A Kiràlyok Sorsa

Harmadik Fejezet

Thor belerohant az éjszakába, átnyargalt Királyudvarhely háborgó utcáin, megdöbbentette a városban uralkodó felbolydulás. Az utcák zsúfolásig voltak tömve, zaklatott emberek sokasága sietett ide-oda. Többen fáklyát emeltek a magasba, bevilágítva az éjszakát, hátborzongató árnyékokat vetve az arcokra, miközben a kastély harangjai megállás nélkül kongtak. A mély hang percenként egyszer zendült, és Thor tudta, mit jelent ez: halált. A halál harangjai zúgtak. És az egész Királyságban csupán egyetlen személy volt, akiért ezen az éjszakán a harangok szólhattak: a király.

Thor zakatoló szívvel gondolt a királyra. Lelki szemei előtt felvillant az álma. Hát igaz lett volna?

Muszáj volt megtudnia. Kinyújtotta a kezét, megragadta az első mellette elmenő személyt, egy fiút, aki az ellenkező irányba szaladt.

– Hova mész? – faggatta Thor. – Mi ez a felfordulás?

– Hát nem hallottad? – kiabálta a fiú kétségbeesetten.

– A királyunk haldoklik! Leszúrták! Királykapu előtt gyülekeznek az emberek, próbálnak friss hírekhez jutni. Ha az uralkodó meghal, mind elveszünk! El tudsz képzelni egy országot király nélkül?

Ezzel a fiú ellökte magától Thor kezét, megfordult, és továbbrohant az éjszakába.

Thor csak állt ott, bár dübörgött a szíve, és nem akarta tudomásul venni az őt körülvevő valóságot. Álmai, előérzetei: mindez nem csupán képzelgés volt. Előre látta a jövőt. Már kétszer is. És ez megrémítette. Komolyabb ereje volt, mint hitte, és úgy tűnt, napról napra növekszik. Hová vezethet mindez?

Földbe gyökerezett a lába, próbálta kitalálni, merre induljon. Elmenekült a börtönből, de most fogalma sem volt, hova menjen. Nem kétséges, hogy perceken belül őt keresi majd a király teljes őrsége – és talán egész Királyudvarhely. A tény, hogy elmenekült, talán csak még inkább a bűnösségét bizonyítja majd. Ugyanakkor az is tény, hogy MacGilt akkor szúrták le, amikor Thor börtönben volt… Ez nem tisztázná a vád alól? Vagy pont emiatt tűnhet az összeesküvés részesének?

Thor nem kockáztathatta meg, vajon hisznek-e neki. A Királyságban nyilvánvalóan senki sem volt nyitott a józan ész szavára: mintha körülötte mindenki csak véres bosszúra szomjazott volna. És előbb-utóbb valószínűleg maga Thor lenne a bűnbak. Tudta, hogy menedéket kell keresnie, olyan helyet, ahol meghúzhatja magát a botrány alatt, és ahonnan tisztázhatja a nevét. Tudatában volt annak, hogy a biztonság kedvéért jó messzire kéne mennie innen. El kellene menekülnie, meghúznia magát a falujában… vagy még messzebb, olyan távol innen, amennyire csak lehet.

Thor azonban nem akarta a legbiztonságosabb megoldást választani; az nem rá vallott volna. Itt akart maradni, bizonyítani az ártatlanságát, és megőrizni a légióban elnyert helyét. Nem volt gyáva, nem szokott megfutamodni. Legfőképp pedig látni akarta MacGilt, mielőtt még a király meghal – feltéve persze, hogy még életben volt. Muszáj volt látnia a királyt. Úrrá lett rajta a bűntudat, amiért képtelen volt megakadályozni a merényletet. Miért kárhoztatott arra, hogy előre lássa a király halálát, ha semmit sem tehet ellene? És a látomása miért mérgezésről szólt, ha a királyt végül leszúrták?

Ahogy Thor ezen tűnődött, hirtelen eszébe jutott Reece. Reece az egyetlen, akiben megbízhat, ő nem adná a hatóságok kezére, sőt, talán még menedéket is nyújthat neki. Érezte, hogy Reece hinne neki. Ő tudta, hogy Thor valóban apjaként szereti a királyt, és ha bárkinek esélye van a fiú ártatlanságának bizonyítására, az Reece. Meg kell őt keresnie.

Futásnak eredt a sikátorokon át, ide-oda kanyarogva haladt a tömeggel szemben, egyre távolodva a Királykaputól, a kastély felé sietve. Tudta, hol van Reece szobája – a keleti szárnyban, közel a városfalhoz –, és remélte, hogy a barátja épp ott tartózkodik. Ha odabent van, Thornak talán sikerül felhívnia magára a figyelmét, és Reece esetleg segíthet neki bejutni a kastélyba. Thort nyomasztotta a balsejtelem, hogy ha még sokáig időzik itt, az utcán, akkor nemsokára felismerik. És ha ez a tömeg ráismer, darabokra tépi.

Miután a nyári éjszakán végigrohant az utcákon, megmegcsúszva a sárban, végre elérte a külső bástyafalat. A kőfal tövébe húzódott, annak mentén futott végig, közvetlenül az éberen figyelő őrök alatt, akik pár méterenként álltak a bástyán.

Ahogy Reece ablakának közelébe ért, lehajolt, és felkapott egy sima felületű kavicsot. Szerencsére az egyetlen fegyver, amelyet elfelejtettek elvenni tőle, a jó öreg, megbízható parittyája volt. Előhúzta a derékszíjából, belehelyezte a kavicsot, majd elhajította.

Hibátlanul célzott: a kő átrepült a kastély fala fölött, egyenesen be Reece szobájának nyitott ablakán. Thor hallotta, ahogy a kavics a szoba falának koccan, aztán várt, a fal tövébe kuporodva, hogy észre ne vegye az őrség, amelynek tagjai összerezzentek a zaj hallatán.

Néhány másodpercig nem történt semmi, és Thor szíve elszorult, arra gondolt, hogy Reece talán nincs is a szobájában. Tudta, ha tényleg ez a helyzet, akkor kénytelen lesz elmenekülni a városból; itt nem számíthat más biztos menedékre. Visszatartotta a lélegzetét, dübörgött a szíve, miközben várt, és a nyitott ablakot figyelte.

Mintha egy örökkévalóság telt volna el, s Thor már éppen elfordulni készült, amikor meglátta, hogy egy alak kidugja a fejét az ablakon, két kézzel a párkányra támaszkodik, és értetlen arckifejezéssel néz körül.

Thor kihúzta magát, tett előre néhány lépést, és magasra nyújtott karral integetni kezdett.

Reece lenézett, észrevette. Felismerés villant az arcán, amely a fáklyafényben még odalentről is jól látszott, és Thor megkönnyebbülten nézte, ahogy öröm ül ki a képére. Ebből tudta: Reece nem fogja beárulni.

A királyfi jelzett neki, hogy várjon, Thor pedig visszasietett a falhoz, leguggolt a tövében, épp amikor az egyik őr felé fordult.

Thor nem is tudta, mennyi ideig várt, ugrásra készen, hogy bármelyik pillanatban meneküljön az őrség elől, mire végre megjelent Reece: kirontott a külső fal egyik ajtaján, és zihálva körülnézett, míg meg nem látta Thort.

Odasietett a barátjához, és átölelte. Thor majd kiugrott a bőréből örömében. Nyüszítést hallott, lenézett, és boldogan pillantotta meg a Reece inge alá rejtett Khront. A párduckölyök kis híján kiugrott az ing alól, így Reece fogta, és átadta Thornak.

Khron – az egyre csak növekvő fehér párduc, aki Thornak köszönhette az életét –, a fiú karjába vetette magát. Thor átölelte, a kölyök pedig vinnyogott, nyüszített és a fiú arcát nyalogatta.

Reece elmosolyodott.

– Miután börtönbe kerültél, próbált követni, úgyhogy magamhoz vettem, hogy baja ne essék.

Thor hálásan szorította meg Reece alkarját. Aztán elnevette magát, mert Khron egyre csak az arcát nyalogatta.

– Te is hiányoztál nekem, kölyök – nevetett, és megpuszilta a kis párducot. – De most csönd legyen, különben lefülelnek az őrök!

Khron elhallgatott, mintha csak megértette volna az utasítást.

– Hogy szöktél meg? – kérdezte Reece meglepetten.

Thor vállat vont. Nem igazán tudta, mit is mondhatna. Továbbra sem szívesen beszélt a képességeiről, amelyeket nem értett. Nem akarta, hogy csodabogárnak véljék.

– Csak a szerencsén múlt, azt hiszem – felelte. – Lehetőség adódott a szökésre, úgyhogy kihasználtam.

– El sem hiszem, hogy a csőcselék nem tépett szét – ámult Reece.

– Sötét van – vágta rá Thor. – Nem hiszem, hogy bárki is felismerhet. Legalábbis egyelőre.

– Tisztában vagy vele, hogy a Királyság minden katoná

ja téged keres? Tudod, hogy apámat leszúrták? Thor komoly arccal bólintott.

– Fel fog épülni?

Reece elcsüggedt.

– Nem – felelte komoran. – Haldoklik.

Thor úgy le volt sújtva, mintha a saját édesapjáról lenne szó.

– Ugye tudod, hogy semmi közöm nem volt a merénylethez? – kérdezte reménykedve. Senki más véleménye nem érdekelte, de a legjobb barátjának, MacGil legkisebb fiának muszáj volt tudnia, hogy ártatlan.

– Hát persze – felelte Reece. – Különben nem állnék itt.

Thort elöntötte a megkönnyebbülés, és hálásan szorította meg Reece vállát.

– De a Királyságban senki más nem fog hinni neked

– tette hozzá Reece. – Messzire kell menned innen, hogy biztonságban lehess. Megkapod a leggyorsabb lovamat és a kellő készleteket, hogy a lehető legmesszebb menekülhess.

Ki kell várnod, hogy elcsituljon mindez, hogy megkerüljön az igazi gyilkos. Jelenleg senki sem gondolkodik józanul. Thor a fejét rázta.

– Nem mehetek el – erősködött. – Attól bűnösnek tűnnék. Muszáj tudatnom mindenkivel, hogy nem én tettem. Nem futamodhatok meg a baj elől. Bizonyítanom kell az ártatlanságomat.

Reece is a fejét csóválta.

– Ha itt maradsz, megtalálnak. Megint börtönbe csuknak… aztán kivégeznek… már ha nem gyilkol meg egyből a csőcselék.

– Vállalnom kell a kockázatot – felelte Thor.

Reece hosszú, szigorú pillantást vetett rá, és arckifejezése aggodalmasról csodálóvá vált. Végül lassan bólintott.

– Büszke vagy. És ostoba. Nagyon ostoba. Ezért kedvellek. Thorra mosolygott. A fiú viszonozta.

– Muszáj beszélnem apáddal – mondta Thor. – Muszáj elmagyaráznom neki, szemtől szemben, hogy nem én voltam, hogy semmi közöm ehhez az egészhez. Ha úgy dönt, hogy elítél, ám legyen. De muszáj beszélnem vele. Tudnia kell az igazat. Csak ennyit kérek tőled.

Reece komoly képpel vette szemügyre a barátját. Mint-ha egy örökkévalóság telt volna el, mire végre bólintott.

– Be tudlak juttatni hozzá. Ismerek egy titkos átjárót. A szobájához vezet. Kockázatos… és ha egyszer bejutsz, magadra leszel utalva. Nem lesz kiút. Én akkor már semmit sem tehetek majd érted. Az életedbe kerülhet. Biztos, hogy vállalod ezt a kockázatot?

Thor a végletekig elszántan bólintott.

– Hát jó – mondta Reece, majd hirtelen előrántott egy köpenyt, és odahajította Thornak. A fiú elkapta a köpenyt, meglepetten nézett le rá; rá

döbbent, hogy Reece nyilván eleve így tervezte a dolgot. Amikor felnézett, Reece rámosolygott.

– Tudtam, hogy amilyen lökött vagy, itt akarsz majd maradni. Nem is vártam mást a legjobb barátomtól.

Negyedik Fejezet

Gareth fel-alá járkált a szobájában, felidézte az est eseményeit, teljesen úrrá lett rajta a szorongás. Képtelen volt elhinni a lakomán történteket, hogy minden terve dugába dőlt. Alig bírta felfogni, hogy az az ostoba fiúcska, a kívülálló Thor valamiképpen rájött a mérgezős tervére… sőt, annak a kis senkinek sikerült megakadályoznia, hogy az uralkodó igyon a kehelyből. Gareth visszagondolt a pillanatra, amikor látta, hogy Thor felugrik, kiveri a király kezéből a kelyhet, amikor hallotta, hogy a kehely a kőre zuhan, amikor figyelte, hogy a bor a padlóra ömlik, s vele úszik el a maga összes álma és vágya.

Abban a pillanatban Garethnek vége volt. Összeomlott minden, amiért élt. És amikor az a kutya lefetyelt a borból, majd döglötten esett össze, Gareth tudta, hogy neki is befellegzett. Vesztét érezte, előre látta, hogy leleplezik, és életfogytiglani börtönre ítélik, amiért megkísérelte megölni az apját. Vagy még rosszabb: talán kivégzik. Hatalmas ostobaságot művelt. Nem lett volna szabad végrehajtania a tervet, nem kellett volna elmennie ahhoz a boszorkányhoz.

Legalább gyorsan cselekedett, miután kudarcba fulladt a merénylet: kockázatot vállalva talpra ugrott, és elsőként vádolta meg Thort. Így utólag visszanézve büszke volt magára, hogy ilyen sebesen reagált. Az adott pillanatban megszállta az ihlet, és legnagyobb meglepetésére sikerrel járt. Az őrök elrángatták Thort, utána pedig a lakoma hangulata szinte teljesen lecsillapodott. Persze már semmi sem volt ugyanaz, de legalább úgy tűnt, mindenki a fiút gyanúsítja.

Gareth csak imádkozni tudott, hogy így is maradjon. Évtizedek teltek el, mióta legutóbb merényletet kíséreltek meg MacGil ellen, így Gareth aggódott, hogy nyomozás lesz, a király ki akarja majd vizsgáltatni az esetet. Visszanézve ostobaságnak tűnt mérgezéssel próbálkozni. Az apja legyőzhetetlen volt. Gareth ezt igazán tudhatta volna. Túl nagyra tört. Most pedig nem bírt szabadulni az érzéstől, hogy csak idő kérdése, míg rá nem vetül a gyanú árnyéka. Elszánta magát: muszáj megtennie minden tőle telhetőt, hogy bizonyítsa Thor bűnösségét, és kivégeztesse, mielőtt még késő lenne.

Az igaz, hogy legalább egy kissé jóvátette a vétkét: a kudarcot vallott kísérlet után elvetette a merénylet gondolatát. Ettől igencsak megkönnyebbült. Miután tanúja volt terve csődjének, rádöbbent: a lelke mélyén nem is kívánja apja meggyilkolását, nem akarja, hogy vére a kezéhez tapadjon. Így nem lesz belőle király. Talán sosem lesz ő az uralkodó. Ám a ma este történései után megbékélt ezzel a gondolattal. Legalább szabad lesz. Tudta, képtelen lenne elviselni a nyomást, ha ismét keresztül kéne mennie ezen: a titkok, a hazudozás, az állandó szorongás, hogy lelepleződik… Mindez túl sok volt neki.

Ahogy egyre csak fel-alá járkált, miközben az est lassan éjszakába hajlott, lassan kezdett lenyugodni. Már épp lehiggadt, és lefekvéshez készülődött, amikor hirtelen zajt hallott, s ahogy az ajtó felé fordult, az kitárult. Firth rontott be rajta, elkerekedett szemmel és feldúltan, úgy vetette be magát a szobába, mint akit üldöznek.

– Halott! – kiáltotta Firth. – Meghalt! Megöltem. Vége! A férfi hisztérikusan ordítozott, és Garethnek fogalma sem volt, miről beszél. Csak nem részeg?

Firth fel-alá rohangált a szobában, rikoltozott, sírt, égnek emelte két karját – és Gareth ekkor vette észre, hogy tenyere vérben úszik, sárga inge csupa vörös folt.

Gareth szíve elszorult. Firth meggyilkolt valakit. De kit?

– Kicsoda halott? – faggatta. – Kiről beszélsz?

Firth azonban hisztérikus volt, nem bírt a kérdésre koncentrálni. Gareth odaszaladt hozzá, határozottan megszorította a vállát, és megrázta.

– Felelj!

Firth kinyitotta a szemét, és rábámult, egy vad ló tekintetével.

– Apád! A király! Halott! Végeztem vele! Szavai hallatán Gareth úgy érezte, mintha az ő szívébe döftek volna kést.

Tágra nyílt szemmel bámult vissza, megdermedt, egész teste elzsibbadt. Eleresztette a férfit, tett egy lépést hátra, levegő után kapkodott. A sok vér láttán elhitte, hogy Firth igazat beszél. Fel sem bírta fogni. Firth? A lovászinas? A leggyengébb barátja? Tényleg megölte az apját?

– De hát… hogy lehetséges ez? – hördült fel Gareth. – Mikor?

– A szobájában történt – felelte Firth. – Most, az imént. Leszúrtam.

Gareth kezdte felfogni a hallottakat, és összeszedte magát: észrevette a nyitott ajtót, odarohant, hogy becsukja, ám előbb meggyőződött róla, hogy van-e őr a közelben. Szerencsére a folyosó üres volt. Becsapta az ajtót, és bezárta a vastag vasretesszel.

Visszasietett a szoba túlsó felébe. Firth még mindig hisztérikus állapotban volt, és Gareth tudta, muszáj lenyugtatnia. Muszáj volt választ kapnia a kérdéseire.

A vállánál fogva megragadta a fiút, maga felé fordította, és kézfejjel képen legyintette, hogy abbahagyja a hisztériázást. Firth végre ráfigyelt.

– Mondj el mindent! – utasította Gareth hűvösen. – Mondd el, pontosan mi történt! Miért tetted ezt?

– Hogyhogy miért? – értetlenkedett Firth. – Hiszen meg akartad ölni. A mérgezős terved nem vált be. Azt hit-tem, segíthetek neked. Azt hittem, ezt akarod.

Gareth a fejét csóválta. Megragadta Firth ingét, és megrázta, újra és újra.

– Miért tetted?! – üvöltötte.

A királyfi érezte, hogy egész világa összeomlik. Döbbenten fogta fel, hogy lelkiismeret-furdalás gyötri apja halála miatt. Nem értette. Mindössze órákkal ezelőtt semmit sem akart jobban, mint holtan látni a királyt, ahogy megmérgezetten elterül az asztalnál. Most viszont apja halálának gondolata úgy lesújtotta, mintha a legjobb barátját veszítette volna el. Úrrá lett rajta a bűntudat. A lelke mélyén tényleg nem kívánta az apja halálát – főleg nem így. Nem Firth keze által. És nem penge által.

– Nem értem – siránkozott Firth. – Csupán órákkal ezelőtt te magad próbáltad megölni. A mérgezett kehellyel. Azt hittem, hálás leszel!

Saját magát is meglepve Gareth meglendítette a kezét, és nagy pofont kevert le Firthnek.

– Nem mondtam, hogy tedd ezt! – csattant fel. – Egy szóval sem mondtam, hogy tégy ilyesmit. Miért ölted meg? Nézd meg magad! Csupa vér vagy. Most mindkettőnknek végünk van. Csak idő kérdése, hogy az őrök elfogjanak.

– Senki sem látott – bizonygatta Firth. – Direkt őrségváltás idején lopóztam be a szobájába. Senki sem vett észre.

– És hol a fegyver?

– Nem hagytam ott – felelte Firth büszkén. – Nem vagyok ostoba. Megszabadultam tőle.

– És milyen kést használtál? – kérdezte Gareth, fejét törve a lehetséges következményeken. A bűntudatot aggodalom váltotta fel; aprólékosan végiggondolta, milyen nyomokat hagyhatott maga után ez a szerencsétlen idióta, számításba vett minden részletet, ami saját személyéhez vezethet.

– Olyat, amit nem lehet azonosítani – büszkélkedett Firth. – Egy sima, hétköznapi kést. Az istállóban találtam. Volt ott négy másik, mind ugyanolyan. Nem lehet azonosítani – ismételte.

Garethnek elszorult a szíve.

– Rövid kés volt, vörös nyéllel és íves pengével? A falra

volt akasztva, a lovam mellett? Firth bólintott, láthatóan elbizonytalanodott. Gareth dühösen meredt rá.

– Te ostoba! Az a kés könnyen azonosítható!

– De hát nem volt rajta jelzés! – ellenkezett Firth ijedt, remegő hangon.

– A pengén nincs is jel… de a markolaton igen! – kiabálta Gareth. – A nyélen! Nem nézted meg elég gondosan. Te ostoba! – Előrelépett, elvörösödött. – A markolat tövébe belevésték a lovam szimbólumát. Bárki, aki jól ismeri a királyi családot, rájöhet, hogy az a kés az enyém.

Firthre bámult, aki szóhoz sem jutott. Gareth legszívesebben megölte volna.

– Mit csináltál vele? – faggatta a királyfi. – Mondd,

hogy nálad van! Mondd, hogy magaddal hoztad! Kérlek! Firth nagyot nyelt.

– Gondosan megszabadultam tőle. Soha senki nem ta

lálhatja meg. Gareth grimaszt vágott.

– Pontosan hova lett?

– Ledobtam az aknán, ami a kastély szennygyűjtőjébe vezet. Azt óránként ürítik, a folyóba öntik a tartalmát. Ne aggódj, fenséges uram! A kés már a folyó fenekén van.

Váratlanul megszólaltak a kastély harangjai, Gareth pedig megfordult, és a nyitott ablakhoz rohant, elöntötte a pánik. Kinézett, meglátta odakint a tömeget és a káoszt, a kastélyt sokadalom vette körbe. A harangzúgás csak egyetlen dolgot jelenthetett: Firth nem hazudott. Meggyilkolta a királyt.

Gareth érezte, hogy elönti a jeges rémület. Fel nem foghatta, hogy ilyen óriási rémtettet okozott. És hogy pont Firth hajtotta végre ezt a szörnyűséget.

Hirtelen dörömböltek az ajtón, majd a királyi őrség több tagja rontott be a szobába. Gareth abban a pillanatban biztos volt benne, hogy őt jöttek letartóztatni.

Legnagyobb meglepetésére azonban megtorpantak, majd vigyázzba álltak.

– Uram, apádat leszúrták. Lehet, hogy egy orgyilkos van a kastélyban. Mindenképpen maradj itt a szobádban, ahol biztonságban vagy. A király súlyosan megsebesült.

Gareth hátán felállt a szőr az utolsó szó hallatán.

– Megsebesült? – ismételte, és szinte torkán akadt a szó.

– Ezek szerint még mindig életben van?

– Igen, uram. Isten segedelmével felépül majd, és elmondja, ki művelte ezt a szörnyűséget. Apró főhajtás után az őrök kisiettek a helyiségből, becsapva maguk után az ajtót. Garethen úrrá lett a düh, megragadta Firth vállát, átráncigálta a szobán, és nekilökte a kőfalnak.

Firth elkerekedett szemmel bámult rá, rémültnek tűnt, szóhoz sem jutott.

– Mit tettél? – üvöltötte Gareth. – Most mindkettőnknek végünk!

– De hát… de… – dadogott Firth. – De hát biztos voltam benne, hogy meghalt!

– Sok mindenben vagy biztos – felelte Gareth –, és egyikben sincs igazad! – Eszébe jutott valami. – A tőr! – szólt. – Muszáj visszaszereznünk, mielőtt még késő lenne.

– De hát megszabadultam tőle, fenség – ellenkezett Firth. – Már elmosta a folyó!

– Bedobtad a szennyvízgyűjtőbe. Az nem jelenti, hogy már a folyóban van.

– De valószínűleg ott van! – makacskodott Firth.

Gareth nem állhatta tovább a fiú idióta hebegését. Otthagyta, kirohant az ajtón, de Firth a sarkába lihegett.

– Veled megyek. Megmutatom, pontosan hova dobtam

– mondta.

Gareth megállt a folyosón, megfordult, és Firthre meredt. A fiú csupa vér volt, Gareth megdöbbent, hogy az őrök nem vették észre. Csakis a szerencsén múlott. Firth nagyobb teher volt, mint valaha.

– Ezt csak egyszer mondom el – mordult rá Gareth. – Azonnal menj vissza a szobádba, öltözz át, és égesd el a ruháidat! Szabadulj meg a vér minden nyomától! Aztán tűnj el a kastélyból! Ma éjjel maradj távol tőlem! Megértetted?

Ellökte magától Firtht, aztán megfordult, és elrohant. Végigfutott a folyosón, lesietett a kőből kifaragott csigalépcsőn, a kastély legalsó szintje, a szolgák helye felé tartott.

Végre leért az alagsorba, berontott a szolgák közé, többen feléje kapták a fejüket. A szolgák épp hatalmas bödönöket sikáltak, nagy lábasokban forralták a vizet. A téglakemencékben óriási tüzek lobogtak, és a piszkos kötényt viselő szolgák verejtékben úsztak.

A helyiség túlsó végében Gareth megpillantotta a hatalmas szennyvízgyűjtőt, amelybe egy aknából percenként zubogott a mocsok.

A királyfi a legközelebbi szolgához sietett, és kétségbeesetten megragadta a karját.

– Mikor ürítettétek utoljára a szennygyűjtőt? – kérdezte.

– Csupán percekkel ezelőtt vitték ki a folyóhoz, fenség.

Gareth sarkon fordult, kivágtatott a helyiségből, végigrohant a kastély folyosóin, felszaladt a csigalépcsőn, és kisietett a hűvös éjszakába.

Átrohant a gyepen, zihálva nyargalt a folyó felé.

A part közelébe érve búvóhelyet keresett, elrejtőzött egy nagy fa mögé. Figyelte, ahogy két szolga felemeli a nagy vasedényt, és a sebes sodrású folyóba ürítik.

Nem vette le róluk a szemét, végignézte, ahogy fejjel lefelé fordították az edényt, és miután mindent kiürítettek belőle, elindultak vele vissza a kastély felé.

Gareth csak ekkor nyugodott meg végre. Senki sem vette észre a kést. Most már a folyó sodrára volt bízva, a víz elmosta a semmibe. Ha az apja ma éjjel meghal, nem ma-rad nyom, ami a gyilkoshoz vezethetne.

Vagy talán mégis?