Újgazdag lettem

Tartalom

Impresszum 2

AJÁNLÁS 3

1989 4

Pest megye 4

2018 16

egy bankrendezvény, Budapest 16

1989 24

Szigliget 24

1989. június 16. 35

Budapest 35

2018 42

Budapest, a Liszt Ferenc nemzetközi repülőtér felé 42

1989. június 16. 60

Budapest 60

Budapest 2018 67

Aquincum Hotel 67

1989. november 21. 77

Budapest, Petőfi Csarnok 77

2018 83

Egyesült Arab Emirátusok, Dubaj 83

1989. november 26. 103

Herceghalom 103

2018 115

Maldív-szigetek 115

1990 135

Biatorbágy 135

2018 155

Egyesült Arab Emirátusok, Abu-Dhabi 155

2017 173

Párizs 173

1990 192

Budapest – Moulin Rouge 192

2018 220

Budapest 220

1990 240

Budapest – Önállóság Alapítvány 240

2018 250

Szigliget 250

1990 258

Budapest – Önállóság Alapítvány 258

2018 267

Budapest 267

1990 276

Budapest – Önállóság Alapítvány 276

2018 284

Budapest 284

1990 306

Biatorbágy 306

Köszönetnyilvánítás 312

Impresszum

Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.

© 2022 novum publishing

ISBN Könyv: 978-3-99107-920-0

ISBN e-book: 978-3-99107-921-7

Lektor: Sósné Karácsonyi Mária

Borítókép: Eperjessy László

Borítóterv, layout & szedés: novum publishing

www.novumpublishing.hu

Ajánlás

A felső tízezernek, és

akik oda akarnak tartozni

1989

Pest megye

Walter döbbent csendben figyelt. Helikopter üzemmódban volt. Nem értette, hogy amit lát és hall, az a megváltoztathatatlan történelem vagy csupán egy dimenzió, amit bármikor felülírhat. Ha 1949-ben lett volna, biztos megkérdezte volna Albert Einsteint, hogy mi erről a véleménye, vajon az időparadoxon létező jelenség-e, vagy sem. Elmélkedésén belül továbbá azon töprengett, hogy a világ felgyorsulásával vajon a Homo Sapiens is olyan gyorsan fog a következő szintre törzsfejlődni, mint ahogy a technológia által az élet egyéb területei.

Egy kattanás zökkentette ki az érdekfeszítő gondolatmenetből. Egy leesett csavar kattanása. Nem is kattanás volt ez, inkább egy kisebb csörömpölés. A magyarországi ipari fejlődés őskövületének egy hangja; benne volt ebben minden. 32 év szocializmus. A lemaradás 32 éve. A teljes piac központi irányítása. Amikor néhány ember döntésére volt bízva minden, amihez nem is értettek. Például ahhoz sem, hogy miért történhet meg egy termelőüzemben az, hogy két összeszerelőasztal között a segédmunkás (a későbbi, XXI. századi operátor) az egyikről a másikra, majd a másikról az egyikre pakolgatja a szerszámokat, csavarokat munkavégzés közben, ahelyett, hogy a két asztalt összetolnák, ezáltal minimálisra csökkentve az esélyét annak, hogy egy csavar a földre eshessen. Nevetséges példa, érezte ezt Walter is, de valahogy mégis a számtalan érthetetlen döntés és világnézet közül valahogy ebben az apróságban összpontosult minden. Egy csavar leesésében. Illetve ezen esemény felesleges bekövetkeztében.

Biatorbágy – későbbi önmagához képest – ekkor még csak egy porfészek, egy kevesek által látható, óriási potenciált magában rejtő környezet volt, amelyről ha hallott is valaki, az csak Matuska Szilveszternek volt köszönhető, aki 1931. szeptember 13-án felrobbantotta a viadukt vasúti pályájának egy részét, ami 22 halálos áldozatot követelt, a történelemkönyvekbe pedig a „biatorbágyi merénylet” címmel került. Ahol egy bagóért vásárolt szántóföld az egyes út mentén millió eurós befektetéssé cseperedő üzletté fog válni a következő húsz év folyamán.

Lehet, hogy az ilyen távú befektetés már inkább az ember gyermekének vagy unokájának fog jól jönni, na de akkor is! Walternek például jól jött volna, de mennyire, hogy jól. Walter ugyanis 1986-ban született. 1989-ben pedig már 33 éves volt. Kétszer élte át. Egyszer 3 évesen, egyszer pedig 33 évesen. Sok ember álmát teljesítette be ezzel. Visszament az időben. De ő nem azért ment vissza, hogy gyermekkori sérelmeket orvosoljon, vagy hogy lebeszélje saját fiatal énjét a hibás döntései megváltoztatásáról. Nem kívánt találkozni sem önmagával, sem a szüleivel. Nem akarta megalapítani a Google-t, nem fektetett elsőként az Apple-be, és nem kezdett el spekulálni az általa már ismert események bekövetkezésén.

Más miatt volt itt: Magyarország válaszait kereste. Hogy az Anjou-korban Európa Szaúd-Arábiájának tartott Magyarországból hogyan lett 2019-re az, ami. Ehhez persze lényegesen korábbra kellett volna visszautaznia, de a tudomány 2019-es állása mellett ez még nem volt lehetséges: mindenki annyit utazhatott vissza ahány évet leélt. Az időutazás bonyolult dolog, nem szükséges ezen fennakadni, az ember az evolúció során hozzászokott a korlátokhoz. Miért pont ezen akadt volna fenn?! Idő-utazni maximum addig, ahány éves vagy. Pofonegyszerű. Úgyhogy ez a teljesen abszurd valóság nem is foglalkoztatta Waltert. Ő csak utazott. Addig, amíg érdemesnek találta. 1989-be, egészen pontosan. És hogy akkor már miért nem 1986-ba? A válasz roppant egyszerű: azért, mert akkor 3 évet várnia kellett volna, amíg 1989 lesz. Úgyhogy 1989, Biatorbágy, és punktum.

A késő tavaszi szélben Walter első napjai nyugalommal teltek, csak bámulta a viaduktot a dombtetőről, elmélázott azon, hogy vajon szerencsés-e azért, mert neki már volt alkalma megtekinteni, hogy hogyan is fog ez kinézni harminc évvel később. A későbbi körforgalmat a viadukt alatt, a sportcentrumot, az új házakat, a benépesülést, a kolónia kivirágzását. Úgy döntött, hogy igyekszik részt venni az ország fontosabb eseményein, mint kívülálló szemlélődő, minden politikai, vallási megnyilvánulástól mentesen. Át akarta élni. Vajon milyen lehetett. Amikor emberek tömege egy közös célban hitt, csak kicsit mindenki másként. Ezért választotta 1989-et. A rendszerváltás miatt. Végig akarta nézni, ahogy Magyarország elhagyja a szocializmust és átlép az akkor még oly dicsőn üdvözölt demokráciába, liberalizmusba, kapitalizmusba. Szerette a történelmet, de egyéni véleményt alkotott, igyekezett objektív maradni. Szóba is elegyedett egy névtelen helybélivel, aki a kerékpárját tolta a poros úton, kezdésként udvarias, távolságtartó stílusban.

– Szép jó napot kívánok, hogy vagyunk ma? – kérdezte Walter.

– Hogy hogy vagyunk? Fáradtan fiatalember, fáradtan. Reggel korán kapáltam a kertben, majd elmentem a boltba, sikerült vennem kenyeret, hazaviszem, már vár az asszony. Maga nem idevalósi, jól sejtem? – válaszolt az öregember.

Walter mosolygott, majd illemtudóan válaszolt.

– Jól sejti, én a jövőből jöttem.

Ezen pedig az öregember mosolygott, majd visszaválaszolt.

– Ha maga tényleg a jövőből jött, akkor meg tudja mondani, hogy holnap milyen idő lesz?

Walter ledöbbent, hogy az öregembernek tényleg ez az egyetlen kérdése egy időutazótól.

– Nem, nem tudom, de miért fontos ez?

– Hát azért fontos, mert akkor el tudnám dönteni, hogy ma a tetőt javítsam meg vagy a zöldségeket gyomláljam ki – válaszolta az öreg.

Walternek tetszett ez az egyszerűség, a világ bajától való távolmaradás, az életérzés, hogy a XXI. század napi problémáiból ez az ember egyikben sem szenved. Nincsenek telekommunikációs csatornák, ahol percenként százával zúdítják a fejére a propagandát. Mert ugye a politika hajlamos nem a népet szolgálni, hanem a népet megfélemlíteni. Nem maguktól természetesen, mint néhány tíz évvel korábban, hanem másoktól. Megkeresik azt, hogy a többség mitől fél, majd elkezdik ömleszteni és megerősíteni a félelmükben rejlő gonoszt, hogy még jobban féljenek tőle, majd egy egyszerű hősies kiállással meggyőzik az embereket, hogy ők megvédik őket. És kész is a recept. Irányított gyűlöletkeltés, aminek a megoldása mi vagyunk.

Ez az ember viszont békésnek tűnt. A jelenben élt. Nem depressziós a múlt miatt, és nem szorong a jövőjén. Egyszerűen csak éli a saját történetét, pedig az idő vasfoga jócskán beleharapott már néhányszor. Megállapodott. Elérte azt, amiről egy XXI. sz.-i hazánkfia keveset tud. Nem érzi rosszul magát, mert életében nem hagyta el az országot, nem frusztrálja a szomszéd kertje, mert a szomszéd kertje pont ugyanolyan, mint az övé, akárcsak annak a szomszédjáé és így tovább, nem érez folyamatos hiányérzetet, nincsenek értelmetlen materialista hajszolási kényszerei, és nincs okostelefonja sem, ami végérvényesen örök szomorúságra ítéltetné. Örül annak a kevés jónak, ami adatott és amit elért, képes az élet igaz pillanatait átélni, hiteles emberként néz tükörbe minden reggel. Walter elismerően nézte, lenyűgözte a látvány. Aztán megszólalt a XXI. sz.-i énje: a komfortzóna nem az a hely, ahol jó lenni, hanem az, ahol ismerősen szar. Vívódott magában. Az esze a szívével, a tudatos énje a tudatalattival.

– Szerintem nem lesz eső holnap sem, bátyám, de ismeri a mondást: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. – Büszke volt magára, hogy elő tudott rukkolni egy ide illő közhellyel – úgy gondolta, hogy meglesz itt a közös nyelv, mit neki néhány év csúsztatás ide vagy oda.

– Ó, fiatalember, ma egyiknek sem állok neki, az asszony vár a finom kapusztnyikkal, aztán ott vannak az állatok is, annyi dolgom van, estig nem érek a végére.

Kapusztnyik. A szlovákok hívják így a káposztás lepényt. És mivel a környéken Sóskút a legközelebbi település ahol még ma is élnek a betelepített szlovákok leszármazottai, így ezek szerint ez az ember sóskúti lehet. Vagy a felesége az. Végül is a felesége süti a kapusztnyikot. A sóskúti asszony hozzáment egy biatorbágyihoz. Magában kuncogott, hogy milyen szépen végigvezette a gondolatmenetet, pedig ebben az égvilágon nem volt semmi különös. Két szomszédos település polgára egybekelt, és most Biatorbágyon élnek. Walter is szerette a kapusztnyikot, felnőttként még Kapusztnyik-fesztiválon is volt. 2018-ban, egészen pontosan.

– Fiatalember! – vágott közbe az újdonsült ismerős. – Mivel foglalkozik maga, ha szabad kérdeznem? Az látszik, hogy nem kétkezi munkás, ahhoz túlságosan tollhoz szokott a keze.

Tollhoz szokott kéz. Micsoda kifejezés! Még sohasem hallotta ezelőtt.

– Igen, bátyám, jól látja, nem fizikai munkát végzek. A bankszektorban dolgozom, portfólió-menedzser vagyok, a divízió stratégiai döntéseit készítem elő operatív szinten – hazudta Walter.

Az öreg csendben hallgatott úgy öt másodpercig, próbálta elképzelni, hogy vajon ezt milyen nyelven is mondták neki, majd megerősítve az amúgy is már merev személyiség szerkezetét, nyugtázta:

– Nem tudom, fiam, hogy azt eszik-e vagy isszák, de ha biztos állása van, ráadásul ilyen jól csengő, akkor tartsa meg, mert csak az a fontos. Hogy biztos állása legyen ebben a rohanó világban.

Walter szándékosan beszélt hozzá a jövőben oly divatos „hunglish” nyelven, amikor az angol szavakból magyar megfelelőket gyártottak a multinacionális vállalatok dolgozói. Nem sznobságból, hanem amiatt, hogy az öreg ne értse, távolinak érezze. Nem szeretett volna kellemetlen helyzetbe kerülni, ha egy környékbeli munkahelyet mond, nehogy az öregnek ott dolgozzon valakije, ami újabb társalgási témául szolgálhatott volna. Az emberek kellemetlenül érzik magukat, amikor nem értenek valamit, amit mások igen. Nem akart fölényeskedni ezzel a jóemberrel, de biztos, ami biztos. Nehogy rosszat mondjon.

Két dolog viszont az ő fülét is megütötte az utolsó rövid mondaton belül. Az egyik a „biztos állás”, a másik a „rohanó világ”. Utóbbi azért, mert tudta, hogy a világ ennél jóval gyorsabb sebességre fog kapcsolni néhány éven belül, az előbbi pedig azért, mert ebben az évben furcsa érzés volt ezt hallani. A rendszerváltás kapujában. Vajon sejti-e az öreg, hogy a következő tíz évben fog eldőlni, hogy melyik családok lesznek gazdagok és melyek nem? Persze honnan is sejthetné? És ha sejtené, sem biztos, hogy különösebben érdekelné. Ő már túl van a világmegváltó évein. A becsvágytól duzzadó, bátor, önmegvalósító korszakán. Valószínűleg neki is volt ilyen korszaka. Csak hamar letörték. Megmondták neki, hogy ne álmodozzon, hanem szedje gyorsabban a krumplit a földből. Álmodozásból ugyanis nem lehet megélni, a krumpliszedésből bezzeg igen. Úgyhogy ő is szedte a krumplit. Nap nap után, ameddig mondták neki. Aztán később ő mondta másnak. Érdekes, hogy a XX. századig milyen lassú folyamat volt az emberi evolúció. Mélyebb gondolkodás nélkül fogadták el és adták tovább a hiedelmeiket, berögződéseiket, anélkül, hogy bárki feltette volna a „miért is csináljuk ezt így?” kérdést. Aki pedig fel merte tenni, azzal hamar példát statuáltak, hogy inkább mégse tegye fel. Persze csak a világ kevésbé kapitalista részén.

– És mi a helyzet a vállalkozásokkal? – kérdezett vissza Walter. – Mit szólna, ha azt mondanám, alapítok egy céget, aminek én leszek a tulajdonosa, és öreg koromra ez fog engem eltartani? – Miután kimondta, érezte, hogy ez kicsit korai volt. Még nem tart itt az ország. Az öreget azonban nem különösebben érintette mélyen a témakör.

– Hát azt válaszolnám, hogy vagdalkozzon nyugodtan. Illetve vállalkozzon, vagy mi a szösz. – Téma lezárva, érezték ezt mindketten, nem lesz több közös nevező. Illedelmesen elköszöntek egymástól. A rövid társalgás után Walter végignézte, ahogy a kerékpárt toló ember eltűnik a Viadukt alatt, majd töprengeni kezdett. Hogyan kell beszélni egy múltbéli emberrel?! Ez az ember 2019-re már elég valószínű, hogy halott lesz. Vagy legalábbis rendkívül idős. Ha jobban utánajár, még a halálának a dátumát is meg tudta volna mondani neki, amivel minden bizonnyal tönkretette volna a hátralevő életét.

Titkon mindenki halhatatlannak gondolja magát. Persze az öreg úgysem hitte volna el neki. És jól is tette volna, hogy nem hitte volna el. Állj. Nem szabad ilyeneken gondolkodnia, ebbe bele lehet őrülni. Elengedte az elméletet, és elindult ő is a Viadukt felé. Nem igazán tudta, hogy merre induljon, a világ – hát még Biatorbágy – elég sokat változott vissza harminc év alatt. Felsétált hát a Viadukt kőpillérei mellett, miközben azon viccelődött magában, hogy milyen humoros lenne lőni egy vigyorgós szelfit és feltenni a Facebookra ebből a környezetből. Az ismerősei meg lennének győződve róla, hogy egy nagyon aprólékosan photoshopozott képpel van dolguk. Valószínűleg gratulálnának neki, hogy mennyire ügyesen odaszerkesztette magát egy régi képre. A szemfülesebb ismerősei pedig még azt is megjegyeznék, hogy milyen szép felbontású, korát megelőző képet talált a régi időkből. Ő meg csak vigyorogna vissza rájuk 1989-ből. Természetesen vigyorogna. Mint mindenki más – ez amolyan íratlan közösségi médiás szentírás. Ahol az emberek a kevés boldog – vagy inkább csak annak tűnő –pillanataikkal próbálják többnek mutatni magukat, mint amik. Aztán pedig végignézik az ismerőseik boldognak látszó pillanatait, és ettől szomorúak lesznek. Arra persze nem gondolnak, hogy a saját képeikkel is szomorúságot okoznak másoknak. Mert nem látják át. Nem gondolnak bele abba, hogy felesleges ezer éve nem látott ismerősök életét nézegetni. Értelmetlen. Azt, hogy ki mennyire magányos, hamar meg lehet állapítani a közösségi oldalakon eltöltött ideje alapján. Minél több időt tékozol el, annál magányosabb az illető.

Walter tudta, érezte, hogy ő is csak egy vándor, mint bárki más. Semmi értelme a materiális javak hajszolásának, a pénznek, a hatalomnak, címeknek, rangoknak, mert ezen világi elismerések ára bizonyosan az idő és a figyelem. A másokra fordított és fordítható idő és figyelem. Egy szolgálat, ahol résen kell lenni, mert az emberrel veleszületett „könnyebb út”-keresés rendkívül csábító. És folyamatosan visszatérve csábít, mindennap. Próbára tesz. Waltert is próbára tette. Miért is indult el faasztalokat gyártó üzemet keresni, amikor megcsinálhatta volna a saját szerencséjét?

Miközben elsétált a faluház mellett, meglátott egy hentest. Benézett az ablakon. A húspult gyönyörűen tiszta volt, az áruk szépen egymás mellé kihelyezve, nyoma sem volt a hiánygazdaságnak. A környezet rendezett volt és tiszta, vendégcsalogató kis tábla hirdette a napi nyitva tartási időt, valamint a napi akciós termékeket. Oldalas, comb és hátszín. Ez aztán az innováció. Egy korban, ahol mindenki még egységesen csóró, hátszínt reklámoz a hentes. Micsoda ritkaság. Walternek több se kellett, bement hát.

– Szép jó napot kívánok, mit adhatok? – hangzott egy nagyon távolról ismerős hang, amit már valahol hallott, de fogalma sem volt róla, hogy hol és mikor. Amikor a pult mögül kiegyenesedett a harminc év körüli, enyhén borostás, mosolygós eladó, akkor Walternek beugrott a felismerés. Hiszen ezt az embert ismeri. Nem személyesen, hanem a XXI. századi közéletből. Ő ugyanis egy első generációs milliárdos. Hú, a nemjóját! – Erre a fordulatra nem számított. Még nem. Igaz, hogy pont az ilyen emberek felkeresése miatt van itt, de azt nem sejtette, hogy a későbbi vágóhídtulajdonos, agrárbáró oligarcha, Felvidéki János fogja őt mosolyogva sertéscomb-vásárlásra buzdítani egy agglomerációnak még szinte nem is nevezhető falucska poros útja szélén.

– Kö-kö-kööszönöm, szé-szé-szééép napot magának is – próbálta összeszedni magát és a XXI. századi gondolatait. – Érdeklődni szeretnék, hogy kávét is árulnak-e?

Jobb híján ez jutott az eszébe. Kávévásárlás a biai hentesnél. Remek, nagy ötlet volt…

– Kávét nem árulunk, de ha elfogadja fiatalember, még maradt a reggeli főzésből, adok magának is egy csészényit – hangzott a barátságos válasz.

A fickó vérprofi. Nem véletlenül fogja nagyon sokra vinni. A hentesek kilencvenkilenc százaléka biztos kihajította volna a kávézási szándékával együtt, de ő nem. A lehetőséget látta benne (is). Tudta, hogy a vásárlókból él, és hogy a vásárlókkal érdemes jóban lenni előítéletek nélkül. Soha nem lehet tudni. Lehet, hogy ez a fiatalember most nem vesz semmit, de majd elmeséli az egyik barátjának, aki a szomszéd sertéstenyésztőnek az orrára köti a barátságos történetet, aki szeretne áron alul megszabadulni néhány felesleges disznótól. Ki tudja? Vagy az is lehet, hogy ez az ember a szomszédos város vezetőjének a fia, vagy lehet, ismer húsbeszállító után érdeklődő vendéglátósokat, vagy ki tudja, ki lehet ez a fiatal férfi. A lényeg, hogy vendég, bejött ide, és valamit szeretne. És nem az ő hibája, hogy az nincs, hanem az üzletvezetőé. Jelen esetben az övé, Felvidéki Jánosé. A siker biztos receptje. Nem a megszokások embere volt, kereste az újat, figyelte a vásárlók igényeit, és ehhez próbálta igazítani az üzleti életét. Szolgálni akart. A vásárlóit szolgálni. Sokak szerint nincs is más küldetése egy egyénnek, mint a társadalom szolgálata. A legnemesebb feladat. Nyers hússal szolgálni a közösség mindennapjait. Egy apró láncszemnek lenni a gépezetben, ahol mindenki szuverén kötelessége a hazafias szolgálat, hogy olajozottan működjön minden fogaskerék.

– Ön nagyon kedves, de nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Ha nem árul kávét, akkor azt én sem fogadhatom el – mondta Walter.

– Hogy el sem fogadhatja? Már miért is ne fogadhatná el? Parancsoljon, egy fekete a drága úrnak – és egy gyors mozdulattal már öntötte is, szinte már-már zavaróan nyájas stílusban. – Tejem nincs, én tisztán iszom, de cukorral szívesen megkínálom.

– Köszönöm, egy kávéskanállal legyen szíves – fogadta el a cukrot Walter.

Udvariaskodtak. Walter erőltetetten elkezdte szürcsölni a sötétzöld bögrében lévő folyadékot – nem igazán akart belegondolni, hogy miket szokott belőle inni a hentes, vagy hogy miket tarthat benne, amikor épp nem a kávézni kívánó húsfogyasztókat kínálgatja.

– Maga idevalósi? – kérdezte Felvidéki. Azt, hogy nem látta még soha ez előtt, persze nem tette hozzá, nehogy megsértse Waltert. Már most is nagyon dörzsölt, ravasz róka volt, e felől semmi kétség.

– Valaha az voltam – hangzott a sejtelmes válasz.

– Valaha? És most már nem az?

– Most, mondhatni, újra idevalósi lettem. – Rébuszokban beszélt. Feleslegesen. Elintézhette volna egy „Nem, nem vagyok idevalósi”-val, de nem tette. Az igazat akarta mondani úgy, hogy a hentes ne értse. Nem szeretett hazudni. Mielőtt jött volna a következő keresztkérdés, gyorsan visszakérdezett, hátha tudja beszéltetni kicsit és elterelődik róla a témakör.

– Honnan szerzi be ezeket a gyönyörű húsokat?

– Az unokatestvéremtől. Illetve az ő apjától, az én nagybátyámtól, aki magas rangú vezető a Nemzeti Húsfeldolgozó Intézetnél – mondta Felvidéki.

Walternek ettől az egy mondattól majd’ leesett az álla. Felvidéki János lehet, hogy valójában nem több mint egy elit stróman? Összeállt a kép. Illetve egy lehetséges kép. A jövőbeni igazság egy feltételes változata. Többször olvasta, hogy ez a Felvidéki milyen egy félművelt újgazdag, akinél sokan csodálkoznak, hogy hogyan vihette ilyen sokra, amikor köztudottan iskolázatlan, nem beszél nyelveket, és a nyilatkozatai is sokszor mesterkéltek. Hát így. Adott egy agyafúrt párttitkár nagybácsi, aki tisztában van vele, hogy ő nem privatizálhat, mert a fejét veszik, ezért az unokaöccsére bízza a kockázatos, de hozzá illő iparági szeletet az ország tortájából, amihez csak kevesen férnek majd hozzá. Szépen eljátsszák, hogy az ő kis Jancsikája a tisztes megélhetés mellett rendkívüli húsfeldolgozó tudásra tett szert, amivel azonnal alkalmassá fog válni a Nemzeti Húsfeldolgozó egyik legnagyobb iparterületének az átvételére, amit papíron a biatorbágyi hentesboltból kinyert profitjából fog megvásárolni. Hihetetlen. A XXI. században általában a nagy cégek vették meg a kisebbeket, itt meg a biai hentes fogja megvenni Magyarország húsfeldolgozásának harminckét százalékát. Lehet, hogy a háttérben zsebszerződésre sem lesz szükség, végül is egy családban marad. Persze valószínűleg egy opciós vételi megállapodás azért el lesz rejtve a fekete-tengeri nyaralóban. És ennyi. Felvidéki János tehát mégsem csak a saját munkaszeretetéből lesz milliárdos, hanem fiatalon azzá teszi az élet. Ő pedig él a felkínálkozó lehetőséggel és kivárja, amíg a nagybátyja hét év múlva idő előtt elhalálozik tüdőrákban. Ki fog emlékezni kétezer-tizenkilencben arra, hogy mit és hogyan csinált ő a vadnyugati kilencvenes évek Magyarországában? Senki. Majd eljátssza az irgalmas szamaritánust, mint az összes többi, hogy a semmiből lett, meg hasonlók. A Forbes magazin pedig majd azért fog vele interjút készíteni, hogy „tessék, kérem szépen, itt egy ember, aki megcsinálta, kövessétek a példáját, gazdag, úgyhogy egészen biztosan okos is”. Walter megmosolyogta magában a villanásszerűen lejátszódó történetet. Azon gondolkodott, hogy vajon csak a kockázat miatt nem a fiára privatizált az öreg, vagy mert ennyire pofátlan azért még a titkár úr sem lehetett.

– És mivel foglalkozik az unokatestvére? Ő is hentes? – kérdezte Walter.

– Nos, az unokatestvérem nem a húsiparban dolgozik, de ő szokta elhozni számomra a szükséges portékát – hangzott a válasz.

– Ahham. – Világos. Akkor ez is megmagyaráz egyet s mást. Az unokatestvér valószínűleg apuka hülye, munkaképtelen fiacskája, akit még a titkár úr sem akart bevinni a bizniszbe, ezért inkább hagyja, hogy a „saját útját járja”, magyarul az apja pénzét saját belátása szerint költse. Végül is tökmindegy. A lényeg, hogy rendszeretés ide, vendégvárás oda, ez a Felvidéki akkor is csak egy gazdag stróman, aki csupán azért hozhat önálló üzleti döntéseket, mert elpusztult a gazdája. Persze nem csak Felvidéki volt az egyetlen, aki hasonló cipőben járt. Az ország ekkortájt zsúfolásig volt hasonszőrű társaival. Rá lehet majd mondani kétezer-tizenkilencben, hogy első generációs alapító-tulajdonos, aki a puszta kezével vágta a disznókat a meggazdagodás szűk vágóhídján, de az ő esetében is csak legyinteni lehet, ha kiderül az igazság. Hogy neki sem a „semmiből lett”. Hiába ugyanis a dolgos kéz és az átlagon felüli kitartás. Ezek önmagában még nem tesznek valakit gazdaggá. Feltétlenül fontos adaléka az egyenletnek a lehetőség. És a lehetőség felismerése. Amennyiben rátermett az ember, amikor az ajtaján kopogtat az a bizonyos lehetőség, akkor mondhatjuk, hogy szerencséje volt. Ami korántsem összekeverendő a mázli kifejezéssel. Mázlija a lottónyerteseknek van, amihez hozzá kell tenni, hogy könnyen szerencsévé alakítható. Ha az ember kellően rátermett arra, hogy az ölébe hullott pénzzel felelősségteljesen bánjon, akkor bizony szerencse érte. Ha pedig nem, akkor négy éven belül szegényebb lesz, mint a nyeremény előtt. Walter szerencsésnek tartotta ezt a vidéki hentest, és mégiscsak felnézett rá. Valószínűleg nem sok embernek sikerült volna az az életpálya, mint ami neki fog néhány éven belül. Nyugtázta magában, hogy azért Felvidékinek is lesz némi köze a felemelkedéshez, igazságtalanság lenne minden érdemét a gazdag nagybátyja számlájára írni. Nézőpontok kérdése. Diskuráltak még kicsit a marhafelsál és a pörkölt különleges kapcsolatáról, az ízfokozók és öntetek szerepéről, majd Walter udvariasan elköszönt, és otthagyta az „ószegény” Felvidékit.