Buch lesen: «Szirmay Ilona: Történeti regény», Seite 10

HUSZONHETEDIK SZAKASZ

Abdul khán szerelmének folytatása. Összejövetel sátorában s mily kimenetele lett annak.

Annak oka, hogy oly keveset alkalmatlankodék az ifjú herczeg Szirmayéknak, talán nemcsak gyengéd érzet, de a megveretéséből származott szégyen is lehetett, most, midőn az említett segítséget bizonyosnak tarthatá, és így méltán remélhete győzedelmet, foganatosnak tartá szerelmes ajánlásait megújítani.

Ezen szándékában leljük őt most kedvesénél, hol előkényszeríté minden gyengédségét meghódítani azon lényt, mely minden zsákmányánál becsesebb volt előtte. A leány, de főleg az anyja csak könyekkel feleltek. Szirmay István vala az egy, ki szavakat állíta ellen Abdul khán szavainak. Ez azonban igen boszantá a herczeget, mert Szirmay rendíthetlen bátorsággal felelt, s csak a legszükségesebb tiszteletet mutatá a herczeg személye iránt, hadát többször egy rabló csoportnak nevezve. Abdul khán türedelme többször határán állott, és Ilka könyei alig bírák haragja kitörését visszatartani. Látván azonban a khánfi, hogy minden eddigi ajánlásai és igéretei sikeretlenek, az utolsóhoz, és mint vélé legfoganatosabbhoz, folyamodott.

– Ti rabjaim vagytok, és így durvaság tőletek megvetni kegyelmemet, melyre az első tatár nemes büszke lenne, de meg akarom mutatni, hogy nagyobb jószívűségem hálátoknál. Halljad tehát Szirmay: te és Ilka anyja szabadon haza térhettek minden váltságdíj nélkül, csak Ilkát hagyjátok nekem. – Szép leány, ezen nagylelkűség csak meghódítja szivedet. – Szirmay némán, de kitetsző megvetéssel tekinte a herczegre, Szirmayné azonban, kit a leányától történhető elválás bús andalodásából fölijesztett, hirtelen szavakra akadt a baleset elhárítására.

– Nem, – nem! – én leányomtól el nem válok! mit ér szabadságom, mit ér életem, ha a legkedvesebb elragadtatik tőlem? Édes leányom, én el nem hagylak! – És szorosabban kulcsolá karjai közé a remegő Ilkát.

– Öreg, te szólj, én férfiakkal akarok beszélni. – Mondá boszúsan a herczeg, valamivel szelidebben hozzá tévén: – Visszaadom elrablott javaidat is, csak Ilka engem szeressen.

– Egy magyar nemes nem szokott huga szerelme felett alkudni, s egy magyar nemes leány büszke bár magát a török császár ágyát is rabnőitekkel megosztani. – Felelé méltósággal Szirmay.

– Így rohanjatok a veszélybe, nem én, de ön makacsságtok öl meg. -

Riada föl Abdul khán már többé nem mérsékelhetve haragját.

Szirmay mindig nyugodt bátorságával, megfogá a herczeg kezét, s őt a sátor nyilásához vezetvén dél felé mutatott.

– Látod ott a hegytetőkön azon tüzeket lobogni? jól tudom én, ki rakta őket, ott Babocsay tanyázik, kinek fegyvere súlyát már egyszer érezték seregeid; nem sokára le fog onnan omlani, mint a sas szirtjai és Bagosy seregét talán már a jövő hajnal sugarai elődbe tüntetik.

– Jőjjenek a vakmerők! – kiálta haragjának szabad menetelt engedve Abdul khán. – Holnap hét ezer ember érkezik segítségemre, s ezekkel könnyű lesz megtorlanom gyalázatomat, és önvéretekkel fogom azt lemosni, s jaj azután Magyarországnak. Eddig kegyelmes valék irántatok, de tovább erőszak lépjen a nyájasság helyébe, többé nem koldul a krimi khán fia ott, hol parancsolhat.

– És akkor sem fog rettegni egy valódi magyar előtte, s a gyenge hölgy is megmutatja, hogy lelki ereje hatalmasabb egy rabló fejedelem erőszakánál. – Vága erős eltökélett hangon Szirmay beszédébe.

– Vén csevegő, némulj el magad, hogy én meg ne némíttassalak. Lásd, minden daczod ellenére e csókkal avatom húgodat háremem rabnőjévé. – Ezt mondván a herczeg szavait tettel erősíteni Ilka felé fordult, a leány azonban figyelmezett minden szavaira, s az illetlen elővét által méltó haragra ingerelve kivetkezve látszék egyszerre előbbi gyengéd szelidségéből; arczait magas pirosság borítá el, szeme pillái között nagy könycseppek ragyogtak, nem vala többé azon gyenge virág, mely a védő bokor sűrűjében rejti el kecseit az üldözők előtt, érzé, hogy azok megismertetvén csak ön bájok által könyörülést, vagy méltóságokkal tiszteletet gerjesztvén a durva szeretőkben, menthetők a leszakasztástól. Az esedezést alacsonyítónak tartá, és ezt tiszta lelkű leányka csak ott használja, hol bár titkolja is, édesebb érzelmek vonják őt ahhoz, kiben le akarja azokat csillapítani. Fölemelé tehát Ilka szép fejét, s a magasan pirosló arczok beárnyazva szabadon lógó fekete fürtjeitől élénk ellentételben valának a könnyező szemekkel, melyeknek azonban nedves sugarai megvető haragot lövellének. Ajka nem vala a szende rózsabimbó, mely csak varázs illatokat gőzöl; azok alkonyi biborban égtek, melynek pompás fellegei bájolók ugyan, de villámokat is rejthetnek keblökben. Szavába is hatni tetszék lelke emelkedése, mert nem folyt többé oly édes zengeményben, de a mennyire talán édességében vesztett, annyira szépíté azt az erő; néhány lépéssel a sátor mélyébe vonta magát, s merőn tekinte a herczegre, ki első hevében őt átkarolni, megcsökkenni látszott, de mind ezen nagy változás alig észrevehető hirtelenséggel történt Ilkán, és talán csak akkor lehetett ráismerni, midőn a leányka megszólamlék.

– Abdul khán! én magyar leány vagyok, s bennem tanuld megismerni, mit tart az becsülete felől; azon percz, melyben ajkad ajkamat érinti, lesz végső pillanatja életemnek. A kétségbeesés mindenütt fegyverre talál. – Alig mondá ezt s villámsebesen lehajlott, egy nagy sátorszeget a földből kiránta, s magasra emelvén folytatá beszédét.

– Lásd herczeg, ezen rosz vas örökre megmenthet tőled, és előbb szállok ifjúságom virágában a sírba, mint felesége legyek egy pogány rablónak.

Nem ijedt ugyan meg Abdul khán a fenyegetés történhető végrehajtása miatt, mert a hirtelen választott eszköz sokkal tompább, és a leányka kara talán gyengébb is vala, mintsem szándéka sikerüléséhez kivántaték, de meglepé őt Ilka eltökélett bátor lelke, melyet asszonyban eddig nem tapasztalt, sőt csak feltenni is képes nem vala. A leány haragjában szebbnek tetszett neki, mint akármikor azelőtt, s épen az, a mi vadabb férfiút dühbe hozható volna, fölébreszté jobb érzékét, sejté azon nagy különbséget, mely a szerelem kényszerített és önakaratból nyújtott kéjei között vagyon, s azonnal szelidebb pillanattal és hangon, de nem egészen harag nélkül szóla Ilkához.

– Kaczaghatnék ugyan gyenge dühösségeden, de meg akarom mutatni, hogy épen midőn semmi kimélést sem érdemelnél, vagyok engedékeny irántad. Abdul khán kedvese ne legyen azonban szolgálat nélkül; itt földieid közül egy asszony, ez mától fogva rabnőd. – Erre hirtelen elfordult, Pióczánét Ilka felé taszítva, és kiment a sátorból.

Ilka egy forró csókot nyomott a szegre, szorosan markolva azt, dűlt zokogó anyjának karjai közé. Bátyja csudálva tekinté őt, mert nem ismerte az asszonyi szívnek mélységét, mely legkisebb ingerlésre bámulandó erőt képes kifejteni vélt gyengesége alól. Juczi pedig örvendett, hogy még a jámbor kisasszony is ily könnyen bír egy hatalmas férfit megszelidíteni.

HUSZONNYOLCZADIK SZAKASZ

Abdul khán érzeleg és tovább hátrál, segítséget nyer, készületei új csatára, miként a magyarok rendeléseit megzavarják. Karácson Tivadar merész terve. Borsai csata.

Fényesen hasadt föl a hajnal azon éjszakára, melynek történeteit az előbbi szakaszban beszéltük el; de mindazonáltal Abdul khánra nézve nem volt oly örvendetes, mint lenni igért, mert Ilka ellenállása által szerelme még inkább nőtt, s lelke gyengédebb érzelmei véres küzdésben voltak sovárgó vágyaival a szerelem élvei után. Másrészről az oly bizonyosan várt segedelem megérkezni késett, és a távolabb táborszemek Bagosy közeledését jelenték. A herczeg ezt megértvén, tüstént parancsot adott a visszavonulásra Borsa felé, honnan a segedelem várandó vala. Átkelt tehát serege a Márán, és Dragomérfalva felé vonult, hol nyugodni kevéssé megállapodott.

Bagosy azonban sebesen nyomult elő, s egyesült Babocsayval, ki a tatárokat már üldözvén, kelet felé fordult, hogy ellenségeit a borsai szoros úttól elzárhassa, mely az egyedüli rés vala szabadulásukra; Babocsay délről vonult a tatárok bal szárnyát szorítván Erdélytől elszakasztani őket, s a két sereg összeköttetését eszközleni, Szodoray a tatárok derekával szemben űzte azokat, kinyújtott szárnyai balról Babocsayhoz csatolván magukat. Karácson Tivadar hajdúival szerte száguldozott, készen oda vetni magát, hol talán felekezetét veszedelem fenyegetné.

A magyar vezérek minden okos rendelésök és gyorsaságok mellett is a tatárok már igen nagyot haladtak volt, és így nehéz lett volna őket a borsai havasok nyilásától egészen elzárni, mert már Szacsalnál az Izán szerencsésen keresztül menvén alig vala gátja útjoknak, és Babocsay kétkedett a rabok megszabadítása felől, midőn nagy bámulására jelenti Karácson, hogy a tatárok Borsa előtt tábort ütöttek légyen, és minden mozdulatok erős szándékot árul el az ellennel itt szembe szállani. Bagosy csudálkozását hamar eloszlatá nehány tatár, kiket Szodoray huszárai és Tivadar hajdúi elfogtak. Ezek kivallák, hogy kevés órák előtt mintegy hét ezer főből álló segédsereg csatolta magát Abdul khánhoz. Ő tehát a rabokat számos kisérettel el fogja legott küldeni, és megerősödött hadával a magyarokra rohanni akar, mihelyest katonái egy kissé kipihenendik magukat.

Bagosy első gondja vala egy rövid hadi tanácsot tartani, melyben elhatároztaték megelőzni a tatárokat, és inkább megtámadni, mint megtámadtatni. Csak egy körülmény szerze aggodalmat a vezér lelkében, mert többé a győzedelemről nem is kétkedett, tudniillik a szegény rabok, kik a csata alatt könnyen áthurczoltatván a havasokon túl a haza határain, talán épen nem lesznek megmenthetők. Ezen egy okból a rendíthetlen Bagosy, sőt maga a tüzes Szodoray is készek lettek volna alkudozásba lépni az ellenséggel, hogy az utóbbit erre főkép Ilka sorsa határozá, felesleges megjegyezni. Ily habozás mily javára vált volna az ellenségnek, kiki átláthatja; de Karácson Tivadar bátorsága elháríta minden belőle származható károkat, ő csak harmincz válogatott hajdút kivánt, mert nagyobb számot az ellenség könnyen fölfedezhetne, ezeket titkos utakon a borsai szoros, legszűkebb torkába vezetni igéré, és képesnek állítá magát velök az ellenséget, akár egész más napig is föltartani, mi alatt Bagosy a tatár fősereget megvervén, segítségére jöhet. A merény veszedelmesnek mutatkozék, és csak azok előtt nem tökéletesen kivihetlennek, kik jól ismerték Karácson Tivadar vitézségét s csudálatos tetteit a szabadság háborúból, de ez egyetlen mód vala czélhoz jutni, s e fölött gyámolá nemzetünknek saját hajlandósága minden iránt, mi merésznek s talán vakmerőnek is mondathatik; azért Bagosy engedelmet adott Karácsonnak s ez örvendve sietett tervét végrehajtani.

Abdul khán valóban megkapta a várt segedelmet, ez nagyrészt török jancsárokból állott, kik a beszarábiai és moldovai várakból küldettek, most a hegyes tájakban igen használhatók. Bennök is bízott leginkább Abdul, és azért négy ezer tatárt, serege leggyengébb katonáit kiválaszta, ezek a foglyokat s a zsákmányt közben vévén elindultak prédájokat a havasokon biztos helyre hozni. A hosszú sorban induló rabok siránkozása, már előre, mint diadalének zengett a büszke herczeg szívében, melyet még fegyveres társaikon nyerend. Elfordult tehát e szívét örvendeztető látványtól, seregeit csatarendbe állítani akaró, mely, a mint agyában kifőtt, igen jól alkalmazott lett volna a föld minéműségéhez, de még első parancsolati között megzavarta őt a magyarok előnyomulása, kik már tökéletes csatarendben haladék nélkül látszattak seregét megtámadni akarni. Első pillanatban önszemeinek nem akart a herczeg hitelt adni, de a tompa zúgás és fegyverek csillogása csakhamar meggyőzék őt a szomorú valóságról, már első tervét eszközleni lehetetlen vala, azért egy másikhoz folyamodék, mennyire az idő rövidsége engedé.

Szükséges, hogy az ütközetről élénkebb képzetünk legyen, annak helyét leírni. Borsa falujánál a hasonnevű patak a Visóba ömlik. Nehogy ismét, mint Ujvárosnál oldalt vagy épen hátulról támadtassék meg, Abdul khán jobb szárnyát az embereivel megrakott falura támasztá. A helységtől Erdély felé egy meglehetős tágas völgy terjed el, melynek nyugati részébe már leereszkedtek a magyarok. A folyamok körül és Borsa előtt halmok, mély utak, bokrok, és földszakadások által annyira egyenetlenné volt téve a tér, hogy csupán gyalogság harczolhatott rajta. Ide akarta Abdul khán négy vagy öt ezer gyakorlott jancsárait állítani, hogy a víhatatlan helyen elterjedvén, a szokások szerint előrerohanó magyarokat körül szárnyalhassák. Dél felé a domborodások egyszerre lekonyultak, és a völgy sík rétekben s mezőkben nyúlt el, mint egy maga magát ajánlón a számos tatár lovasság fölállítására. A jancsárok délkelet felől érkezvén meg, a téren pihentek, s épen, midőn Abdul khán parancsolatját vevék Borsa előtt helyet foglalni, jelentek meg a magyar dandárok. Abdul khán elébe vágtata a jancsároknak, és tömegekben akará őket a téren ellenségeinek kiszegezni. Már ezen rendelését hirdeté körüle álló tiszteinek, midőn eszébe jött a magyar lovasság gátolhatatlan rohanása, mely jancsárai szoros rendét könnyen felbonthatná, míg gyalogjaik az általa kinézett helyet elfoglalnák, a mily gyorsan belátá azt, oly gyorsan változott ismét szándéka is, és első tervére visszatért. Még egy elszánt lovagtámadással föl lehetett a magyarokat annyira tartóztatni, hogy a jancsárok időt nyerjenek magukat a völgy magasabb részében megfészkelni. Ezért hirtelen rendbe szedé a herczeg első lovas csapatjait, s maga vezeté őket ügetve a magyarok ellen. Ezeknek gyalogságuk megállapodott, s ágyúi által is segített tűzzel fogadá az ellenséget, a lövések robogása szolgált jelül Szodoraynak, ki szokott hevével rontott elő, s mint mennykő a fellegekből úgy termett a füst és por ködéből egyszerre az ellenség nyakán, mely úgy is az erős tüzelés által megcsökkent. Szerencsétlen csillagzata Abdul khánnak a már kétszer megvert seregeket adá mellé, ezeket futásra indítani elég volt a magyarok puszta látása is, és így az első összeütés határozó volt az ütközetre nézve, mert az egész támadó tatár sereg hátat fordított, a magyarok majdnem vakon üzék őket, és nagyobb részük a tér hosszában futó lovas tatárok után, míg Szodoray alig néhány százat gyűjthetett a jancsárok ellen; de ezen csekély szám is elég volt a vitéz ifjúnak megtörni ezen hires dandár sűrű rendeit, bár őket képes nem vala elzárni végkép Borsától. A jancsárok sűrű tömöttsége inkább kitevé ugyan őket a magyar lovagok csapásainak, de hatalmasan gátolá egyszersmind ezeknek előhaladását, s míg az elsők halál áldozati lettek, addig a hátulsóknak szerencsélt a domborodások közé vonulni, hol mint egy természetes sánczban, még mind számra mind erőre egy félhető hatalmat képeztek. A tatár lovasság hevesen űzetve a magyaroktól, hasonlólag Borsa felé fordult, hol ágyúik és körülök lovasságok még illetetlen szakaszai állottak. Alig érkeztek a falu közelébe, midőn a tatár ágyúk durrogni kezdének a magyarok ellen, nem kimélőn saját hátrább maradott embereiket is. A magyarok visszavonultak, s az addig még vesztegálló tatár lovas osztály most rohanásra készült, mely nagyot fordíthatott volna a csata menetelén, mert a két tűz közé szorított üldöző sereg vezér nélkül már eszméletét kezdé veszteni, s kevés pillanatok mulva talán utat engedett volna a védtelen gyalogság megtámadására. Szerencsére Bagosy és Babocsay ekkor érkeztek Szodorayhoz, ki is reájok bízván a jancsárokat, maga elszakadt része után indult hadának, s épen azon perczben jutott hozzájuk, midőn hátrálások fölbomláshoz kezdett hasonlítani, de Szodoray az előnyomuló ellent hamar vissza ijeszté, s alig észrevehető időben serege ismét a régi rendben állott, csupán az ágyúk folyvást tartó tüzelését félhetve, ennek is véget akart Szodoray vetni, s egy osztálylyal a meredek konyulatnak vágott, az ágyútanyáig ellenség útjában nem volt, és így csak a föld nehézségeivel kellett küzdeni, melyek valóban csak kevéssel gyengébb lovasságnak is meghághatlanok valának, sőt gyalogoknak is nem kis dolgot adtak volna, de Szodorayt az elfoglalás nyomosságának érzete lelkesíté, s a bátor merény kevés perczek mulva kivánt sikerrel végződött, s most minden erejét a lovasság ellen fordíthatá, melyet a fáradhatlan Abdul khán újra tűrhető rendbe szedett, de ennyi csüggesztő eset után gyenge volt ellentállása, s ismét elszéledt a meredek partokon leugratva átuszni Borsa patakát, mert ezen csak egy híd emelkedék a falunál, honnan el voltak zárva. A csermely körül összetódult sokaság föltartá Szodoray haladását. Bagosy és Babocsay nehéz harczba keveredtek a jancsárokkal, s minden erőlködésök alig vala képes a jancsárokat léptenkinti hátrálásra kényszeríteni. Az alispánnak minden percz drága volt, mert az alatt könnyen áttöretheték Karácson kisded csapatja, s a foglyok menthetlenül oda vesznek, ezen aggodalom hevíté minden katonája keblét is még elszántabb küzdésre s végre az ellenség már a falu körébe volt szorítva, de itt még kétségbeesettebb lőn védelme. A nap már messze haladt, s annál alább szállt a magyarok reménye társaik szabadítása felől, midőn egy a határ felől, és a falu túloldalán emelkedő zaj figyelmüket magára vonta, az utóbbi Szodoray volt, ki lovagjai egy részével az egyenetlen földön átvergődvén véletlen a falu hátulsó részére rohant, s abba szerencsésen berontott, a jancsárok ezt észrevévén, utolsó menedékökre, a hídra veték magokat s felhagyva, minek utána minden remény elveszett, kétségbeesett védelmökkel, inkább tódultak, mint futottak rajta által, így tökéletes diadalmat nyertek a magyarok. A másik említett zaj, mely a határ felől hallatszék, azonban még örvendetesebb vala, mert vegyest omoltak le a bérczekről tatárok és magyar rabok, a mint észrevenni lehetett, már szabadon, az elsőbbek pedig megverettekhez hasonlón.

HUSZONKILENCZEDIK SZAKASZ

Melyben elmondatik, miként hajtá végre Karácson Tivadar merész tervét, s miként a nagybányai borbély borotváját a hazáért föláldozza. – A rabok sorsa. – Tatárvölgy.

Karácson Tivadar harmincz hajdúval szerencsésen elért még a tatárok előtt a borsai szoros útba. Ez két magas hegy között vezeti az utast ki hazánkból, oldalait részint súlyegyenes sziklák, részint fenyőkkel vastagon benőtt s meredekségök miatt járhatlan konyulatok képezik, egy laposhátú domb rejti el ezen völgytől, melyben a hasonnevű helység fekszik, és mely nézhelye volt az imént leírt csatának. Az út maga torkolatjainál meglehetős széles, de közepe felé annyira szűkül, hogy alig lészen végre egy nagyobb szekérnek elegendő tág, itt falai egyszersmind legalacsonyabbak, felül omha kődarabokból állva. Ezen pontot szemlélte ki Karácson, mint a védelemre legalkalmasabbat. Lehengerítteté tehát felülről az elvált köveket, melyek egymásra halmozva az utat elzárák, s földdel és galyakkal kitömetve elég erős falat képeztek bármily támadás ellen. Jól fegyverkezett hajdúit Karácson, részint ezen sánczra, egy hamar fölhányt mellvéd mögé állítá, részint mind a két oldalon szirt tömegekbe rejté, hogy nagyobb kiterjedésből lődözvén, az ellent számok csekélysége felől megcsalják, ez által még azt is nyerte, hogy a szoros közepe felé befordulván, sánczolását az ellenség előbb nem láthatá, míg hozzá igen közel nem ért, a hajdúk pedig magas állásokból az út oldalain nemcsak mindent átnézhettek, de kényökre is irányozhaták lövéseiket.

Ily rendelkezésben vígan várta Karácson a tatárokat, s nemsoká föltüntek az említett lapos domb hátán, és lassan ereszkedének le a szoros torkolatja felé, semmi ellenségtől nem tartván éppen minden elővigyázat nélkül, minden figyelmüket csak rabjaik és zsákmányokra fordíták. Annál inkább meghökkentek a tatárok elsei, a sánczolathoz érvén, minél váratlanabb volt ez. Használá az első meglepést Karácson s jeladására először is már előkészített szirtdarabokat hengerítenek a hajdúk le, és hamar puskáik dörögtek utánok. A tatárok mennyire a helyszűke engedé, visszafordultak, s ijedség ordításaival rohantak társaikra, kik a csupa puskaropogásból itélvén, melyet a százszoros visszhang rettenetessé tett, még nagyobbnak képzelék a veszélyt, és megállottak, talán futásnak eredendők, ha ezt a rabok és zsákmány tömege nem gátolja, és az eddig láthatlan ellenség mutatná magát. Azonban az ormokról folyvást durrogtak a puskák, mind inkább közeledve, s a sokaságban egy golyó sem téveszté czélját. A zavarodást még az is nevelé, hogy a legtávolabbak semmit sem tudván a veszélyről, folyvást előre nyomák a rendetlen tömeget, de az elsők inkább rohantak volna a tüzes pokol, mint a szűk út torkába, mert annak kínait legalább hírből ismerék, de az itt váró veszedelem majd egészen ismeretlen volt előttök, s így, ha az út kezdetéig szoríttattak, jobbra és balra vonultak el a hegyoldal hosszában. Végre már a foglyok eleje érkezék a helyre, a puskaropogás elnémult, és egy hatalmas szózat dörge le a szirtekről.

– Tépjétek el a béklyókat, és szabadok vagytok!

A foglyok bámulva láták kiséretöket jobbra és balra eloszlani, de ereje egynek sem volt a szirti hang parancsolatját teljesíteni, és erősen megkötözött kezeik nehezen szabadulandanak, ha a világot kormányzó előrelátás, mely a leggyengébb férget is használni tudja, egy ily megvetett lény által segedelmet nem nyujtott volna.

Az elrablott magyarok között egyedül Piócza Kristóf volt kötözetlen, részint, mint Gerai Mahmud Abdul khán borbélya, részint mivel sokkal gyávábbnak tartatott, mint sem tőle félni lehetett volna. De a szerelem mindenhatóságát ki nem ismeri? ennél csak a szerelemféltés mindenhatóbb, s ezen nyavalyában sinlődék a leírt gyulafalvai éjszaka óta Piócza s ő, kinek eszébe sem jött ezelőtt a tatároknak ártani a nyájas Jeszid Murza miatt, kész lett volna most egy borotvametszéssel az egész nemzetnek nyakát szegni. E felett több tatár ócsárlotta Piócza Kristóf egészen a híres Paré Ferencz elveire alapított borbélyi ügyességét, a kettő közül nem tudni, melyik volt hatalmasabb inger borbélyunk szívében a bosszúra. Elég az hozzá, ő volt az úr kezében a gyenge edény, melylyel Izrael szabadulását eszközlé. Ugyan is kihúzta Kristóf mester borotváját s egy izmos legényhez fordult, ki ezen pillanatban szomszédja volt, fölemelé a csillogó aczélt, de hirtelen eszébe villant, hogy drága szerszáma elcsorbulhatna a kemény kötelen, s már lankadt föltétele, midőn a szerelemféltés, s a megsértett művészet képei feltüntek, lelkét a nagy tettre erősíteni, sebesen fölmetszé az említett izmos legény kezét, és ennek is egy borotvát nyujtott, s most ketten folytaták a szabadítást, és mielőtt a tatárok csak álmodtak volna felőle, már egy sereg rab elhullott pajtásaik fegyvereivel kezökben rohant rájok. Most a hegyekből is leomlott Karácson s a mindig nevekedő szabadult foglyokkal egyiránt nyomta az ellent. A tatárok minden tartásokat elvesztve hátat fordítottak, és harczoló főseregök irányában futásnak eredtek, hová éppen a csata gyászos végének tanúi lehetni érkeztek meg. A magyar sereg, és a még bosszúsabb szabadult rabok fegyvere annyira dühöngött a tatárok között, hogy egy, Abdul khánnal menekedett kisded csapatot kivévén az egész seregnek Borsa völgye vált temetőjévé, a mely nevezetes nap emlékére máig «Tatárvölgy» nevét viseli.