Egy férfi az esőben

Jane nem tudta, mitévő legyen. Ült a véres szőnyegen és arra gondolt, mi lesz ezután, mit csináljon. Nem volt egyetlen épkézláb gondolata sem, nem jutott eszébe semmi, csak az égett bele az agyába, ahogy Robert vérző fejjel feküdt a szőnyegen mozdulatlanul. Az, hogy vele mi lesz, a legkevésbé sem érdekelte, most csak a férfiért aggódott. Amikor elvágódott, akkor tudatosult benne igazán, mit tett. Akkor értette meg, mennyire szereti a férjét, akkor jött rá, mekkora bűnt követett el ellene. Marcangolta az önvád. Ha vissza tudta volna forgatni az időt… ó, Istenem! Akkor nem fogadja olyan szívesen a főnöke udvarlását, elutasítja a közeledését, de meg volt bolondulva. Tetszett, hogy egy jólszituált vagyonos férfi teszi neki a szépet. Úgy viselkedett, mint egy tizenhat éves kamaszlány. Megszédítette a sportkocsi, a luxus, az éttermi vacsorák, a legjobb helyek a színházban, az ajándékok. Nem gondolt rá, hogy a férfi majdnem harminc évvel idősebb nála, nem érdekelte, hogy csak lefektetni akarta őt. Pedig valahol mélyen tudta, de akkor nem számított. Persze Edwardnak tetszett, hogy egy gyönyörű, dekoratív nővel mutatkozott, legyezgette a hiúságát. De ugyanakkor Jane azt is érezte, hogy csak kihasználja.
Most teljesen kétségbe volt esve. Egy szajhát csinált önmagából, megalázta, nevetség tárgyává tette a férjét, rátette a szarvakat a fejére, és azok már örökre ott is maradnak. Megvetette saját magát, nem tudott olyan büntetést kitalálni, amitől feloldozást kaphatna. Hogy tehetné ezt jóvá?
Összeszedte magát és megmozdult. A véres törölköző még mindig a kezében volt, azt szorította Robert fejéhez. Meglátta az elejtett csokrot a szőnyegen, mellette egy kis csomagot. Felvette, kibontotta. Pici, szív alakú medál esett ki belőle, vékony aranyláncon. Kinyitotta, s a csodálatosan szép tűzzománc képek láttán zokogásban tört ki. Csak nézte-nézte, bár alig látott a könnyeitől.
A szívéhez szorította, és újra kitört belőle a sírás. Sokáig ült így.
Remegő kézzel a nyakába akasztotta a láncot. Valahol mélyen megszólalt egy hang a fejében: nem szabad, nem szabadna ezt viselni! Már nincs hozzá semmilyen joga, ám úgy gondolta, azzal, hogy felveszi, új fejezet kezdődhet az életében. Minden erejével megpróbálja jóvátenni a bűnét. Eléri, hogy Robert megbocsásson, hogy ne emlékezzen rá, mit tett, és boldoggá fogja őt tenni. Igen. Akkor talán saját magának is meg tud bocsátani és megkapja végre a feloldozást, amire oly nagyon vágyott.
Felkelt, felöltözött, lement a szálloda elé és fogott egy taxit. A kórházba vitette magát, bement a recepcióra, megkérdezte, ki Robert kezelőorvosa, majd megkereste Mason doktort. Alacsony, kissé pocakos, ősz hajú férfi volt.
– Robert Andersonról szeretnék érdeklődni, doktor úr.
– Ön hozzátartozója?
– Igen, a felesége vagyok – válaszolt halkan a nő.
A doki felvonta a szemöldökét, belelapozott a papírjaiba és azt mondta:
– Nos, asszonyom, nincsenek túl jó híreim, bár nem is igazán rosszak. A férje fejsérülése szerencsére nem túl mély, elláttuk a sebet, viszont súlyos agyrázkódása van. CT-vizsgálatot végeztünk rajta, agyvérzése szerencsére nincs, a koponyája nem sérült, meg kell várni, amíg magához tér, aztán többet tudok majd mondani. Teljes nyugalomra van szüksége, és főleg pihennie kell.
– Értem, és nagyon köszönöm, doktor úr! – Jane megkönnyebbült.
– Egészséges ember, és nagyon erős a szervezete. Türelmesnek kell lenni, és várni. Minden esélye megvan a teljes gyógyulásra – az orvos biztatóan rámosolygott.
– Bemehetek hozzá?
– Nyugodtan, bár még eszméletlen. A hatos szobában van.
Jane elindult, megkereste a szobát és benyitott. Az ágyon fekvő férfit alig ismerte meg. A feje be volt kötve, az arca halottsápadt, szürke, élettelen kezei a takaró felett nyugodtak. Odament az ágyhoz és megfogta a kezét. Hideg volt, teljesen hideg, olyan, mintha halott lett volna. Ha nem emelkedett volna a mellkasa le-fel, annak hitte volna. Leült mellé és rátörtek az emlékek: a megismerkedésük, a találkozásuk, az udvarlása, mely mindig egy kicsit visszafogott volt, szinte szemérmes. Kedves mosolya, szavai, mozdulatai, ahogy mindig, szinte az első pillanattól tudtára adta, mennyire szereti. Azok a kék szemek, melyek olyan melegen és szerelmesen tudtak ránézni. Pedig azt mondják, a kék szemű emberek pillantása hideg, de nála ez pont fordítva volt. Atyám, hogy el tudott ő veszni azokban a szemekben!
Most már azt is tapasztalta, milyen, amikor más. Tegnap este, ahogy ránézett azzal a jéghideg tekintettel és meglátta benne a fájdalmat, akkor, és csak akkor értette meg, mennyire megbántotta. Lehajtotta a fejét és újra kibuggyantak a könnyei. Ráhajolt Robert kezére és azt suttogta:
– Bocsáss meg!
Kiment a recepcióra a telefonhoz, felemelte a kagylót és tárcsázott. Még egy nehéz feladat várt rá: értesítenie kellett Saraht.
– Ki az? – szólt a kagylóba álmos hangon Robert nővére.
– Jane vagyok, baleset történt – lehelte a kagylóba félénken.
– Milyen balesetről beszélsz, Jane? Mondd már! – sürgette Sarah türelmetlenül.
– Robert elesett és beverte a fejét. Most bent van a kórházban, egyelőre eszméletlen, itt vagyok vele. Már stabil az állapota, csak még nem tért magához. – Újra a sírás fojtogatta.
– Azonnal indulok. Mégis mi történt?
– Ha ideérsz, elmondom személyesen. Helló – azzal letette a telefont.
Visszament a szállodába és felment a szobájába. Ott találta Edwardot.
– Te mit keresel itt? – kérdezte ingerülten a férfit.
– Itt maradt az órám, azt keresem! Hol voltál?
– Na mit gondolsz, hol? Robert után mentem a kórházba. – Mérges volt, iszonyúan mérges.
– És?
– Mi az, hogy és? Tegnap este pillanatok alatt leléptél, most meg érdeklődsz? Ne játszd meg, hogy érdekel, mi történt, amúgy szerintem nincs is hozzá közöd! – kiabálta.
– Bocsáss meg, drágám, meg kell értened, az én pozíciómban nem engedhetek meg magamnak egy botrányt! Tönkretenné a jó híremet, és a cégemnek is ártana! – védekezett Edward.
– Robert majdnem meghalt, és te a pozíciódat félted? Nem gondoltam, hogy ilyen szemét vagy!
– Nem vagyok szemét, de engem teljesen tönkretenne egy ilyen eset. Most visszautazom, majd felhívlak, hogy mikor találkozzunk.
– Ne hívj, soha többé nem fogok találkozni veled! Látni sem akarlak! – mondta Jane eltökélten.
– Mi lesz a munkáddal? Így nem tudunk együtt dolgozni!
– Nem is akarok! Most azonnal felmondok.
– Biztos vagy benne? Gondold át még egyszer, mit veszítesz!
– Soha semmiben sem voltam még ennyire biztos, és legfeljebb az önbecsülésemet, bár azt már elvesztettem. Semmilyen kapcsolatot nem akarok sem veled, sem a cégeddel. Szeretném elfelejteni ezt az egészet! – rázta a vállát a visszafojtott zokogás.
– Sajnálom. – Meg akarta ölelni, de a nő ellépett tőle.
– Menj el, és ne keress többé! Soha többé, megértetted?
Egyedül maradva összecsomagolta a holmiját és kijelentkezett a szállodából. Keresett egy jóval egyszerűbb – és főleg olcsóbb – szállodát és kivett egy szobát. Kipakolt, aztán kiment a reptérre Sarah elé.
Amíg várakozott, azon tűnődött, mit csináljon. Ha rögtön elmondja az igazat, abból nagy baj lehet. Úgy gondolta, még vár vele, majd alkalmasabb pillanatban megteszi. Nagyon félt, hiszen Sarah annyira szerette a testvérét, hogy bármit megtett volna érte. Beengedte kettőjük közé Jane-t, és ugyanúgy szerette őt is. Rettegett, hogy mit fog szólni, ha megtudja az igazat. Márpedig sokáig nem titkolhatja el – nem is akarta –, elmondja, de csak akkor, ha már megnyugodott. Előbb Robert legyen jobban, és majd utána.
Leszállt a gép. A kapunál hamarosan megjelent Sarah és Jane-hez ment.
– Először szeretném látni az öcsémet.
A reptér előtt fogtak egy taxit. Egész úton nem szóltak egy szót sem, mindketten a gondolataikba merültek. A kórházhoz érve felmentek a hatosba. Robert még mindig eszméletlen volt, Sarah leült az ágy szélére és nézte őt. Lassan felemelte a kezét, megsimogatta a férfi arcát, odahajolt hozzá és azt suttogta:
– Gyógyulj meg, kedvesem, gyógyulj meg! – Egy könnycsepp hullott a férfi lecsukott szemére. Sarah gyengéden letörölte.
Odahajtotta a fejét az arcához, hallgatta, ahogy egyenletesen lélegzik. Visszafojtotta a könnyeit, megcsókolta a homlokát és elindult kifelé. Mikor meglátta az ajtónál álldogáló Jane-t, elsötétült a tekintete. Szó nélkül elment mellette és a kint várakozó taxihoz indult. Megvárta, míg ő is beszáll, és a szállodába hajtottak. A szobában levette vékony kabátját, leült az ágy szélére és hosszan, kérdő tekintettel nézte, majd megszólalt.
– Most mondd el, mi történt! Veszekedtetek? – kérdezte.
– Nem, szó sincs róla! Bejött a szobába, megbotlott, elesett és beütötte a fejét! – mondta Jane, szemét a padlóra szegezve.
– Tudod jól, hogy szeretlek, de ha bármilyen részed van benne, nagyon megbánod!
– Soha nem bántanám, hidd el! Nagyon szeretem őt és mindent el fogok követni, hogy felépüljön! – Nem nézett Sarahra, hisz’ nagyon jól tudta, hogy miatta történt az egész.
– Remélem, így van! Lemegyek, kiveszek egy szobát és lefekszem. Nagyon fáradt vagyok, majd holnap újra beszélünk. Te is pihenj, nagyon rosszul nézel ki.
Jane a szobában maradt és azon gondolkodott, hogy fog ebből kimászni. A múltat eltörölni nem tudja, a jövője teljesen bizonytalan. Pedig nagyon szeretné jóvátenni a hibáját és újra rendbe hozni az életét, ám fogalma sem volt, hogyan csinálja. Furdalta a lelkiismeret, amiért hazudott mindenkinek, aki fontos volt számára. Főleg Robertnek, de az is bántotta, hogy Saraht becsapta.
Most azonnal megkeresi és elmond neki őszintén mindent, bevallja neki, mit tett és megkéri, hogy segítsen visszaszerezni Robert bizalmát. Tudta, nem lesz egyszerű, biztosan számíthat a haragjára, de talán sikerülhet meggyőzni arról, hogy megbánta a tettét. Nagyon félt, sőt rettegett. Összeszedte az erejét és elindult a szálloda portájára, megkérdezte, melyik szobában van Sarah. Az ajtaja előtt megtorpant, egész testében remegni kezdett, majd felemelte a kezét, hogy kopogjon. Nem merte megtenni. Újra és újra megpróbálta. Ott álldogált az ajtó előtt egy ideig, aztán elfulladó lélegzettel visszarohant a szobájába, levetette magát az ágyra és kitört belőle a zokogás. Siratta a szerelmét, elrontott életét. Megint az a kép ugrott be neki, ahogy Robert vérző fejjel feküdt a szőnyegen. Nem akarta azt látni, nem, nem és nem. Lassan álomba sírta magát. Arra ébredt, hogy fázik, bár lehet, csak félelmében reszketett. Újra aludni akart, de csak forgolódott egész éjszaka. Lázasan gondolkodott, mit is tehetne, hogyan fogjon hozzá, de egyáltalán nem jutott eszébe semmi épkézláb dolog. Csak a múlton töprengett; lejátszódott előtte minden, ami történt. Teljesen világos volt, hogy egyes-egyedül ő tehet mindenről, és rettentő dühös volt magára. Gyötörte a bűntudat, elviselhetetlen volt a gondolat, hogy tönkretette azt az embert, aki szívből szerette, aki mindent megtett az ő boldogságáért. Megcsalta, összetörte a szívét – azt a szívet, amely mióta csak ismerte, érte dobogott. Csak érte. Nem létezett számára más nő, soha senkit nem vett észre, lehetett bármilyen szép. Robertnek mindenki más levegő volt.
Sokszor elmondta, mennyire szereti, minden tette, minden mosolya neki szólt. Odaadóan ápolta, ha beteg volt… tisztán emlékezett rá, amikor influenzás volt és bedagadt szemekkel, vörös orral, lázasan feküdt, ő képes volt azt mondani: – Gyönyörű vagy, kedvesem, szeretlek!
Újra eleredtek a könnyei. Már nem gondolkodott, nem jutott eszébe semmi, csak nézte a szoba falait és várta, hogy reggel legyen.

5.

Eltelt másfél hónap Robert balesete óta, de az állapotában semmilyen változás nem történt. Az orvosok teljesen értetlenül álltak, semmivel nem tudták magyarázni, miért nem tért még magához. Fizikailag teljesen egészséges volt. Senki nem értette, miért nem jött rendbe. Mesterségesen táplálták, naponta tornáztatták az izmait, bíztak benne, hogy eszméletére tér.
Sarah és Jane felváltva látogatták, segítettek a nővéreknek mosdatni, tornáztatni, rengeteget beszéltek hozzá, vittek be könyveket és felolvastak neki.
Közben átszállították abba a városi kórházba, ahol laktak, ám az ottani orvosok is értetlenül álltak az eset felett. Azt mondták, valami olyannak kellett történnie, ami nem engedi az agynak, hogy magához térjen. Valami olyan trauma érte, ami leblokkolta az agyát és lehetetlenné teszi, hogy eszméletre térjen. Ez lehetett az esés következménye, de olyan dolog is, ami nagy megrázkódtatást okozott. A teste előbb-utóbb kényszeríteni fogja, hisz’ a fizikai állapota teljesen rendben volt. Biztosan fel fog ébredni, ám ez eltarthat akár néhány hónapig is. Senki nem jósolhatta meg előre. Biztatták őket, járjanak be hozzá, beszéljenek, olvassanak neki, mert ha tudat alatt hallja, talán az is segíthet.
Jane beállt dolgozni az üzletbe Sarah mellé, így mindig ott tudott lenni valamelyikük a kórházban, míg a másik dolgozott. Mindkét nő számára az éjszakák voltak a legrosszabbak, sokszor álmatlanul forgolódtak – persze mindketten más-más okból. Amikor találkoztak, mindig Robert állapota volt a téma. Sarah sokszor megpróbálta kiszedni Jane-ből, mi történt pontosan, de semmi többet nem tudott meg. Jane még mindig titkolózott; abban bízott, ha Robert felébred, akkor rögtön beszél vele és bocsánatot kér mindenért. Minden nap minden percében lelkiismeret-furdalást érzett. Edwardról az óta az este óta nem hallott, illetve csak annyit, hogy új barátnője van, megint jóval fiatalabb, és ugyanúgy a beosztottja, mint ő volt. Nagyon szégyellte magát, amiért bedőlt neki annak idején, de már nem haragudott rá, hiszen ő volt agyatlan, buta liba. A férfi csak visszaélt a hatalmával, és a gazdagságával levette a lábáról. Ezen már nem akart gondolkodni, túltette magát rajta és úgy érezte, nem kell ezzel foglalkoznia. Csak a férjére, a felgyógyulására és arra gondolt, hogy a szerelmük újra a régi legyen. Nagyon bízott benne, talán túlságosan is, hisz’ nem volt biztos, ha egyszer a férfi felébred – remélte, minél hamarabb –, mit fog szólni. Meg tud-e bocsátani neki, egyáltalán fogja-e úgy szeretni őt, mint régen.
Ahányszor bement hozzá, mindig elmondta neki, milyen nagyon szereti, mennyire sajnálja a történteket, és minden alkalommal kérte a bocsánatát.
Ahogy múltak a napok, már-már napi rutinná lett a kórházba járás a két nő számára. Nem adták fel a reményt – korántsem –, azonban mindketten beletörődtek, hogy rengeteg türelemre van szükségük, mert csak a várakozás maradt nekik. Lelkiismeretesen mentek mindennap Roberthez, úgy beszélgettek vele mintha hallaná, amit mondanak neki; úgy gondolták, talán hallja is. A barátaik is rendszeresen bementek hozzá, biztatták a lányokat, tartsanak ki, de hát ezt nem kellett mondani.
A férfi nagyon lefogyott, mert bár mesterségesen táplálták, a rendes ételt nem pótolhatta. A lányokat a sírás kerülgette, ahányszor ránéztek beesett arcára, lesoványodott testére. A bordái szinte kiszúrták a bőrét, keze-lába csontsovány volt, az arcán összeaszott a bőr; az életerős férfi teljesen eltűnt, árnyéka volt régi önmagának. Az orvosok és ápolók nagy gonddal és odafigyeléssel végezték a dolgukat, mindannyian bíztak benne, hogy előbb-utóbb felébred bódult álmából. Lassan múltak a napok, már november végén jártak.

6.

Susan örömmel vegyes izgatottsággal készülődött a vacsorához. Most, első alkalommal hívta meg estére a barátja. Nem ismerte régóta Philipet, de nagyon tetszett neki. Magas, izmos, jóképű férfi volt. Elbűvölte és elkápráztatta. Rengeteget jártak bárokba, házibuliba. Ittak, táncoltak, szórakoztak, ebből állt az életük. Igaz, alig szeretkeztek, azt is majdnem mindig részegen – de hát szinte állandóan részegek voltak. Ebbe most nem akart belegondolni, inkább az este járt a fejében. Arra gondolt, talán most színt vall a férfi, és felveti, hogy költözzenek össze.
Felvette a kabátját, kiszaladt a ház elé és a várakozó taxiba ült. Kiszállt Philip lakásánál, felszaladt a lépcsőn és becsengetett. Egy ismeretlen férfi nyitott ajtót:
– Helló, te biztos Susan vagy! Engem Briannek hívnak, gyere be.
– Hol van Philip? – csodálkozott. A férfi vacsorára hívta a lakására, és ott van egy idegen. Mit keres itt? Ő egy romantikus estét akart a barátjával.
– Bent van a konyhában, már vár rád! – Brian félreállt az ajtóból.
Susan az előszobában felakasztotta a kabátját és beljebb lépett. A konyhában nem látott senkit, így továbbment a nappaliba. Ott találta Philipet, aki épp megterítette az asztalt. A férfi sugárzó mosollyal fogadta és egyből hellyel kínálta, de Susan nem ült le, odalépett hozzá:
– Most mi van? Mit keres itt ez a pasas?
– Nyugi, szivi! Ő csak Brian, az egyik barátom, és nem marad sokáig.
– Akkor miért terítettél három személyre, ha nem marad? Hülyének nézel?
– Ugyan, szivi! Gyere, igyál egyet, aztán majd megbeszéljük, hogyan lesz később! – nyújtotta felé a teletöltött whiskys poharat.
– Mi a fenét akarsz, leitatni? Mi folyik itt?
– Na… ne kéresd magad! Belevaló csaj vagy, megesszük a vacsorát, iszogatunk kicsit, aztán bevonulunk a hálóba és jól érezzük magunkat! Más lánnyal is voltunk már édeshármasban!
– Mi! Édeshármas? Rohadt, mocskos állatok! – üvöltötte Susan, felugrott és a kabátját is otthagyva elrohant.

7.

Ébredezett. Mint tejfehér ködből lassan előbukkanó tengeri hajó, úgy érzékelte ő is a tudatát. Nem tudta hol van, szemhéja ólomsúllyal nehezedett a szemére. A keze nem engedelmeskedett az akaratának. Megrémült, azt hitte, megbénult, a lábát sem tudta mozgatni. Kereste az emlékeit, de zavaros volt minden. Annyit tudott, hogy valami történt – valami rossz, nagyon rossz.
Kétségbeesetten erőlködött, hogy rendszerezze a fejében fel-felvillanó képeket. Zsibbadást érzett a lábában, ami lassan átalakult fájdalommá, aztán a keze is zsibbadni kezdett – talán nem bénult meg. Mintha ezer tűvel szurkálták volna, lassan, nagyon lassan múlt el, és újra érezte az ujjait, bár még mindig nem tudott mozogni. Érezte, hogy valaki fogja a kezét, ki akarta nyitni a szemét, látni akarta ki ő.
Összeszedte minden erejét és résnyire felhúzta a szemhéját. Egy csodás fiatal nő nézett szembe vele könnyben úszó szemekkel és félénk mosollyal. Körbenézett. Egy fehér falú kórterem tárult a szeme elé sivár berendezéssel: az ágyán kívül mindössze egy szék és egy éjjeliszekrény volt a szobában. Az éjjeliszekrényen egy csokor vörös rózsa állt, vérszínű szirmaiból néhány lepottyant, kellemes illatát még érezni lehetett a szobában.
Pillantása visszatért a nőre és alaposan szemügyre vette. Vállig érő selymes szőke haja mintegy keretbe foglalta enyhén ovális arcát, szép vonalú szája, enyhén fitos orra, és melegbarna szeme volt. Egy földre szállt angyal – gondolta. Ahogy lejjebb siklott a tekintete, a nyakában egy gyönyörű, szív alakú antik medált látott vékony aranyláncon. Ismerősnek rémlett. A gyönyörű, hófehér nyakból lelógó szív mágnesként vonzotta magához. Az agyában gomolygó ködben különböző képek, képsorok jelentek meg, lassan minden a helyére került: emlékezett az egész addigi életére és arra gondolt, nem kellett volna felébrednie.
Vissza akart menni a jótékony homályba, ahonnan pár perccel ezelőtt eszméletre tért. Visszatért az emlékezete – bár ne tette volna! Nem érzett mást, csak dühöt, szomorúságot és végtelen fájdalmat. Nem fizikait, hanem olyat, ami a szívéből indult ki és belehasított az agyába. Összeszorította a fogát, ránézett a nő arcára – már nem angyalnak látta, hanem valami egészen másnak –, majd a kezére, amivel még mindig az övét fogta. Elhúzta, és cserepes ajkával nehezen formálva a szavakat csak annyit mondott:
– Menj el innen! Nem akarom, hogy itt legyél, nem akarlak látni!
– Robert, kedvesem, kérlek – mondta a nő, és újra megfogta a kezét –, hallgass meg! Nem akarok elmenni, itt akarok lenni veled, mert szeretlek… nagyon szeretlek. Bocsáss meg nekem! Óriási hibát követtem el, de hidd el, nagyon megbántam! Ne taszíts el magadtól, nem akarlak elveszíteni! – zokogta, miközben könnyeivel áztatta a férfi kézfejét.
A férfi nézte az egykor annyira szeretett nőt – a fene egye meg, hisz’ még most is szereti –, de pillantása nem enyhült meg, és megint elhúzta a kezét. Elfordította a fejét, sokáig hallgatott, aztán csak annyit mondott:
– Most menj el, egyedül szeretnék lenni.
Jane ült az ágy mellett egy ideig, nem szólt egy szót sem, aztán görnyedten, összetörten az ajtó felé indult. Kilépett a folyosóra, elment a telefonhoz, felvette és tárcsázott.
– Sarah? Robert magához tért – mondta elcsukló hangon, és kiejtette a kezéből a kagylót. Állt egy ideig, várt – maga sem tudta, mire –, kibotorkált a kórház elé, beszállt egy taxiba, bemondta a címet és hazament. Végigjárta az összes szobát, lepergette magában közös életük emlékeit, minden tárgynál, minden fényképnél elidőzött, mindegyikről eszébe jutott valamilyen kellemes vagy kedves történet.
Elhatározta, nem adja fel, bármi történjen, ő nem. Elküldheti, elzavarhatja a férfi, ahányszor csak akarja, ő vállal mindent. Gyűlölheti, megalázhatja – hisz’ megérdemli –, akkor sem adja fel. Ott lesz mellette, segíteni fog, ha az kell, és tűrni, ha az. Felment a hálószobába, levetkőzött, bebújt az ágyba és álomtalan, mély alvásba merült.

8.