Buch lesen: «Szirmay Ilona: Történeti regény», Seite 11

HARMINCZADIK SZAKASZ

Minő kincset mente meg Abdul khán a zsákmányból. A tatárok végveszedelme és üldöztetése. – Kínjai egy szerelmesnek.

Nagy volt a magyarokra nézve következése a csatának, de tetemes veszteségeken vásárolva, mert főkép Bagosy és Babocsay seregéből sok nemes halt meg a hazáért; de a magas czél el vala érve, s a hon és annak gyermekei megmentve; tízezer tatár fedte halva és sebesen a völgyet Borsa szorosától a falu környékéig, nevezetes szám elfogatott, némelyek a hegyekbe futottak, s ott a pórnép áldozataiként estek el. Csak alig ezer emberből álló csapat tartotta magát Abdul khán mellett. A diadal öröme zavart okozott a magyarok között, s ezt megmentett rokonaik tolongása nevelé. Az út Borsa szorosa felé szabad lett, csak nehány lassabban jövő rabok és Karácson hajdúi fedék azt. Abdul khán hamar észrevette a szabadulásra ajánlkozó rést, és arra fordítá kisded seregét. Alig kelt által Borsa patakán egy helyen, hol partjai alacsonyabbak valának, midőn szemei húsz vagy harmincz lassan ballagó rabra vetődtek.

– A nagy prófétára! – kiálta Abdul khán – ez Szirmay Ilka; még nem veszett el minden, ha ő az enyém marad! – Kardja szétosztá a csoportot, s földre lökvén a leányra boruló anyát, nyergébe emelte félholtan a leányt. Jeszid Murza követé herczege példáját és Jutkát ragadá föl a földről, de nem félholtan, s ezen nagy sebességgel végzett kettős ragadás után tovább vágtatott a csoport. Karácson, ki még útjokban volt, átlátván, mily lehetetlen légyen a sík völgyben magát a sokaság ellen tartani, jó eleve félre tért, s oldalról lövetett az elnyargaló tatárokra. Egy golyó szegény Jeszid Murza fejébe csapott, de feszesen ült a bajnok nyergében, s keményen karolta által elragadt kedvesét, ezen okok tehát s a rémült csoport sűrűsége nem hagyák őt lováról leesni, s Jutka csak a szoroson túl vette észre imádója halálát.

A magyarok figyelme későn vonaték Abdulra, s midőn űzésére utána eredtek, már az út legveszedelmesebb részét hátra hagyta. Szodoraynak első gondja volt a megmentett foglyok között Ilkát fölkeresni. Jó darabig hiában voltak tudakozásai, míg az öreg Szirmayra akadt, ki a pataknál Ilka anyját ápolá; a szegény asszony majdnem élet nélkül feküdt a puha pázsiton, sógora és cselédei vízzel locsolák halavány arczáit, melyekre a halál szomorú bélyegét nyomni látszaték, és keblét, mely lassú pihegése által egyedül adta jeleit az életnek. Szodoray ezen szerencsétlenség által elfogódva nem is vevé Ilka hiányát az első pillanatban észre, csak, midőn a frissítő habok ereje által Szirmayné magához tért s töredező hangon tudakozódék az elragadott felől.

– Ilkám! – édes Ilkám – gyermekem hát nem láthatlak többé – !

– Hol van Ilka? – kiálta magán kívül Szodoray. – Az egekért: szóljatok.

Szirmay csak most vevé észre az ifjút, s könnyeit törülve karjaival a szűk út felé mutatott.

– Őt a hegyeken túl keresd Abdul khán karjai között.

Villámpillanatokat lőtt Szodoray a kijelelt táj felé, harag és fájdalom együtt háborogtak arczán, s első kínjában átkozá a fényes győzedelmet, melynek legszebb jutalmát egy tatár ragadta el.

– Lovamat! – lóra legények! – kiáltá, s felveté magát lovára, melyet sebesen elővezetett szolgája, s a hegyen legközelebb álló osztályával azok után nyargalt, kik már Abdul khán után eredtek.

Szirmay a föleszmélt özvegyet nyugalmasabb helyre vezeté, hol sokáig egyedül maradtak, csak fájdalmokra hagyatva. Végre meghallván Bagosy barátai új baját, vigasztalni jött, élesztvén bennök a reményt, hogy Szodoray meg fogja Ilkát menteni.

Boldizsár a nélkül, hogy a tatárokat elérhette volna, már a szorosig érkezett, itt a torkolat tömve volt ellenséggel, mert Karácson sáncza még állott, s ezen csak lassanként lehetett átugratni. Az első, ki rajta által megszabadult, felső részét nagy ügygyel-bajjal lerántván, Abdul khán vala, és Ilkával rögtön tovább nyargalt, utána többnek szerencsélt megmenekedni, Judith itten vevé észre rablója halálát; de nem volt ideje sopánkodásra árvaságán vagy özvegységén, egy más csinos tatár csakhamar pártfogása alá vévén. A mondott akadály miatt Abdul csapatának felénél több lelte halálát a szoros torkában; de mire a holttetemeken keresztül rést törtek a magyarok, a futó tatároknak már porok is eloszlott, s messze beűzte ugyan őket az idegen földön Szodoray, de csak annyit akarunk említeni, hogy alkonyat előtt kénytelen volt minden remény nélkül visszatérni.

Szirmayékat még Borsán találta, az anyát sok eltűrt szerencsétlenségei veszedelmes nyavalyába vetették, s csak ebből származott gyengesége miatt nem foghatá búját szavakba, azt csak könyekben és sóhajtásokban fejezhetvén ki. Szodoray e beteg ágyára borult, és annak forró kezeit ajkaira nyomván esküdött: addig nem nyugodni, míg kedvese a kínos rabságból mentve nem lészen. Az ifjú hő érzelme jótékonyan látszék hatni a betegre, mert ez tekintetét reá fordítva, már többé nem oly meredten pillantott, s egy mély sóhajtással könnyítve keblét, fájdalmas hangon mondá:

– Boldizsár! – add vissza leányomat!

– Vissza hozom őt, s ha Abdul khán palotájából kellene is kiragadnom. – Felelé Szodoray, és hirtelen kilépett a szobából. Bagosyval találkozék, s tudósítván őt a baj mivoltáról, tanácsot kért. Itt hirtelen semmit sem lehetett tenni, s legjavalhatóbb vala a már nem sokáig késhető békét megvárván, Eugen herczeg által kieszközlött úti levéllel Krímbe utazni s Ilkát a rabságból kiváltani, ez valóban az egyetlen mód vala, mely némi hihetőséggel igéré Ilka megszabadítását; de a várakozás talán törekvései nem sikerülésénél is nagyobb szenvedés volt a tüzes Szodoraynak. Élte legkínosabb éjszakáját tölté el, s a nappal is csak hasonló búval virradt rá, mert barátjai, sőt maga Szirmay sem engedék, hogy a béke előtt Krimbe utazzék.

HARMINCZEGYEDIK SZAKASZ

Karácson Tivadar az erdőbe megy, kit talál ott, és mit tud meg. – Egy szerencsétlennek utolsó pillanatai.

Az alkonyat csendesen és szendén ereszkedék le, s már csak a hegyormok pirulának a nap végső sugaraiban, s a bérczek óriási árnyakkal látszának eltakarni a gyilkoló csata műveit tövökben, csak imitt-amott zavará a köz némaságot lassú halálhörgés, s talán sebesült rokonaikat keresők zaja, mert a diadalmasok mintegy öntettektől borzadva visszavonultak a véres csatatérről. Karácson büszke új szerencséjére az utolsók között vala, kik a harczmezejét elhagyák, – Bagosy őt egy szomszéd faluba rendelé, hová szállását tette, további parancsainak elfogadására; még a betörő éjnek sötéte előtt oda szándékozván érni a hajdú, most arra irányzá menését, s a rövidebb ösvény, melyet választa, egy erdőbe tekeredett; Tivadar sebes léptekkel haladt: még az érezhető esti szél a lombokon susogott, midőn egyszerre emberi hang, s mint vélte egy haldokló utolsó nyöszörgése hatottak füleibe, – megállott, és jobbját puskája sárkányára tévén, kevés pillanatig hallgatózék; de csak a szellőt hallotta rengeni, tovább ment tehát, s az erdő egy nyiltabb és világosabb részére jött, hol újra az előbbi hangok gátolák lépteit. Egy vastag fa mögé vonulván, szorgosan átnézé a vidéket. Ez, mint mondtuk, egy szabadabb hely volt: három terebély fenyő a sűrűségtől nem gátoltatva óriási növésében, borítá homályos lombjait egy patak felett, melynek lassú folyása egy magányos szikla tövében akadozott. Fejét a szikla talpára döntve mozdulatlan feküdt egy ősz férfi a pázsiton, hosszú fehér fürtjei és szakálla vállain és mellén szétterjedtek, de rajtok vérfoltok mutatkozának: tanúi egy erőszakos megsebesítésnek. Ugyan ezen jelek valának láthatók durva remeteöltözetén is, és jobb kezén, mely görcsösen befeszített markába egy arany lánczot szorított. Arczán a halál bágyadtsága minden érzet s minden szenvedély jeleit eltörlé, csak hosszú fájdalmak véste redőiből lehete olvasni a felette háborgón elvonuló időt, és életét csak tompa halálhörgés árulá el. Már segedelmére akart sietni Tivadar; de eszébe juta, hogy ő ép erős férfihangot is hallott, s az egyik fa ágáról egy puska függött le, melyet a gyenge öreg oda nem akaszthatott. Ezek mind bizonyíták, hogy az öreg egyedül nem lehet, s egy titkos érzelem visszatartá lépését. Kevés perczekig lehetett ezen kínos várakozásban, midőn a patak magas partján egy embert látott emelkedni; kezében kulacs volt, termetét guba takará, mely azonban fegyvereit el nem fedheté, mindig háttal fordulva Karácsonhoz, az öreghez közelíte, föloldá ruháit, s a kulacsból kiöntött vízzel mosni kezdé sebeit, egyszerre leveté gubáját, mely munkájában hátráltatá, s ezen perczben egész arczát mutatá az elrejtezett Karácsonnak, ki meghökkent bámulásában, midőn benne Pintye Gregorra ismert.

Mit akarhatott a haramia ezen haldokló öreggel, kit közel a sereghez önveszedelmével oly gondosan ápolt, s mi közösülésben lehetett azon öreg a zsiványnyal? Karácson bár egyedül volt, s Pintye Gregornak könnyen lehettek több czinkosai lesben, nem győzheté meg ujságvágyát s kivánatát régi ellenét meggyőzni. Kilépett tehát rejtekéből, s az ismét elfordult haramiára kiáltott.

– Istentelen zsivány! ki akarod rabolni ezen haldokló öreget is?

– Ember, akár ki légy, tiszteld ezen helyet, mert – felelé elszánt hangon Pintye Gregor, s tovább szólott volna, de Karácson szava fölrázá az öreget halálos álmából, gyenge veres futá el arczait, szemeinek utolsó tüze látszott fellobbanni, s kezeire támaszkodván félig fölemelkedék s kényszerített erejű hangon kiáltott föl:

– Zsivány, az istenért, zsivány és fiam!

– Hát a pokol mindenüvé elhoz kínomra! – Ordítá a haramia, s baltáját Karácsonnak irányzá, ki az öregre figyelmezvén, nehezen kerülte volna ki a haramia halálos csapását, de ez hamar elváltoztatá szándékát, s lebocsátá fejszéjét.

– Nem atyám! – bár haramia vagyok is, – de előtted – halálod óráján, még halálos ellenségemet sem gyilkolhatom meg. – Földre szegezé szemeit a haramia, vonásait a fájdalom szaggatá ki idomokból, de ábrázatát nem szelidíté a fájdalom, mert nyers élete keményebben belé edzette a vadságot, mint sem bú vagy öröm gyengíthették volna.

– Vedd vissza ezen boldogtalan jelt. – Folytatá az öreg előbbi beszédét, már gyengébb hangon, s fia lábaihoz veté az arany lánczot, melyben egy vastag arany emlékpénz függött. – Vedd vissza és vidd el azt, hogy testvéred soha se akadjon nyomodba, mert a szégyen őt is eldönthetné.

Gépelyként hajlott le Pintye Gregor, s fölvevé a lánczot; a zárható emlékpénz fölnyilt, s belőle egy kis fél ezüst karika esett ki, mely hosszában ketté volt metszve, és vert munkában egy boldogasszony képnek felét mutat. Karácson reá mereszt szemeit, szótalan bámulván darabig az ezüstre; egy gondolat látszék fejébe villámlani, melyet ismét elnyomni küzdött. Végre érzékeit és lelkét aggódó várakozás legfőbb polczára feszítve, kérdé társait:

– Öreg! – Pintye Gregor! – mit jelent ezen ezüst darab? – s fölemelvén azt, még élesebben vizsgál.

– Pintye Gregor! – Kiált a haldokló és kiszáradt merevény szemeiből újra sűrűen folytak a könnyek, s a fájdalom őket ismét forgásba hozta, mint zivatar az utolsó szikrában pislogó tüzet. – Pintye Gregor hát az elhírelt gonosztevő: fiam! – kinek hazája az akasztófa, sírja a hollók gyomra, s temetése az emberek átka lesz. – Gyilkos! – útonálló! – Távozzál tőlem kárhozat gyermeke, mert az enyhítés általad méreg lesz sebeimen. Fuss innen, s atyai átkom kövessen a vesztőhelyig, s az rázzon össze halálos álmodon.

Az öreg annyi erőlködés után visszadőlt, s arczát ismét az előbbi néma fájdalom fogá el; de redőit már halálgörcs kezdé összevonni, s a hirtelen megáradt szemek éppen oly hirtelen elapadtak, előbbi nedvök jéggé válva úszott homályosan ragyogva, elmaradt sugáraként egykori tüzöknek. A haramia arczán minden szenvedélyek zavarogtak, s talán éppen azért, mivel zabolátlan életében mindeniknek szabad útat engedett, egyik sem volt képes magát a másik felett kitüntetni. Karácson mindezeket észre venni sem látszott; szemei folyvást az ezüst darabra lévén szegezve, s türelmét vesztve az öreg átkozódásán, újra nagy hévvel kérdezé.

– Öreg az istenért meg ne halj, míg ezen boldogtalan jelről nem tudósítottál. – De az öreg hallgatott, s halkan emelve kezét mutatott a haramiára, mintha a rimánkodót ahhoz utasítaná fölvilágítás végett.

– Pintye Gregor, én halálos ellenséged vagyok; de most kérlek, mint csak istenemet kérhetem lelkem üdvösségéért halálom óráján, beszélj el mindent, a mit tudsz, de igazat szólj. – Rimánkodék Karácson a haramiához fordulva, ki csudálkozva azon nagy érdeken, melyet ezen dologban ellensége vett, fájdalmasan felelt:

– Mi közöd e dologhoz, vagy talán evvel is kínzani akarsz? de ha ennyit láttál, tudj mindent. Ezen öreg, kit végső vonaglásaiban látsz, atyja lett egy iker párnak, kiket balesetek miatt elhagyni kénytelen vala. Ismertető jelül nekem, mint öregebbnek ezen arany lánczon függő emlékpénzt hagyta a belé rejtett boldogasszony képnek felével, öcsém az ezüst másik felét kapta. Most sebesítve találtam őt a csatatér körül, és segedelmet kérvén tőlem, a szerencsétlen jel által bennem öregebb fiára ismert. S a pokol minden kínjai azért reád, hogy miattad egyszerre kellett atyámat és rettenetes átkát föltalálnom.

– Az ördög szól belőled és szörnyű hazugsága. Kiálta Tivadar, és mellben ragadá a lecsapottan álló haramiát. – Igazat szólj ember, mert megfojtalak.

A haramia egy hosszú pillanatot vetett Tivadarra, és éppen nem törekedék magát annak kezéből kimenteni. – Haldokló atyám mellett nincs kedvem hazudni, s halálos ellenségem előtt éppen nem akarom magamat hazugsággal alacsonyítani. – Felelé sokkal nagyobb nyugalommal, mint állapotjában várni lehetett. Karácson lelke azonban mindig küzdött a haramiának szavai ellen, újra az öreghez fordult, kezeit Pintyéről levonván, s előbbi heves rimánkodó hangon szólítá meg a haldoklót.

– Boldogtalan öreg! csak egy szóval, egy jellel add tudtomra, igaz-e, a mit fiad mond.

– Igaz! – sóhajtá keble mélyéből a haldokló. Karácsont ezen kis szó összerázta, baljával eltakará arczát, s jobbját hirtelen mellén dolmánya alá dugá, s valamit ránta onnan elő, de mit látni nem lehetett, mert markába rejté, míg az öregre borulva föl nem kiáltott.

– Atyám, tartsd vissza lelkedet! im én is fiad vagyok!

Az öreg tagjaiba új élet látszék magát önteni; szemei ismét forogtak, kezeit Tivadar felé emelé, s ajka többször megnyílt a szólásra, de mindannyiszor ismét elcsukódott talán gyengeség, vagy egy örömgörcs által, mely a halál fájdalmán diadalmaskodni akart; végre sikerült törekvése, s Tivadar karjára támasztva csüggedő fejét, megszólamlott:

– Hát legyen dicsérve az Isten, ki minekutána hosszú szenvedésimet még haldoklásom között is tetézte, az utolsó perczben vígasztalásomra elhozta második és jó fiamat is. – Mi a neved fiam?

– Tivadar! – felelé Karácson.

– Tivadar, hát szálljon reád atyai áldásom s kisérjen mindenütt, s a mit azon elkárhozottól elvontam, az áradjon mind reád; de téged haramia, atyai átkom üldözzön sírodig, téged, ki emlékezetemet az akasztófára hozod, az ég iszonyú büntetései kínozzanak! távozzál halálom helyétől, mert melletted nem húnyhatnám be szemeimet.

– Atyám, ne átkozzál meg, mert átkod az utolsó gonoszságra kényszerít.

– Kiált magán kívül a haramia.

– Félre! – volt a megsértett atya rövid válasza.

Pintye Gregor térdeire omlott, megragadta az öreg jobb kezét, s inkább kényszerítő, mint esedező hangon folytatá rimánkodását, míg ábrázatján vad szenvedelmei elnyomák a látszólag fölküzdő jobb érzelmeket, s az a kétségbeesés legmagasabb pontját mutat.

– Térdeimen rimánkodom én, ki parancsolni és kényszeríteni szoktam.

Vedd vissza átkodat, s még talán más ember lesz a haramiából.

– Félre gyilkos! az átok örökséged. – Kiált az ősz, s végső erejét összeszedé, hogy jobbját, melyet utált fia szorosan tartott, kezéből kirántsa, s ez megtörténvén, újra fölemelé szavát, de beszédét alig lehete minden erőlködés mellett is halálhörgéstől megkülönböztetni. – Áldás reád, Tivadar, és átok a haramiára!

S a természet elleni erőszak, melylyel élte végső perczeiben haragját és örömét érezhetővé tenni akará, ezennel véget vete a szerencsétlen életének. Szemeire a halál köde borult, s arczai kényszerített verese hirtelen mély sárgává vált. Tagjai még egyszer megrándultak, mintegy fölizgatva a halál vitája által, és azzal kinyújtóztak az örök nyugalomra.

Fiai boldogtalan atyjok hült tetemére borulván, lassú és ritka könyűkkel, de talán annál véresebb fájdalommal siratták halálát, mert bár mélyebb a szelidebb lélek fájdalma, de a vadé erőszakosabb. Sokban különbözött ugyan első tekintetre a két iker testvér, de a különbség nem annyira a természeté, mint az életmódé, s a körülményeké vala. Alapja volt mind a kettőnek egy-egy megtörhetlen, s talán vad és ádáz akarat, mely nem eredetében, csak munkálatiban különbözött, Tivadarnál a jóban, Gregornál a roszban tüntetvén ki magát. S abban is hasonlítani látszottak, hogy Tivadart ki ki inkább félte és tisztelte, mint szerette, a szeretethez kivántató szelidség idegen lévén nála, míg a nálánál nyersebb haramiát sokan nem utálták oly mértékben, mint czimboráit utálni szoktuk; mert az, a mi Tivadar, mint az emberi rendes társaság egyik tagjában iránta szeretetet gerjeszteni kevés volt, a haramiában, kitől minden vadságot vártunk, elegendő vala, hogy őt, mint haramiát ne gyűlöljük annyira, mint kegyetlenebb sorsosit. Ezen pontban hajlottak tehát össze a két lélek, ki egy anya méhéből származva, csak egymás üldözésére látszottak teremtve lenni. Születésök őket szorosan egyesíté, de már a legközelebb időszak szétszakasztá egymástól, hadi életökben, mint irigy vetélkedők léptek föl, s már jó ideig csak öldöklő szándékkal keresék föl egymást; míg rég elveszettnek vélt atyjok teteme felett őket, mint testvéreket ismerteté meg a sors, de meghajthatlan lelköket engesztelni nem bírta.

Szó nélkül borultak folyvást atyjokra a testvérek, némán tartva mindeniket kínos érzelme, s nehéz lenne meghatározni, mint búsult-e inkább mindenikök, atyja elvesztésén-e a megismerés pillanatában, vagy testvére föltalálásán, mert hosszú villongás és halálos gyülöltség kiirták régen a szeretet szikráját keblökből. Tivadar atyja ruhájának belső zsebében egy papiros tekercsre talált, előhúzá azt, s futólag átnézvén, benne atyjának életét röviden följegyezve lelte.

– Gregor – kérdé tehát bátyját – fedett-e föl valamit atyánk neked élete sorsáról?

– Semmit. – Vala a felelet.

– Ezen papiroson följegyezve vagyon, s te is bírsz joggal azt ismerni; ülj le tehát és hallgasd meg. – Mondá a hajdú, s mindketten helyet foglalának egy szikladarabon, mire Tivadar töredezett és gyakorlatlan hangon olvasni kezdé a papiros tartalmát, melynek mi a jövő szakaszt tartottuk föl.

HARMINCZKETTEDIK SZAKASZ

Egy szerencsétlennek életrajza.

Én Szatmár vármegyében születtem Aranyos-Megyesen, hol atyám Vesselényi, s ennek magas lelkű özvegye Lónyay Anna, később Kemény János erdélyi fejedelem hitesének szolgálatjában volt; nagylelkű uraságom engem a szatmári és debreczeni oskolákban neveltetett maga költségén. – Kilépvén az oskolából, Vesselényiné egy tanulásomhoz illő hivatalt adott saját házában, és állapotomat minden tekintetben szerencsésnek lehetett mondani.

A várban lakott Lenka, árvája asszonyunk egy hű cselédjének, kit a kegyes uraság nevelt, és ápolt; a leányka szép volt, alig láttam, már szerelmet érzék iránta, melyet kedvesem viszonozott; asszonyunk megáldá szövetségünket, s nem sokára az oltár előtt köttettünk össze. Két esztendő kevés zavarral, boldogan folyt el; ezen idő alatt atyja lettem egy iker fiúpárnak, de gyanakodó heves lelkem nem volt képes azt állandóan bírhatni. Gyermekeim! ha valaha ismét föltalálhatlak, vagy akárki, kik ezen írást holtom után olvassátok, vegyétek, vegyétek szavaimat, mint a legtöredelmesebb megbánás ömledezéseit, mely éjféli kisértetként ült szívemben, marczangoló kínokká változtatva minden érzéseimet; s ha van engesztelődés vétkeinkért, én reménylem megbűnhődtem azokat, mert negyven esztendeig háborog már lelkiismeretem szélvésze, pillanat szünet, egy perczi csend nélkül, s nem tudom, meddig fog még gyötreni életem, melytől szabadulnom volna legnagyobb szerencsém. De nagy vala bűnöm, s így csak hozzá mért az iszonyú büntetés.

A szatmári őrsereg tisztjei gyakran jártak Megyesre. Egy tiszt Lenkámra veté szemeit, gyalázatos lelkében a csábítás csak egy mulatságos, nevetséges mű volt. Épen ekkor készíté Lónyay Anna dicsőséges munkáját, megboszulását a kínzott hazának; a távolabb nemesség összehivására én valék küldve, s így távollétemben hölgyem védetlen vala kitéve az idegen incselkedéseinek. Asszonyunk kényteleníttetett, hogy szándékát elrejthesse, barátságot színlelni a katonák iránt, – így nekik szabad bejárások vala Megyesen.

Alig érkeztem haza útamból, midőn azon szomorú tudósítást kelle hallanom, hogy feleségem épen nem látszott erősen ellenzeni ama tiszt szerelem ajánlásait. – Ugy is véghetlen gyűlölséget tápláltam szívemben hazám bitangolói ellen, könnyű tehát képzelni, milyen lángra gyúlt minden csepp vér ereimben e hír hallásánál: a kik eddig csak hazám által sértettek meg, azok most, legközelebb, legédesebb érdekeimben önmagamat véreztek meg. Eddig az epesztő búval párosodott boszú csak lappangott lelkemben, várván a kitörésre másunnan jövő alkalmat; de most ily erőszakos inger által riasztva föl, szűk lett hatalmas szenvedélyének előbbi foghelye. – Elragadó tüzes természetem következésében mindig könnyen hivő voltam, hirtelen föllobbanásom időt a meggondolásra nem engedvén; ily állapotba helyezett ezen hír is, s a nélkül, hogy csak kételkedtem volna valóságán, rohantam nőm szobája felé. – Egek! – épen a kevély katona lépett ki ajtajából, zavarodásomban nem is láthatám: győzedelmet mutatott-e vagy boszúságot; fegyvertelen valék, de a kétségbeesés dühe pótolá azok hiányát. – Megragadám a katonát, de ez hidegvérűbb, s talán erősebb lévén nálamnál, könnyen lerázott magáról, – harsány gúnykaczajjal távozott el. – Az első kifakadás sikeretlensége még inkább nevelte indulatom lángjait, a fő tárgy, a fő bűnös elszabadult. – Jaj tehát a hátra maradtnak! – kiáltá bennem a gonosz lélek. Feleségem szobájába rohantam.

– Hitván gyalázatos szentségtörő! – vala halált lihegő üdvözletem. Az asszony elsápadt és reszketett, én oktalan őrültségemben bűne következésének tulajdonítám azt, mi csak dühöngésem által gerjesztett ijedéséből származott, ő szólani akart, de én nem hagytam, s a minden gonosznak elősegélésére kész pokol egy kést láttata velem az asztalon feküdni, a jobb lélek többé nem parancsolt tagjaimnak, egy ördögi indulat ragadtatá kezembe az éles aczélt, mely vérszomjas villongással, még inkább ajánlá szívemnek a boszút: magasra emelém a kést; s félájultan rogyott el az asszony lábaim előtt.

– Hah! elnyomott bűnöd, ocsmány megfertőztetője becsületemnek. Jól van, föl se nyisd többé szemeidet, mert nem akarom bennök meggyalázásomat olvasni. S e szavaim között mélyen döfém magasan habzó kebelébe a vasat, egy hosszú hörgő sohajtás volt a felelet, s lelke egy átok, egy áldás nélkül hagyá el testét, vére sűrűen ömlött el kebelén, s a padolaton, s vele elfolyni kezdett boszúm indulatja. Már lágyulni érzém keblemet, midőn a zajra fölébredt gyermekeim sikoltásuk egész hatalmában ébreszté föl lelkiismeretemet, hozzájok akarék fordulni; de a mellék ajtó nyilt föl, s egész fölséges méltóságában lépett elő Lónyay Anna; egy pillanat, – és lelke megismeré az egész borzasztó tettet. – Így fog valaha Istenem reám tekinteni, midőn azon iszonyú napon itéletét fogja reám kimondani, ezen magas haragú pillanat tükrében látám csak által egészen tettem undokságát, s a boszú lángja helyett borzadás hevíté véremet.

– Őrült ember! mit tevél? Feleséged ártatlan volt! – Szóla Keményné, s egy könny, haragot és szánakozást egyiránt jelentő, gördült ki szemeiből. – Szolgák, tömlöczbe a gyilkossal.

– Tömlöczbe? nem, Istenemre nem! – ordítám mint egy eszeveszett, s kirohantam a szobából, – ki a várból s eszmélés nélkül folytatva útamat, csak akkor tértem magamhoz, midőn a Szamos árjai gátlák tovább haladásomat. Itt egy sűrű bokor rejte el az emberek szemei előtt, mert mindenikben hóhéromat tekintém, ki bűnömért a vesztő helyre akar hurczolni: de annál inkább marczangolt lelkiismeretem furdalása, mert rejtekemben semmi egyéb tárgy nem vonhatta másfelé figyelmemet. Az első bűn ritkán szokott megtörődésre és bánásra okot adni, főleg oly indulatos s oly szenvedélyek által háborított embernél, mint én valék; ha átlátja is az ilyen iszonyúságát tettének, fölgerjesztett szenvedelmei tovább űzik őt a véres pályán. Én is így valék. Nem tekinthettem magamat, mint okát a gonoszságnak, a galád katonatiszt még tízszerte nagyobb bűnösnek tetszett szememben, ő volt feleségem gyilkosa, nem én, s ha az ártatlan sírba szállt, a bűnösnek tovább élni nem lehetett. Csupán az új boszú végrehajtása tartott vissza ezen tájékon, melyet örökre elhagyni szándékoztam. Több napokig rejtve tartám magamat a vidéken; ezen idő alatt csendesült ugyan bennem vihara szenvedélyeimnek, de erősödött is. Gyermekeimre gondolék, a szerencsétlen árvákra; de azokat nagylelkű asszonyom kezeiben tudám, s bár búsongott, de megnyugodt atyai szívem.

Ez alatt közelgett a boszú pillanatja. A szatmári őrsereg egy zsarolásból tért vissza Nagybánya vidékéről, a szegény pórnéptől elragadt zsákmánynyal terhesen. Szatmár és Megyes között Gombás erdejénél a Szamos partjain pihentek. Itt ütött rájok a vármegye titkosan összegyűjtött nemességével Lónyay Anna.

Én álruhába öltözve csatoltam magamat a Megyesről induló sereghez. A történet ismeretes. A bősz magyarok tökéletesen diadalkodtak zsarnok elleneiken, s csak én valék, ki a boszút nem eléglé, mert a tiszt, ki feleségem halálát okozta, nem vala jelen. Ő az őrsereg Szatmáron hagyott részénél maradt, s nem sokára, mint követ küldeték Megyesre, a vérengző tett felől magyarázatot kivánó; én útjába akadtam, s kezem által terült le halva lováról.

Végrehajtott boszúmon nem soká örvendheték. Lónyay Anna, a hőslelkű asszony keményebb, talán halálos büntetés elkerülése végett nem soká kénytelenítteték Erdélybe futni; én mint házának embere, e felett feleségem, s főleg a katonatiszt gyilkosa nem leheték többé bátor egy helyen, hol az önkény eddigi gyilkos erőszakát már törvényes lepelbe burkolá. Most, midőn a boszú hatalmas ingerei kielégítve némultak el, az atyai érzet elfogá egész jogával keblemet. Ki legyen gyermekeim védője, midőn egyetlen pártfogónéjok kénytelen futással menteni saját életét. Megyesre lopóztam, s az ott uralkodó zűrzavar könnyen engedé gyermekeimet elvinni. Mintegy két nap futhattam velök többnyire az erdők homályos útain tágítlanul üldöztetve; végre nem bírhaták fáradt tagjaim a gyermekek terhét, és sikoltozások minden rejtekemben elárult volna, e felett nem lelék a vadonokban semmit gyenge éltöket táplálni, ők velem az éhenhalásnak valának kitéve. Mind ezen okok reá vettek, hogy elhagyjam őket, kiket úgy sem valék képes saját veszedelmemmel is kimenteni, mert kegyelmet ártatlan gyermekeim sem várhattak az irgalmatlan ellenségtől, ha velem együtt jutnak kezeikbe. Azért egy fa tövébe tevém le őket, s feleségemnek egyetlen hagyományát, egy vékony ezüst lapba vert boldogasszony képet ketté törvén, mindenik fiamnak egy darabot nyakára akaszték ismertető jelül, ha valaha megtalálnám. Magam futottam, Erdélyben tölték több éveket, s csak, midőn tettemet már felejtve gondolám, s az idők nyugalmasabbak lettek, tértem vissza Megyes vidékére, fölkutattam az egész környéket, minden gyermek, ki fiaimmal egykorú lehetett, vizsgálatim tárgyává lőn; de hiába valának minden fáradozásim, mert azokat, kik után szívem majd megszakadt, föl nem találtam.

Azon remény, hogy gyermekeimet föllelem, kötött még a világhoz, s az mérsékelte bűneimen érzett bánatomat. De ezen egy kecsegtető várakozás is megcsalt, s még évekig, mint egy kisértet, önnyugtalanságomtól űzetve bolyongtam a világban, míg a vénség képtelenné tevé békétlen vándorlásaim folytatását. Ismét Szatmár vármegyébe tértem vissza, itt veszedelmes betegség kényszeríte magamat Lónyay Anna egy még élő barátjának fölfedezni; a nemes lelkű férfi szánakozva fogada engem töredelmes bűnöst, s kigyógyulásom után ide küldött Mármarosba egy félre fekvő jószágára, hol kegyelméből most is élem magányos, zarándok éltemet; nemes jóltevőm azóta meghalt, s ismét egyedül bírom tehát titkomat, melyet ezen papirosra bíztam. Gyermekeimet, nem tudom, látom-e valaha; de ha egy ily bűnös, mint én, az egektől irgalmat várhat, csak arra kérem Istenemet, hogy ők zárhassák be halálom óráján szemeimet. Ezen csekély remény egy elalvó mécsként pislog át fájdalmaim éjszakáján, s bármily gyenge is, de kimúlni nem fog, míg az Isten, kinek irgalmát inkább reménylem, mint érdemlem, itélőszéke elébe híni fog.

Áldás gyermekeimre, kik miattam lettek árvák és talán boldogtalanok.