Buch lesen: «Szirmay Ilona: Történeti regény», Seite 9

HUSZONNEGYEDIK SZAKASZ

A khánfi leírása. – Ujvárosi csata. Kik és mikép harczoltak ottan. – A dragonyos kapitánynak alkalom adatik kedves kivánságát teljesíteni és mikép használta azt.

Míg a mellékcsapat Ugocsában zsákmányolt, Gerai Mahmud Abdul khán Szatmár keleti oldalát tevé pusztításai láthelyévé. A tatár herczeg bátor tüzes ifjú vala, inkább vad, mint kegyetlen s ha tettei néha az utolsó indulatnak jeleit adták is, azt nevelésének és nemzete szokásainak lehetett tulajdonitani. Rablást, pusztítást ő keleti eszméi szerint a háború szükséges és talán dicsőséges részeinek tartott s tudván, hogy táborozásának híre s foganatja csak a hazahozott zsákmányból és rabokból itéltetik meg, épen nem mulasztá el ezeket, bármi módon is szaporítani, vad csapatjai a nélkül is készek lévén minden kegyetlenség elkövetésére, melyeket, ha nem parancsolt is fejedelmök, de nem is tilalmazott, mert ő minden fölgyújtott falu lángjában dicsőségét és minden keresztény templom égésében igaz hitét látta fényleni s e felett az izlám, melynek buzgó követője vala, parancsolá a keresztények üldözését és elei s a keletnek minden nagyjai, kiket az ifjú csudált, nem jutottak szelidebb módon dicsőségökhez. Így vallás, példa, szokás, nevelés, az emberi lélek leghatalmasabb ösztönei egyesültek a khánfi eredetileg talán szelidebb természetét vaddá változtatni; de ő mégis földieinek legnagyobb részét fölülmulta észre s vitézségének már több helyeken ragyogó jeleit adá.

Meghallván a herczeg Bagosy közelgését, legottan visszahívatá az Ugocsába küldött csapatot s ezzel egyesülvén, fölosztá seregét. Rabjai már vagy nyolcz ezerre mehettek s átlátá a vezér, mily alkalmatlan, sőt veszélyes legyen ily nagy számnak megőrzése közel az ellenséghez, a melytől szabadítást reménylett. Azért kétezer embert velök őrizetül külde, kik a szorosan kötözötteket Moldova felé hajtsák. A Túr jobb partján húzta össze seregeit Abdul khán s minekutána rabjaitól menekedék, készült a másik partra általkelni.

Bagosy seregei alig voltak két ezeren felül s a tatárok még mindig lehettek legalább tízezeren. Újváros a Túr bal partján fekszik, egy nevezetlen mezővároska; benne és körüle üté föl Bagosy táborát. A túl parton Rózsapallag helysége terül el, most a tatárok szállása. Ezen időben a két helységet egy fahíd köté össze, mely Ujvárosnak fő utczájára nyílt. Használva a hely ezen javát, az utczát fölsánczoltatá Bagosy s ágyúit vonatta belé, az egész hídon uralkodó állásba, a parti házakat puskásokkal rakatván meg, visszaűzni a hídra törekvő ellenséget, egy kétszáz embernyi német vonal gyalog csapatot a városba helyezett tartalékul s a mellettek levő dragonyosok közé Türkenfrasz is állott, ki jól fölpoharazván a csata előtt, esküvék: ha a dolog retirádára kerülend, jobban fog vitézkedni a tatárok, mint őse valaha a szent földön a szerecsenek ellen, hol iszonyú tettei miatt a Türkenfrasz nevet nyerte Fridrik Barbaroza császártól. A magyar lovasság kevés gyalogokkal, részint a mezőváros szélin, részint azonkívül állott.

A tatárok déltájban sebes rohanással támadák meg a hidat; hanem a magyarok kemény tüzelése épen oly gyorsan űzé őket vissza; nehányszor ismételt törekvések mindig hasonló sikerrel koronáztaték, sőt még este is tüzelének rosszul irányzott puskák és ágyúkból. Bagosyt azonban meg nem csalák az áltámadások, éles esze korán átlátá az ellenség szándékát. A Túr tudniillik annyira apadt, hogy Ujvároson alól több helyeken átlábolható vala s ezen tájon a folyó mentében sík rétek és mezők terjedtek el, éjszaknyugotra egy a folyóba nyúló mocsár által záratva. Nyugotra a folyammal szemben egy erdő terjedett, nem nagy ugyan, de sűrű, alsó széle s a mocsár között keskeny mezőség vonult el, míg felső vége a mezővárossal egy vastag csere által majdnem egyesült. Maga a mezőváros, mely a lapály délkeleti határa volt, egy domborodásra vala építve s a rétek felől elég meredeken egy ellenséges támadás akadályoztatására emelkedék földje, annál inkább, mivel több vízmosások, mély utak és csalitok által volt keresztül borozdálva. A rétség tehát minden oldalairól körül lévén fogva, kelepczébe vonhata minden ösmeretlen ellenséget és Bagosy ez okból a környék állapotjára építé jól gondolt tervét, mert tudta, ha ellenségei a hídon könnyen által nem törhetnek, más átmenetelt fognak keresni s ez csupán a fentebb kijelelt helyen vala található, itt ugyan nem lett volna nehéz a tatárokat, mivel csak csapatonkint mozoghatának, visszaverni s erre tökélette volna magát el sok nagy hírű és tapasztalású vezér; de a lelkes Bagosynak nem volt elég egy folyamtól az ellent elűzni, ő egy elhatározó diadallal akará hazáját tőle megmenteni s elrablott polgártársait kiszabadítani, azért választá a leírt vidéket csatatérül s hozzá illőleg tevé előre rendeléseit. A város lejtős oldala a rétek felé sánczokkal és árkokkal vétetett körül, a támadás minden természetes akadályai megnagyíttattak, sőt egészen újakat is alkotott a védő sereg. Hol a vész legcsekélyebb vala, a partok megett a német katonaság fogott helyet, innen az erdőig a védvonalt a felkelő nemesség gyalogsága foglalá el, közben helyt hagyva ágyúiknak, melyek, mihelyt a hídnál nélkülözhetők, ide hozatni rendeltettek. Az erdőben favágások mellé rejtezve hajdúk állottak, ezen csak védelemre rendelt seregek egy hátrább álló lovag csapat által valának erősítve, mely véletlen esetben vala használandó. Szodoray, kire az elhatározó mozdulat bízaték, az erdőcske megé vonult hét vagy nyolczszáz lovagaival készen, mihelyt az ellenség a Túron átkelvén, Ujvárosra rohanna, azt hátulról megtámadni. Karácson legmerészebb hajdúival a part fűzbokrozatába bújt, meglesni onnan a tatárok mozdulásait. Az ellenség, szándékát jobban eltitkolhatni, csak éjszaka fogott az átkeléshez, ez a szemes Karácson által tüstént tudtára esvén Bagosynak, seregeit a leírt csatarendbe állítá.

A csekély számú rendes katonaság tisztei mindenképen rá akarták venni Bagosyt, hogy az ellenséget a folyamon átjönni ne engedje. Türkenfrasz és Vanschloot egy németalföldi gyalog kapitány, kik hamar megbarátkoztak, mert valaha együtt szolgáltak a hollandi seregben, ismét egész taktikai pedanteriával víták az alispánt, ki hidegen hallgatá szavaikat; de végre megszakadt türelme, midőn azok az illendőségről felejtkezve, gorombább kitörésekre fakadtak s elhatározott hangon fordult hozzájok e szavakkal:

– Uraim, gróf Károlyi Sándor ő excellentiája, királyunk hadvezére nékem adta a kormányt s így az történik, a mit én akarok s ki még egyet szól ellenem, az éltében utolsót szólott.

– Mi katonák vagyunk! – kiálta Vanschloot.

– S halál a katonán, ki vezére iránt engedetlen, azt e pillanatban vasra veretem. – Dörgé az alispán.

Bagosynak ezen igéire mindenki elnémult; a seregek elfoglalák helyeiket s az éjszakát tábortüzek nélkül mély csendben tölték, csupán a városszélen valának táborszemek távolabb kirakva s hallatszék némi hadi nesz, oda akarván a magyarok elleneik figyelmét vonni. Az éj homályában minden háborgatás nélkül áttakarodék az egész tatár sereg s a nap első sugarai lándzsáik aczél hegyein csillogtak s egy légrázó kiáltás üdvezlé azokat a tatárok részéről, a magyarok viszonzák, de csupán Ujváros felől s a már sűrű csapatokra oszlott ellenség vágtatva iramlott a mezővárosnak, a magyarok jól irányzott lövésekkel feleltek, de a tatárok első hevekben a domborodás aljáig nyomultak, itt azonban megcsökkent futások s új, a csekély távolság miatt még foganatosabb, tüzelésnek lettek kitéve, kevés ideig kitarták a golyózáport, sokan bátrabbaik közül a domb magasára hatni törekedvén, de iparkodása csak egynehánynak sikerült, ezek fent mint vakmerőségök áldozatai hullottak el, mit pajtásaik látván, futásnak eredtek s az erdőből Karácson hajdúi köszönték őket, részint zavarodásokat nevelni, részint jelül Szodoraynak a kitörésre. A vitéz ifjú szokott tüzével rohana elő s kevés perczek alatt a mocsár hosszában a Túrig terjedett lovassága s rémült hátvéde a tatároknak majd védelem nélkül tódult a folyam felé, részök szerencsésen a vízbe jutott, de csak kevesen menekedhetének ki, mert néhány órák alatt, mint minden hegyi és csekélyebb folyamok, tetemesen földagadt a víz és erőszakos árjai elragadák a futó ellenséget s örvényeikbe temeték. A folyótól elvágott rész Ujváros felé fordítá futását, hol Abdul khán épen második futásra indítá seregeit, ezek zavarba jöttek a véletlen baj által s futó társaikra annál sebesebben vonultak vissza, mert az erdőből Karácson is jobb szárnyokra csapott, az alkalmas pillanatot használva, Bagosy is kitört sánczaiból, szemközt ragadván a félig már meggyőzött ellenséget. Itt végképen veszendő vala a tatárok serege, ha Abdul khán bátorsága rést nem nyitott volna. Az ifjú fejedelem legelőbb seregeit akará rendbe hozni, egy részét Szodoray ellen szándékozván vezetni; de midőn oldalt és előlről új veszélyek viharzának föl, minden rend megbomlott seregeiben, Abdul haragjától magánkívül ragadtaték s ön karától estek el több szaladó emberei, kiket szerencsétlen csillagzatok közelébe hozott. Vak dühbe látszott kiömleni minden józanabb eszmélete, midőn seregének másfelé tódulása, ha nem is győzelemre, legalább szabadulásra szerencsés gondolatot költe fejében; mint mondtuk, a magyarok csatarendében rendes katonák képezék a legkülsőbb jobbszárnyat s rájok volt a híd megőrzése bízva, ez vagy talán más okokból is, ők sánczaikból ki sem rohantak s állások fedve lévén, nem is igen láthaták a csata minden fordulásait, Türkenfrasz vezérök pedig inkább retirádára, mint harczra készíté őket. A megrémült tatárok minden úttól elzárva lévén, ezen tájat védtelennek gondolták s egy talán minden veszélyben közös ösztön arra fordíttatá futásokat. Ez vala, a mit Abdul khán észrevévén, tüstént használni elhatározott.

– Utánnam! – utánnam! – kiáltá, – a híd felé, ott senki sem áll ellenünk. – Kik közel hozzá szavait hallhaták, követék, ezeket ismét mások s a fordulás sebesen tudtára esék a távolabbaknak is s így hamar közönséges lőn. Csak azon elég számos csapatok, melyek a magyarok közé keményebben beszorultak, nem vehetének részt benne, mert irgalmatlan csapások alatt hullottak el.

Türkenfrasz és emberei, midőn a közeledő zajból az ellenség rohanását sejték, már fölkonczolva vélvén magyar bajtársaikat, hátat fordítának és eszeveszetten szaladtak a mezővároson végig, bár a vitéz kapitány retirádáját a taktika szabályai szerint akarta tenni, de alig lépett egynehányat s már egyedül látta magát s alkalmasint embereit megállítani utánnok szaladt. Így a tatárok akadály nélkül ugraták által az alacsony sánczokat és vágtattak keresztül a hídon. Hátul azonban nem tágíta rajtok a magyarok fegyvere, de mégis nagyobb részök megszabadulhatott.

Abdul khán, midőn mentve látá seregének nagyobb felét, hogy ezt tökéletesen bátorságba hozhassa, elhatározá a még hátralévőket föláldozni. Maga ragada egy fejszét és parancsára többen követék, a futók nyomása által már gyengített hídat lerontani. Szándékok hamar sikerült, mert a szélső hídlábakat átvágván, a hídnak jó darabja ledűlt. Abdul khán, mennyire lehetett, rendbe szedé seregeit és már többé nem oly reménytelen fölbomlásban folytatá hátrálását.

HUSZONÖTÖDIK SZAKASZ

A csata következései s a diadal folytatása. – Egy szerelmes érzelmei és szenvedései. – A tatárok hátrálása.

Ugyanazon ok, mely a tatárok futását hátráltatá, gátja lőn az üldözésnek is, tudniillik a Túr sebes dagadása s a híd is megrontva lévén, Bagosy nagy bosszúságára kénytelen vala békével tekinteni az ellenség szabadulását.

Bagosy első gondja a hidat ismét járatható állapotba helyezni, míg ezen serényen dolgoztatott, ideje volt a csata folyamatját vizsgálni. A tatárok szabadulások által csak a végső veszedelemből menekedtek ki, mert veszteségök oly tetemesnek mutatá magát, hogy többé nevezetesebb tettekre nem gondolhatának: több három ezernél feküdt halva és sebesen a csatatéren, nehány százat a Túr árjai ragadtak el s így egész veszteségöket lehetett négy ezerre tenni, mi hozzá járulván a megveretésből származott ijedés és fölbomlás, levonta rólok az előbb pusztításaikat előző félelmet. A magyarok vesztesége, mint föltehető, igen csekély vala, mert eleinte fedve ütköztek s később egy rémült s a veszedelemre nem is gondoló ellenséggel. Bagosy és társainak diadalmi örömöket egy aggodalom azonban nagyon elborítá, tudniillik azon sok ezerre menő foglyokból, kiket a tatárok honokból elhurczoltak, egy sem vala szabadítva; csak addig engedett tehát a vezér fáradt hadának nyugalmat, míg a híd elkészült s azonnal indult ellenségét üldözni.

Szodoray vezeté az elősereget, szárnyakat óhajtván embereinek s magának, mert mi könnyen elillanhatott egy gyors tatár, ragadva magával életének ez egész boldogságát. Most hazája már meg vala mentve, addig ezen szorgalom osztá föl a derék ifjúnak érzelmeit, s bár a magasabb gondok szerelme tüzét nem hűték, legalább eltakarák azt ön lelke előtt is, mely tettek után sovárgón talán a szerelem erejét is csatahévnek tartá s maga is csudálkozék, miként bírhatja ily veszedelmes időkben kedvesétől a távollétet eltűrni, szivének előre képzelt fájdalma nélkül. De az igaz szerelem hasonló a nap tüzéhez, melyet ideig elboríthatnak ugyan zivataros fellegek, gyengíteni azonban nem bírnak, ismét kitörnek sugárai s az egész földet vagy szende tavaszi meleggel, vagy sorvasztó nyári hőséggel hatják által. Ugy a szerelem olthatatlan szikrája nyugszik néha a szív legmélyebb redőjében homályosítva hatalmas szenvedelmek által, főleg magas lelkű férfiaknál, de a legkisebb inger erős lángokra lobbantja s tűzfolyamban villámolja által a lélek minden erejét. Ezen állapotban volt vitézünk s míg kedvese szerencsétlenségét nem tudá, szerelmes gondolatok épen nem látszának megosztani hadi bajait. A csata végén kapta hírét Ilka balesetének s tüstént az egy érzelem fogta el valóját, mely máskor oly édesen mulatott szívében s most a legmélyebb szenvedés, a legszaggatóbb kínok által lázítá föl érzését. Most tűnt szemébe, mily keveset emlékezett légyen eddig arról, kinek ő s ki neki örök hűséget esküdött, s bár ez férfiú lelkének hibául nem tulajdoníthaték s a véletlen veszélyt elhárítani hatalmában nem lehetett, mégis magát vádolá, mint okát mindazon szenvedéseknek, melyeket kedvese eltűrni kénytelen vala s melyek mind kettejeket életök örömétől talán örökre megfosztandják s mintha az időt, melyben néma és csendes volt, kipótolni akarná, sokszorozott erővel fogta el kebelét szerelme.

Lelkének ily háborgó állapotjában könnyen átláthatni, miért unszolta légyen katonáit szünet nélkül a legfárasztóbb sietésre s ezeknek egész szeretetök s tiszteletöket vezérök iránt össze kelle szedni, hogy néha igen is kemény parancsainak eleget tegyenek.

Midőn Rózsapallagról Szodoray a tatárok üldözésére kiindult, ezek már jó messze haladtak gyors futásokban s ezt Felsőfaluig folytaták, itt a megveretett sereg azon részszel csatolá magát össze, melyre a rabok kisérése bízva volt; így ezután a nyolcz ezer rab és zsákmányolt javak miatt lassabban ment a hátrálás, mint eddig, és nehéz lett az élelemszerzés is, mert ezen vidéket a tatárok már jöttökben elpusztították.

Abdul khán seregét három dandárba osztá, maga a zsákmánynyal közepén maradt, balra és jobbra küldvén egy-egy csapatot, az utánok nyomuló ellent eltéveszteni. Az éjszak felé vonuló osztálynak Pintye Gregor volt kalauza s a tanácsára elővett ügyes mozdulatok megcsalák Szodorayt, ki szerelme fellegborított látköréből úgy is alig vala képes tisztán látni a körülményeket, ő tehát elfordult a fő seregtől és több napig űzé az oldal csapatot éj-kelet felé, míg a fősereg egyenesen keletnek vonult. A harmadik osztály délkeletnek s így Nagybánya felé fordulván, hamar visszavetteték a főseregre, mert az újvárosi diadal hírére Babocsay, a várost többé félteni oka nem lévén, onnan kiindult s a tatárok csak megjelenésére is visszavonták magukat. Babocsaytól tudták e szerint meg Bagosy és Szodoray, hogy a tatárok dereka Gyulafalvánál akar által kelni Mára hegyi folyamon; ezen hír az alispánt Farkasréven jóval tova éjszak felé találta, hol ő Szodorayval egyesült és hol a fennevezett folyó az Izába ömlik. Ő legottan átkelt a Márán s a két folyócska között délnek nyomult, maga előtt űzvén a tatárokat, kik a borsai szorosutat, mint egyetlen rést szabadulásokra, választák hátrálások czéljául. Így leírván a hadi eseteket, forduljunk történetünk azon személyeihez, kik a tatárfogságban epedtek.

HUSZONHATODIK SZAKASZ

A tatárok tábora. – Egy árnyék az éjszakában, melyben olvasóink egy régi jó barátjokra fognak ismerni, s kire találkozott az. – Abdul khán szerelme.

Gyulafalva a Mára partján egy oláh falu, s csak regényes fekvése a zúgó szirtpatak felett fenyőkoszorúzott bérczek között egy keskeny, de kies völgyben teheti emlékezetessé, hasonlóan egy csúf asszonyhoz ízletes és pompás öltözetben. Itt ütött tábort egy este a tatárhad, vezérök a veszélyes napok után egy vidám hajnalt várván fölsugárzani, mert tudósíttaték, hogy segedelem érkezett hazájából s az Erdélyben maradott népeit s a nagybányai csatából szabadultakat magához vévén, mint egy hét ezer emberből állott, és már szerencsésen átvergődvén a havasakon másnapra lehetett várni megérkezését, ezekkel ismét tizenötezer fegyverest számlált Gerai Mahmud Abdul khán serege, s új remény éledt a diadalra a vezér szívében.

Tábortüzek pirosíták a völgy majdnem egész széltében az éjszakai eget, s mintegy viszhangja a komor világosságnak tündöklöttek a bércz hátáról Babocsay tanyatüzei, ki megtámadhatatlan állásából tartá szemmel a tatárokat, bajtársa érkezését várván. Lent tüzeik körül forgolódtak a tatárok, míg a szegény rabok kötözve s lánczolva istenadta földön pihenték ki hosszú fáradságokból óhajtva az álmot, mely csak keveset vigasztalt jótékony és mégis fájdalmas csalásával.

Egy sovány árnyék, – vagyis inkább kettő, mert az egyik maga a test volt, másikát ebből képezék a teli hold sugarai, – lépett ki Abdul sátorából, kezében fényes aczél villogott; de ne gondolják olvasóink, hogy ez a herczegnek testőre volt, kinek egyedül van joga aczélt villogtatni ily közel urához, – vagy épen ne gondolják ezen árnyékpárt valamely fejedelemgyilkosnak, ki azon jogot magának erőszakkal veszi, – a villogó eszköz nem volt élet-, hanem csak szakálirtó eszköz, s e szavakat sopánkodá, mint egy szerelmes a holdba:

– Egy egész esztendeig voltam Bécsben, de még soha sem kellett valakinek egész koponyáját, egy kis üsteköt kivévén, lekopasztani, még a szürke barátok is egész koszorút viselnek, sőt az ilyen operátióról a nagyon tudós Paré Ferencz sem emlékezik a chirurgiáról és borbélymesterségről írt derék munkáiban. De legalább az az egy bizonyos, hogy a tatároknak kutyafejük nincsen, kár, hogy ezt Kordován mester s a nagybányai többi vakhitüek nem láthatják.

Ezen bölcs okoskodásból kiki megismerheté Piócza Kristófot, előbb nagybányai, most krimi fejedelmi udvari borbélyt. Csak egyfelől tartozunk számot adni: miért neveztük légyen tudniillik a becsületes borbélyt árnyéknak?

Ha emlékezünk, mindjárt ezen történet elején testi állapotját soványnak neveztük, később Judith asszony túrós haluskái hatni kezdettek, és teste, ha épen nem hízott is, legalább tehetségeket árult el nagyobb szétterjedésre, de ennek csak hamar súlyiránt talált Judith asszony, nem legszelidebb leczkéivel a kellőn túl előmozdítván férje emésztését, s végre, mint utolsó csapás találta szegénynek husát a tatár rablás, és mivel lelkén úgy is kevés pusztítani való volt, egész dühét testére fordítva, azt mindentől, a mi csont és bőr nem volt, végképen megfosztá; ezért senki sem fog neheztelni, hogy Kristóf urat az árnyék névvel ruháztuk föl.

A két árnyék tehát, tudniillik az eredeti árnyék s ennek másolata a földön, jó darabnyira ballagott a táboron, míg egy tűz előtt álla, hol a másolat eltünt. Egy zömök tatár, ki egy piros magyar menyecske mellett ült, legottan megszólamlott.

– Holnap az én fejemet is megtisztítod borbély. – Hogy volt veled megelégedve a kán?

– Egy olyan borbélylyal, ki könyv nélkül tudja Paré Ferenczet, és egy egész esztendeig volt Bécsben, minden ember megelégedhetik – felele Piócza, de beszéde közben szakadhatlanul a piros menyecskére pisloga, ki félig bús, félig boszankodó ábrázatot mutatott. Ez alatt egy tatár érkezik, ki a menyecske szomszédját vezérökhez hivá, ez mentében Pióczához fordult, s nevetséges ijesztéssel szóla hozzá:

– Itt maradhatsz feleségednél, de ha meg mered csókolni, lehasítom ajkaidat! – Ezzel ment. Piócza képe még hosszabb és soványabb lőn, midőn a piros menyecskére tekintett, mert az nem más, mint elrablott neje volt, könnyei sűrűn potyogtak, s fogsága óta igen kellett neki bennök szenvedni, mert már egész csatornát képeztek arczán, melyekben búfolyamként ömlének a sírásra vonult szájnak tág öblébe. Sokáig nem lelt szóra szomorusága, s végre feleségét is sírásra fakasztá férjének mély szenvedése, sympathiából-e vagy talán más okokból, azt maga sem tudta. Végre hosszú kínlódás után kibírta Kristóf dadogni felesége nevét.

– Judith lelkem – Judith! – sóhajtá szívrepesztőn és epesztőn lelke mélyéből, s úgy érzé magát, mintha borotvával vágták volna ki tüdejéből ezen keserves szavakat. Ez már sok volt Judith gyenge lelkének, hangosan kezde zokogni, kötényébe takará arczát könyeit törleni-e, vagy a felett érzett szégyenkedését elrejteni, hogy most először életében szóra nem talált, szótalan siránkozásában több perczeket töltött, míg végre «gemitu permissa loqui», mint Lucanus mondja, vigasztalni kezdé élete párját.

– Ne remegj édes Kristófom! korántsem bánnak velem oly kegyetlenül a tatárok, mint képzeltük; Jeszid Murza derék ember, és épen nem kutyafejű; igazad volt édes férjem, midőn ezen buta állítást tagadtad; én csak az elhagyott édeseimet siratom és tégedet, mert talán nincs oly jó dolgod, mint nekem.

Ezen szavak azonban a czélzattal épen ellenkező foganatúak voltak Piócza Kristóf szakadozó szívében, mert sehogy sem szolgált vigasztalására a szelid bánásmód, melyben feleségét a tatárok részesíték, s most először kivánt volna vitatásai meggyalázásával is minden tatár nyakra kutyafejeket. Még is jó szíve nem engedé a viszontlátás ezen édes pillanatában feleségét boszantani, azért előbbi szomorú hangján folytatá beszédét, melybe már valamivel jobban belejött.

– Lelkem Juczim, én talán tehetek valamit javunkra a tatár herczegnél, kinek udvari borbélya lettem, hiszen én herczegekkel jól tudok bánni, mert Bécsben egy egész esztendeig -

– Hallgass ezen bolond beszéddel, késő mostan segíteni, vitézebbül kellett volna harczolnotok! bizonyosan tudom, ha mi asszonyok állottunk volna a résen, egy férfit sem raboltak volna el Nagybányáról a tatárok, neked is mondtam, menj a várost védelmezni, nem fogadtál szót. – Ezen beszéde közben már nem vala többé oly sűrű zokogása, mint az előbb, és a boszúság villámai által sugárzák a bú éjjelét arczán; de a következő szavait ismét mély szomorúság és zokogás között ejté: – Lásd azért vagyok most én szegény feleséged a tatárok rabszolgálója, azért kell inséget szenvednünk.

Ki tudja mire nem vezették volna a szerelmes házas párt bú és harag, ha épen Jeszid Murza nem érkezett volna vissza; a tatár Judith felé fordulván, mondá:

– Téged Abdul khán méltóztatott, mint szolgálót kedveséhez fogadni; s azért míg haza érkezünk, Szirmay Ilona mellett fogsz maradni, de gondold meg, hogy zsákmányom vagy, és a szerint viseld magadat. Most jer velem a herczeghez. Szóejtéséből látszaték, miképen nem volt inyére a Murzának herczege választása; de mindazonáltal karon fogta a menyecskét, és vezeté őt oda, hova az irgalmatlan sors hítta. Judith visszapillanta még férjére, kinek arczáit ijedtében egy gyenge veresség futa által, mint hóhérpallost az elitélt vére, hihetőleg, mert a sápadtság már nem fogott rajta.

Hagyjuk tehát el a szegény borbélyt mink is, mivel őt még a felesége is elhagyja, azon egyetlen személy, ki által ő szorosabb összeköttetésbe jött másokkal. Kérjük azonban olvasóinkat, ne gondoljanak rosszat felőlünk, midőn az elhagyottat elhagyjuk; mi kénytelenek vagyunk feleségével menni, mert Abdul khán sátorának egyik osztályában, melybe Jeszid Murza Pióczánét vezeté, ránk történetünk fontos személyei várnak.

Szirmay Ilona, anyja és bátyja Abdul khán fényes sátorának egy mellék osztályában tartattak, mert a herczeg meglátván Ilkát, az első pillanatban leghőbb szenvedelemre érzé iránta szívét gyuladni s az elrabolt leányt ezen pillanat óta úgy tekinté, mint hitvesét, mit is inkább parancsolat, mint ajánlás, vagy épen kérés módjában legott kijelentett. Nemzete szokásainál fogva ő eddig sehol is, főkép a szép nemnél nem tapasztalta kivánatinak ellenzését, ez a keleten vak engedelmességre neveltetvén; annál inkább ütődött meg, midőn a leány utálattal viszonozá az alacsonyító ajánlatot. Első pillanatban haragra lobbant, de a szép lányka könyei hamar elolták a hirtelen lángokat. Ezért, és nyomósabb hadi foglalatosságai miatt, fölhagyott további unszolásaival, az időre bízván imádottja szívének meglágyítását, ezen engedékenységben az is erősítvén őt, hogy haza értekor semmi sem fogja gátolhatni szándékát. A Szirmay család tehát mindig körüle volt, de ez ideig alig látta kétszer Ilkát a herczeg, s akkor is kevés időre; hanem szíves szorgalommal látszék felőlök gondoskodni, mert épen semmit sem nélkülöztek, a mit szükség vagy kényelem kiván. Most azonban, midőn Jeszid és Judith beléptek, Abdul khánt a Szirmay családdal együtt lelték.