Újgazdag lettem

2018

egy bankrendezvény, Budapest

Hangos tapsvihar. Az év innovatív vállalatának díját adták át. A cég mindösszesen hatéves, az éves forgalma meghaladja a négy és fél milliárd forintot. Két fiatal, vállalkozó kedvű csoporttárs alapította egy nagy ötletből, óriási becsvágyból és némi pénzből. Találtak egy piaci rést a multinacionális techóriások árnyékában, az összes kkv-t megelőzve. Igazi kis tündérmese az övék, nem csoda, hogy így felkapták őket. Kitalálta az alapító, nicknevén CleverBoy (született: Pallér Péter, 1985 – Budapest), hogy milyen egyszerű lenne egy ingyenes alkalmazást használni fuvarszervezés céljából. Az alkalmazásnak óriási sikere lett, boldog-boldogtalan rajta keresztül fuvaroztat az országban, hihetetlen, hogy egyik nagy fuvarozó cégnek sem jutott előbb az eszébe. De nem ám árut fuvaroztatnak, hanem embereket. Rájöttek arra, hogy a rengeteg autó a környezetszennyezés mellett mára teljesen ellehetetleníti a közlekedést, főleg ha belegondolunk, hogy egy ember maximum egy-két órát használja naponta az autóját. A maradék időben pedig az autó áll egy parkolóban vagy az utcán. Így kézenfekvő volt az ötlet, hogy a saját gépjármű fogalmát érdemes felülvizsgálni, főleg városi környezetben.

Minek is tart egy városlakó autót magának? Sokkal egyszerűbb, kifizetődőbb, ha csak a napi fuvarjaira van autója, a maradék időben pedig átadja az autót annak, akinek éppen szüksége van rá. Az ötlet a nagy port kavaró Uber után jött, az alapkoncepciója hasonló. Csak itt nem emberek fuvaroznak embereket, hanem az elektromos, önvezető autók fuvaroznak embereket. Így egy autó kivált húsz-harminc autót is egy nap, ráadásul teljesen környezetbarát módon, elektromosan. Egy feltöltésre lefedi az egész napot, a városi polgárok pedig örömmel fizetnek ki havonta három-négyezer forintot az autóhasználatra.

Két fiatal egyetemista összeállt, az éjszakai sörözések közben írtak egy programot, ami bestseller lett. Klasszikus startup-sztori. A két fiatal, a közös egyetem, az éjszakai sörözések és a hirtelen jött milliók. Ahogy a nagy startup-könyvben meg vagyon írva. Kitüntették őket az alázatos munkáért, a társadalmi felelősségvállalásért és a példamutató pénzkeresésért. A közönség pedig tapsolt, amikor tapsolnia kellett. Sokan nem szívesen tapsoltak. Főleg azok nem, akiknek legalább huszonöt éves volt a cégük, és még mindig nem sikerült elérni a négy és fél milliárdos forgalmat. Akik meg már elérték, úgy érezték, hogy nekik sokkal többet kellett dolgozniuk egy ilyen forgalomhoz, nem fair, hogy ez a két suhanc meg itt lohol a nyakukon és már a média is egy lapon emlegeti őket velük. Micsoda sértés!

Így gondolta ezt Vámhegyi Kázmér is, az örök törekvő iparmágnás, aki büszke vécépapírbiznisz-tulajdonos volt. Úgy érezte, hogy az élet megfricskázta azzal, hogy neki huszonhét éve seggeket kell törölgetnie azért, hogy kellően vagyonosodjon, itt meg ez a Pallér, bocsánat CleverBoy, valami ivós cimborájával összedobja az év bizniszét tivornyázás közben. Hogy rohadnának meg. Nincs igazság, ebben egészen biztos volt. Érdekes, hogy ő is a nála gazdagabbakhoz hasonlítgatta magát. Pedig egyértelműen ők voltak a kevesebben. Az természetes volt számára, hogy neki több aprítani való jut a tejbe, mint az ország kilencven százalékának, de még így is sokat bosszantotta az a fennmaradó tíz százalék. Szeretett fennhangon ujjal mutogatni, amikor valaki állami támogatáshoz jutott, vagy valamilyen egyéb szervezet pályázatán pénzt nyert. Arról nem szeretett beszélni, hogy a vécépapír-tekercselő- és vágógéppark jelentős részét EU-s pályázaton nyerte, amit adófizetői pénzekből utaltak neki, hetven százalékos vissza nem térítendő támogatásként. Kilencszáznyolcvanhét millió forintot. De erről psszt. Ez természetes, ez neki jár. A többinek ne járna! Az egoista gondolatmenetet CleverBoy köszönetnyilvánítása szakította félbe.

– Kedves hölgyeim és uraim, köszönjük ezt az óriási elismerést. Amikor néhány évvel ezelőtt belevágtunk, még nem is sejtettük, hogy az út, amelyre léptünk, sikerkövekkel lesz szegélyezve, bármennyire is fontosnak tűnnek az ilyen elismerések, nem ezek az igazán fontosak. Hanem a hétköznapok. Azok a hétfők, keddek, szerdák, csütörtökök és péntekek, amikor reggel bemegyünk a munkahelyünkre, belekezdünk valamibe, folytatjuk, és végül aznapra lezárjuk. Az bennük az igazán fontos, hogy mi mindezt jókedvűen, szívünk szeretetéből tesszük nap nap után. Amikor fáradtak vagyunk, leülünk a babzsák foteljeinkbe, bekapcsolunk egy kis inspiráló zenét, és a szó legnemesebb értelmében szarunk a világra. Cégünk soha nem részesült állami támogatásban, semmilyen javadalmazó kompromisszumot sem kötöttünk. Nem is értünk egyet a pályázati pénzekkel. Olyan ez, mintha egy bíró gólokat adna egy focimeccsen az egyik csapatnak csak azért, mert azok tisztábban tartják az öltözőjüket, vagy mert többet edzettek a nyári szezonban. Érdemtelenül nem szabadna egy cégnek sem pénzhez jutnia. Mi így gondoljuk. Köszönjük még egyszer!

Síri csend. Még Vámhegyi Kázmérnak, az eddigi legnagyobb puffogónak is elakadt a szava. Még a gondolatai is egy-két másodpercre. Nem tudta összerakni magában, hogy vajon ezt tényleg hallotta-e, vagy csak kezd megőrülni. Már a munkavégzés közben gyakorolt babzsákfoteli nihilizmus is erős lyukat ütött az elméjében, de az utána következő mondatoktól a lélegzete is elállt, a vérnyomása pedig az egekbe emelkedett. Hogy a faszba gondolja ez a nyomorult senki, hogy az év innovatív vállalatának címét csak úgy megkapja, majd kiáll ide és elkezdi fikázni őket, akik kaptak már állami támogatást, és sokuk cége még így sem négy és fél milliárdos? Mégis, hogy veszi a bátorságot, hogy nyíltan, mindenki előtt felvállalva a szentségtörést megmondja a frankót? Ez ugyanis szentségtörés, semmi kétség. Még egymás közt is annak számít, nemhogy itt a színpad kellős közepén, ország-világ szeme láttára. Holnap biztos rárepül a média is az állami támogatással vagyonosodó cégek tulajdonosaira, hogy ők meg sem érdemelték, meg hasonlók. És mindezt egy olyan terem kellős közepén, ahol dugig vannak a politikai holdudvar jeles képviselői. Ez, mondjuk, bátor. Ennyit azért Vámhegyi is elismert magában. Tökös a srác, ez kétségtelen. De akkor is! Meg ez a gyenge focis hasonlat. Hogy ők csak azért jutottak többre, mert pénzt kaptak?

Magában Vámhegyi pontosan tudta, hogy CleverBoy-nak igaza van, telitalálat, amit mondott, az elméje mégsem volt képes befogadni. Túl régóta gazdagodik ő ahhoz, hogy őszinték legyenek vele az emberek. Legalábbis a többség már évek óta biztos nem az. Ő is egy félművelt újgazdag volt, de erre azért magától is rájött. Hogy az emberek nem őszinték már vele. Egy régi vágású „dínófőnök”, kialakuló megalomániával, meghintve egy kis adag skizofrén paranoiával. A rendezvény közben is háromszor nézte meg az asztal alatt a vécépapírgyár élő kamerafelvételeit. Azzal nyugtatgatta magát, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, alátámasztásnak pedig a többi dínófőnök haverjára gondolt, akik szintén hasonlóan cselekszenek. Ezt játsszák mindig és mindenhol. Felkelés után, ebéd közben, lefekvés előtt, rendezvényeken, nyaraláson. Valamiért rájuk fordítva hatott a XXI. századi szakmai evolúció. Az őrületbe kergetik magukat azzal, hogy egyre több dologba kívánnak beleszólni, minden dolgozójuk számítógépébe belemásznak, majd csodálkoznak, hogy mindenben és mindenkiben az ellenséget kezdik látni és érezni. Egyedi szlogenük: „Azért lesz úgy, mert én azt mondtam!”

Az általuk összehívott megbeszéléseken igyekeznek dominanciájukat szakrális erejű késésekkel, illetve szimbolikus okostelefon-nyomkodással kifejezni. A munkafolyamatok észszerű delegálása helyett játszák a „one man showt”, majd csodálkoznak, hogy a dolgozók egyre kevésbé gondolkodnak, nincsenek ötleteik, beszürkülnek, majd menthetetlenül kiégnek.

Vámhegyi Kázmérnak is régóta fájt már emiatt a feje, hajlamos volt úgy érezni, hogy csak ő dolgozik és senki más. Ez az érzés egyre gyakrabban és gyakrabban tört rá, pedig olyan szépen megálmodta magának a gondtalan nyugdíjaséveket. Erre azon kapja magát, hogy egyre többet dolgozik és egyre fáradtabb. Arra pedig igyekszik erőltetetten nem gondolni, hogy lehet, hogy benne van a hiba. Képtelen a modern kor szellemében vezetni a saját cégét. Néha üvölteni tudott volna fájdalmában. Üvöltött is. Másokkal. Azokkal, akik épp aznap az útjába kerültek. A macskába is belerúgott, ha bal lábbal kelt fel. Ezt mindenki tudta róla, természetesen a háta mögött. Amikor meg végre eljut egy ilyen nívós eseményre, amit nem a dolgozói áldozatos munkájának, hanem saját szuverén életműdíjának fogott fel, idejön egy gyerekes becenevű Woodstock-szökevény huligán, és nemes egyszerűséggel beárazza őket. Megmondja, hogy a pályázati lóvé nélkül sehol sem lennének. Hogy tiltanák be a hülye alkalmazását a rohadt életbe. Tovább dühöngött. Oda is súgta a mellette ülő, azóta oligarchává cseperedett Felvidéki Jánosnak, akikkel komák voltak: – Mit szólsz ehhez a szarsághoz, Jánosom?

– Hogy mit szólok? Azt, hogy akinek ilyen gyorsan ível a felfelé út, annak ugyanilyen gyorsan ível majd a lefelé vezető út is. – Felvidéki büszkén kihúzta magát. Azt hitte, bölcset mondott. Valami megfoghatatlan bölcsességet, mint Szókratész vagy Marcus Aurelius. Nyílt a képzeletbeli bicska a zsebükben; olyan rég volt már, amikor ők voltak fiatal feltörekvők, szinte el is felejtették. Felvidékinek sem jutott eszébe a biatorbágyi hentesboltja, neki az időszámítás a privatizáció utántól kezdődött. Az, hogy mi volt előtte, pedig senkit ne érdekeljen. Ő mindig is jómódú volt, és saját magának köszönhette a sikereit. Ő így gondolta. Akárcsak Vámhegyi. Felvidékit kicsit szíven ütötte ez a „Jánosom” kifejezés is. Vámhegyi nem tudja, hol a helye? Lényegesen több pénze van, mint neki, őt csak ne jánoskázza meg jánosomozza le ez a kisgazdag. Mit képzel? Az, hogy egy asztalhoz ültették őket, nem jelenti azt, hogy egyenkaliberűek. A profitja több éves szinten, mint ennek a Vámhegyinek a forgalma.

Hihetetlen, hogy egy ilyen rendezvényen sem tudják megoldani a társadalmi rétegek szimbolikus elhelyezését. Lehetne egy gazdagok asztala, egy még-gazdagabbak asztala, és lehetne a leggazdagabbaknak is egy asztal. Utóbbit a terem legjobb helyére, természetesen. A kisgazdagok meg örüljenek, hogy itt lehetnek, nekik jó lesz asztal a büfé és a folyosó mellé. Felvidéki is fortyogott, de már nem CleverBoy fájó, bátor és találó felszólalásán, hanem Vámhegyi lekezelésén. Borzasztóan nehezen viselte a lekezelést, főleg egy magáról túl sokat képzelő kisgazdagtól. A miniszterelnöktől is nehezen tűri, nemhogy egy Vámhegyi-félétől.

Lefelé vezető út?! Jah, hát azt én is remélem, hogy bassza meg a hülye díját – kommentálta szókincs hiányában a klotyópapír-király, majd folytatta. – Kleverboj, mi, okos fiú?! Inkább sztyüpiddog, hülyekutya, nem? – kuncogott magában.

Azt hitte, vicces régi érdekbarátja előtt, valamint büszke volt magára, hogy megcsillogtathatta szánalmasan helytelen angol tudását is. Felvidéki még szimulálni sem kezdte el, hogy értené a tréfát, annyira gyengére sikerült. Ezért inkább úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, magában pedig mélységesen lenézte Vámhegyi Kázmért. Szemével az ülésrendet kezdte el tudat alatt pásztázni; kíváncsi volt, hogy vajon jó asztalnál ül-e. Mérlegelte, hogy ha összeadja az egyes asztaloknál ülők összvagyonát, akkor vajon melyik a leggazdagabb asztal. És hogy ő vajon ott ül-e? Mert ha nem, akkor rossz asztalhoz ültették, és bizony reklamálni fog. Különösebben őt sem érdekelte az intellektus vagy egyéb elhanyagolható emberi tulajdonságok, itt a pénztárca mérete volt az, ami számított, semmi más. Aki meg mást mond, az hülye vagy szegény.

Elkezdte hát számolni a díszes társaságot. A teremben nagyjából ötven-ötvenöt asztal lehetett, a színpad domború, az asztalok szabályos rendben a színpadtól egyre távolabb, egy sorban tíz asztal, öt teljes sor, egy asztalnál tíz-tizenkét fő. Látszott, hogy felhígult a társaság, a slepp is itt van. Az eltartott feleségek, akik a cégekben már csak szimbolikus időtartamokat vannak mindenféle nevetséges látszattevékenységek formájában; a trónörökös családtagok, akikről nehéz megállapítani, hogy valójában milyen értékük van, mert kifelé mindenki a legjobb arcát mutatja; néhány nem családtag ügyvezető, menedzser, és nagyjából ennyi. Minden meghívott maximum egy fő kísérőt vagy vendéget hozhatott, ezt szigorúan be is tartották, mert különben nem férnének el. Ha ide most valaki bombát dobna, akkor a Figyelő által számon tartott kétszáz legnagyobb hazai vállalat egyszerre kezdhetné el a generációváltás kínkeserves folyamatát a lehető legrövidebb időn belül. Felvidéki nem látta át az egész termet, pusztán a környező asztalokat. VIP-szektor most nem volt – szép is lenne, ha lenne, gondolta magában. Az milyen felháborítóan hatna. Valószínűleg ezért keverték a kasztokat is. Mert ha ő és a társai egyértelműen megkülönböztetett asztalhoz ülnének, az valószínűleg rosszulesne a kisgazdagoknak, és itt minden fórumon azt próbálják elhitetni, hogy aki itt van, az a legjobb és pont. Pedig mennyire, hogy nem így van. A legjobbak között is simán lehetne vagyoni besorolást készíteni. Ő így a második asztalhoz ülhetne, legrosszabb esetben is maximum a harmadikhoz. Az elsőhöz sajnos még ő sem, ahhoz bizony még sokat kell udvarolnia a képzeletbeli ott ülőknek. Hogy befogadják. Mindegyiket ismeri személyesen, sokukkal üzletel már most is, de ami kell, az kell. Az ember értéke pénzben. Egyszerű matek kiszámolni, nagyon nehéz összehozni. De néhány éven belül egy kis szerencsével ez is összejöhet. És akkor nem kell többé Vámhegyi-félékkel lepaktálnia, és főleg nem kell velük egy asztalnál ülnie. Ő majd a felső hússzal fog egy asztalnál ülni. Arról a tényről pedig egyszerűen nem fog tudomást venni, hogy a világ gazdagjaihoz képest a magyar leggazdagabbak sehol sincsenek. Őt ez onnantól kezdve már nem fogja érdekelni. Ki sem teszi a lábát az országból, hogy még gazdagabbakat lásson. Most is van már magángépe, sőt ruhákat is szokott szállíttatni magánjetekkel, oda megy nyaralni, ahová csak akar, minek feszélyezze a lelkét orosz oligarchák meg monacói kapitalisták társaságával. Ennyi neki is már elég. Magyar leggazdagabbnak lenni. Vámhegyi meg a többi proli kisgazdag mehet a lecsóba, szóba sem fog többé állni velük, úgy éljen.

– Egy pillanatra, kérem – lépett oda a rendezvény szünetében Felvidéki CleverBoyhoz. – Ön olyan ismerős nekem, fiatalember, nem találkoztunk mi már valahol?

– Bevallom, nem igazán jó az arcmemóriám… azt nem tudom, hogy személyesen találkoztunk-e, de tudom, ki ön, Felvidéki úr – válaszolta CleverBoy.

– Gratulálok az elismeréshez – kezdte Felvidéki –, erős magabiztosságra vall ilyen fiatalon kiállni a pénzeszsákok elé és a szemükbe mondani a kendőzetlen véleményét, nem igaz, fiatalember? – Mielőtt megvárta volna a választ, folytatta: – Nyílt provokáció! Provokáció a javából! – nevetett fel erőltetetten.

– Nem gondolom provokációnak, ha valaki elmondja valamiről az őszinte véleményét – válaszolta CleverBoy. – Szabad véleménye mindenkinek lehet, nem igaz, Felvidéki úr?

– Véleménye? Hát az lehet! De… ne vágja maga alatt a fát, fiatalember! – lépett CleverBoy társas zónájából az intim terébe Felvidéki, miközben érthetetlen módon saját hasfalát vakarászta. – És hadd adjak egy kéretlen tanácsot, amit egyszer egy öregember mondott nekem, aki isten tudja miért, de hasonlított magára: A kapzsiság és a hatalomvágy a két legszennyezőbb undormánya az általam ismert életnek.

1989

Szigliget

– Guten Morgen, Herr Schwarzenberger! – köszöntötte barátságosan albérlőjét Kovács úr a páratlan szigligeti napfelkelte után. A napsütés beragyogta az egész Balatont. Olyan napsütés volt ez, amit csak azok ismertek igazán, akik ezen a kis településen töltötték mindennapjaikat, vagy lehetőségük adódott eltölteni itt néhány gondtalan szabadnapot. A terasz felületével szinte párhuzamos megvilágítású fényhatás, a surlófény kiemelte a felületi hibákat, egyenetlenségeket. Schwarzenberger úr másodszor járt itt; tavaly volt először, de megfogadta, hogy minden évben eljön, mert ennek a csodálatos helynek bizony nincsen párja. A nyugalom, a problémák otthonhagyása, a festői táj, a falusi turizmus mind-mind olyan környezetet teremtett számára, amire időskorában bizonyosan vágyni fog. Még alig múlt negyven, de úgy érezte, hogy itt képes megélni egyfajta fiatal nyugdíjaskort. Mintha itt fordítva működne az idő. Negyven évesen úgy érezte, mintha itt lenne nyugdíjas – de fiatalon. Érdekes érzés volt. Pont ezért volt itt. Amiről minden nyugdíjas álmodozik. Hogy újra negyven éves lehessen az időskori bölcsességével, de egy kicsit fiatalabb testben. Schwarzenberger úrnak ugyan voltak keletnémet felmenői, az édesanyja egy berlini tanítónő volt, de ő már Magyarországon született, magyarnak is vallotta magát. Anyanyelvi szinten beszélte a németet. Szerette előadni idegenek előtt, hogy „echte” német, szórakoztatta a magyarok sztereotip hozzáállása, hogy gazdag külföldinek nézik. A családi neve sem Schwarzenberger volt, ezt ő találta ki, hogy jobban eladhassa magát. Kettős életre készült, tudatosan két imidzset épített. Amikor a Balatonra jött, akkor Schwarzenberger úr volt, a tehetős német vagy osztrák üzletember, aki márkával és schillinggel fizetett. Egy igazi sznob volt már akkoriban is. Majmolta a gazdagokat, ácsingózott a magas életszínvonal után, amit nem engedhetett meg magának. Pontosabban egész évben nem, itt, a Balatonon évente egyszer néhány napra igen. És akkor meg is engedte. Mivel viszonylagos szegénységben nőtt fel, megfogadta gyerekkorában, hogy lesz, ami lesz, de ő gazdagon akar meghalni. Ha pedig nem jön be az élet és az előre eltervezett számítások, akkor legalább összespórol magának annyit, hogy minden évben néhány napra tehetősként élhessen, távol az otthonától, a szegénységtől, távol a folyamatos lecsúszás lassításától. Kovács úr kiadó nyaralójára is véletlenül akadt, a főútról való felkanyarodást finoman erőltetni igyekvő Zimmer Frei tábla hatására. Mindenképp a domb legjobb nyaralóját szerette volna kivenni, hogy a szomszéd vendégek is lássák, hogy ő lakik a legjobb helyen. Ezzel erősítette az egóját ismeretlenek előtt, és persze Kovács úr előtt is. Számított neki mások véleménye. Titkon őrjöngött a gondolattól, miszerint könnyen elképzelhető, hogy akár Kovács úr is tehetősebb nála, végül is neki van egy ilyen nyaralója, ami neki nincs, és nem is tudna venni. Bosszantó felismerés volt, de legalább csak ő tudott róla.

– Jő réggélt mágának is, Köfács űr! Milyen szípek má is a Blumenek. Szeretním, há tudná, má vendígékét fárok, jönnék énni mittagessen – köszöntette enyhén rájátszós stílusban Schwarzenberger Kovács urat.

– Értem, Schwarzenberger úr, jöjjenek csak nyugodtan, van itt hely bőven, tudok segíteni önnek valamiben? – hangzott az udvarias válasz.

– Nein, köszönöm, minden perfekt.

És ennyiben maradtak. Kovács úr látott már különös embereket, végül is húsz éve ingatlanozik feketén, de Schwarzenberger úr egyáltalán nem volt az. Rendben tartotta a nyaralót, nem rendezett sem házibulikat, sem tivornyát, időben foglalt és időben fizetett, még a törölközőkből is csak egyet használt. Vendéglátós szempontból főnyeremény a fickó, az meg, hogy kicsit fenn hordja az orrát, kit érdekel; a többi germán is fenn hordja. Hadd hordják csak, ahogy nekik tetszik. Ő egy ilyen hét alatt megkeresi a munkával termelt egyhavi fizetését jóformán passzívan. Kovács úr az igazi élelmes, dolgos hangya típus volt, aki a fogához verte a garast. És valóban tehetősebb volt Schwarzenberger úrnál. 1989-ben legalábbis mindenképp. Érdekes, hogy mindketten vágytak az anyagi jólétre, de teljesen más elképzeléssel.

Míg Schwarzenberger úr áhítozott az elismertségre és a hatalomra, addig Kovács urat ezen gyarló érzelmek teljesen hidegen hagyták. Nem akart ismert lenni, nem vágyott alárendeltekre, a vagyonát is kifejezetten rejtegette. Az emberek is könnyebben elfogadnak, ha azt hiszik, szegény vagy. A pénz pedig mindenféle kompenzációra felesleges, azon csak létbiztonságot szabad venni, és néminemű szabad akaratot. Hogy Kovács úr néhány év múlva azt csinálhassa, amit csak akar. Ne kössék a vállalkozása béklyói, a befolyása és hatalma elvesztésétől való folyamatos rettegés, neki erre az égvilágon semmi szüksége. Nem akar ő magasabb körökben mozogni, nem várja, hogy kinyíljanak előtte bármiféle aranyajtók. Egyszerű, jóravaló lélek volt, középosztálybeli észjárással, középosztálybeli barátokkal, igaz barátokkal.

– Szia, Karcsikám! Örülök, hogy látlak, ezer éve. Amikor híre ment, hogy a Balatonon vettél egy gyönyörű nyaralót, nem gondoltuk, hogy ennyire szép. A rókarántóról körpanoráma az egész tóra, látni a Badacsonyt és a Káli-medencét egyszerre. Hát ez nem semmi, öregem, gratulálok! – köszöntötte Schwarzenberger urat az első érkező vendége, Nyikos Elek, hivatásos kecskebűvölő. Ez volt a gúnyneve. Kecskebűvölő. Amit, hogy még pejoratívabb legyen, kiegészítettek a hivatásos szóval. Nyikos Eleknek ugyanis kecskefarmja volt, mellékesen pedig disznókat is nevelt. Az ő pénzét ugyanúgy elfogadták az ekkoriban még államosítás alatt lévő Gundel étteremben, de azt suttogták a háta mögött, hogy az ő pénze büdös. Büdös, mint a kecskeszar. A társadalmi elit szemét rendkívül szúrta, hogy egy olyan egyszerű ember, mint ez a Nyikos Elek, be meri tenni közéjük a kecskeszaros lábát és úgy tesz, mintha közéjük tartozna.

– Köszönöm, drága barátom, tudod, hogy ha kényelemről fan szó, akkor nem sajnálom – hazudta érdekbarátja szemébe Herr Schwarzenberger. Illetve nem is hazudta, hanem téves tudatában hagyta Nyikost, mintha tényleg az övé lenne a nyaraló. Ha esetleg valami véletlen folytán mégiscsak kiderülne, hogy nem az övé, akkor azt mondhassa, hogy ő soha nem állította, hogy a tulajdonában van. Ami amúgy őt is meglepte, mert senkinek nem mondott olyat, hogy vett volna egy nyaralót. Annyit mondott csupán az ismerőseinek, hogy lemegy a nyaralóba, mert pihenésre van szüksége. Ezek szerint félreértették. Fecsegnek ezek összevissza. Klasszikus pletyka. Mindenesetre tetszett neki a dolog; így fáradoznia sem kell, hogy feljebb pozícionálja magát a valóságtól. Megtették ezt helyette a kedves ismerősök.

– Kik várhatóak még a mai kötetlen beszélgetésre? – A hangsúly a kötetlenen volt. Ezzel akart hivatásos formát adni a találkozójuknak. Egy kicsi formalitást, egy kis fontoskodást. Mintha ők már olyan fontos emberek lennének, hogy egy baráti találkozót sem lehet máshogy hívni, csak úgy, hogy kötetlen beszélgetés.

– Itt lesz, kérlek szépen, mindenki, aki számít… meg te – és hangosan felnevetett Schwarzenberger úr. Kicsit rátett egy lapáttal az előző kötetlen kifejezésre azzal, hogy sejtelmesen elkezdett titkolózni, no meg Nyikost beárazta a többiekhez képest. De sebaj, ez a Nyikos úgyis kap elég hideget-meleget, nem ezen a tréfán fog megsértődni, az egyszer biztos, és valójában nem is állt szándékában megbántani. Csak úgy jött, muszáj volt lecsapni a magas labdát. Mielőtt érdemi válasszal szolgálhatott volna, egy hangos dudaszó kíséretében megpillantották a KGST-hangulat vallási műkincsét, a piros kocka Ladát. A büszke tulajdonos, Vámhegyi Kázmér vigyorgott a volán mögött. Nem tudni, hogy az új autójának státuszszimbóluma késztette túlzó mosolygásra, vagy csak simán annak örült, hogy fel tudott vele menni egy tizenötfokos emelkedőn. Mindenesetre boldognak tűnt, ez kétségtelen. Gondosan lassítva közelítette meg őket, egy hatásvadász motorbőgetés társaságában. Az igazság az volt, hogy a lábai még nem szokták meg a kuplungot, és a lefulladástól való szégyen elkerülése érdekében inkább hangsúlyosabb gázfröccsel próbálkozott. Vámhegyi kiszállt harmadmagával a tűzpiros torpedóból, majd hangosan köszöntötte barátját:

– Wilkommen frand!

Ó, Vámhegyi, te nagyon hülye, inkább tanulj angolul, az jobban megy – gondolta Schwarzenberger, majd igyekezett viszonozni a kedves gesztust.

– Ich begrüße alle meine Freunde! Üdfözöllek benneteket, barátaim! – Kezet fogtak, megölelték egymást.

– Uraim! Örülök, hogy megtisztelnek a társaságukkal, kérem, köfessetek. Nagy örömömre szolgál, hogy fendégül láthatlak benneteket eme fenséges balaton-felfidéki kulipintyóban. Kérlek benneteket, érezzétek otthon magatokat, ami az enyém, az a tiétek is – próbált vendégszeretőnek tűnni, már-már túlzóan, főleg, hogy itt semmi sem volt az övé. Viccesnek tartotta a Balaton egyik legszebb nyaralóját kulipintyónak nevezni.

– Gyertek, urak, igyunk egyet arra, hogy megérkeztetek, aztán később iszunk majd másra is – viccelődött tovább. Az előre bekészített olaszrizling már várta a szomjas vendégeket, természetesen a szóda is dukált hozzá. Kisfröccsöket ittak. Nem csináltak házmestert meg hosszúlépést. Mindenkinek kétdecis pohara volt, abba tölthette a bort és a szódát. A rendkívüli melegre való tekintettel gyorsan fogyott a helyi, kiváló minőségű rizling, szerencsére Schwarzenberger úr tisztában volt a pincehelyiség nyújtotta utánpótlás szinte kifogyhatatlan tárházával. Úgyhogy fröccsöztek. Nem kicsit, nagyon. Vámhegyi örömittasan tartott kiselőadást legújabb büszkeségéről, részletesen ecsetelte, hogy ő hogyan éli meg a kilencvenes évek KGST-hangulatát.

– Képzeljétek, elvtársak – az elvtársak kifejezést cinikusan használta, mélyen elítélte az éppen leomlófélben lévő rezsimet –, hétfőn jött az értesítés, hogy megérkezett a várva várt autóm, és hogy mehetek érte a csepeli Védgát utcába, a Merkúr-telepre. – Ünnep volt ez a javából. – Tudjátok, mennyire akartam már egy normális kocsit a seggem alá?! Utáltam már Trabanttal járni, az olyan snassz. Aztán ha majd ezt megunom, remélem, összejön egy kettes Golf. A múltkor láttam egyet, barátaim, az valami fenséges egy teremtmény. Na de majd legközelebb. – Vámhegyi – mint minden valamirevaló autótulajdonos – már javában tervezte a továbblépést az autózás jövőjébe, az akkoriban szinte elérhetetlen nyugati autók varázslatos világába. – Uraim, igyunk a továbblépésre, a hazára, a kapitalizmusra! Tovarisi konyec!

– Tovarisi konyec! – hangzott mindnyájuktól és koccintottak. Soha nem fogják elfelejteni Orosz István egyszerű, de zseniális plakátját, ami hátulról ábrázol egy dagadt elvtársfejet, a kép tetején pedig az alábbi felirat olvasható: Tovarisi konyec! – Elvtársak, vége! Szállóigévé vált, amit csak azok értenek igazán, akik átélték.

– Mihez kezdjünk most? A rendszer összeomlik, és itt lesz egy ország irányítás és bármiféle kontroll nélkül. Szerintetek is eljön a könnyű lóvé országa? – kérdezte Nyikos Elek, a kecskebűvölő.

– Hogy mi lenne?! Elmondom nektek, mi lesz. Ugyanaz, mint bárhol máshol, ahol a kapitalizmus felütötte kapzsi kis fejét. Annyi különbséggel, hogy az elején nem kell attól félni, hogy lerohanják az országot a nagytőkések. Gyarmat leszünk, de szabadok. Bérmunka-gyarmat. Olcsó munkaerő a kapitalista fállalatoknak. Megspékelfe egy tízmilliós fogyasztói piaccal, akik csak arra fárnak, hogy elhúzzák előttük a mézesmadzagot. Lesz itt minden, nekem elhihetitek. Ahhoz, hogy felpörgessék a gazdaságot, rá kell fenni az embereket, hogy fogyasszanak. Ahhoz fiszont, hogy fogyasszanak, kelleni fog fogyasztható termék, amit elő kell állítani falahol. És itt jöfünk mi a képbe. A folyamat legelején, ami holnapra már falóság lesz. A termékeket elő kell állítania falakiknek, hogy a jószágoknak legyen mit fogyasztaniuk. Az ócska hiánygazdaságból egy modern fogyasztói társadalommá fogunk törzsfejlődni. Én mondom nektek, akinek fan egy csepp esze, az meglofagolja a gazdagsághoz fezető hullámokat! A fogyasztásra! – emelte poharát Schwarzenberger, a kapitalista fogyasztóforradalmár.

– Értem én, hogy ez nagyot fog szólni, de mégis hol kéne kezdenünk, Karcsikám? Vannak kecskéim meg disznóim, egész jól megélünk belőle már most is. Gondolod, hogy van feljebb? – értetlenkedett Nyikos.

– Persze, hogy fan! Sőt, még csak most fog elkezdődni! A te esetedben, drága barátom, ígéretes agrárbizniszek fannak kilátásban. Ha fan néhány szatyor felesleges pénzed, akkor pedig prifatizálj, ahol csak tudsz! Húgyért-szarért lehet majd fenni bármit, amit csak akarsz. Tizedáron fágják hozzád a drága állami tulajdont, azt hiszik, hogy ezzel pénzt tudnak generálni az országnak. Pedig nem több ez, mint a fagyon legális szétlopása. Difatos szóval: prifatizálása. Néhány éfig még biztosan ez lesz, senkinek sincs oka félnie, a kutya nem fogja később megkérdezni, hogy honnan fan. Amit a kezetek elér, azt kőkeményen fogjátok meg, és ne eresszétek! – Schwarzenberger úr rendesen belejött a kinyilatkoztatásba, kicsit kezdett velük úgy beszélni, mintha csak ő lenne felnőtt a társaságban, a többiek pedig a tudatlan kis nebulók.

– Mesebeszéd! – méltatlankodott Vámhegyi eddig szótlan útitársa, Görbe Imre, a társaság legidősebb tagja, aki már bőven hatvan felett járt. – Még hogy hozzád vágják az állami tulajdont?! Az állam mindig is kézben tartotta az irányítást, és nem lesz ez most sem máshogy. Ti még fiatalok vagytok, de én már sok mindent megéltem. Háborút, forradalmat, békeidőt, örömöt, bánatot, és egy közös tanulsága mindig volt az effajta hurráoptimista forradalmaknak: mégpedig az, hogy mindegyiket leverték! Nem lesz ez másként most sem. Szépen eljátsszák, hogy is mondtad, ja, igen, a privatizációt, de nehogy azt hidd, hogy ez azoknak fog hosszú távon kedvezni, akik rátermettek. Ez is csak a nagy terv része. Ugyanis az állam nem tud versenyképes lenni saját magával. Ahhoz először oda kell adni a vagyont a rátermetteknek, hogy éljenek a lehetőséggel, fejlesszenek, versenyezzenek, építsenek újra nyereséges gyárakat, pörgessék fel a turizmust, virágozzon az agrárpiac és így tovább. Aztán ha a folyamat úgy tűnik, hogy végre sikeres, kiképezték a szakembereket, felépítették a stabil, profitábilis birodalmakat, akkor újra jön állam bácsi és szépen visszaveszi azt, ami az övé. És mindezt a ti életeteken belül! Lehet, hogy most azt hiszitek, hogy egy életre megváltoztatjátok csóró családjaitok életét, de le kell, hogy lombozzalak benneteket, drága barátaim: nem így lesz. Mire eléritek a nyugdíjaskort, elég valószínű, hogy állam bácsi bekopogtat az ajtótokon és szépen, udvariasan, áron álul visszakéri azt, amit most áron alul oda fog adni. Lehet, hogy húsz, de lehet, hogy harminc év múlva. Nem az a kérdés, hogy megtörténik-e, hanem csupán az, hogy mikor, és hogy milyen módszerekkel fogtok tudni védekezni. Mert nem lesz könnyű, azt most megsúgom! – vélekedett Görbe.