ahogy közelebb ért, felismerte.
– Jane, drága Jane! – kiáltotta és rohant felé. A karjába akarta venni, hogy csókokkal halmozza el, hogy elmondja neki, mennyire szereti, ám mire odaért… a nő eltűnt, mintha a szél fújta volna el.
Felriadt. Nem tudta mire vélni az álmát, azt gondolta, az érzelmei játszanak vele. Még mindig szereti a feleségét, ez teljesen világos volt, de megbocsátani nem tudott, hisz’ hogy lehet megbocsátani akkora bűnt, amit elkövetett? Soha többé nem bízna benne, nem bírná kiverni a fejéből, vagy ha igen, tudat alatt mindig ott lapulna. Szenvedés lenne és fájdalom, ez várna rá egész életében. Inkább vessen véget a házasságuknak, még az is jobb, mint amit Jane mellett élne át. Nagyon megszenvedné, ebben biztos volt, de talán idővel megnyugodna, és csillapodna az a kín, amit most is érez.
Elképzelhetetlen volt számára az élet a nő nélkül, ám azt sem tudta elképzelni, hogy vele éljen.
Furcsa volt ez a kettősség: viszolygott tőle, hogy hozzáérjen, ugyanakkor minden vágya volt a karjába zárni. Elterelte a gondolatait és úgy döntött, mindent elmond Sarahnak, amint bejön hozzá; ő mindig tudta, mit kell tenni. A nővére szeretete volt az egyetlen biztos pont az életében, az egyetlen, amiben soha nem csalódott.

10.

Jane felébredt. Végre hosszú idő után végigaludta az éjszakát, teljesen kipihentnek érezte magát. A fürdőben belenézett a tükörbe – bedagadt arccal és karikás szemmel bámult vissza önmagára. Az elmúlt három hónap megviselte testileg-lelkileg egyaránt. Felsóhajtott: még most jön a neheze. Lement a konyhába, főzött egy kávét, eszébe jutott, hogy régen mindig Robert készítette. Gyakran még az ágyba is felvitte és mindig simogatással, puszival ébresztette fel. Istenem, de jó volt, vajon lesz még része benne?
Elgondolkodva kortyolgatta a kávéját, azon tűnődve, mikor menjen be a kórházba. Legszívesebben azonnal indult volna, de félt, szinte rettegett az újabb találkozástól. Nagyon bízott benne, hogy megbocsát neki, és újrakezdhetnek mindent. Az is megfordult a fejében, mi lesz, ha nem? Akkor mit fog csinálni? Elhessegette a gondolatot. Ha újra kitárja a szívét, ha újra megmutatja, milyen nagyon szereti őt, nem lehet, hogy ne bocsásson meg.
Csengettek, kiment ajtót nyitni. Edward volt. Jane elfintorodott és mérgesen rászólt:
– Mi a fenét keresel itt? Megmondtam, nem akarlak többé látni, hagyj engem békén!
– Beszélnünk kell, nagyon fontos mondanivalóm van, bemehetek? – kérdezte a férfi.
– Nem, nem jöhetsz, mondd gyorsan, amit akarsz, aztán tűnj el!
– Vissza kell jönnöd hozzánk dolgozni, nagyon hiányzik a rátermettséged, semmi nem úgy megy, ahogy kéne. Dilettánsokkal vagyok körülvéve, egyre-másra veszítjük el a megrendeléseket. Ha így megy tovább, tönkre fogok menni. Kérlek, nagyon kérlek, vissza kell jönnöd!
– Nem megyek, felejtsd el! Megmondtam, soha többé nem dolgozom nálad!
– Jane, nagyon kérlek, nekem is nagyon hiányzol! – A férfi már esdekelt.
– Nem, soha, érted? Takarodj innen és ne keress, verd ki a fejedből, hogy köztünk bármilyen kapcsolat lehetséges! Most menj, és ne lássalak itt még egyszer!
Becsapta az ajtót. Dühös volt. Hogy a fenébe volt képes ideállítani? Fel tudott volna robbanni a dühtől és az idegességtől.
Újra megszólalt a csengő. Felugrott, az ajtóhoz rohant, szinte kirántotta a helyéből és azt üvöltötte:
– Megmondtam, hagyj békén! – Bennakadt a szó: az ajtóban Sarah állt meglepődve.
– Mi folyik itt, Jane? Az előbb a volt főnöködet láttam elmenni, mit akart tőled?
– Semmit – válaszolt –, nem érdekes.
– Nem érdekes? Szerintem nagyon is az. Van valami, amiről nem tudok? Valami nincs rendben, érzem. Nem akarod elmondani? Egyáltalán miért az ajtóban beszélgetünk, beengednél? – kérdezte emelt hangon.
– Persze – mondta Jane, és lesütötte a szemét.
Bementek a konyhába.
– Kérsz egy kávét?
– Nem, nem kérek. Beszélni akarok veled. Tudni akarom, mi történt köztetek, biztos vagyok benne, hogy nem voltál őszinte velem! Eddig csak sejtettem, de már biztosan tudom. Addig nem vagyok hajlandó elmenni, amíg nem tudom az igazat! Nos?
Jane hallgatott, lesütötte a szemét, lehajtotta a fejét és hallgatott. Nem mert megszólalni, meg nem is tudta, mit mondjon. Remegő kézzel markolta a csészéjét. Nem szólt egy szót sem.
– Nos, mondasz végre valamit, vagy továbbra is titkolózol? – kérdezte Sarah. – Nagyon megkönnyítenéd, ha elmondanád végre az igazat! Várok! – mondta, és látszott rajta, hogy eltökélte magát.
Az asszony lesütött szemmel bámulta a csészéjét, aztán nagy sokára, alig hallhatóan megszólalt:
– Volt nálam valaki a szállodában.
Sarah megdöbbent. Sok mindenre gondolt, de erre nem.
– Ki volt… ki volt az? – préselte ki a szavakat.
– Edward, a volt főnököm – válaszolt suttogva Jane.
Sarah tágra nyitott szemmel nézett rá, a meglepetéstől megszólalni sem bírt. Aztán kitört belőle az indulat.
– Te rohadt kurva! Tudod te, mit műveltél? Mindenkit tönkretettél, aki szeretett téged, érted? Mindenkit! – Könnyes szemmel, a felháborodástól és a dühtől fuldokolva köpte ki a szavakat.
Jane nem merte felemelni a fejét, eleredtek a könnyei és zokogásban tört ki. Szégyenkezett, de megkönnyebbült, hogy végre kimondta az igazat.
Sarah felállt, odament az ablakhoz, aztán visszaült. Nem szólt semmit, döbbenten nézte a másik nőt. Képtelen volt bármit mondani, rettentően fel volt dúlva, olyan indulatok kerítették hatalmukba, melyekről ő maga sem tudott. Legszívesebben jól megtépte volna. Kétségbeesett. A testvére, az ő imádott testvére ebbe bele fog rokkanni, és nem tudta, hogyan segíthetne rajta. Tehetetlenül nézte asztalon nyugvó kezét, ráhajtotta a fejét és keservesen sírni kezdett.
Jane ránézett, felállt és odament hozzá, letérdelt, mindkét karjával átölelte a derekát, az ölébe hajtotta a fejét.
– Ne haragudj! Nagyon kérlek, bocsáss meg nekem! – hüppögte.
Sarah felemelte a fejét, ránézett.
– Ne az én bocsánatomat kérd, hanem Robertét! – törölte le a könnyeket az arcáról.
Jane újra zokogásban tört ki, olyan szívszorítóan, olyan esdeklőn, hogy megsajnálta és megsimogatta a fejét.
– Mondd el – mondta neki suttogva –, megkönnyebbülsz tőle!
Ő továbbra is hallgatott, aztán nagy sokára, még mindig küszködve a sírással, megszólalt:
– Amikor odamentem hozzá dolgozni, azonnal megtett asszisztensnek. A… a többiek furcsán néztek rám emiatt, hisz’ voltak, akik sokkal régebben dolgoztak ott. Mindig kitüntetett a figyelmével, hol kávét hozott, hol süteményt. Nem foglalkoztam vele, azt hittem, ilyen jó a munkahelyi légkör. Néha… megsimogatta a karomat vagy a hátamat, de soha nem tolakodóan. Egy-egy sikeres üzletet követően meghívott egy italra. A második, harmadik jó üzlet után nagyon megdicsért és azt mondta, ezt nagyon meg kell ünnepelni. Munka után behívott az irodájába, leültetett, aztán felbontott egy üveg pezsgőt. Megittuk, majd a második üveggel is. Egyre közelebb húzódott hozzám, míg végül már teljesen mellettem volt. Átkarolt, mindenfélét suttogott a fülembe, elkezdett csókolgatni és… nekem nem volt erőm ellenállni. Akkor… akkor feküdtem le vele előszőr. Utána nagyon rosszul voltam, gyötört a bűntudat. Onnantól minden este benntartott, vacsorázni jártunk, színházba mentünk, vagy éppen… szeretkeztünk.
Lesütött szemmel, akadozva beszélt.
– Hol a francban találkozgattatok? – vágott közbe Sarah. – Bujkáltatok?
– Igen, a hétvégi üzleti utakat is azért szervezte, hogy zavartalanul együtt lehessünk. Egyébként meg, ha színházba mentünk vagy vacsorázni, mindig Pittsburghben voltunk, ott nem kellett félni a lebukástól. Ha együtt akart lenni velem, kivett egy motelszobát, ahol senki nem ismert bennünket. Iszonyat, mennyire szégyelltem magam. Az összes portás úgy nézett rám, mint egy szajhára… aki csak arra jó, hogy egy félreeső helyen… megdugják.
– Csodálkoztál rajta? Ócska motelekben keféltél egy élvhajhász öregemberrel! Szerinted minek kellett volna nézniük? Szűzlánynak? – Sarah hangja remegett a visszafojtott felháborodástól.
Jane felemelte a fejét és végre a szemébe nézett. Könnyes szemmel és remegő szájjal mondta:
– Igazad van. Egyre inkább mocskosnak éreztem magam. Alig tudtam Robert szemébe nézni. Elhidegültem tőle, nem vágytam úgy az érintését, mint azelőtt. Mindennap nagyon későn értem haza, így nyugodtan hivatkozhattam fáradtságra… ha közeledni akart hozzám. Amikor rajtakapott minket a szállodában, elvesztette az eszméletét és beverte a fejét. Ahogy ott feküdt a szőnyegen vérző fejjel, mozdulatlanul, nagyon megrémültem, azt hittem, meghal. Elfogott a kétségbeesés arra a gondolatra, hogy elveszíthetem, akkor már tudtam, biztosan tudtam, számomra ő az igazi szerelem, akármit is műveltem az előző két hónapban. Annyira aggódtam… ha meghal… nem lesz esélyem, hogy helyrehozzam, amit elkövettem ellene. Mert szeretném, ha megbocsátana. Bármilyen büntetést vállalnék, ha újra olyan lenne a házasságunk és a szerelmünk, mint régen.
Meg-megakadva, sírással küszködve mesélte el.
Sarah elgondolkodott, mit is mondhatna erre. Nem akarta megvigasztalni Jane-t – nem érdemli meg –, még mindig rettentően haragudott rá. Nagyot csalódott benne, őt tartotta az ideális nőnek Robert számára, felállította egy piedesztálra, szinte istenítette. Most pedig lezuhant onnan, nem is a földre, hanem a föld alá. Hogy lehet ekkorát csalódni valakiben?
Eszébe jutott, milyen odaadással és szeretettel ápolta a férjét, amíg eszméletlen volt. Fáradtságot nem ismerve, végig bűntudattól gyötörve, rettegve attól, mi lesz majd, amikor felébred. Ha erre gondolt, már-már sajnálatot érzett a nő iránt, aztán eszébe jutott, mit tett, és újra eluralkodott rajta a düh. Nem, ilyen galád dolgot nagyon nehéz megbocsátani, elfelejteni pedig még nehezebb. Szegény Robert, hogy szenvedhet most.
– Meg tudod mondani, miért tetted, Jane? Mert valami oka biztos volt! Talán nem szeretett eléggé? Nem úgy szeretett, ahogy elvártad tőle, vagy nem volt jó vele az ágyban? Mondd, miért?
– Nem tudom, megszédültem, megbolondultam, elvakított a pénz, a csillogás, a sportkocsi… Egy hülye liba voltam, aki bedőlt egy gazdag pasinak. Roberttel minden olyan gyönyörű volt, egyetlen nő sem kívánhatna jobb férjet és jobb férfit nála. Ezért még jobban fáj, hogy megcsaltam. Ha elhanyagolt volna, ha nem törődött volna velem, talán még mentséget is találnék magamnak… De így? Gyötör a lelkiismeretem, meg tudnék bolondulni, annyira szeretném elfelejteni. De sajnos megtörtént, és a múltat már nem tudom megváltoztatni.
– Azt valóban nem lehet, bár lehetne! – sóhajtotta Sarah.
– Kérlek, drágám! – Jane hangjában kétségbeesés bujkált. – Kérlek, segíts nekem!
– Nem tudom, én nem fogom rábeszélni őt, hogy bocsásson meg neked, ez egyedül az ő döntése kell legyen. Az biztos, én mindenben támogatom, akárhogy határoz! – mondta a nő mélyen elszomorodva.
– Fogalmam sincs, mit tegyek! Olyan szívesen lennék mellette, ápolnám és gondoskodnék róla, de félek, nem enged közel magához! – suttogta szinte önmagának az asszony.
– Ismerem őt, Jane, jól ismerem. Robert nagyon lágyszívű és nagyon megbocsátó tud lenni, de azt is tudom, hogy végtelenül becsületes, tisztességes férfi. Mindennél többre tartja ezeket a tulajdonságokat. Nagyon kitartónak és türelmesnek kell lenned, ha azt akarod, hogy megbocsásson! – Sarah ennyit mondott, semmi többet.
– Mindenre kész vagyok, mindent megteszek, hogy visszakapjam őt! – A nő hangja elcsuklott, a sógornője szemébe nézett, aztán így folytatta:
– Hidd el, mindenre! Akármeddig tart.
– Öltözz fel, bemegyünk hozzá! Megvárlak, míg elkészülsz! – Odasétált a konyhapulthoz és öntött egy kávét magának.
– Még nem, még kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam. – Jane belefújta az orrát egy zsebkendőbe, majd szipogva folytatta: – Délután én is meglátogatom, akkor már biztos nem kap semmilyen kezelést, nyugodtan tudunk beszélgetni.
– Jó, te tudod, de én most megyek hozzá.
Felvette a kabátját, az ajtóhoz ment, onnan szólt vissza:
– Talán jobb is, ha nem együtt megyünk!
A kapu előtt hívott egy taxit, bemondta a kórház címét. Útközben az járt a fejében, amit megtudott. Úristen, soha nem gondolta volna, hogy ide jutnak. Nagyon-nagyon nehéz időszak elé néznek, nem volt túlságosan derűlátó. Nem elég a testvére betegsége – bár nem beteg, csak gyenge –, el kell viselnie a lelki fájdalmat is, amit a felesége okozott. Hogy fogja ezt Robert feldolgozni, egyáltalán túlélni? Újra a sírás kerülgette, mire a kórházhoz ért. Kiszállt, visszafojtotta a könnyeit – nem mutatja Robertnek, mennyire zaklatott –, elindult a kapu felé és bement.

11.