Buch lesen: «Szirmay Ilona: Történeti regény», Seite 6

TIZENÖTÖDIK SZAKASZ

A haramiák ostromszer gyárai. – Móré esze egész fényében tündöklik. Pintye Gregor, mint politikus, és fáradozásának sikere.

Midőn Pintye Gregor az előbbi szakaszban történt összebeszélésből tanyájába visszaérkezett, Kosztán és Bama Bila Paskuluj fölvigyázata alatt nagy serénységgel folytak a várvívás előkészületei, az utóbbi azonban inkább szüntelen nógatásaival, mint tanácsadással vagy világos parancsolattal segíté elő a munkát, mert rabláson és vad küzdésen kívül ő eddig semmit sem gyakorolt és semmihez sem értett, azért ütött ő mindnyájok között legnagyobb lármát, s azért valának folyvást hallhatók siettető szavai, míg Kosztán csendesen s csak ott, hol tanács vagy parancs kivántatott, de éppen azért kiáltozó társánál többet cselekedve, járt a munkások között. Szembetünő volt kettejökben azon régi észrevétel, hogy magát kitüntetni vágyó butaság, lármával szokta eltakarni tudatlanságát; míg az értelemmel párosított serénység zaj nélkül, de éppen azért gondosabban és foganatosabban munkálkodik.

A haramia vezér új lelket önte munkásaiba, legelőbb is oda fordult, hol Móré ügyelése alatt az ágyúgolyók öntettek, a czigány jól tudott bánni a vassal, s most a környékből minden rokona, minden kovács, s általában minden megkapható ember, ki valaha a bányák körül érczolvasztással foglalatoskodott, ide vala Pintye Gregor által hajtva, és az ügyes Móré alá rendelve; ez műhelyét egy vashámorban üté föl, mely hajdan itt a bérczek mélyében építtetett, de az idők mostohasága miatt elhagyatván, most düledező állapot felé közelgetett, ennek kemenczéi, mennyire az idő szűke engedé, kijobbíttattak s este felé már egy kis pokolként lobogtak lángjai a minden felülről beléjek hordott vasat megolvasztani; Móré agyagból formákat készített több társaival, melyeknek belső üregek a már kifúrt fenyők öbléhez volt illesztve, számtalan ilyen golyóminták valának a lemenő nap sugárain száradni kitéve.

– Rajkók, hogy égjen parázszsá bennetek a szalonna! alvó félben van a tűz a szélső kemenczében, tüzeljetek belé, mert máskép kóczos fejetekkel gyújtom alá. – Mondá kényes parancsoló hangon Moré egy sereg czigány gyerekhez, kik szakadatlan tüzelés végett a kemenczékhez valának rendelve, de most egy a bőkezű Pintye Gregor által nekik közös zsákmányul adott szalonna oldal gyönyörűségeibe egészen elmerülvén, új hivatalokról majd tökéletesen megfelejtkeztek.

– Még jókor van tököt sütni. – Jegyzé meg, az egész környéket harsány kaczajra fakasztva egyik a minta művészek közül; de a fiúk nem érték tréfának a dolgot, s nemsokára tömve volt fával a kemencze.

– Csak negyedét nyeljék el gombóczainknak a husztiak, tudom, nem vágynak több étel után. – Folytatá beszédét, parancsát teljesítve látván, a tréfákat kedvelő Moré.

– De kemény konyhában is főzik azokat, s nem a legrosszabb szakácsok.

– Toldá meg egy másik.

– A konyha s a szakácsok még irgalmasok lennének; de nagyon kegyetlenül tálalják ki nekik. – Jobbítá meg Moré.

– Rajta legények! – kiálta még egy kis távolságnyiról Pintye Gregor. – Moré, ha most jól viseled magadat, az első boltot fölverem, s életed hosszára elég posztót rabolok veres nadrágra neked.

– Hej kapitány uram, ha a dolog sokáig tart, szükségem sem lesz reá, mert oly veressé válok a kemenczék mellett, mint a rák a fazékban.

Pintye Gregor, minek utána megelégedve mutatta volna magát a czigány munkálatával, azokhoz fordult, kik a fenyőszálakból ágyúkat fúrtak, már nagy rakásban feküdtek a kész csövek, mások elbontott szekerek első és hátulsó kerekeiket hurczolták elő, és azokra a csöveket lánczczal, kötéllel és szegekkel erősíték meg. Így folyt a munka egész éjjel és az egész következő nap, mialatt a haramiák és új szövetségeseik csak egymást felváltva pihentek és aludtak.

A következő éjszaka, az után, melyet most leírtunk, fényesen volt a teli holdtól világítva, s már éjfél felé annyira haladtak a haramiák a várvíváshoz megkivántató szerek és eszközök elkészítésével, hogy ahhoz magához fogni lehetett; megparancsolá tehát Pintye Gregor, hogy az ágyúkat még az éji homályban a kitűzött helyekre vonják, oda hordván egyszersmind a már tetemes számmal öntött golyókat és puskaport, melyben a rablók hiányt nem szenvedtek.

Ismerte Pintye Gregor a vidék parasztjait, mert köztük növekedett föl, s mint rabló is gyakran látogatta meg telkeiket, hol majd félelemmel, majd szeretettel fogadtatott, mint vagy rettenve valának borzasztó tettei hallása által, vagy velök szokása szerint valami jót tett; még a nem régen mult szabadságháború, melyben ugyan ők részt nem vettek, emlékezete utolsó vonaglásokban élt közöttük, és éppen mivel annak veszedelmét és inségét nem tapasztalták, vágytak nagyobb hévvel haszna után, mi alatt ők egy könnyen és büntetés félelme nélkül nyert zsákmányt értettek. Ezekhez folyamodott most a haramia, kiválasztván közülük a legvadabbakat, és a kiket legbátrabbaknak ismert; maga átlátta ugyan, mily bajjal légyen egybekötve seregének ilyetén szaporitása, mert a legfeljebb is korcsmai veszekedésekben gyakorlott parasztok, kiket csupán zsákmány ingere, nem valami magosabb bátorság tehetett katonákká, nehezen valának sikerrel használhatók oly helyen, hol a veszedelem komorabb alakban tűnt föl, de az, hogy a várat minden oldalról szorosan elzárni szükséges, győzött Pintye Gregor lelkében a fölhozott okokon, mert hetven vagy nyolczvan embere, a mennyit csapatja az erdélyi szökevényekkel együtt számlált, valóban kevés vala czélja elérésére.

Mindazon hazugságok és fondorságokat használva, melyekkel köznéplázítók mindenütt és mindenkor élni szoktak, békeháborító irányaikhoz jutni, járta be Pintye Gregor a legközelebb helységeket, ijesztve majd, majd hizelkedve, igérve és fenyegetve, a mint az egyik vagy másik módot vélte foganatosabbnak az ösmert embereknél, így tért be a paraszt kunyhókba, s lázítá föl azoknak békés lakóit. Elbeszélte nekik, miként a tatárokat csak földes uraik hítták légyen az országba, a pórnépet gyilkolni és rabságba hurczolni, hogy a falukat azután mint Szatmárban gróf Károlyi Sándor már elkezdé, svábokkal népesíthessék; hozzá tevé, hogy Rákóczi Ferencz, kinek személyéről és törekvéseiről e buta nép nevénél alig ismert többet, nagy haddal Törökországból már úton van, és segíteni fogja a pórnépet az urak ellen, kik őt előbbi háborújában gyalázatosan elhagyták, s ha előbb csak uraikat megölik, ezeknek szövetségeseik, a tatárok, megrettenve fognak visszatérni. Hazugságok annál nagyobb benyomást tesznek a köznép lelkébe, minél képtelenebbek s magának megvallani szégyelvén, hogy azokat meg nem foghatja, és nem is sejtvén mély ostobaságában, dühösséggel pótolja ki az észnek hiányát, s annál lehetetlenebb igaz útra téríteni, mert az iszonyú csaláson még csak nem is mer kételkedni, míg talán csekélyebb és ártatlan hazugságnak, éppen azért, mivel kicsinysége miatt tompa érzékét föl nem ingerelheti, hitelt adni nem fog. Így Pintye Gregor mende-mondája is, bármily képtelen s ellenmondásokkal telve volt is. Isten igéje gyanánt vétetett föl a nép által, és ezreket gyűjtött volna kevés napok alatt tanyájába: de ez ellenkezett a haramia szándékával, mert ily nagy számot nehéz lett volna vezérleni és kivánt zabolában tartani, s még nehezebb lett volna, mint Pintye okosan, de nem becsületesen szándékozott, a vár elfoglalása után a kincsekkel Moldovába elillanni. Ezen okokból Pintye Gregor csak azokat választá, kiket merészebbeknek ugyan, de szándéka iránt különösen hajlékonyoknak ösmert, és csak annyi számban, mint a várvíváshoz elkerülhetlenül megkivántaték, ezek között terjeszté vigyázva és jó sikerrel gonosz evangéliomát.

TIZENHATODIK SZAKASZ

Melyben említtetik, mily jó reggelt mondott Pintye Gregor a husztiaknak, s a várbeliek miként fogadták üdvözlését, s mily készületeket tettek annak méltó viszonzására.

Mint már előbb említettük, még éjféltájban helyre hordatá Pintye Gregor ostromszereit; szemben a vár leggyengébb oldalával, hol a bástyák széles és hosszú repedezései hamar ledülést igértek, egy a vár felől meredek hegy emelkedék, a várral egyenlő magasságú, csekély távolsága miatt innen még Pintye Gregor faágyúi is belökheték a golyókat a bástyákig. Ide állíttatá Pintye Gregor ágyúit, s valóban a hely oly alkalmas vala ezen czélra, hogy csak kicsinyt ügyesebb pattantyúság és nem éppen ily idomtalan ágyúk, melyek egy-két lövés után törtek, szakadtak és repedtek, s golyóikat mindenfelé csak nem a czélhoz szórták, kivántattak volna, a várat kevés órák alatt porrá lőni.

Pintye Gregor maga ezen helyen maradt vagy száz emberrel, Bama Bila Paskuluj pedig és Kosztán ugyanannyival a vár többi oldalait fogak körül, szorosan őrízve minden rést, ne hogy a várba segedelem, vagy abból segélyt kérni hirnök suhanhasson által, s így a hajnal első szürkülete készen lelte őket a nagy tettre. Megparancsolá Pintye Gregor, mihelyt az éji homályból Huszt falai csak egy kissé világosabban kitünnek, azokat minden ágyúiból köszönteni. Ez egészen kivánata szerint történt, mert mintha a nap sugarai egy puskaportárt gyujtottak volna föl, oly robbanással durrant el Pintye Gregor huszonnégy ágyúja majdnem egyszerre. Mivel már az ostromlóknál vagyunk; írjuk le előbb, náluk mi foganatú légyen az első tüzelés. Pintye Gregor embereit fölbátorítani akarván, maga fogott kanóczok hiányában egy tüzes üszköt. Mire is több emberei követték, némelyek bátran, mások, kik az ágyúkat csak hírökből ismerték, azon véleményben lévén, hogy egy ilyen pokolbeli eszközzel az eget lyukassá lehetne lőni, remegve közelítének és kétszer, háromszor is érinték a gyújtólyukat, míg a por föllobbant, voltak olyak is, kik a durranástól ijedten a földre terültek. Ez a pattantyúsokkal esett, még gyászosabb következés mutatta magát az ágyúk között, közülök több hosszában elrepedt, másoknak tengelyeik eltörtek, némelyek előlről nem eléggé megerősítve lévén, a hegy meredek konyulatán lezuhantak, mivel azonban Pintye Gregor okos intésére senki sem állott az elsütéskor az ágyú mellett, hanem mindnyájan hátulról gyújták föl a port, az elrepedés által alig sértetett meg egy-kettő tetemesen, de az ágyúknak alig maradt negyed része épen. A haramiák ezen előre várható esetre pótolékokkal készen valának, s még folyvást újakon dolgoztak, azért a romlottak helyébe épek vonattak, az elkezdett tüzelést szünet nélkül folytatván, és valóban nem a Pintye Gregor által lelkesített haramiák akaratja és serénysége, hanem inkább tűzgépeik gyengesége volt hiba, ha a várt védő falak az első órákban össze nem omlottak.

Most térjünk a várba megvizsgálni, mily kedvvel fogadtaték ottan Pintye Gregor reggeli üdvözlése. Ha a haramiák golyói robogás nélkül röpültek volna be, nehéz lehetett volna az ágyúzást csak gyanítani is, hasonló volt a tüzelés egy vendég jöveteléhez, ki minden kitelhető pompával és zajjal jelentetik be; de megérkezvén, rövid vizsgálat után a gerjesztett lármán kívül mindent nélkülözni találtatik. Ugyanis a golyók, egyet kivévén, részint a levegőben kényökre repültek, a nekik tűzött czélt megvetve, részint nagy tisztelettel a vár iránt, jó mélyen az alatt a hegyoldalba csapódtak. Azon egyetlen egy, mely mint mondtuk kivételt tett, ablakába ütött a szobának, melyben kevéssel az előtt Szirmayné és leánya Ilka fölébredtek, az ablakból az ajtóba csapott a teke, de ezt áttörvén, vége lett dicső pályájának, mert fáradtan esett a tornácz kövezetére és onnan kegyetlen robajjal futott le a magas lépcsőkön, kártékonyságot még egy véka nagyságú felsőbányai fazékon gyakorolva, melyet kásával tele két szolgáló czipelt a konyhára, alkalmasint reggelit főzni az őrseregnek.

A szokatlan dörgésre az egész vár lakói előrohantak, sápadtan, veresen, ijedve, haragudva, imádkozva és szitkozódva, kinél hogy fejezte ki magát a különböző indulat, sokan alig valának még egyébbe, mint hálóruháikba öltözve, s oly közös volt mindnyájoknál nem annyira az ijedés, mint a meglepetés és bámulás, hogy ezen első pillanatban, egy hirtelen rohanás által alkalmasint a várba juthatott volna Pintye Gregor. Mindnyájan szerte futottak, mindenik mindenről aggódott, mindenre gondolt, csak a véletlen eset igaz okára nem, míg végre egy minden veszélyben közönséges ösztön valamennyijöket a vár udvarában egy csomóba nem űzte. Itt állottak pillanatokig némán, vagy legfeljebb is csak suttogva, mintha rettegnének fenhangon beszélni, egyik a másiktól várta rémülése fölfejtését s talán, mint a népregélők mondani szeretik: «ma is úgy állnának», ha egyike azon szolgálóknak, kiknek kezökben a kása még főtelen semmivé tétetett, előrohanván, s talán mivel az elkövetett kegyetlenség végrehajtására mást képesnek nem tartott, tele torokkal nem kiáltotta volna: «a tatárok! Istenért a tatárok!»

– A tatárok! a tatárok! – zengé minden torok utána a vastag csoportban, s a rövid szóban fejtve vélték okát rettegésöknek. Sokan szaladni akartak, de dicséretére legyen a várbelieknek még a késő maradék előtt is följegyezve, ezek csak asszonyok és gyermekek voltak, és ők is nem azért szaladtak, mintha elfutni akarnának, mert így a kapunak vették volna irányokat s nem a bástya legmeredekebb részének, de vannak olyanok is, kik ezen tévedést a félelemnek tulajdonítják. A férfiak mind legyökerezve állottak, s mégis a gonosz világban akadtak rágalmazó nyelvek, kik azt locsogták, hogy sokan közülök csak lábok reszketése miatt nem iramlottak odább; de barátilag intjük olvasóinkat, ne higyjenek ily rosz szívűek állításainak, mert csak férfi nem ijedhete úgy meg, hogy képes nem lett volna azon menedékhez folyamodni, melyben gyenge hölgyeik és gyermekeik csak az imént üdvöket keresték, s meglátandjuk, hogy ők a vár védelmében nagyobb vitézséget mutattak, mint sem ily galád vádat felőlök csak föltenni is lehetne, és az is inkább csak boszúra lelkesítő fölkiáltás lehetett, mint félelemé, mely csapatokban zendült, midőn Szirmay István sógornéjával és hugával látható lett. – A tatárok! a tatárok! zengett újra.

– A tatárok, ha ha ha! – monda Szirmay harsány, de erőtetett nevetéssel, mert bár az egész várban egyedül bírt még józan észszel, mégis neki is nehéz volt elrejteni meglepetését, azonban minden okokkal bátorítá a csüggedőket. – Mit beszéltek? sűlt esztelenség. – Az égből potyogtak volna le, vagy a földből bujtak volna ki, még utolsó hírünk szerint Nagybányáról, Erdély széleit sem hagyták el, s így lehetetlen volt ide érniök; csak vizsgáljátok meg jobban a dolgot, bizonyosan más oka lesz.

– De mi lehetne más? – kérdé a föleszmélő várnagy. – Talán egy puskaporos szekér, melyet Nagybányára vittek, lobbant föl. – Biztatá Szirmay a kételkedni kezdőket.

– De veszedelmesebb a dolog, – vága hirtelen sógornéja beszédébe, – szobánkba egy iszonyú golyó csapott és ajtót, ablakot összetörvén szörnyű koczogással gurult le a lépcsőkön. – Még csendet intve és boszankodva tekintett Szirmay az özvegyre, midőn még nagyobb mérgére ekkép bizonyítá a szolgáló annak állítását.

– Nekem pedig és Julinak a kezünkben alkalmasint ugyanazon golyó törte össze a kásás fazekat; vasból volt, és legalább is olyan nagy, mint a fejem.

Ez alatt a másik szolgáló kihozta a már békén heverő golyót, mely azonban sokkal csekélyebb nagyságú vala, mint fent leiraték, és ezen «corpus delicti» ily hiteles tanú kezében ismét bizonyossá tevé, hogy csak tatárok lőhették azt a várba, mely meggyőződésöket elég hangos morgással nyilváníták. Szirmay, ki félelmök alaptalansága felől meg volt győződve, egyszerre véget kivánt a bizonytalanságnak vetni, s mindnyájokat a vár azon oldalára hítta, melyre a sógorné szobájának megrontott ablaka nyilt. Kiértek nem kissé bámulván, hogy a tetőkön még egy tatár zászló sem lobog, egy dzsida sem ragyog, láttak ugyan itt-ott embereket paraszt öltözetben, de az őket inkább megnyugtatá, mert nem gondolhaták, hogy azok a tatárok közellétében oly nyugodtan állanának, s már félelmök oszolva, könnyebben leheltek, midőn ismét egy az előbbinél alig gyengébb dörgés rendíté meg halló érzékeiket, de most foganatjok nagyobb volt a lövéseknek, mint előbb, mert egynehány golyó erőszakosan csapott alattok a bástyába, mások pedig felettök az épület falaiba hatottak, s egy alacsonyabban álló kémény hatalmas robajjal dűlt le. A sűrű füst, mely a robajjal egyszerre a szemben álló hegyen gombolyodott, elárulá, honnan háborog feléjök a veszély. A többiek rettegve csudálkoztak, kiktől támadhat ezen halálos zenebona, midőn körül csak parasztok valának láthatók. Szirmay, ki mindnyájok között nemcsak észre, de tapasztalásra is első vala, rövid fontolgatás után kitalálta az igazságot, s azt így fejezé ki embereinek:

– Hogy ellenségeink nem tatárok, az bizonyos, s így ki lehetne más, mint Pintye Gregor, kire a körül leskelődő oláhok is vallanak.

– Pintye Gregor – mondá a várnagy, ki okosabb emberek állításai védésében helyezé bölcsességét. – Ez valóban az lehet. És kiki felejtkezve a tatárokról, Pintye Gregort, a vérengző haramiát emlegeté. De Szirmay átlátván egyszer a veszedelmet, tüstént el volt tökélve annak erős gátot vetni: bátorító szavakat intéze a várbeliekhez, s valóban nevekedék is merészségök, mihelyt csak gyaníthaták, hogy nem a tatároktól fenyegettetnek.

Mostan egyenként kezdettek az ellen ágyúi dörögni, de a bástya magos falától védetteknek nem árthatának a golyók. Szirmay egy lőlyukon által vizsgálódék, s a por hatalma által közel a várhoz vettetett darabja Pintye Gregor egyik elrepedt ágyújának, sejteté véle ezeknek anyagát. Észrevételét haladék nélkül közlé a várbeliekkel, s ön két szolgáját, kik vele szolgáltak Rákóczi hadában, őrül hagyván, a többiekkel a vár védelmét elrendelni az udvarba tért.

Szerencsére, talán régi katonai szokásának következésében, Szirmay minden védszereket már előkészíttete, mert nem ugyan hivatala, hanem tekintete miatt, mindenektől megkéreték fölvigyázni ottléte alatt a várra; körül tekinte tehát a huszti csatarenden, mint Virgil mondja.

– Constitit atque oculis phrygia agmina circumspexit. – És harminczhat embert olvasott, kik fegyvert viselhettek, puskapor nem épen megvetendő mennyiségben, és két régi vas ágyú, annak erejét az ellenségre vetni állott rendelésére, elegendő kézi fegyverekkel együtt, az őrizetben csak vármegye és szigeti hajdúk, sóaknászok, és Szirmay cselédjei voltak, így emberek, kiknek hűségök kétséget nem szenvede, közülök már sok katonáskodván, hadi tapasztalások által foganatos használást igértek; de Szirmay mint okos hadvezér igyekezett minden módon seregét szaporítani, és így a mondott számba nem foglalt havasalföldiek is eszébe jutottak, s csak most tünt föl szemében, hogy alig jelent egy néhány meg közülök, ezek is csak szolgák, kik lovaiknál az istállóban voltak, hivatá tehát Bogdanut, ki Zakharovicscsal és többi embereivel meg is jelent, és Szirmaytól a dolog mivoltát megértvén, nagy készséggel ajánlá magát a vár keleti oldalának megőrzésére. Olvasóink nehezen fogják oly nagylelkű okoknak tulajdonítani nemes elszánását, mint Szirmay. A többiek között fegyverek osztattak el, s a két ágyú azon helyre vonaték, melyről Szirmay előbb az ellent vizsgálta, mivel itt a fal magossága és épsége fedezte a védőket, s az ágyúkat veszedelem nélkül lehetett a lőlyukakon által irányozni, melyek is kis idő mulva jobb foganattal durrogának Pintye Gregor ágyú tanyája közé, mint ennek fa csövei a vár ellen. Az okos rendelések által növekedék a várbeliek megcsökkent bátorsága, s annál inkább reménylettek boldog foganatot, mennél bizonyosabb leve, hogy az ösmert haramiával s nem az iszonyú tatárokkal gyűlt meg bajok. Mindazonáltal nem valának egészen mentek azon aggódástól, melyet bizonytalan állapot szűl. Az egész terjedelmében nem ösmert veszély, bár csekélyebb legyen is, tetemesebb félelmet szerez, mint az egészen átlátott; az elfogult lélek tudniillik baját voltaképen megösmerni törekedvén, a valónál sokkal komorabb színekkel festi azt. Ezen bizontalanság nagy hasznára válhatott Pintye Gregornak, ha abból véletlen, mint a jövő szakaszban látni fogjuk, maga ki nem rántotta volna ellenségeit.

TIZENHETEDIK SZAKASZ

More, mint követ. – Ezen szakaszból kitetszik, hogy a czigány szerencsésebb a kemenczénél mint a diplomatikában, s hogy a számolásról különös fogalmai vannak.

Így folyt egész nap az ostrom, s még éjszaka is hullottak néha golyók a várba, azonban folyvást nagy kár nélkül. Más nap reggel jelenté az őr ember közelítését fehér lobogóval, s az ellenség lődözése is megszünvén, Szirmay egy békekövet jövetelét sejté, azért a falra állíta hasonlólag fehér zászlóval egy embert, kit a közelgő megpillantván, bátrabban látszék jönni, nemsokára a kapu előtt termett és bebocsájtaték. Szirmay egy a vár tulsó részében fekvő teremben fogadá őt, hová mindnyájan költöztek, itt menten lévén a golyóktól.

– Nagyságos tekintetes uram! – kezdé a követ. – Az Isten áldása oly bőven omoljék a nagyságos úrra, mint a zápor a Tiszába.

– Kivánatod igen keresztény, csak kár volt előbb záporral önteni reánk. Mi hírrel jösz? – viszonozá Szirmay.

– Engem uram Pintye Gregor küld, mint követet.

– Téged, Pháraó gyermeke! – kiálta Szirmay hangosan nevetve. – Talán meg akar tánczoltatni jóféle urad, mert a mint látom, hegedű is van a válladon. – És valóban igazat mondott az öreg úr, mert a követ nem vala más, mint More, ki egész butyorával jelent meg nemzete ősi szokása szerint.

– Jaj nagyságos tekintetes uram, én csak azt tartom; nem mindig tér oda az ember, a honnan jött; és azért magammal viszem a magamét. – Vala a czigánynak okos felelete.

– Most az egyszer nem is csalatkozál, mert innen vissza nem térsz s tudod, hogy könnyen olyan helyre küldhetünk, hová butyor nélkül kell menned, bár soha sem várhatsz visszajövetelre, neked is jobb lenne, ha urad más követet küldött volna. – Folytatá Szirmay beszédét, More nem legnagyobb vigasztalására, mire is ez a következőt felelte savanyú ábrázattal, melynek nem annyira ijedésén szomorkodni, mint ostobaságán nevetni kellett.

– Én is azt mondtam kapitány uramnak; de hiában, ő nagyra becsül engemet, és így biztatott, csak eridj More, nincs egész bandámban több olyan emberséget tudó legény, mint te, azért akarlak a nagyságos úrhoz küldeni, s ha jószántodból nem mégysz, lőporral vettetlek a várba. Ezen két szép kérésnek annál inkább engedtem, mert avval bátorított, hogy egy követ személye még a pogányoknál is szent, de biz én csak azt gondoltam, hogy egy szegény czigány legény személye, ki a felett még haramiákkal társalkodik, csak olyan szent, mint a hízott malaczé a komám kalibájában. Még azt is hozzá tettem: hol kap uram pattantyusainak oly ügyes vezért, mint én eddig voltam, de -

– Hát te vagy azon dicső bajnok, ki Pintye Gregor fenyű ágyúit vezérled? így sokat fedhetsz föl ellenségünk állapotjáról. – Szólítá őt Szirmay mindig nevekedő vidámsággal.

– Már ezt kapitány uram nem parancsolta, sőt inkább keményen megtiltá, tudni ugyan mindent tudok, de elárulni semmit sem fogok. Röviden: uram azt izeni, hogy bocsájtassék be embereivel a várba, mert neki nagy kedve kerekedett az itt lerakott pénz odább vitelére; és így talán éltöket megkiméli, de különben nem marad lélek a testben, mert uram kétezer emberrel és hatvan ágyúval ostromolja a várat. – Ezen szavait ejtvén, elváltoztatá More ábrázatját, s csak most tünt ki, hogy előbbi butasága inkább fölvett, mint természetes volt, ezzel akarta alkalmasint Szirmay haragját magáról elhárítani, és utóbbi beszédét bizonyos vakmerőséggel hangoztatá, a melyben mégis elég okos volt előbbi ostobaságának egy részét megtartani, de ismét és nagy sebességgel egészen ábrázatára vonta azt, mint egy megtámadt lovag sisakellenzőjét, midőn Szirmay haragra lobbanva így dörge reá:

– Jól van ficzkó, de gyalázatos hazudságodért a bástyára akasztatlak, hogy legyen mire irányozni a hatvan ágyút.

– Nagyságos, tekintetes uram! Szent a követ személye! – kiálta félholtan More.

– De akasztófára való a haramiáé. – Jegyzé meg Szirmay. – Milyen erős seregetek?

– Kétezer ember és hatvan rézágyú. – Vala ismét More felelete. – És mind boszút állanak érettem.

– Hajdúk! – Zengett Szirmay szájából, verjetek annyit a hátára, a mennyivel többet fillentett. – A megszólítottak fölemelék pálczáikat, More hol egyik, hol másik oldalra vonogatta vállát, és pislogva felelt.

– De nagyságos tekintetes uram, úgy hiszem, hogy mégis csak ezer ember és harmincz réz ágyú.

– Üssétek a gazembert! – kiálta ismét Szirmay és egy serény hajdúnak botja szoros közösülésbe jött More hátával, mi is ezt szívszaggató jajgatása között egy hatalmas ugrásra, és Pintye Gregor hadiseregének további levonására kényszeríté.

– Hiszen nagyságos uram, ember csak még sem lesz több ötszáznál, de huszonnégy réz ágyúnál nincsen kevesebb.

– Majd belőlök is el ver egynehányat a hajdú. S ezen szavaira ismét ütést inte Szirmay, s a mogyorófa ismét hangos csattanással jelenté magát a czigány vállai között.

– Csak háromszáz ember uram, és huszonnégy réz ágyú.

– Üssétek! – S új csapások következtek.

– Kétszáz ember! – de az ütések nem szüntek meg. – Jaj nagyságos uram!

– Kiálta Moré – senki sincs, egy ember sincs!

– Kivallasz-e mindent igazán? – kérdé Szirmay.

– Alig vagyunk kétszázan, s ennek is fele, lázított parasztokból áll.

– Felelé a czigány.

– Most addig üssétek, míg a réz ágyúk fává nem változnak. – Mondá a hajdúknak újra Szirmay.

– Ugy csak ne is bántsanak. – Szólamla meg hirtelen More, vállait összehúzva. – Mert azok már is mind fából vannak.

– Vigyétek el, s dugjátok egy börtönbe. – Parancsolá Szirmay. – Ne gondolja Pintye Gregor, hogy Szirmay zsiványokkal, mint becsületes emberekkel bánik. – A czigány kegyelemért rimánkodott, de elhurczoltaték, s a többiek helyeikre indultak, elkezdeni ismét az ellenségeskedéseket, ez által Szirmay bátorságának jeleit akarta mutatni, s egyszersmind tudtára adni a haramiának, követe miként fogadtaték. Az ágyúzás tehát újra kezdődött mind a két oldalról, s bár a haramiák a várban jobban irányzott és derekabb ágyúkból tetemes kárt szenvedtek, mégis kapitányok által lelkesítve, vagyis inkább bátorságra kényszerítve csüggedetlen folytaták az ostromot, mely több napi tartás után egyszerre szerencsés véget igért a haramiáknak. Az ellen lövéseinek kitett vár oldal bástyái, mint ezt Pintye Gregor tudá, már igen gyengék voltak, sőt egy helyt már fa támasztékokkal erősítve, a fenyegető roskadás ellen; ezen gerendákat egy néhány nem annyira szerencsésen irányzott, mint szerencsésen eltévedt golyó ketté lőtte, több pedig magába a falba csapott, ehez járult még a szünetlen durrogás, mely a viszhangozó várüregek felett és körül épült bástyát szokatlan rengésbe hozá: omha és gyarló állapotja nem győzhete ily hatalmas kisérteten, és mintha a felkelő napnak bókolna, egy kora hajnalon nagy robogással a mélybe zuhant, nemcsak föl a várba elég kényelmes utat készítve, hanem két vagy három várüreg ásítozó száját is tág bemenetelre kitátva. A haramiáknak előbb a dörgés, s azután egy vastagon sötétlő porfelleg, mely mint az omladék halálsóhaja kelt a romok közül, adta tudtokra ezen örvendetes esetet; és valóban Pintye Gregor mindent rendelni kezdett a rohanásra, véghezvitelére csak a Togyer által meggyújtandó épület lángjait várván; mert bár jól tudta a haramia, mennyivel legyen erősebb elleneinél, még sem merte lomha csoportjait a várra vezetni, ha annak egész őrizetét maga ellen elszánt védelemre késznek tudta volna, mert az alattomos rablásra, és hirtelen meglepetés által már félig lefegyverkezett ellenség meggyőzésére alkalmatos haramiák között kevesen voltak nyilván és gyakorlott férfiak ellen küzdeni merészek, kivált hol a kellemetlen puskaropogás oly alkalmazható vala, mint ezen szokatlan várvívásnál. A gyülevész parasztokra pedig csatában épen nem számolhatott. Ezért küldé előbb Pintye Gregor Mórét a várba, bár ösmervén Szirmay erős lelkét, mily kevés reménye is volt kivánt sikerre, s ezért akarta most is előbb magában a várban gerjesztett veszély által az őrizetet megrémíteni és figyelmét fölosztani, ön embereit pedig bátorítani, minek előtte a rohanáshoz kezdene.

A milyen örvendetes a bástya ledőlése a haramiákra nézve, oly szomorú csapás volt az a várbelieknek, kik a nélkül is aggódni kezdének a reménylett segedelmet napról-napra késni látván, és lehetetlen vala távol barátaikat bajokról tudósítani, mert a haramiák minden rést héja szemekkel őriztek, és több a várból segedelem keresés végett küldötteket lövésekkel utasítának vissza, és valóban csak Szirmay aggódni nem tudó lelke óvhatá meg őket az elcsüggedéstől, a veszedelmet a még eléggé el nem látott várban élelem szűke is nagyobbítván, annál inkább képzelhető a bástya bedűlése miatt támadt ijedés. Szirmayné és szép leánya, kiknek félelme, könnyen magyarázhatólag, legnagyobb vala, a legmélyebb szánakozásra is adhattak okot, mert mily rémítő sors lehet: egy öreg asszonyságnak és egy gyöngéd lánykának csak meggondolni is, hogy ő durva, úgy szólván félvad haramiák kezébe jutand, erős férfinak is borzasztó viszály. Az anya, mint kora magával hozta, sírt és jajgatott, a lányka búját, ha épen nem könnyebbíté is, de legalább fölosztá és más édesebb tárgyra vezeté szerelme; mert szerelmesek örvendeni és szomorkodni a legidegenebb dolgon sem bírnak a nélkül, hogy abban szerelmöknek fő szerepet ne juttatnának. Az egész várban Bogdanu, ki alig jöve néha- néha elő őrhelyéről, mutatott leghidegebb vért, ennek oka az olvasóink előtt már tudva lévőkön kívül az is lehetett, hogy valóban egy golyó sem tévedt az általa elfoglalt várrészbe.

A gyáva bojárnak ezen tetszőleg bátor magaviselete, semmi különöst sem gyaníttata Szirmayval, mert ő annak okát Bogdanu ösmert tompa érzéketlenségében feküdni vélte.

Alig mulhatott a falomlás után egy rövid óra, midőn új csapás rettenté az őrizetet; tudniillik a moldovaiak által őrizett oldalon tűz támadt, s a korhadt száraz fedelen csakhamar hatalmas lángokban csapdosott szerte, s mennél veresebben dühönge az emésztő tűzgomoly, annál haloványabbá lettek az ijedett várlakók arczai. Maga az ősz bajnok Szirmay állott ezen végromlással fenyegető bajban is nem tántorított lélekkel, egy pillanat alatt kész vala rendelésével, és embereinek zajos kiabálással kitörő ijedését zabolázván, keményen rájok parancsola a résről semmi ürügy alatt el nem távozni, maga az ide futott havasalföldiekkel a tűz helyére indult. A lángba borult épület egy alacsonyabb szegletében feküdt a várnak, három oldalról bástyáktól körülfogva, csak a negyediken függött össze a várral, s itt is egy magos fal s erős vas ajtó választá azt külön, ezen előre hagyá az idegeneket lépni Szirmay, s alig valának lent, az ajtót becsapván, reájok zárta e füleikbe menydörgés gyanánt hangzó szavakkal: – Magatok vagytok okai a tűznek, – itt a kút – edényeket is leltek, – oltsátok azt, és ki az ajtón kimászni próbálna, azt agyon lövetem. – Gyanítá-e Szirmay alávaló tettöket, vagy a szerencsétlenséget gondatlanságoknak tulajdonítá, ez nem bizonyos; de mindenesetre határozása igen bölcs vala.