Zajlás

Inhalt

Impresszum 2

Megemlékezés 3

Megjegyzés 4

Ennek nem szabad újra megtörténnie. Pedig muszáj. 5

Előszavak 6

I. 7

1 Nyersanyag 8

2 Patrónus 37

3 Pengeél 63

4 Totem 72

5 Rügyfakadás 79

6/1 Vándor 97

6/2 Kalózok 99

7 Káprázat 110

8 Prizma 134

II. 150

9 Zen 151

10 Eszmélet 180

11 Zajlás 197

12 Lilith 213

13 Átkötés 228

Impresszum

Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.

© 2021 novum publishing

ISBN Könyv: 978-3-99107-700-8

ISBN e-book: 978-3-99107-701-5

Lektor: Sósné Karácsonyi Mária

Borítókép: Turchányi V. Zsófia

Borítóterv, layout & szedés: novum publishing

www.novumpublishing.hu

Megemlékezés

S. Petics Kristófról

„Egyszer egy valaha hűn szeretett Árnyék azt tanácsolta nekem, hogy a rémálmodás átkát áldásként használjam fel, s vessem papírra a lehunyt szemhéj alatt elém tetsző látványt, bármily hátborzongató is legyen.”

Kristóf már ekkor is a részemet képezte, én pedig az övét, akárcsak test az árnyékét, a teázó kalapos az eltévedt kislányét. 2020-ban az én legkedvesebb barátom más világok vizeire evezett, így rám hárult a megtisztelő feladat, hogy a közös álmok egy részét valóra váltsam. Köszönettel tartozom Kristóf családjának, annak a végtelen bizalomnak, aminek hála a barátom versei így, e történetbe olvadva tovább élhetnek.

„Csak szirmot váltunk…”

Megjegyzés

A valósággal való bármilyen egyezés

csupán a véletlen műve.

Ennek nem szabad

újra megtörténnie.

Pedig muszáj.

Filozófusok,

Forradalmárok,

Dalnokok s bosszús

Hadvezérek,

Hívők, eretnekek,

Tervezők s ártók

Szelleme vezet.

Papok és angyalok

Sámánok s égő

Látomások,

Zaklató zenék,

Zakatoló fémek,

Csöngő vasláncok

S csodás szirének

Kísérik utam.

Fogyasztók s termelők,

Féltőn elengedők,

Céltudatos szolgák,

Büszke mag…

Színükben állva

Egyként mozognak.

Velem az ördög

És velem az Isten,

S velük a véletlen.

Ösztönből merített,

Igazult szándékkal

Szállok tovább.

Előszavak

1997. Nyár. Anyám születésnapja. Sok évnyi próbálkozás után megfogantam, és lettem Valentin Hedvig. Elődeim és utódaim, az embrió manegement asztrálemberei mind elbuktak a harcban, de én nem. Én makacsul megmaradtam. A bűntudat, amit a testvéreim helyett kapott élet miatt érzek, arra sarkall, hogy olyasvalaki legyek, aki minden utat megkockáztat.

A baba csuklik, örül, ha anya bort iszik, talán a dohányosok illata iránti szeretete is magzati korából származik. Meggyőződésem, hogy nem lehettem egyedül az ultrahangképek kimutatásai ellenére. Mindenért, amit kaptam, csakis anyámnak és apámnak adhatok hálát. Anyámnak, annak a testnek, ami 1997 oroszlánjától 1998 bikájáig hintáztatott. Két héttel tovább maradtam odabent. Nyugtalan idegen voltam a méh mélyében. Féltem a kiúttól, méltán, hiszen ridegség fogadott. Egy kövér, fehér ruhás ápolónő keze a lilult végtagjaimon.

Pár szót az ötéves korom előtti időkről. Budapesten, a fővárosban egy magas, galériázott polgári lakás. Ez dereng. Itt még együtt éltem az anyám első házasságából született testvéreimmel. Viktória és Vendel. Már a gimnáziumot is maguk mögött hagyták, mire utánuk pottyantam. Régen volt, inkább korán. Mégis emlékszem, hogy csecsemőkoromban megállapítottam; unom a játékaimat. Hogy új kell. Aztán rémlik, hogy már szaladva a tőlem alig pár méterre fotelizálódott nagypapa elérését tűztem ki célul, ami kilométeres kihívásnak látszott. A karácsonyifát is égig érőnek láttam.

Volt egy éjszakai akció, amiben alvóhelyet váltok. A sajátom és a szülők ágya közötti úton leszereltem magamról a csordultig telített pelenkát, majd közéjük bújtam.

Egyebek; a sárga póniló eltulajdonítása a bölcsődében, és a négy másik Hedvig arca, akik befészkelték magukat a kuckóba, de nekem nem hagytak helyet. A penta mindig kakukktojás maradt. Aztán elköltöztünk.

I.

1 Nyersanyag

Első rész

Eger következett, korántsem metropolisz. Csak mi; papa, mama, gyereke. Kertes, családi bázist akartak építeni, hogy legyen hová menekülni az áramlás elől. Annyira különböztem mindentől és mindenkitől a famíliában, hogy később sem lepett meg, ha a tanárom is az iskola Good Will Huntingjának titulált ahelyett, hogy segített volna választ találni: mi a csoda legyen belőlem? Már az oviban is a deviánsokba zúgtam csak bele. Megedzett a későbbi kihívásokra. Meg kellett tanulnom, hogyan álljak ki a vétkesek mellett úgy, hogy elhiggyék, ő az áldozat. Égetni való voltam persze én is. Kleptomániás, sohasem alvó. Ha valaki nem kívánta a társaságom, egy sötét zugba kergettem és megharaptam. Unalmamban gyakran szétcincáltam valamit. Ízekre szaggattam a könyveket, amiket találtam a polcon; olvadtra csócsáltam a sólisztgyurma pogácsákat, vagy összeesküvés-elméletekkel szórakoztattam az aludni vágyó bajtársakat. Néha kukkoltam. Patrik és Döme a legelső fütyiméregetést űzték. A fiúk félig kitakarózva, letolt gatyával egymás felé fordultak. Büntetésben voltak, mint én. Messze Döme nyert, a kis, anyajegyes Patrik labdába sem rúghatott. Anyám pont aznap megkérdezte:

– Na, és mégis mivel töltöd az időt alvás helyett az oviban?

Mire azt feleltem;

– A fiúk kukiját nézem.

Máskor kiszámoltam, hogy ha egymás után ötször kikéredzkedem pisilni, pont letelik az alvásidő, és kezdhetek mocorogni.

Ünneplési céllal a kertünkbe hívtam a fél óvodát. Azzal a csordával az élen, akik csak akkor vágytak a barátaim lenni, mikor fehér ruhát adtak rám, és az óvoda pintye gyanánt a karácsonyi játékban főszerepet kaptam.

Ettől függetlenül olyan magányos maradtam, mint az elhagyott fülbevalóvég.

Még a saját születésnapomon is. Csak tökhintó-romok, meg széttrancsírozott torták maradtak a gyerekcsapat után. Meg az félig leolvadt gyertya.

Egyetlen barátom volt az óvodában: Bella. Ha már ő sem foglalkozott velem, akkor kétségbeesetten rávetettem magam, ő pedig ledobott. Addig vetődött balra, jobbra, előre és a falnak, hogy átbukfenceztem rajta és a betonra zúgtam. Jó nagyot koppant a fej. Volt sírás. Aznap tudtam aludni.

Barbieruha-tolvajlás, biciklisták fején landoló homokbomba-torpedók, valakik után kiabált „Isten veled!”-ek. A büntetés mindig két hét az ebédlőben, udvar tilos…

Ringlispíl, torpedók, hintaszék, libikóka, pörgettyű, sírás, büntetés, felfázom, pisilni kell, valakinek betörik a feje, biciklivel esett el, Alexet megbüntetik, a húga sír, engem megbüntetnek, a kötény az enyém, nem kérnek belőlem, megy az ordítás, a fogunk kiesik, sok őszinte óvodás, anyák napja… Tatam, tatam. Lelassulunk.

Aztán unatkoztam. Könyveket küldtem a halálba, hogy a saját leporellóimból pótolnom kelljen. Ezt kivédendő inkább ébren rajzoltam, amíg meg nem érkezett az anyautó. Ez nagyon ment. Egyedül firkálni csendben.

Mivel nem maradt másik otthona a féltestvéreimnek, Vendel és Viki az én gyerekszobámban préselődött össze, akár egyetlen közös véredényben. Egy heverő volt meg két matrac, az egyik kicsi, rózsaszín, zöld és fekete szívecskékkel. Az volt az enyém. Mi aludtunk földön a bátyámmal ketten. Sokszor az apámnak hitték. Mivel Viki főleg öcsinek hívta, én is úgy becéztem, és néha ma is úgy tűnik, mintha tényleg az volna. Közben meg az is lehet, hogy pont egyidősre nőttünk. Vendel egyszer azt mondta, csodált. Csodált, mert nem féltem megszólalni. Pedig csak egy kislány voltam egy távoli városban, akit a családi ünnepeken anya feltett a kerti asztalra, hogy szavaljon verset. Mindig gyűlöltem. Mármint a kényszerszavalást. Azért mosolyogva teljesítettem minden feladatot. Nem zavart a közönség, nem rontottam rímet, hamar kikopott belőlem a lámpaláz.

Iskola. Másodikban egy táborban meztelenül cikáztam fel és alá egy faházban. Csak lányok. Mondtam, hogy mindegyikünknek ilyen van. Rám hívták a nevelőőrsöt és felöltöztettek.

Az eláltalánosodás iskolai éveiből mind a hatot egyhelyben toporogva töltöttem. Ez a továbbiak tükrében meglepő. Továbbra is rossz voltam, mint aki a pokolból szabadult. Az egész intézményben engem anyakönyveztek legutoljára, és híressé váltam.

Volt ám bosszú itt is azért a tébolyért, ami a lábaimon járt. Nem tudtam egyedül aludni, csak úgy és akkor, ha az apám az ágyam végén ült, vagy már éppen horkolt. A lépcső felett égett a lámpa. Soha nem alszom jól azóta sem, ha sötét van és csend. Pedig csend nincsen. A pulzus és az idegrendszer feszülése folyamatos mély és magas vonyítást csap a fejben. A valódi űr hangtalanságát meg sem tapasztalhatjuk. Ettől függetlenül a gyermeki horror maradandó. A szatyroktól, amik különös, torz arcokként verték vissza a fényt; a fürdőszobaszekrény tükröződő gombjaitól, és legfőképpen a szüleim ágyának messzebbi sarkától, amit estéről estére meg kellett közelítenem, minden áldott éjjel át kellett bújnom a tű és a rettegés fokán, hogy eljussak a menedékig: az anyám és apám melletti kettő és feledik helyhez, az enyémhez. Soha nem tudhattam, mi rejtőzik a sötétben. Lehet, hogy a T. rex, vagy a vakondfejű doktor lesorvadt bordaközi izmokkal és kifolyó szívvel.

A táborokban a kalciumtabletta finom volt, a rémület ellen azonban érvénytelen.

Igyekeztem a nyári nappalokat azzal a Janka nevű fruskával tölteni, aki kiköpött úgy festett, mint én. Figyeltem rá, vihogására, az okosságaira, a szüleire, a húgára, a rétesbajnok nagymamájára, a rétesbajnok nagymamájának szövetbabáira, a csirkéikre, a darazsakra, a disznóvelőre, amit épp evett a nagypapája, és a kevéske vízre, amivel megtöltötték azt a zöld kádat, mikor náluk aludtam. A szüleim is figyeltek rá és arra, hogy ő megismerje az én nagyszüleimet, hogy legyen kivel játszania. Aztán eljött a tanév és Janka megkért, hogy ne menjek a közelébe, nehogy az osztálytársaink megtudják, hogy mi jóban vagyunk.

A hiperaktivitás enyhe és elcsépelt kliséje a szabad szellem megbéklyózásának. A gyerek nem hiperaktív, a gyerek folyamatosan mozgásban van, mert fejlődnie kell. Ő maga a spirál tézise, antitézise és szintézise, minden tegnapelőtti és tegnapi tette új fejlemények csoportosulása.

Hamarabb tapasztal, mint egy kutya, aki tegnap még nem tudta, hogy az intés „ülj le!” jelentést hordoz. Hamarosan minden renomémat gallyra vágtam az osztályom szemében. Hiába az idősebb srácoktól a szerelmes üzenet, hiába a sok rohadt oklevél, ölelésáradat, amivel az elém vetődőket kitüntettem. Lelkesedésem a „Hé, te leszbi vagy?” verseny címvédő nyertesévé tett.

Volt ring. Durva, vérre menő. Küzdelmek színterévé változott reggelente az oktatóközpont. A nyakunk lilult, az orrunkból, térdünkből folyt a vér, az ablakból biztattak azok a roma gyerekek. Negyedjére járták a harmadikat, s persze nem idén érte őket az UV. Én inkább közéjük álltam. Velük együtt haragudtam mindenre. Zümmögtem, mint a cserebogár. Akkoriban így is hívtak.

Negyedikben jött egy új lány. A főnevelő unokahúga, Cili. Ő még szabad volt. Gondoltam, lecsapok rá. Legyen a barátom, ha már ilyen szépen kérem. Egy szépnek ígérkező napon, gondoltam, pajtásom lehetne egy havas sétában az udvaron. Mégsem. Zsuzskával tartott, akinek akkoriban váltak a szülei. Meglehet, volt miről beszélgetniük. Neki sem volt éppen békés sziget az otthona… Én bepipultam. Láttam őket egymásba karolni pusmogva, hát fogtam a kis cigánylányt, Mirtillt, és magammal cibáltam az udvar határát képező falhoz.

– Te most segíteni fogsz nekem! Nem kell belenyúlnod, de ha kérdezik, közösen csináltuk! –Némán állt mellettem, míg én dolgoztam. Fagyott hókupacokkal írni kezdtem a falra, mintha kréta lenne: „Zsuzska + Cili = Lesz…”

És jött egy nevelő.

– Hedvig, mi ez?

Mirtill beköpött. Ilyen ez; a tolvajláshoz jó partner kell, ezt minden valamirevaló rabló tudja. Engem szépen megloptak. Ellopták az egyébként is pislákoló önbecsülésem. Lebuktam. De a vicc, hogy én kerültem ki áldozatként a slamasztikából. Kiderült, hogy rólam már évek óta mindenki ezt mondja.

Jól tudtuk, hogy a leszbikus mit jelent. Kár, hogy azt remélték, nem értjük. Tízévesen is értettünk mi MINDENT. Kilestük valami szövegből, kérdeztünk a testvértől, vagy csak a nevelőink voltak óvatlanok. Cili húzott ki a pácból;

– Igen, Zsuzska már nekem is mondta, hogy vigyázzak veled, mert valószínűleg a lányokra buksz.

Felmentettek, a többieket meg elítélték rágalmazás gyanújával. Odahaza viszont komolyan vették a sok pocskondiázást. „Mostantól lányokat ölelni tilos!”

Ugyanez a Zsuzska alig fél év múlva a legjobb barátnőjének nevezett. Egy ominózus házibulin, az enyémen, eltörte a kezét. Furcsán alakult. Megvettem dekára, mert lelkiismeretfurdalásból tisztára nyaltam a kis fenekét. Egyszer ketten játszottunk az egri ház emeletén. Akkor már inkább szüleimmel akartam lenni. Féltem, hogy nem töltök velük elég időt, mielőtt meghalnak.

Hatodikban minden alkalommal ketten voltak hetesek. Nem névsorban, hanem kor szerint. Botond és én voltunk az utolsók a sorban. A két legfiatalabb. Ki akart szellőztetni, míg én az ablak alatt ültem. Megharagudtam, mert épp január közepe volt, és nem vágytam a hidegre. Folyton forrt a vérünk, ennyi épp elég volt. Boti kinyitotta, én becsuktam, Boti kinyitotta, hát én be, nyit, csuk, nyit, csuk, nyit, és puff egy pofon. És puff egy megint. A pad két oldalán álltunk, én a székem mellett, ő a locsolókannával a másik szélen. Rángatni kezdett, addig cibált, míg át nem nyekkentem az ő oldalára. Na, engem sem kellett félteni: ütöttem, paskoltam az arcát, a nyakát, csíptem, kapartam, rúgtam, ahol értem, aztán bedühödött. Taszított engem, és velem együtt a székeket a következő padsorból a tábla irányába, a nyakamon a keze, a feje vörös és foltos az ujjaimtól. Nekilökött a falnak, és már fojtogatott. A levegőben voltam, a hátammal töröltem a táblát, ez a kis pukkancs meg úgy felfújta a kerek, tejfölöshajú képét, hogy majd’ kipukkant. Már gyűltek a véraláfutások és a piros pettyes foltok a karmolások helyén, piff, paff, puff… arcra, szemet nyomd ki, rúgj láb közé! És nyomultak körénk az osztálytársaink, megint ring.

– Üsd, vágd, ez az, Botondó, add meg neki, hadd sírjon, nem anyád!

Valaki berohant. Jön a nevelőnk. Oszolj!

A mázlim az volt, hogy a roma gyerekekkel mindig is nagy szövetségben álltam, ezért ha a reggeli gyepálások királya, Patron közelében cangáztam, egész biztosan nem kötöttek belém. Anyukám be- beugrott az iskolába tenger szabadidejében különböző okokból; jótékony leszek a kiránduláson, jótékony leszek a farsangon, jótékony leszek a karácsonyi bulin, jótékony leszek a gyereknapon. Nem adományokra kell gondolni, hanem jó szóra, fánkra, pezsgőre, körömlakkra, hajfonásra, plusz zsebkendőre, esernyőre, tornacuccra, uzsonnára, mosolyra, amiből a kerületi roma gyerekeknek különben kevés jutott. A mi osztályunkban hárman voltak, ebből ketten már régóta taposták ezeket a padozatokat. Nem jutottak tovább a hatodikból. Egyszer-kétszer úgy megsajnáltam őket, hogy melléjük ültem az ebédlőben. Elmondtam nekik, hogyha nem gonoszkodnak a többiekkel és nem lopnak a tanáriból, akkor nem lesz semmi baj. Például Patron igazán letehetne arról, hogy kilapít minden focizót. Mirtill és az idősebb, Tilda pedig rossz szagú volt és hideg. Hát én fogtam magam, és egyszer a páros libasorban Tildus mellé álltam. Megfogtam a kezét. Gerincemen nyirkos hideg futkorászott. Szinte el sem hitte, hogy vele akarok beszélgetni. Persze azt nem várhattam, hogy ezentúl közkedveltségtől roskadjak össze, de megérte. Matilda boldog volt. Pár évvel később láttam Patront a családjával egy buszon, bevásárlás után. Patron egyedül cipelte az anyja és a testvérei holmiját. A népes csoport bevette magát a hátsó, hatüléses szekcióba. Messziről kiabál:

– Ott a Hédi, látjátok? Ő az én barátom!

Tőlük nem kellett tartanom, bármilyen sötét is legyen a felhő. Bezzeg a kutyáiktól! Na, azok voltak ám éhes fenevadak. Az el nem osztogatott tízórai maradék szalámija lapulva lifegett az ebédes dobozban, mikor az iskola kivezető ösvényének végén felbukkantak. Eleinte óvakodva, lomposan, egymásra kacsintva. Felmosófej-szőrű nyáladzók, kicsik, erősek és öregek. Együtt cserkésztek be.

Nem tudtam jól szaladni, de ha megtettem volna, ők is lódulnak… Fehér Isten. Már a pataknál jártam, bőven félúton, mikor megálltam. Megfordultam. Megállt a tömeg is. Szétterültek a járda mellett, a kóró- és pitypangmezőn. Betöltötték a semmit az iskolai ösvény és a roma központ postája között. Lehajoltam, kicipzároztam a táskám, az ebédes dobozból elővettem a maradék szalámiskenyeret, és bár kettes voltam kislabdadobásból, akkorát hajítottam rajta, hogy a falka túlsó végén landoljon. A dögök rávetették magukat. Csak úgy hullámzott az autómosó-kefe. Rohantam, lélekszakadva. Ne nézz hátra, Hédi, ne nézz hátra!

A kopókkal folyton meggyűlt a bajom. Artúr kutyámmal kódorogva is megtámadtak. Számomra az állat az állat. Nemigen érti a nyelvemet. Bár van valami titkos telepátiám a kedvencekkel és lelencekkel, azért mégiscsak jobban örülök, ha a pult meg az utca túloldalán maradnak. Ugyanakkor kell a szabályt erősítő kivétel.

A dúvad-időszak akkor ért véget, mikor először iskolát váltottam.

Hatosztályos gimnázium, kompetencia alapú oktatás. Felső kategóriás önjelölt seggfejek önjelölt megalomán seggfej gyerekeinek gyűjtőhelye. Éljen! Remek helyem volt. A gólyatáborban fiúnak néztek. Hiába fogytam az előző nyáron apám felszólítására, semmi sem ellensúlyozta a rövid, mikrofonszerű hajat, a színes tornacipőfűzőket és a kapucnis pulcsit.

Egyszer lefogtak. Diáknapokkor addig szorították karjaimat gúzsba, míg egy végzős ki nem vasalta a számukra megtűrhetetlen erdőt a fejem tetején.

Eredményeim, sorban idézve:

Osztálykirándulás: „Takarodj kifelé, te, ki mondta, hogy beteheted ide a lábad?”

Piros törölközőm volt, ami hullatta bolyhait: „Pfuj, Puli (új, magasztos becenevem), összemenstruáltad a zuhanyzót!”

Mögém settenkedett egy lány törölközőben, amit nem vettem észre, hát mikor mégis zajt csapott, megfordultam. Épp, mikor ledobta a törölközőt. „Azt a kurva, Puli, te tényleg leszbikus vagy?!”

A fiúknál is lehengerlő sikerem volt: „Ezt a kettőt elfogadnám, de ha vele kéne járnom (ujjal rám mutatott), bizony lehánynám!”

Aztán fordult a kocka, mikor egy nálunk három évvel idősebb fiú, nevezetesen Vince, kiszemelt barátnőjének. Bár épp foltokban rohadt a bőröm egy különleges fertőzésnek hála és csupa seb voltam, kiemelt a tengődésből.

A lányok barátsága forró. De csak mint a lángokkal nyaldosott vaselefánt hasa, amibe zárva vallatni kívánnak. Az a nyár is épp úgy forrta el saját vizét. Sosem szerettem a focit, de arra a hétre elhittem, hogy igen, ez hasznos és hazafias hobbi. Tábor. Mi aerobikozni mentünk, vagy mi a szösz, ami a domborodó combokra ragasztotta az éhes, capitoliumi fiútekinteteket. Marcell és Oszkár. Alfa és ómega. Marcell egy csók erejéig lépett be velem a táncba, Oszi majdnem egy hónapnyi bájcsevejre mellettem maradt. Leveleztünk majd közölte, hogy az arcomra is alig emlékszik. Éppen eléggé nyár volt még ekkor is, úgyhogy be kellett látnom, Vince hiába rostokol odahaza. A szüleim sajnálták, hogy dobtam, de nem sejtették, miféle mániákus különc áll a kedves, semmitmondó mosolyok mögött.

A lányok a táborból partit rendeztek. Helyszín: egy apartmanház. Anyuka üvölt egy korlát mögül:

„– Rendeljetek pizzát, és legyetek csöndesebbek!”, apuka pedig kis híján kilapít bennünket a zebrán, négy kerékkel. Vandalizmus lett belőle. A gonosz szerepét kaptam – jé, nahát! A szüleim hoztak muníciót az üres hűtőbe. A lányok a teraszt locsolták az üdítőkkel, engem pedig az udvarra zártak. Visszamásztam az ablakon. Újra kizártak. Mikor másodjára is visszakerültem, a fürdőbe menekültek. Attól féltek, meghaltam odakint, és a kezemben kést tartva várom őket a nappaliban, mint zombi. Ehelyett csak álomba zuhantam. Mikor előmerészkedtek, fogták a hajhabot és a fogkrémet a táskámból, és a bugyi és a fenék közé fehér habcsókot fújtak, hogy ragadjak és szégyenkezzek. Felrezzentem. Ők a fürdőbe szaladtak megint. Letöröltem magamról mindent, bentről kinyitottam a teraszajtót és leléptem. A kertben ébredtem a hintaágyon, hasamon egy macska enyelgett. Szerencsére pólóm épp még volt, de reggeliért mezítláb indultam. Nem adtak: „Te nem vagy fizetővendég”.

Délben nyílt a szobánk ajtaja. Beslisszoltam. Bosszú. Vécépapírgirland, fogkrém és has, szappan és ülőke új, kortárs barátsága köttetett. Aztán eltűntem. Apataxi-kegyelem és karma-karom. Egy évnyi rajzkupacomat felejtettem odabent. Büszkeségből nem fordultam vissza. Majd meglesz! A nyárnak vége. Szilveszter éjjel láttam a házigazdát, aki bevallotta, hogy a rajzokat kidobta valami néni, talán a takarító.

Tanévkezdés. Amint kiderült, hogy facér vagyok ismét, máris újra a ranglétra aljára csúsztam. Az osztályfőnök szerint minden rendben volt. Csak irigykedtek. Legalább egy barátra rátaláltam; Dominikára. D-nek becéztem. Az első volt, aki végre hasonlított valamire bennem is, nem csak rám. Talán még az illatunk is testvére volt a másikénak. Éppen ezért Vince az ő életébe is beletrappolt, de hamar elhessegettetett. Ha jól tudom, még két ilyenforma barátnővel is megpróbálta. Fejenként két hónapig bírták.

A nyolcadik osztály csöndesen telt, munkával. Nemigen volt kihez szólnom, de legalább nyugton hagytak. Dolgoztam, hogy felvegyenek a dráma tagozatos iskolába Debrecenben. Nagy, sárga, lapos város volt az ország legkeletibb régiójában. Apa új munkát kapott ott és gondoltuk, jó lesz utánatelepedni. Január hetedikén volt az előfelvételi. Akkor megismertem azt a fiút, aki teljes hátralévő életem fantomja lett. Úgy hívták: Leander.

A felvételi előtti napokban balhé tört ki anyám és köztem.

Az orrból hirtelen vér csöpög. Szokásos, gondoltam. Az ilyesmi egyre gyakoribb volt. Izgalom? Most azonban fürdőszoba, tamponálás, kinyújtott láb, fejet előrehajtani… Épp az énektanárnővel telefonálok. A kéz vérben ázik, de a vonal már néma. Nem áll el, nem akarja. Egyik vécépapírgumó a másik után piros szirommá szottyad, és minden más is barnásvörös foltoktól latyakos. Anyát kiáltok. Jön. Kétségbeesik. Aztán meg a lépcsőről esik le. Oda a bokája. Előttem tócsa. Előre fejjel! Viki épp otthon. Alám tol egy edényt, ami szépen telik. A karjaimon száradó barna nedv felrepedezik, mint a pikkely. Viki kisfia fölöttem áll, és végtelenül tanácstalan.

– Ne aggódj, Dorián, csak festettem megint…

Az énekórát lemondtam.

Nyersanyag

Második rész

Lettünk mégis

Arca színeinknek

Befolyt ma végleg

Szemembe

Szavad.

Jöttödet áldom

S kívánom

Maradj.

Leander

Huszonkét óra huszonkét perc júniustól a tölgyfa alsó ága és a ház előtti csatornafedő volt a sövénnyel. Ott kezdődtünk MI.

Megkínáltam a rágógumival.

– Lehetett volna ez a nap bármilyen ízű: epres, áfonyás vagy banános. De csak mentolos maradt, pont, mint a rágód. Azért kösz…

– 22:22. Kívánj.

– Kívántam.

Csend volt. A Patológiai Intézet alatti pince csendes zúgása belevegyült a puha és párásodó sötétségbe a lámpák sárgájában. A fekete levelek eltakartak minket a fürdőszobaablaktól, ahonnan anyám akár figyelhetett is volna. Ez csak a miénk volt. Az ajka, az ajkam.

Aztán csak az első három hét különös keserűsége fityegett. Nem szerettem a manóhangot részegen, és nem szerettem a nyálban tocsogó örökkéket sem.

Nyárutó

Épp elbástyázódtam. Egerből átkerült a hangsúly erre a keleti lápra. Erre az elátkozott, okker zsákutcára cseréltük a hegyeket.

Az új csapattársak eddig csendesnek, kimértnek és misztikusnak találtak. Az avatás során nem hoztam a szintet. Lila voltam és harsány a kezdők táborában. Olyan túlzás, ami felett a frissen összeverődött évfolyam képtelen volt napirendre térni. Lean és Zoárd is, aki egy korábbi találkozón hozzánk kovácsolódott, találtak maguknak valaki mást és vonzóbbat. Mármint mind a ketten ugyanazt az egy félvér lányt találták. A központi ellenségemmé szegény Dália változott. Lean minden elektronja átvándorolt a csaj atommagjára, én pedig ott álltam hoppon a tükör előtt, és ordítoztam azzal az önmagammal, aki három nappal korábban még létezett.

Ki vagyok? Ki vagy te?

Nyersanyag

Harmadik rész

Az új szobámat egy régi portré alapján rendeztük be. A legtöbben puccos szórakozóhelynek tekintették, de akadt bőven, aki rettegett benne. Például én.

Hirtelen és ellenem induló magányom a szüleimet arra sarkallta, hogy hazarángassanak Egerbe, de tiltakoztam. Kudarc lett volna. Nem tetszett a rükverc. Fogoly voltam már saját magamban is.

Két hónapig tepertem. Vártam valamire. Az új életben különös bánásmódban részesültem: „Téged földbe kell döngölni, különben nem lesz belőled ember”, ahogy Ilka néni, az iskola művészeti igazgatója mondta. „Nem lehetek veled, ha nem leszel színésznő, nekem színész barátnő kell, hogy tudjak vele dolgozni”, ahogy Leander mondta. „Fogadjunk, hogy te is be vagy tépve, mint a többiek!”, ahogy az anyám nap mint nap mondta. „Kurva jó! Ne mosd le!”, ahogy az elsősök avatásakor Alex, a zsebórás, kockás inges másodéves mondta, amint megpillantotta rajtam a Joker-jelmezt.

Elmondtam, videóra vettem és leírtam mindezt, hogy a későbbi énem visszanézze és válaszoljon. Megpróbáltam, de rá kellett döbbennem: az időhurok tiltott szövevény. Nem, kicsi Hedvig, nem beszélhetek róla.

Őszközép

Egy furcsa hegyvidéki utazás során Leander mégis az ölembe pottyant. Illetve hátulról nekem csúszott egy háztetőn, ahonnan látszódtak a csillagok. Megint az ajka, az ajkam, de csak titokban, három egész hétig.

Megszületett a tízparancsolat, amivel Leander megszabta mindennapjaim. Ő ebben az időben kezdett újra színházban játszani. Második főszerep. Most, hogy keveset volt az iskolában, Zoárddal megduzzadt a kötelék. Teabeszerzéseken együtt figyeltük Alexet és a majdnem-fivérét, Bogdánt, akik éhes farkasokként kóboroltak a folyosókon. Soványak voltak, és hírhedten feketék. Máris rajongtam, csöndes, megvetéssel vegyes kíváncsisággal rajongtam értük. Az egyedüliek voltak, akik már rájöttek, hogy elkél fölém egy esernyő Leander rám zúduló átkainak zuhatagában, és állták a sarat.

A tízparancsolat pontjai a következők voltak;

1 nem mehetek az iskolába szoknyában, az alakom úgy körte

2 nem mehetek az iskolába bakancsban, mert abban hajszálnyit még mindig magasabb vagyok

3 nem mehetek az iskolába smink nélkül, mert alig ismer rám

4 nem mehetek az iskolába kibontott hajjal, nem tetszik neki

5 nem mehetek az iskolába ékszerekkel, csak a lakat maradhat, aminek a kulcsa nála van

6 nem érhetek hozzá a kezemmel, mert kutyának érzi magát tőle

7 nem mesélhetek rólunk senkinek, de elsősorban az anyámnak nem, mert hazug vagyok

8 nem beszélhetek Alexszel

9 nem beszélhetek Bogdánnal

10 nem beszélhetek Arnolddal (Alex másik oldalbordájával)

+1. reggelente a radiátoron várjam, lehetőség szerint ajándékkal.

Lean igyekezett a teljes falkát távol tartani – mondanom sem kell, hogy a következő nyártól az addig viszolygó Zoárd is világraszóló cimborája lett a fentnevezetteknek. Mi lettünk Zoárddal az ikerszirmok azon a virágon, aminek közös magva a sötétség 3D-je; dac, dölyf, düh.

Karácsonykor lógtam először irodalomóráról. Leannal szívtuk egymás vérét szokás szerint, a büfé melletti radiátoron. Mint ekkor is, a radiátorrácson ücsörgős nyűglődéseknek többnyire céltalan smárparti lett a vége. A másik véglet a sírás, ami után egy alkalommal a női mosdóba menekültem. Leander követett. Az egyik mosdóból a paravánon át mászott a másikba, és a válaszfalon billegve, leeresztve a lábait taposott rám. „Legyek hálás, hogy hozzám ér!”

Leander egy ártalmatlannak induló hazugsággal már szilveszter hajnalán elvette tőlem tisztaságomat anélkül, hogy egyáltalán jelen lettem volna. Bogdán és Alex figyelték, amíg elégett szájában a gyantás fű, és kifaggatták. Elmesélte meg nem történt nászunk történetét. Mindegyiket.

Aztán folytatódtak a képtelenségek. Az osztályfőnökünk látta a romlást, de nem bennünk és nem rajtunk. A gonoszsággal feketére meszelte a farkasokat. Bogdán, Arnold és Alex sápadt az el nem követett bűnök vakolata mögött, de az senkinek sem szúrt szemet, hogy Leander türelmes folyondárrá változik. A szüleim kávéra hívták szegény, kétségbeesett tanárnőt, akit Gombának becéztünk, és óvatosan győzködni kezdték;

– Kornélia, kérlek, ne taszítsd folyton a karjaiba!

Kornélia, a Gomba elvileg belátta, hogy szőke és kék szemű a bibi, de a biztonság kedvéért még egyszer görénynek titulált mindenkit a fekete családban. A berögződések ellen nincs érv, ami nyomna a latban.

Másnap történhetett, hogy napnyugta után Lean a szokásos térítő telefonra invitált a vezetékesen. Erre az intervallumra eltűntem a klotyóban, javarészt sírni.

– De Hedvig, nyugodtan örülhetnénk egymásnak, szeretkezhetnénk a szabadban, futkározhatnánk meztelenül réteken, de te még mindig fogoly vagy, az a sötét éned nem hagyja a másikat élni boldogan. Arról nem is beszélve, hogy képtelen vagy tiszteletben tartani az én világom határait. Tudom, hogy a múltkori próbán bent jártál a kamarában. Szólt az ügyelő. Megkértelek, hogy ilyenkor ne koslass utánam! Ha nem akarsz színésznő lenni, ám legyen, de akkor az én templomomat be ne mocskold! Valójában mindkettőnket az ego ural, az vezet előre a törtetésben, de neked engem támogatnod kell… úgy képzelem, hogy én majd fekszem a kanapén az esti előadás után másnaposan és borostásan, te pedig szaladsz a kis papírtekercseiddel meg jelmezeiddel, hogy időben odaérj a melóba.

Valahol itt szólhatott közbe anyám az ikervonalon. Egyperces, értetlen sokk válaszolt az oroszlánhangra, majd Leander folytatta recsegve;