A Kiràlyok Sorsa

Ötödik Fejezet

Thor szorosan követte Reece-t, Khron a sarkában loholt, ahogy az eldugott átjárón kanyarogva a király szobája felé siettek. Reece a kőfalba rejtett, titkos ajtón át vezette őket a folyosóra, és most fáklyával a kezében mutatta az utat. Libasorban haladtak a szűk folyosón, amely szédítően kígyózott-kanyargott a kastély termei közt. Felmentek egy szűk kőlépcsőn, amely egy újabb folyosóra vezetett. Megfordultak, és ismét lépcsővel találták szembe magukat. Thor csak ámult, hogy milyen tekervényes az útvonal.

– Ezt az átjárót évszázadokkal ezelőtt alakították ki a kastélyban – magyarázta Reece menet közben suttogva, a lépcsőn zihálva. – Apám dédapja csináltatta, a harmadik MacGil uralkodó. Egy ostrom után építtette: menekülő útvonal. A sors fintora, hogy azóta egyszer sem voltunk ostrom alatt, és ezeket a folyosókat évszázadok óta nem használják. A bejáratokat be is deszkázták, én fedeztem fel őket, még gyerekként. Időnként szeretek úgy járkálni a kastélyban, hogy senki sem tudja, hol vagyok. Amikor kisebbek voltunk, Gwen, Godfrey meg én sokat bújócskáztunk itt. Kendrick már túl nagy volt hozzá, Gareth pedig nem szeretett velünk játszani. Nem hoztunk magunkkal fáklyát, ez volt a szabály. Vaksötétben maradtunk. Irtó félelmetes volt.

Thor igyekezett nem lemaradni, miközben Reece döbbenetes virtuozitással haladt előre a folyosón, nyilvánvalóan fejben tartotta az útvonal minden egyes lépését.

– Hogy vagy képes észben tartani ezt a kacskaringós utat? – ámult Thor.

– Magányos gyerekkora van egy fiúnak ebben a kastélyban – folytatta a magyarázatot Reece –, főleg, ha minden testvére idősebb nála, és nincs semmi elfoglaltsága, amíg elég nagy nem lesz, hogy beálljon a légióba. Így hát már kisfiúként elszántam magam, hogy felfedezem a kastély minden zegét-zugát.

Ismét elfordultak, lementek három lépcsőfokon, át a falba vágott szűk nyíláson, majd ismét le egy hosszú lépcsőn. Végül Reece megállt egy vastag tölgyfa ajtó előtt, amelyet vastagon belepett a por. Az ajtóhoz nyomta a fülét, hallgatózott. Thor melléje húzódott.

– Milyen ajtó ez? – kérdezte.

– Pszt! – felelte Reece.

Thor csöndben maradt, maga is az ajtóhoz simult, hegyezte a fülét. Khron mögöttük ácsorgott, felnézett a két fiúra.

– Apám szobájának hátsó ajtaja – suttogta Reece. – Hallani akarom, ki van vele. Thor fülelt, dübörgő szívvel hallgatta az ajtó mögül tompán kiszűrődő hangokat.

– Úgy hallom, tele a szoba – mondta Reece. Thor felé fordult, komoly tekintetet vetett barátjára. – Kész tűzfészekbe lépsz be. Biztos, hogy odabent van apám minden tábornoka, az egész tanácsa, az összes bizalmasa, a családja… egy szóval mindenki. És biztos, hogy mindegyikük el akar fogatni téged, az állítólagos gyilkosát. Egy vérszomjas csürhe közé lépsz. Ha az apám még mindig azt hiszi, hogy te próbáltad meggyilkolni, neked véged. Biztos, hogy ezt akarod tenni?

Thor nagyot nyelt. Most vagy soha. Kiszáradt a torka, ahogy rádöbbent: ez most élete egyik fordulópontja. Könnyű lenne most rögtön sarkon fordulni, és elmenekülni. Biztonságban élhetne valahol messze, távol Királyudvarhelytől. Vagy beléphet azon az ajtón, és akkor talán egész hátralévő életét a kastély börtönében kell tengetnie, az ottani csőcselékkel… vagy akár ki is végezhetik.

Mély levegőt vett, és meghozta a döntést. Szembe kell néznie a félelmeivel. Nem hátrálhat meg.

Bólintott. Félt kinyitni a száját, attól tartott, hogy ha megszólal, talán meggondolja magát.

Reece viszonozta a biccentést, helyeslő arckifejezéssel, majd lenyomta a vaskilincset, és vállával betolta az ajtót.

Thor hunyorgott az éles fáklyafényben, ahogy kinyílt az ajtó. Egyszeriben a király hálószobájának közepén találta magát, Khron és Reece az oldalán álltak.

Legalább két tucat ember tolongott a király körül, aki az ágyában feküdt; egyesek fölé hajoltak, mások térdeltek. Az uralkodót tanácsadói és tábornokai vették körbe, s jelen volt még Argon, a királyné, Kendrick, Godfrey… még Gwendolyn is. Virrasztás volt ez, Thor egy család magánügyébe tolakodott be éppen.

A helyiségben komor hangulat uralkodott, az arcokon zord kifejezés ült. MacGil párnákra támaszkodott, Thor megkönnyebbülten látta, hogy él – legalábbis még.

Mindenki egyszerre fordult feléjük, megdöbbenve Thor és Reece váratlan felbukkanásán. Thor realizálta, mennyire sokkolhatta a jelenlévőket, hogy ők egyszeriben megjelentek itt a szoba közepén, betoppanva a kőfalba vágott titkos ajtón.

– Ez az a fiú! – kiabálta valaki a sokadalomból, felállt, és gyűlölködve mutatott Thorra. – Ő az, aki próbálta megmérgezni a királyt!

Őrök siettek feléje a szoba minden sarkából. Thornak fogalma sem volt, mit tegyen. Legszívesebben sarkon fordult volna, hogy menekülőre fogja, de tudta: szembe kell néznie a dühös tömeggel, muszáj kibékülnie a királlyal. Így hát összeszedte minden bátorságát, miközben az őrök egyre közeledtek. A mellette álló Khron vicsorgott, óva intve a támadókat.

Thor egyszeriben érezte, hogy elönti a hőség, erő áramlik át rajta; önkéntelenül felemelte fél karját, az őrök felé tartotta a tenyerét, és feléjük irányította az energiát.

Döbbenten látta, hogy mind megállnak menet közben, tőle alig egy méterre megtorpannak, mintha szó szerint megdermedtek volna. Akármi is volt a Thorban növekvő erő, megóvta őt a támadóktól.

– Hogy merészelsz betörni ide, és varázslatot használni, te kölyök?! – kiabálta a kardját kirántva Brom tábornok, a király fővezére. – Nem elég, hogy egyszer már megpróbáltál végezni a királyunkkal?

Kardjával a kezében Thor felé közeledett, a fiú pedig érezte, hogy elönti az erő, jobban, mint valaha. Egyszerűen lehunyta a szemét, és összpontosított. Megérezte Brom kardjának energiáját, az alakját, a pengéjét, és valahogyan eggyé vált vele. Az elméjével ráparancsolt, hogy dermedjen meg.

Brom megtorpant, elkerekedett szemmel állt.

– Argon! – perdült meg a tábornok kiabálva. – Most azonnal állítsd le ezt a varázslatot! Állítsd le ezt a kölyköt!

A druida kilépett a tömegből, és lassan hátratolta a csuklyáját. Fürkésző, lángoló tekintettel meredt Thorra.

– Nem látom okát, hogy megállítsam – felelte Bromnak.

– Nem ártó szándékkal jött.

– Megőrültél? Kis híján végzett a királyunkkal!

– Mondod te – felelte Argon. – Én nem így látom.

– Hagyjátok! – szólt egy reszelős, mély hang.

Mindenki MacGil felé fordult, aki felült az ágyon. Ködös tekintettel nézett a csődületre. Láthatóan nagy erőfeszítésébe került a beszéd.

– Beszélni akarok a fiúval. Nem ő döfött le. Láttam a támadóm, egy férfi arcát, valaki más volt. Thor ártatlan.

A sokadalom lassan lehiggadt, így Thor is, és lassan kiengedte őket elméje uralma alól. Az őrök elhátráltak, gyanakodva nézték Thort, mintha a fiú egy idegen világ szülötte lett volna, és vonakodva dugták vissza kardjukat a hüvelybe.

– Beszélni akarok Thorral – mondta MacGil. – Négyszemközt. Menjetek ki! Mind!

– De felség! – ellenkezett Brom. – Tényleg nem tartod ezt veszélyesnek? Biztonságos kettesben maradnod a fiúval?

– Egy ujjal se nyúljatok Thorhoz! – parancsolta MacGil.

– Most pedig hagyjatok magunkra! Mindenki távozzon! A családom is.

A szobára nyomasztó csönd borult, ahogy az emberek egymást bámulták, láthatóan nem tudták, mi tévők legyenek. Thor földbe gyökerezett lábbal állt, alig volt képes felfogni ezt az egészet.

A többiek, beleértve a királyi családot, egyesével elhagyták a szobát, Reece magával vitte Khront. A helyiség, amely pillanatokkal ezelőtt még tele volt emberekkel, egyszeriben üresen maradt.

Az ajtó bezárult. Thor és a király kettesben maradtak, egyedül voltak a csöndben. A fiú el sem bírta hinni. Nem voltak rá szavak, mennyire fájt látnia a királyt így heverni az ágyon, ilyen sápadtan, ekkora kínok között. Nem tudta, miért, de szinte úgy érezte, mintha részben ő maga is ott haldoklana, azon az ágyon. Mindennél jobban vágyott arra, hogy az uralkodó felépüljön.

– Gyere ide, fiam – szólt MacGil gyengén, rekedten, suttogásnál alig hangosabban.

Thor fejet hajtott, és a királyhoz sietett, letérdelt az ágy mellett. Az uralkodó ernyedten feléje nyújtotta a karját, Thor megcsókolta a kézfejét.

A fiú felnézett, és látta, hogy MacGil gyengén mosolyog rá. Thor meglepetten érezte, hogy patakzik a könnye.

– Felséges királyom – kezdte hadarva Thor, mert már nem bírta magába fojtani –, kérlek, higgy nekem: nem én akartalak megmérgezni. Csupán azért tudtam a méregről, mert álmodtam róla. Valamilyen erő sugallta, amit nem értek. Csak figyelmeztetni akartalak. Kérlek, higgy nekem…

MacGil feltartotta a kezét, és Thor elhallgatott.

– Tévedtem, hogy bűnösnek hittelek – szólt a király. – De erre csak akkor jöttem rá, amikor az orgyilkos leszúrt. Te csupán az életemet próbáltad menteni. Bocsáss meg nekem! Te hűséges voltál hozzám. Talán te vagy udvarom egyetlen hű tagja.

– Bárcsak tévedtem volna! – felelte Thor. – Bár biztonságban lennél! Bár illúziónak bizonyultak volna az álmaim, bár ne esett volna bajod! De talán valóban tévedtem. Talán felépülsz.

MacGil a fejét csóválta.

– A végét járom – mondta Thornak. A fiú nagyot nyelt, remélve, hogy az uralkodó téved, bár megérezte: igazat szól.

– Tudod, ki követte el ezt a szörnyűséget, felséges úr? – tette fel Thor a kérdést, amely az álma óta nem ment ki a fejéből. El sem tudta képzelni, ki és miért akarná meggyilkolni a királyt.

MacGil felnézett a mennyezetre, kimerülten pislogott.

– Láttam az arcát. Jól ismerem azt az arcot. De valamiért képtelen vagyok hozzá nevet párosítani. – Visszafordult Thor felé. – Most már nem számít. A végét járom. Akárki keze által halok is meg, a vég ugyanaz. Most már csak az számít – szólt, majd kinyújtotta a kezét, és olyan erővel ragadta meg Thor csuklóját, ami meglepte a fiút –, hogy mi történik, miután meghalok. Ez a királyság király nélkül fog maradni.

MacGil átható pillantást vetett Thorra, amelyet a fiú nem igazán tudott értelmezni. Nem egészen értette, mit mond az uralkodó, mit vár tőle – ha egyáltalán vár valamit. Legszívesebben rákérdezett volna, de látta, milyen nehezen lélegzik MacGil, és nem akart közbeszólni.

– Argonnak igaza volt veled kapcsolatban – folytatta a király, és lassan elengedte Thor karját. – Sokkal nagyobb dolgokra vagy hivatott, mint én.

Thor megborzongott az uralkodó szavai hallatán. Nagy dolgokra hivatott? Nagyobbakra, mint a király? A fiú már azt a puszta gondolatot sem bírta felfogni, hogy MacGil királynak egyáltalán eszébe jutna őróla beszélgetni Argonnal. És a tény, hogy a druida azt jósolta, Thor nagyobb dolgokra hivatott, mint az uralkodó… Mégis mit jelenthet ez? MacGil király talán csak félrebeszélt élete utolsó pillanataiban?

– Okkal választottalak téged… Okkal akartam, hogy a

családom része légy. Tudod, hogy mi ez az ok? Thor a fejét csóválta, iszonyúan tudni akarta a választ.

– Nem tudod, miért akartam, hogy te és csakis te légy itt velem az utolsó pillanataimban?

– Sajnálom, uram – csóválta a fejét Thor. – Fogalmam sincs.

MacGil haloványan mosolygott, lassan lecsukódott a szeme.

– Messze innen van egy csodálatos vidék. A Vadonon túl. A sárkányok birodalmán túl. Az a vidék a druidák földje. Az édesanyád otthona. Oda kell menned, hogy megleld a válaszokat.

MacGil tágra nyitotta a szemét, heves tekintettel meredt a fiúra, Thor egyszerűen nem értette, miért.

– Ezen múlik a királyságunk sorsa – tette hozzá MacGil.

– Te nem hasonlítasz a többiekre. Különleges vagy. Amíg meg nem érted, ki vagy, a királyságunkban sosem lesz béke.

MacGil lehunyta a szemét, egyre nehezebben vett levegőt, minden lélegzeténél hörgött. Szorítása lassan enyhült Thor csuklóján, a fiú pedig szinte már nem is látott a könynyeitől. Szédelgett mindattól, amit a király mondott, hiába igyekezett megérteni a hallottakat. Alig bírt koncentrálni. Jól hallotta egyáltalán?

MacGil suttogni kezdett, ám olyan halkan, hogy Thor alig tudta kivenni a szavakat. Az uralkodó fölé hajolt, hogy a füle közelebb legyen a szájához.

A király még egyszer utoljára felemelte a fejét, és egy végső erőfeszítéssel így szólt:

– Bosszulj meg!

Aztán egyszeriben megdermedt. Néhány pillanatig mozdulatlanul hevert, majd feje oldalra csuklott, szeme tágra nyílt, tekintete üveges volt.

Meghalt.

– NE! – üvöltötte Thor.

Olyan hangosan jajveszékelhetett, hogy az őrök is felfigyeltek rá, mert egy szempillantás múlva kitárult mögötte az ajtó, és Thor hallotta, amint több tucat ember rontott be nagy zajjal a helyiségbe. Elméje egy zugában felfogta, hogy mozognak körülötte. Tompán hallotta, hogy megszólalnak a harangok, újra és újra. A harangzúgás felvette a halántékában lüktető vér ritmusát. Ám minden elhomályosult, és másodpercekkel később már forgott vele az egész szoba.

Thor elájult, tehetetlenül rogyott a kőpadlóra.

Hatodik Fejezet

Feltámadt a szél, Gareth arcába süvöltött, a királyfi felnézett, az első felkelő nap halvány fényében pislogott, hogy ki ne csorduljon a könnye. Alig hajnalodott, ezen a félreeső helyen, a Kolvian-szirt szélén mégis több száz ember gyűlt már össze: a király családtagjai, barátai és magas rangú alattvalói. A lehető legközelebb húzódtak, remélték, hogy részt vehetnek a temetésen. Kész hadsereg állt mögöttük, visszatartva a tömegeket: Gareth látta, hogy sok ezer ember figyeli a szertartást a távolból, és a csődület egyre nő. A jelenlévők arcán őszinte gyász ült. Annyi bizonyos, hogy az édesapját szerette a népe.

Gareth és a szűk család többi tagja félkörben állt az uralkodó holtteste mellett, amely palánkokon feküdt egy gödör felett, ahová a ráerősített kötelekkel készültek leengedni. Argon a tömeg előtt állt mélyvörös talárjában, amelyet csakis temetéseken vett fel. Csuklyája miatt alig látszott az arca, ahogy lenézett a király holttestére. Gareth kétségbeesetten próbálta kifürkészni és értelmezni a druida arckifejezését, rájönni, mit tud Argon. Vajon tudja, hogy Gareth miatt halt meg a király? És ha igen, vajon elárulja a többieknek? Vagy mindent a sorsra bíz?

Gareth balszerencséjére az az idegesítő kisfiú, Thor, tisztázta magát a vádak alól; nyilván nem szúrhatta le a királyt, miközben börtönbe volt zárva. Arról nem is beszélve, hogy maga a király jelentette ki, hogy Thor ártatlan. Ettől Gareth még rosszabb helyzetbe került. Máris megalakult egy tanács az ügy kivizsgálására, a gyilkosság minden egyes részletének alapos tanulmányozására. Gareth dübörgő szívvel állt a többiek között, lebámulva a tetemre, amelyet hamarosan leeresztenek a földbe; legszívesebben ő maga is a föld alá süllyedt volna.

Csak idő kérdése, hogy a nyom Firthhöz vezessen – és amint ő lelepleződik, Garethet is magával fogja rántani. A királyfi tudta, gyorsan kell cselekednie, hogy elterelje a tanács figyelmét, muszáj mást gyanúba kevernie. Nem tudhatta, a körülötte lévők nem őt gyanúsítják-e máris. Bár valószínűleg fölöslegesen aggódott, mert ahogy körülnézett, nem látott senkit, aki őt figyelte volna. Mellette állt három fivére, Reece, Godfrey és Kendrick; a húga, Gwendolyn; és az édesanyja, aki gyásztól elgyötört arccal, dermedten figyelte a temetést; apjuk halála óta teljesen más embernek tűnt, még beszélni is alig volt képes. Gareth úgy hallotta, hogy amikor az asszony értesült a hírről, történt vele valami, egyfajta bénulás. Fél arca mozdulatlanná vált, és ha megszólalt, túl lassan ejtette a szavakat.

Az özvegy mögött álltak a királyi tanács tagjai, Gareth az arcukat fürkészte: Brom, a fővezér és Kolk, a légió vezetője álltak legelöl, mögöttük sorakozott apja számtalan tanácsadója. Mind tettették, hogy lesújtja őket a gyász, de Gareth átlátott rajtuk. Tudta, hogy ez a sok ember, a tanácstagok, tanácsadók és tábornokok – valamint a mögöttük álló öszszes nemes, meg uraság – a legkevésbé sincs lesújtva. Látta az arcukon a becsvágyat. A hatalomvágyat. Ahogy a király tetemére meredtek, Gareth érezte, hogy mindannyian azon tűnődnek: ki fogja megkaparintani a trónt.

Gareth maga is ezen gondolkozott. Mi történhet egy ilyen zavaros gyilkosság után? Ha a király halála az eredeti elképzelés szerint, gyorsan és egyszerűen esett volna meg, s a gyanú hamar valaki másra terelődik, akkor Gareth terve tökéletesnek bizonyult volna: ő foglalhatná el a trónt. Elvégre is ő a törvényes elsőszülött fiú. Az apja Gwendolynra ruházta át a hatalmat, ám azon az összejövetelen senki más nem volt jelen a testvéreken kívül, és a király nem iktatta törvénybe a kívánságát. Gareth ismerte a tanácsot, tudta, milyen komolyan veszik a törvényt. Törvényes megerősítés nélkül a húga nem uralkodhat.

Tehát ez is azt támasztotta alá, hogy Gareth a trónörökös. Ha a jogszerű eljárás zajlik le – márpedig a királyfi elszánta magát, hogy gondoskodik erről –, akkor rászáll a hatalom. Ezt diktálta a törvény.

Abban biztos volt, hogy a testvérei szembe fognak szállni vele. Fel fogják emlegetni az apjuk által összehívott találkozót, és valószínűleg erősködni fognak, hogy Gwendolynnak kellene uralkodnia. Kendrick nem fogja megpróbálni magához ragadni a hatalmat – túlságosan nemes lelkű. Godfrey-t az egész nem érdekli. Reece túl fiatal. Gwendolyn jelentette Gareth számára az egyetlen valós fenyegetést. A királyfi azonban optimista volt: úgy vélte, a tanács nem bírná elfogadni, hogy egy nő – ráadásul egy kamasz lány – uralja a Gyűrű Királyságát. És mivel a király nem iktatta törvénybe, hogy Gwendolyn a trónörökös, a tanácsnak tökéletes kifogása lesz a lány elutasítására.

Kendrick azonban mégiscsak fenyegetést jelentett. Elvégre is Garethet mindenki gyűlölte, míg Kendricket imádták a közemberek, a katonák. A körülményeket figyelembe véve megvolt rá az esély, hogy a tanács Kendricket ülteti a trónra. Gareth tudta, a lehető leghamarabb magához kell ragadnia a hatalmat, hogy annak segítségével minél előbb eltaposhassa Kendricket.

Valami megrántotta a kezét, lenézett: a kötél marta a tenyerét. Rádöbbent, hogy elkezdték leengedni az apja koporsóját; a testvéreire pillantott, mindannyian kötelet fogtak, mint ő, és lassan eresztették vele apjukat a földbe. A koporsó oldalra billent Gareth felé, mivel nem a többiekkel egy időben engedte a kötelet. A királyfi gyorsan megragadta a kötelet a másik kezével is, és eresztett rajta, amíg a koporsó végre egyenesbe nem állt. Tessék, még holtában sem volt képes megfelelni az apjának.

Távoli harangzúgás hallatszott a kastélyból, Argon előrelépett, és felemelte a tenyerét.

– Itso ominus domi ko resepia…

A Gyűrű elveszett nyelvén, az uralkodók nyelvén szólt, amelyet ősei ezer éven át használtak. Garethbe már kisfiúként beleverték ezt a nyelvet magántanárai – és szüksége is lesz rá, amint trónra lép.

Argon váratlanul elhallgatott, felnézett, egyenesen Garethre bámult. A királyfinak a hideg futkosott a hátán, a druida átható tekintete mintha a veséjébe látott volna. Gareth elpirult, belegondolt, hogy talán az egész királyság őket figyeli: vajon tudja valaki, miért bámulja Argon? A druida tekintetéből azt olvasta ki, hogy tisztában van az apja halálában játszott szerepével. A varázsló azonban titokzatos volt, sosem avatkozott bele az emberek sorsának alakulásába. Vajon el fogja hallgatni Gareth titkát?

– MacGil király jó és igazságos uralkodó volt – mondta Argon lassan, mély és fennkölt hangon. – Ősei büszkeségére és becsületére vált, gazdagabbá és békésebbé tette ezt a királyságot, mint előtte bármely uralkodónk. Isten úgy akarta, hogy életét idő előtt oltsák ki. Azonban komoly és jelentős örökséget hagyott hátra. Rajtunk áll, hogy méltók legyünk az örökségéhez. – Szünetet tartott. – A Gyűrű Királyságát minden oldalról komoly, halálos fenyegetés övezi. A Szakadékon túl barbárok és emberevő vadak hordái dúlnak, és minket csupán energiapajzsunk véd tőlük. A Gyűrűn belül, a Felföld túloldalán egy olyan klán él, amely veszélyt jelent ránk. Példátlan jólétben és békében élünk; ám a biztonságunk csupán átmeneti. Miért vették el tőlünk az égiek a királyt élete virágjában? Egy ilyen jó és bölcs és igazságos királyt? Miért az volt a sorsa, hogy így gyilkolják meg? Mind csupán bábok, játékszerek vagyunk a sors kezében. Még hatalmunk csúcsán is a föld alatt végezhetjük. Az embernek nem arra a kérdésre kell választ lelnie, hogy mit akar, hanem arra: ki akar lenni?

Argon lehajtotta a fejét, és Gareth tenyerét ismét marta a kötél, ahogy teljesen leeresztették a koporsót; nagy puffanással ért földet.

– NE! – sikoltott valaki.

Gwendolyn. A lány hisztérikusan rohant a sírgödör széléhez, mintha bele akarná vetni magát. Reece utánaszaladt, és megragadta, visszatartotta. Kendrick is odalépett hozzájuk, hogy segítsen.

Gareth azonban egyáltalán nem sajnálta a lányt; sokkal inkább fenyegetve érezte magát. Ha Gwendolyn a föld alá vágyik, ő el tudja intézni.

Bizony, de még mennyire, hogy el tudja.

Thor alig egy méterre állt MacGil király koporsójától, figyelte, ahogy leeresztik a földbe, és alig bírta a látványt. Az uralkodó csodálatos végső nyughelyet választott ki magának: a királyság legmagasabb szirtjének peremén temették el, olyan magas helyen, amely mintha a felhők közé nyúlt volna. Maguk a felhők narancssárga, zöld, sárga és rózsaszín árnyalatot öltöttek, miközben az első nap egyre magasabbra hágott az égen. A világ azonban ködbe borult, amely csak nem akart feloszlani, mintha maga a birodalom is gyászolt volna. A fiú mellett álló Khron nyüszített.

Thor rikoltást hallva felpillantott, és látta, hogy Estopheles köröz fölöttük, és a magasból néz le rájuk. A fiú még mindig kába volt; alig bírta elhinni az elmúlt pár nap eseményeit vagy azt, hogy most itt áll, a királyi család körében, és figyeli, amint a földbe eresztik a holttestét e férfinak, akit oly gyorsan megszeretett. Ez az egész egyszerűen lehetetlennek tűnt. Épp csak megismerte a királyt, az első férfit, akit igazán apjának érezhetett, de máris elvesztette. Egyre csak a király utolsó szavai jártak a fejében:

Te nem hasonlítasz a többiekre. Különleges vagy. Amíg meg nem érted, ki vagy, a királyságunkban sosem lesz béke.

Mit jelenthet ez? Kicsoda ő, Thor valójában? Mitől lenne különleges? Honnan tudta ezt a király? Mi köze a Királyság sorsának Thorhoz? Vagy a király talán csak félrebeszélt?

Messze innen van egy csodálatos vidék. A Vadonon túl. A sárkányok birodalmán túl. Az a vidék a druidák földje. Édesanyád otthona. Oda kell menned, hogy megleld a válaszokat.

Honnan ismerte MacGil király az édesanyját? Honnan tudta, hol él az asszony? És miféle válaszokkal szolgálhat Thor anyja? A fiú mindig is azt hitte, hogy az édesanyja meghalt – felvillanyozta a gondolat, hogy talán életben van. Jobban elszánta magát, mint valaha, hogy felkutatja, megtalálja az anyját. Hogy rátalál a válaszokra, felfedezi, kicsoda ő, és mitől különleges.

Miközben a harangok zúgtak, és MacGil testét lassan leeresztették a sírba, Thor a sors kegyetlen fintorán gondolkodott: miért láthatja a jövőt, miért volt tanúja e nagy férfi meggyilkolásának, ha semmi ereje nincs, hogy megakadályozza? Bizonyos szempontból azt kívánta, bár semmit se látott volna előre mindebből, bár ne tudta volna, hogy mi fog történni; bár lehetne ártatlan kívülálló, mint mindenki más, aki egy nap arra ébredt, hogy a király meghalt. Most úgy érezte, része volt a király halálában. Valamiért bűntudata volt, mintha többet kellett volna tennie.

Azon tűnődött, vajon mi lesz most a Királysággal. A király nélküli királysággal. Ki fog uralkodni? Csak nem Gareth, ahogy mindenki sejtette? Thor ennél rosszabbat el sem tudott volna képzelni.

Thor a tömeget fürkészte, az ország minden sarkából összegyűlt nemesek és uraságok komor arcát figyelte: tudta, hogy mind nagy hatalmú emberek, és az alapján, amit Reece mesélt, a birodalmon nyugtalanság ült. Akaratlanul is azon tűnődött, vajon melyikük lehet a gyilkos. Ezeket az arcokat elnézve bármelyiküket gyanúsnak találhatta. Tudta, hogy ezek a férfiak mind a hatalomért versengenek. Csak nem bomlik majd a Királyság darabokra? Csak nem fordulnak egymás ellen az egyes csapatok? Mi lesz vajon a saját sorsa? És mi lesz a légióval? Talán feloszlatják? Talán az egész hadsereget feloszlatják? Az Ezüstlovagok nem lázadnának fel, ha Gareth kerülne trónra?

És mindazok után, ami történt, a többiek vajon tényleg elhiszik majd, hogy Thor ártatlan? Vagy kényszeríteni fogják, hogy térjen vissza a falujába? Nagyon remélte, hogy nem így lesz. Imádta az itteni életét; mindennél jobban szeretett volna itt maradni, ebben a városban, a légióval. Azt akarta, hogy minden maradjon a régiben, hogy semmi se változzon meg. Csupán napokkal ezelőtt a Királyság szilárdnak és öröknek tűnt; az ember elhitte, hogy MacGil az örökkévalóságig fog ülni a trónon. Ha valami, ami ilyen biztos és stabil, váratlanul teljesen összeomolhat – hát mit remélhet akkor az egyszerű ember? Thor most már semmit sem érzett tartósnak.

Thor szíve megszakadt, amint meglátta, hogy Gwendolyn megpróbálja a sírba vetni magát apja mellé. Reece viszszatartotta, közben pedig szolgák siettek a gödör mellé, és nekiláttak belelapátolni a földet, mialatt Argon folytatta a szertartásos kántálást. Felhő haladt át az égen, egy pillanatra eltakarta a napot, és Thort hűvös szellő csapta meg az egyébként gyorsan forrósodó nyári reggelen. Nyüszítést hallott, lepillantott a lábánál kuporgó Khronra, aki felnézett rá.

Thor nem igazán tudta, mi lesz ezután, de abban az egyben biztos volt: beszélnie kell Gwennel. Muszáj elmondania neki, mennyire sajnálja ezt az egészet, mennyire felzaklatta őt is a király halála, muszáj megértetnie a lánnyal, hogy nincs egyedül. Még ha Gwen úgy is dönt, hogy soha többé nem akarja látni őt, tudnia kell, hogy Thort hamis vád érte, hiszen nem csinált semmit abban a bordélyházban. Egy lehetőséget akart, csupán egyetlen lehetőséget, hogy tisztázhassa magát, mielőtt Gwen végleg eltaszítja magától.

Ahogy az utolsó lapátnyi föld is a sírra hullott és a harangok egyre csak zúgtak, a tömeg átrendeződött: ameddig a szem ellátott, hosszú sorokban kígyóztak az emberek a szirten, kezükben egy szál fekete rózsával. Azért álltak sorba, hogy elhaladhassanak a király sírhantja mellett. Thor előrelépett, letérdelt, és a virágok egyre növekvő halmára helyezte a maga rózsáját. Khron vinnyogott.

A tömeg lassan szétvált, mindenfelé nyüzsögtek az emberek. Thor észrevette, hogy Gwendolyn kirántja magát Reece szorításából, és hisztérikusan elrohan a sírtól.

– Gwen! – kiabált utána Reece.

A lány azonban vigasztalhatatlan volt. Átvágott a tömött sokaságon, és a szirt peremén futásnak eredt egy földúton. Thor nem állhatta, hogy ilyen állapotban látja; muszáj volt megpróbálnia beszélni vele.

Thor maga is átvágott a tömegen, sarkában Khronnal, ide-oda kanyarogva az emberek között, próbálta követni és utolérni Gwent. Végre kiért a sokaságból, és megpillantotta a rohanó lányt, aki addigra már messze járt.

– Gwendolyn! – kiáltotta.

A királylány nem állt meg, így Thor üldözőbe vette, lélekszakadva rohant, Khron tartotta vele a lépést. A fiú egyre gyorsabban futott, már alig kapott levegőt, de végül sikerült leküzdenie a kettőjük közti távolságot.

Megragadta a lány karját, hogy megállítsa. Gwen feléje pördült, szeme vörös volt és könnyben úszott, hosszú haja az arcához tapadt. Lerázta magáról a fiú kezét.

– Hagyj békén! – kiabálta. – Látni sem akarlak! Soha többé!

– Gwendolyn – szólt könyörögve Thor –, nem én öltem meg az apádat. Semmi közöm a halálához. Ő maga mondta. Hát nem érted? Próbáltam megmenteni az életét, eszem ágában sem volt bántani őt.

A lány igyekezett menekülni, ám Thor megmarkolta a csuklóját, és nem eresztette. Nem ereszthette el – ezúttal nem. Gwen továbbra is rángatta a kezét, de már nem próbált elszaladni. Lefoglalta a sírás.

– Tudom, hogy nem te ölted meg – zokogta. – Ám ettől még nem vagy jó ember. Hogy merészelsz idejönni, hogy merészelsz hozzám szólni azok után, hogy megszégyenítettél mindenki előtt? Hogy merészelsz épp most zargatni?

– De hát nem érted? Semmit sem tettem abban a bordélyházban. Hazugság volt az egész. Semmi sem igaz belőle. Valaki megpróbálja besározni a nevemet.

Gwen résnyire szűkített szemmel meredt rá.

– Ezek szerint a lábad sem tetted be abba a bordélyházba? Thor hezitált, nem tudta, mit is feleljen.

– De, bementem oda. A többiekkel.

– És azt állítod, hogy nem mentél be egy szobába egy idegen nőszeméllyel?

Thor lesütötte a szemét, zavarba jött, fogalma sem volt, hogyan válaszoljon.

– De, azt hiszem, bementem, de…

– Semmi de – fojtotta belé a szót Gwen. – Ezek szerint beismered. Undorító vagy. Többé nem érdekelsz.

Arckifejezése zaklatottról dühösre változott. Abbahagyta a sírást, sütött róla a harag. Lehiggadt, nagyon közel lépett Thorhoz, és így szólt:

– Soha többé nem akarlak látni. Soha, de soha. Megértetted? Fogalmam sincs, hova tettem az eszemet, hogy rád pazaroltam az időmet. Anyámnak igaza volt. Te csak egy közember vagy. Nem vagy méltó hozzám.

Szavai Thor lelkébe martak. Úgy érezte magát, mintha leszúrták volna.

Eleresztette a lány csuklóját, több lépést tett hátra. Talán Altonnak mégis igaza volt. Talán ő csak egy újabb játékszer volt Gwen szemében.

Szó nélkül sarkon fordult, Khronnal az oldalán elindult a Gwennel ellenkező irányba, és érkezése óta most először azon tűnődött, vajon nem vesztett-e el itt mindent.