Egy férfi az esőben

Susan kilépett az impozáns irodaépület ajtaján, ahol dolgozott, és rögtön Maryt hívta, a lakótársát.
– Szia, otthon vagy már? Vigyek valamit vacsorára?
– Dehogy! Elfelejtetted? Este buliba megyünk, megbeszéltük, nem?
– Csak te mondtad, én nem! Elegem van a bulikból egy életre!
– Susan, ne csináld már! Megígértem, hogy te is ott leszel! Különben sem hagyhatod ki, lesz ott néhány nagyon jó pasi. Ideje, hogy újra ismerkedj! Bízz bennem! Tuti jól fogod érezni magad!
– Oké, majd megbeszéljük, ha hazaértem! – Kinyomta a mobilt és zsebre vágta.
Mióta Philip olyan csúnyán rászedte, nem mozdult ki sehova. Rettentően szégyellte magát, hogy ilyen helyzetbe került. Édeshármas! Úristen! Mit képzelt az az ember tulajdonképpen?
Két nappal később Philip becsengetett hozzájuk. Visszahozta a kabátját és bocsánatot kért. Olyan dühös volt rá, hogy azonnal el akarta zavarni, de annyira könyörgött, hogy végül beengedte.
– Susan, kérlek, ne haragudj! Teljesen félreismertelek! Azt hittem, olyan csaj vagy, aki minden jóban benne van!
Újra felizzott benne a düh:
– Mégis… mi a francból gondoltad, hogy belemennék egy ilyenbe? Úgy ismertél engem?
– Őszinte legyek? – A férfi nagyon merev lett, és kimérten felelt: – Úgy! A te előéleteddel azt gondoltam, bármibe beleegyezel!
– Milyen előéletemmel? – kérdezte Susan haragosan. – Mit tudsz te az én előéletemről?
– Mindent! A kábszeres pasidat, aki mellett te is majdnem rászoktál! Lezüllöttél mellette, ne is tagadd! És utána? Jöttek a férfiak sorban – ami nem nagy baj, nem ítélem el –, de egyik rosszabb volt, mint a másik! Én csak beálltam a sorba! Mi rossz van abban? Vagy hirtelen szende szűz lettél?
Susan még jobban felhúzta magát.
– Te nyomoztál utánam? Azt hiszed, mert néhányszor tévedtem életemben, máris mindent meg lehet tenni velem? Igen… sötét a múltam, és nem vagyok rá büszke! De ezen változtatni akartam! Veled! Most pedig takarodj innen! Pont az ilyen szemétládák miatt süllyedtem olyan mélyre!
Philip távozása után sírógörcsöt kapott. Végigvágódott az ágyon, és megállíthatatlanul zokogott. Nehezen csillapodott le. Felült az ágyon, magára húzta a takarót. Könnyes szemmel meredt a semmibe. Most mi legyen? Elege volt, nagyon elege! Nem folytathatja úgy az életét, ahogy eddig. A bulik, az éjszakai bárok és a diszkók világa csak arra jó, hogy egyéjszakás kalandokkal, vagy ilyen idiótákkal még jobban tönkretegye az életét. Ezen változtatni fog, nem mehet így tovább!
Azóta eltelt két hónap, és egy kortyot sem ivott. A kezdeti sokk után nagyon jól érezte magát a bőrében. Néha még eszébe jutottak a régi dolgai, de már nem rágódott rajtuk. Egyetlen férfira emlékezett jó szívvel, arra az egyre, aki tényleg szerette, aki nem csak kihasználni akarta. Ő mindent megtett, hogy boldoggá tegye. Akkor nem ismerte fel, mekkora ajándék hullott az ölébe. Ezt az ajándékot a sárba taposta, pedig ha időben felismeri, másként alakul az élete. Még most is furdalta a lelkét az akkori viselkedése. Mindegy, ezen már nem tud változtatni.
Időközben hazaért, belépett a lakásba és lerakta a táskáját. A konyhában öntött egy kávét, átsétált vele a nappaliba. Mary akkor jött ki a fürdőből egy törölközőbe csavarva.
– Nemsokára indulni kell – mondta Susannak –, készülődj te is!
– Nem akarok sehova menni! Fáradt vagyok, különben is holnap haza utazom a szüleimhez.
– Ne csináld már! Két hónapja nem mozdultál ki! Ideje lenne végre emberek közé menned, nem gondolod?
– A hátam közepére nem kívánom! Tudod jól, nincsenek jó élményeim a bulikról, már amire emlékszem! – húzta félre a száját.
– Susan, kérlek! Nem hagyom, hogy besavanyodj! Vettem neked egy új ruhát ajándékba! Legalább annak örülj! Gyerünk, vedd fel és induljunk!
– Jó, elmegyek, de azt kikötöm, ha nem érzem jól magam, otthagyom az egészet!
Lezuhanyozott, kisminkelte magát és felvette a ruhát, amit Mary előkészített. Belelépett egy magassarkú cipőbe. Elégedetten szemlélte magát a tükörben. Hosszú, gesztenyebarna haja a vállára omlott, bronzbarna bőre és enyhén ferde vágású szeme keleties vonást kölcsönöztek neki. Az a fekete ruha, amit viselt, kiemelte karcsú alakját. Igazi egzotikus szépség volt, de a szomorúság nem tűnt el a szeméből.
Manhattan felé tartottak. Egy toronyház előtt szálltak ki a taxiból, bementek, és a lifttel a huszadik emeletre indultak. Becsengettek a lakásba, ahonnan hangos zene hangjai szűrődtek ki.
Az ajtót magas, hosszú fekete hajú, szabályos vonású férfi nyitotta ki.
– Helló, lányok, Greg vagyok, gyertek beljebb!
– Szia, Greg! Én Mary vagyok, ő a barátnőm, Susan!
A férfi egyre Susant fürkészte. Olyan volt, mint a zsákmányra éhes oroszlán. Szinte felfalta a tekintetével. Bekísérte őket a lakásba, ahol már jó néhányan beszélgettek és táncoltak.
A pasas szolgálatkészen fordult hozzájuk:
– Hozok valamit inni. Mit kértek, lányok?
– Whiskyt kérünk mind a ketten – vágta rá Mary.
Susan azonnal tiltakozott:
– Nekem nem kell, én vizet iszom!
– Ne kéresd magad – nógatta Greg –, nem apácazárdába jöttél, hanem bulizni! Neked is azt hozok.
Választ sem várva elindult a bárpult felé, teletöltött két poharat és a kezükbe nyomta. Susan undorodva nézte az italt, aztán a barátnője unszolására nagy nehezen belekóstolt. Jólesett, iszonyatosan jólesett. Lehajtotta az italt, és rögtön kért még egyet. Aztán már nem volt megállás. Folyamatosan ivott és táncolt.
Reggel arra ébredt, hogy rettenetesen hasogat a feje. Körülnézett – egy hatalmas franciaágyon hevert anyaszült meztelenül. Mellette Greg hanyatt fekve, szétvetett végtagokkal, szintén pucéran horkolt.
Úristen – gondolta Susan –, lefeküdtem vele? Minden bizonnyal, hisz’ a használt óvszer még mindig rajta volt.
– A rohadt életbe! – nyögött fel. – Hát ennyit a nagy fogadkozásról!
Összekapkodta a ruháit, felöltözött, és támolyogva, émelygő gyomorral távozott. Maryt sehol nem látta; ezek szerint magára hagyta.
Mindentől és mindenkitől undorodott, főleg saját magától.

12.

A gyógytornász jó munkát végzett. Már ha kis segítséggel is, de fel tudott ülni, persze járásról még szó sem lehetett. Ma is megette a reggelit az utolsó falatig, annak ellenére, hogy még mindig nem kívánta az ételt. Meg kell erősödnie, elsősorban fizikailag, aztán lelkileg, másképp nem fogja bírni az előtte álló feladatokat. Márpedig bírnia kell.
Bejött a gyógytornász.
– Na, Robert, készen áll az újabb kínzásra? – kérdezte.
– Egyáltalán nem kínzás – felelte –, csak nagyon fárasztó. Minél hamarabb fel akarok épülni.
– Ez nagyon jó hozzáállás, akkor kezdjük is el!
Jött a gyakorlatok végtelen sora, minden testrészét átmozgatta. Mire végeztek, teljesen elfáradt, átizzadtan hanyatlott vissza a párnára, de nagyon jólesett neki a mozgás. Az egyik nővér hozott vizet és lemosdatta, míg a másik kicserélte az ágyneműt. Visszafeküdt a frissen áthúzott ágyba, nagyon kellemes érzés volt.
Kinyílt az ajtó, a nővére jött meg. Felragyogott a szeme, arcán boldog mosollyal fogadta, átölelte és megcsókolta.
– Szia, nővérkém! – Mindig így becézte, ha kedveskedni akart neki.
– Szervusz, drágám, egyre jobban nézel ki! – mondta örömmel Sarah.
– Köszönöm. Hoztál valami olvasnivalót?
– Igen, egy regényt. Történelmi, azokat nagyon szereted. – Kivette a táskájából és az éjjeliszekrényre tette. – Ugye tudod, hogy beszélnünk kell? Arról, miért viselkedsz ilyen furcsán…
Nyílt az ajtó, belépett Daniel, az egyik barátjuk.
– Édes öregem, azt hallottam, valaki visszatért a túlvilágról – mondta vigyorogva.
– Hát, ha nem is a túlvilágról, de valami olyasmi! – Robert is nevetett.
– Nemsokára befutnak a többiek is, én előrejöttem! – Alig mondta ki, máris érkezett Emily, Charlotte és Mason.
Sorban megölelték, körbeülték az ágyat és kérdezgették a hogylétéről. Nagyon megkönnyebbültek, hogy ébren láthatták őt. Nem is maradtak sokáig, nehogy kifárasszák, kis idő múlva elköszöntek. Az ajtóból még visszafordult Daniel.
– A hazatérésed után szervezünk egy kis bulit a tiszteletedre, majd még jövünk!
Miután kimentek, Sarah Roberthez fordult, aki szomorkás mosollyal nézett rá.
– Nos? – kérdezte.
– Azt hiszem, valamit el kell mondanom. Sokat törtem a fejem, hogy fogjak hozzá, mert sajnos nem éppen jó hírek. – Akadozva jöttek elő a szavak, aztán elhallgatott, majd kis idő múlva folytatta. – A szállodában egy férfit találtam az ágyban Jane-nel. A főnökét – mondta szégyenkezve, és a szeme sarkából egy könnycsepp gördült végig az arcán. Sarah megölelte, a fejét simogatva suttogta a fülébe:
– Tudom, kedvesem, már tudok róla. Jane mindent elmondott.
– Elmondta? Mikor?
– Ma. Kiszedtem belőle, tudod, milyen makacs tudok lenni, ha akarok – válaszolt a szája sarkában kényszeredett mosollyal a nő.
– Három hónapig titkolta – inkább megállapítás volt, mint kérdés –, legalább annyi becsület lehetett volna benne, hogy előbb elmondja neked! – Robert hangja nagyon keserűen csengett.
– Teljesen maga alatt van, gyötri a lelkiismerete.
– Engem is gyötörne, ha ilyet tettem volna, sőt elsüllyednék szégyenemben!
– Most mi lesz, mit akarsz csinálni?
– Fogalmam sincs, össze vagyok zavarodva, még annyira friss. Most csak fájdalmat érzek, a szívem darabokban, az agyam állandóan zsong, a testem gyenge. Nem tudom, mi lesz. – A férfi mély sóhajjal fejezte be: – Nem tudom.
– Szereted őt?
– Szerelem és gyűlölet van bennem, imádom és megvetem egyszerre, és szégyenkezem helyette is. Hogy fogom ezt túlélni? Amikor felébredtem, pár percig nem emlékeztem semmire, aztán tiszta lett minden és azt kívántam, bárcsak visszamehetnék a homályba… Nagyon fáj, Sarah, szinte elviselhetetlen. Meg tudnék bolondulni, annyira… Tartom magam a nővérek előtt, de nagyon nehezen megy! – Halkan beszélt, mintha attól tartana, hogy valaki meghallja.
– Megértelek drágám, de előbb-utóbb döntésre kell jutnod. Nem most, és azt hiszem, nem is a közeljövőben. Életed legnehezebb időszaka előtt állsz, ebben senki nem tud neked segíteni, még én sem. Bár tudnék – felsóhajtott –, de ez nem azt jelenti, hogy magadra hagylak, korántsem. Ígérd meg, ha valamilyen döntésre jutsz, mindig megbeszéled velem!
– Mindenképpen – válaszolt Robert –, hisz’ eddig is így volt. Te vagy az egyetlen, akiben teljes mértékben megbízom. Eddig azt hittem, Jane is olyan, mint te – mekkorát csalódtam –, és most nem tudom, helyre lehet-e hozni. Elveszett a bizalom; még ha megbocsátanék, akkor sem tudnék bízni benne.
– Emlékszel a régi középiskolai barátnődre? Ha jól emlékszem, Susan volt a neve. Otthagyott téged egy másik férfiért, mert úgy gondolta, gyenge és erőtlen vagy. Unalmasnak tartott téged.
– Emlékszem – mondta keserűen Robert –, azt mondta rám, nyámnyila. Összeszűrte a levet egy kábítószeres alkoholistával, mert vele folyton buliztak, aki aztán rászoktatta a piára. Egyszer még meg is verte, amikor Susan rajtakapta egy másik lánnyal – a fickó akkor is be volt tépve. – Ha jól tudom, kórházba került miatta. Aztán lelépett a városból, nem is hallottam róla azóta.
– Én sem, bár valaki említette, hogy New Yorkban dolgozik, valami építési cégnél.
– Ezt most miért mondtad? – Robert felvonta a szemöldökét. – Ugye nem gondolod, hogy újrakezdeném vele?
– Nem, eszem ágában sincs, csak az jutott eszembe, azóta biztosan rájött, mekkorát hibázott veled kapcsolatban. Akárcsak Jane.
– Lehet, nem tudom. Igazából az foglalkoztat a legjobban, mi rosszat tettem. Csak szerettem őt, úgy, ahogy szerintem egy férfinak szeretni kell. Vagy túlzásba vittem, és ez volt a baj? Furdal a lelkiismeretem.
– Semmi rosszat nem tettél, ezt verd ki a fejedből! Szerencsés az a nő, akit megáldott az ég egy olyan férfival, mint te. Kár, hogy erre Jane, későn jött rá, de legalább rájött.
– Na igen, csakhogy közben sok mindent tett, hogy rájöhessen. Nem tudom, úgy érzem, egy kissé elkésett. – Robert most megint halkan beszélt, indulat nélkül. – Nem vagyok biztos semmiben vele kapcsolatban. Ha ilyen könnyen elcsábult, szeretett engem egyáltalán? Alig ment el dolgozni, máris félrelépett.
– Na ez az, amit mindenképpen tisztáznod kell, elsősorban önmagaddal. Aztán ha sikerül, utána már sokkal könnyebb! De ez nem lesz egyszerű, olyan bonyolult az egész! – Nem volt biztató, amit Sarah mondott.
– Nem tudok semmit, egy óriási szemétdomb van a fejemben. Úgy érzem, folyamatosan turkálok benne, és nem találok semmit, ami értékes. – Sütött róla a kétségbeesés. – Pedig szeretnék.
– Nagyon nehéz lehet most neked. – Sarah megfogta a kezét és biztatóan megszorította. – Nagyon nehéz.
Megcsókolta a testvérét, gyorsan kiment, végigrohant a folyosón, ki a szabadba. A parkban leült egy padra, és ott szabad folyást engedett a könnyeinek. Siratta Robertet, Jane-t, meg önmagát is. Mindannyian megszenvedjük – gondolta.
Sokáig üldögélt még, aztán felállt, és gondolataiba merülve elsétált.

13.

Délután Jane elindult a kórházba. Félt, sőt rettegett a találkozástól Roberttel. Vajon hogyan fogadja majd? Ha nem dobja ki rögtön, már az is jó. Gyakorolgatta, mit fog mondani, de olyan hamisnak érzett mindent, hogy elvetette az ötletet. Inkább csak bemegy, aztán majd meglátja. Nem fog elhallgatni semmit, mindent elmond a férjének, bármire legyen kíváncsi.
A kórház felé közeledve egyre inkább eluralkodott rajta a félsz. Le kellett lassítania a kocsival, annyira remegett a lába. A parkolóban leállította az autót és elindult befelé. A szobaajtónál megállt, lecsillapította torkában dobogó szívét, bekopogott, majd lassan benyitott. Robert az ágyban feküdt és olvasott, láthatóan észre sem vette, hogy valaki bejött. Jane odament, megállt mellette, és nem mert megszólalni. A férfi felnézett a könyvből, felvonta a szemöldökét, a tekintetébe beköltözött az a nő által már ismert, mindent lefagyasztó hidegség.
– Mit keresel itt? Megmondtam, nem akarlak látni! – Olyan ridegen szólt hozzá, hogy Jane egy pillanatra megmerevedett. Gombóccal a torkában szólalt meg:
– Drágám, beszélnünk kell! Kérlek!
– Drágád? – A férfi hangja teli volt keserűséggel. – Én már nem vagyok az.
A nő, nyelt egy nagyot és halkan, majdnem suttogva, a férje szemébe nézett.
– De igen, az vagy, és örökre az is maradsz! – tolultak könnyek a szemébe.
Robert elfordította a fejét és szó nélkül kibámult az ablakon. Jane leült az ágy szélére, megfogta a kezét, a férfi azonban elhúzta, nem engedte.
– Nagyon kérlek… Kérlek, bocsáss meg! Szeretlek és hiszem, hogy együtt rendbe tudjuk hozni! – kérlelte.
– Hogy mennyire szeretsz, azt már láttam… nem hiszek neked! – suttogta.
– Kérlek, drágám! Óriási hibát követtem el, és nagyon-nagyon szeretném jóvátenni!
A férfi ránézett – még mindig azokkal a kemény, hideg szemekkel.
– Hibát? Nem, nem hibát, bűnt követtél el! Olyan bűnt, amit megbocsátani talán nem is lehet! Egyáltalán el tudod képzelni, mit érzek? Összetörted a szívem, kővé változtattad! Hogy akarod ezt rendbehozni? – Már majdnem kiabált.
Jane válla remegett a visszafojtott zokogástól. Lehajtotta a fejét és ahogy előrehajolt, a blúza kivágásából kibukkant a medál. Aztán nem bírta tovább, sírt. A könnyei végigfolytak az arcán, nem merte felemelni a fejét, csak szipogott.
– Nem tudom. Bármit megteszek, amit csak akarsz!
– Nem akarok tőled semmit, amit meg kellett volna tenned, annak épp az ellenkezőjét művelted. Amikor rám kellett volna mosolyognod… akkor egy másik férfira mosolyogtál, amikor meg kellett volna ölelned… őt ölelted, ha vágytam a csókodra… őt csókoltad meg, és mikor velem kellett volna maradnod… inkább elmentél vele! Ezek után mit akarhatnék tőled… mit?
Robert szenvedett, hogy így beszél azzal a nővel, akit mindennek ellenére még mindig szeretett – a szerelem nem múlik el csak úgy –, de az arca kőkemény maradt. Meglátta a medált az asszony nyakában, megfogta, és egy mozdulattal leszakította.
– Ha jól emlékszem – mondta ridegen –, ezt nem adtam neked. Nem érdemled meg.
– Miért nem tudsz nekem megbocsátani? – Jane fájdalom, keserűség és könyörgés volt. – Hisz’ már oly régen történt, hónapokkal ezelőtt!
– Nekem csak három napja – válaszolt Robert –, és most menj el!
Az asszony hatalmasat sóhajtott, felállt, és lehajtott fejjel elindult az ajtó felé. Mielőtt odaért, még visszafordult.
– Legalább annyit mondj, bejöhetek-e még hozzád? – kérdezte még mindig sírva.
– Ha akarsz – mondta a férfi alig hallhatóan.
Jane elment. Robert elfordult az ablak felé, és a szeme sarkából legördült egy könnycsepp. Sírt, előbb csak halkan, aztán egyre erősebben, végül egész testében rázkódott. A kezében szorongatta a medált. Kinyitotta, meglátta a gyönyörű képet a feleségéről, megcsókolta és a könnyeivel öntözte.
Rettenetesen szenvedett. Létezik ennél nagyobb fájdalom?

14.

Amint kiért a parkolóba, még mindig szipogva letörölte a könnyeit és megpróbálta eltüntetni arcáról a sírás nyomait. Nehéz volt, nagyon megviseltnek látszott. Úgy néz ki, ahogy érzi magát – gondolta.
Beindította az autót és elindult haza. Nem volt kedve vacsorakészítéssel foglalkozni, bekanyarodott az egyik nagyáruház parkolójába, az üzletben vett magának fagyasztott ételt. Bár nem szerette, most ez is jó lesz. Oly mindegy volt, mit eszik – már hónapok óta mindennek egyforma íze volt.
Milyen finomakat ettek együtt, amikor még Robert főzött neki, vagy éppen közösen csináltak valamit. Jó hangulatú, kellemes, romantikus esték voltak – gondolta szomorkás mosollyal –, ez volt az egyik, ami mindig jólesett, a másik pedig az a szerelem, szeretet és megbecsülés, ami a férfi egész lényéből sugárzott felé. S amit ő oly felelőtlenül kockára tett. Természetesnek vette, hogy mindent megkap tőle, sőt egy idő után már elvárta. Viszonzásra nem is gondolt… Persze, szerette Robertet, de így, visszanézve a múltba, el kellett ismernie, hogy mindig a férje volt, aki többet tett érte.
Azóta megtanulta, sokkal jobb annak, akit nagyon szeretnek, mint aki nagyon szeret. Feltette magának a kérdést: képes-e fordítva csinálni? Igen, képes rá – képes, mert most már ugyanúgy szeret, ahogy őt szerették. Bízott benne, vissza tudja hódítani a férfit.
Közben odaért a pénztárhoz, fizetett, a kocsihoz ment és bepakolt a csomagtartóba.
Egy autó fékezett mögötte. Gyönyörű, kétüléses, hófehér Mercedes, Edwarddal a volánnál. Vigyorogva pattant ki belőle.
– Hogy tetszik az új autóm, Jane?
A nő elhúzta a száját és kelletlenül válaszolt:
– Nem érdekel az autód, és te sem!
– Pedig miattad vettem, mindig mondtad, hogy ez a kedvenced! – A férfi várakozóan nézett rá.
Jane nagyon mérges lett, felemelte a hangját.
– Az nagyon régen volt, azóta megváltozott a véleményem! Nekem egy, egyetlenegy férfi számít: a férjem, és senki más! Semmilyen kapcsolatot nem akarok veled, hagyj engem békén! – A férfi leforrázva visszaült és elhajtott. Jane dühösen, zihálva nézett utána.
Már épp menni készült, mikor egy kocsi parkolt le mellette, Emily szállt ki belőle.
– Nem a volt főnöködet láttam elmenni? Mit akart tőled? – kérdezte a barátnője.
A nő nem tudta palástolni izgatottságát.
– Semmi, semmi, csak vissza akar hívni dolgozni – remegett a hangja.
Emily merőn nézett rá, furcsának találta a viselkedését.
– Az nem zaklatott volna fel ennyire – átölelte –, menjünk, igyunk egy kávét valahol!
Az üzletház kávézójában egy sarokasztalnál foglaltak helyet, távol mindenkitől.
– Mondd, mi a baj? Mert látom, hogy valami van, csak nem tudom, mi az. – Emily le sem vette róla a szemét.
Jane nem szólt semmit, lehajtotta a fejét, a padlót nézte. Hozzá sem nyúlt a kávéhoz, aztán mégis ivott egy kortyot, hallgatott. Nagysokára mély sóhajjal, akadozva, majdhogynem dadogva megszólalt:
– Nagyon… Nagyon nehéz erről beszélni… Nem tudom, hogyan kezdjem. De… a fene egye meg, előbb-utóbb úgyis megtudjátok. Nekem… nekem volt valakim – mondta szemlesütve, nem mert a barátnőjére nézni.
– Úristen! – nyögte Emily. – Te nem vagy normális! Ki… ki volt az?
– Edward – még mindig a padlót nézte –, a volt főnököm.
– Te tényleg nem vagy normális! A jó büdös francba, nézz már rám! Hogy tehettél ilyet, elment a józan eszed? Vagy azt hitted, bármit megtehetsz Roberttel? – Meg tudta volna ölni a tekintetével.
– Nem hiszem el – folytatta –, nem térek magamhoz! Soha a büdös életben nem gondoltam, el sem tudtam képzelni, hogy te, pont te, ilyet teszel!
Elhallgatott, megvetően nézte a barátnőjét, annyira megdöbbent, szinte elakadt a szava.
– Megbántam, nagyon megbántam, és nagyon szeretném rendbehozni! – Jane nagyokat nyelt a visszafojtott sírástól. – Mindennél jobban szeretem Robertet! Tudom, megérdemlek minden büntetést, de hidd el, az a szenvedés, amit azóta érzek, mióta beteg, na, azt nem kívánom senkinek.
– Te szenvedsz? Te? Akkor képzeld magad az ő helyébe! – Teljesen kiszáradt a szája, ivott egy kortyot és felháborodva folytatta: – Szerinted mit érezhet most? Lehet, egy életre tönkretetted!
– Nem azért mondtam, hogy sajnálj – Jane felemelte a fejét és Emily szemébe nézett –, csak tudd, hogy nekem sem könnyű.
– Nem könnyű? Félrekefélni könnyű volt? Vagy azért is kéne, hogy sajnáljalak? – A nő hangjából sütött a megvetés. – Daniel nagyon jó ember és nagyon jó férj, de nemcsak én, hanem minden nő, aki ismert benneteket, irigyelt téged Robert miatt. Te pedig eldobtad, mint egy lyukas cipőt. Úgyhogy ne várd tőlem, hogy megértselek, pláne sajnáljalak! Csak megvetést és dühöt érzek, iszonyú dühöt, érted?
– Megértem, hidd el, én is megvetem saját magam. Ha el tudnám törölni, ha semmissé tudnám tenni, boldogan megtenném! Bármit megtennék érte, bármit, hogy Robert újra szeressen! – szipogott Jane.
– Biztos lehetsz benne, még mindig szeret téged – Emily nem vigasztalásnak szánta, a foga között szűrte a szavakat –, azért szenved ennyire. Láttam, hogy valami nincs rendben, nem igazán volt őszinte a mosolya, amikor nála jártunk. Vidámnak akart látszani, de nem nagyon sikerült neki. Már tudom, miért.
– Velem nagyon elutasító – mondta Jane magába roskadva –, pedig elmondtam neki, mennyire sajnálom, és mennyire megbántam.
– Mégis mi a fenét vártál? A nyakadba ugrik, mert azt mondtad, sajnálom? – Szinte sütött a hangja. – Azt hiszem, ennél több kell, sokkal több, hogy kiérdemeld a bocsánatát. Ha egyáltalán megkapod.
Emily nem tudta palástolni az érzelmeit. Szíven ütötte, amit hallott, magánkívül volt a felháborodástól, könnyes szemmel, remegő kézzel ült az asztalnál. Fel tudta volna pofozni ezt a hülye libát. Talán az sem fájt volna ennyire, ha őt csalják meg.
– Kérlek – Jane könnyes arccal, könyörgőn nézett rá –, kérlek, segítsetek! Csak ő kell nekem, nagyon szeretem, hidd el!
– Te azt kéred, hogy segítsek? – Emily hangjába belesűrűsödött minden dühe és megvetése. – Te nemcsak őt csaltad meg, hanem Sarah-t, engem, és az összes barátunkat is! Mit vársz tőlünk, vonszoljuk oda hozzád, kényszerítsük, hogy bocsásson meg neked? Vagy mi?
Előrehajolt, a foga közt sziszegte:
– Egy rohadt, szemét ribanc vagy, Jane!
Felugrott és köszönés nélkül otthagyta, úgy viharzott ki az üzletből, mint egy fúria.
Jane kitántorgott az autóhoz, beszállt, ráborult a kormányra és szabad folyást engedett a könnyeinek. Sokáig zokogott, nem érzékelte az időt, csak sírt.

15.