A Bátrak Lázadása

HARMADIK FEJEZET

Kyra lassan lépdelt visszafelé Argos kapuinak irányába, magán érezve közben apja katonáinak tekintetét és szégyen pirította arcát. Félreértette Theosszal való kapcsolatát. Bután azt gondolta, tudja majd irányítani a sárkányt… Azonban most mindenki számára világossá vált, hogy nincs valódi ereje a sárkány felett, igazából erőtlen. Hirtelen olyanná vált a szemükben, mint a többi harcos, vagy nem is harcos, csak egy fiatal lány, aki háborúba vezette az embereket, de most, hogy elhagyta a sárkánya már nem nyerhetik meg a háborút.

Mit fognak most rólam gondolni? Még abban sem volt biztos, hogy ő maga mit gondoljon. Theos nem miatta jött? A sárkány csak saját maga miatt szállt harcba? Van egyáltalán bármilyen varázsereje?

A lány megkönnyebbült, amikor az emberek végre másfelé néztek, visszatérve saját dolgaikhoz, összegyűjtve a fegyvereket, készülve a háborúra. Fel és alá rohangásztak összegyűjtötték a Lord emberei után maradt kincseket: a teli szekereket, a szétszéledt lovakat, a halomba hordott pajzsokat és páncélokat, amelyek acéljának csengése messze hallatszott. A sürgő-forgó emberek feje felett a hó továbbra is esett, az ég egyre sötétedett, kevés vesztegetni való idejük volt.

- Kyra – szólította meg egy ismerős hang.

A lány a hang irányába fordult és Anvint pillantotta meg, mosolygó arccal, amint felé közeledett. Tisztelettel tekintett a lányra, ugyan azzal a kedvességgel és melegszívűséggel, mint ahogy mindig is. Átkarolta a lány vállát, szakálla alatt szélesen mosolyogva, majd egy csillogó új kardot tartott elé, amelynek pengéjén pandesiai szimbólumok sorjáztak.

- A legjobb acél, amint az elmúlt években láttam – jelentette ki széles vigyorral. - Neked köszönhetően most már elég fegyverünk van egy háború elkezdéséhez. Sokkal félelmetesebbé tettél minket.

Kyrának jól estek a szavai, mint mindig, de most nem tudta elűzni a rosszkedvet, ami rátelepedett sem pedig a kétségeit, amiért a sárkány faképnél hagyta. A lány vállat vont.

- Én nem csináltam semmit. Theos volt.

- Theos miattad jött vissza – hívta fel rá a figyelmét. Kyra felpillantott a szürke égre, amely most üres volt és csalódottan megrázta a fejét.

- Nem vagyok biztos benne.

Mindketten az eget nézték a hosszú csendben, amelyet csak a szél susogása tört meg.

- Apád már vár rád – sóhajtott fel végül Anvin, a maga komoly hangján.

Kyra Anvinnal együtt sétált, csizmájuk alatt megroppant a hó és a jég végigkísérve őket az egész udvaron. Több tucat katona mellett haladtak el, akik hosszú idő óta most pihentek meg először. Figyelte őket, ahogy nevetnek, viccelődnek és isznak, miközben gyűjtik össze a fegyvereket és a különböző értékeket. Olyanok voltak, mint a gyerekek Hallow napján.

Más emberek sorban álltak és gabonás zsákokat adogattak egymásnak, szekereket töltve, még más kocsikon fegyverek csörögtek. Olyan magasan voltak feltornyozva a fegyverek, hogy némelyik leesett a kocsiról és a katonáknak kellett visszadobálniuk őket. A különböző, csordultig rakott szekerek sorban hagyták el az erődöt és indultak Volis felé, míg mások apja parancsára más irányt vettek. A lánynak némi vigaszt nyújtott a látvány, kevésbé érezte rosszul magát, hogy kirobbantotta a háborút. Legalább nem ellátmány nélkül kell belevágniuk az elkövetkező hónapok csatáinak.

Egy sarkon befordulva Kyra észrevette az apját, akit a katonái vettek körbe és buzgón vizsgáltak vagy egy tucatnyi fegyvert, várva a vezér jóváhagyására. Az apja megfordult közeledtére és intett az embereinek, hogy hagyják őket magukra.

A vezér Anvinra pillantott, aki megtorpant egy pillanatra, mint aki nem biztos, hogy most mennie, vagy mardia kell-e, de a csendes, határozott pillantásból kiolvasta, hogy most neki is távoznia kell. Anvin megfordult és csatlakozott a többiekhez, egyedül hagyva a lányt az apjával. Kyra is meglepett volt, hiszen előtte sosem kérte az apja, hogy távozzon.

Ahogy rá pillantott ugyanazt a kifürkészhetetlen tekintett látta, amelyet a katonák között öltött magára vezérként, és nem azt az apai bensőséges arcát, amelyet annyira ismert és szeretett. Az apja miközben lepillantott rá, egyszeriben idegesség fogta el, ahogy számtalan dolog cikázott át a fején: vajon büszke rá? Vajon csalódott, hogy belerángatta őket ebbe a harcba? Bántja vajon, hogy Theos elhagyta, magára hagyva a hadseregét is?

Kyra arra várt, hogy apja megtörje végül a hosszúra nyúlt csendet. Ő egyelőre nem tudott többet mondani, túl sok minden változott meg kettejük között, túl gyorsan. Úgy érezte, hogy egy éjszaka alatt nőtt fel, változott meg az események által és úgy tűnt nem tudják mi is köti össze őket valójában. Még mindig az apja volt, akit annyira szeretett, és aki történeteket olvasott fel neki éjszakába nyúlóan? Vagy már csak a parancsnoka?

Az apa ott állt, a lányát nézve, de nem szólt semmit. Kyra rájött, hogy a férfi nem fog megszólalni és nem töri meg a köréjük fonódott súlyos csendet. Egyedül a szél fütyülése és a fáklyák sercegése hallatszott, amit a katonák gyújtottak meg az éj közeledtével. Kyra végül nem bírta tovább a hallgatást.

- Ezt mind visszaviteted Volisba? - kérdezte, amint egy szekér elhaladt mellettük, tele kardokkal.

Apja a szekér felé fordult, megvizsgálva azt, mintha most ocsúdott volna fel merengéséből. Nem nézett a lányára, inkább a szerkeret nézte fejcsóválva.

- Volis nem tartogat mást számunkra csak halált – jelentette ki bánatosan, mély meggyőződéssel. – Most délre megyünk.

Kyra meghökkent.

- Délre?

Apja csak biccentett.

- Esephusba.

Kyra szívét izgalom öntötte el, amint maga elé képzelte Espehus ősi erődjét a tenger fölé magasodva, amely a legnagyobb szomszédjuk volt délen. Még izgatottabb lett, amikor rájött, hogyha apja oda készül, akkor az csak egyet jelent: háborúra készül.

Apja biccentet, mint aki pontosan olvassa a gondolatait.

- Nem fordulhatunk már vissza - tette hozzá.

Kyra úgy nézett az apjára, mint már nagyon régen nem: büszkeséggel. Nem az öntelt harcost látta, aki élete derekán egy biztonságos erődben múlatja az időt, hanem a bátor parancsnokot, akit valaha ismert, aki képes kockára tenni az életét egy jó ügyért.

- Mikor indulunk? - kérdezte kalapáló szívvel, készülve az első csatájára.

A lány meglepetten nézte apja tagadó fejmozdulatát.

- Mi nem indulunk - javította ki. – Csak én és az embereim. Te nem.

A lány a szavak hatására teljesen összetört, mintha kést döftek volna a szívébe.

- Képes lennél hátrahagyni engem? - hebegte. - Azok után, ami történt? Mit kell még tennem, hogy bizonyítsak neked?!

Határozottan megrázta a fejét és a lány érezte a kemény tekintetből, hogy nem tudja jobb belátásra bírni.

- A nagybátyádhoz mész – jelentette ki az apja. Inkább hangzott parancsnak, mint kérésnek és ebből tudta, hogy most már katonaként tekint rá, nem a lányaként. És bármennyire is akarta, hogy elismerje az erejét, ez a bánásmód mélységesen bántotta.

Kyra mélyet lélegzett, nem akarta ilyen gyorsan feladni.

- De miért? - kérdezte.

Apja sokáig hallgatott, majd egy nagy sóhajjal belekezdett mondandójába.

- Olyan képességet… - kezdte habozva - birtokolsz, amit én nem értek. Olyat, amire szükségünk van, hogy megnyerjük a háborút. Olyat, amelyet csak a nagybátyád tud még erősebbé tenni.

Kinyúlt és jelentőségteljesen megfogta a lányt a vállánál fogva.

- Ha segíteni akarsz nekünk, ha segíteni akarsz a népünknek, akkor ezt kell tenned. Nincs szükségem még egy katonára. Különleges képességek kellenek, olyanok amilyeneknek te a birtokában vagy. Ilyen tudása másnak nincs.

A lány látta apja szemében a komolyságot, és miközben szörnyen érezte magát, hogy nem tarthat velük, egyben meg is nyugodott szavaitól, sőt kíváncsiság költözött a gondolatai közé. Kíváncsian várta, hogy milyen képességekre is gondol és a nagybátya ki is lehet valójában.

- Menj és tanuld meg, amit én nem tudok neked megtanítani – kérte, szinte utasította. - Térj vissza erősebben és segíts nekem győzni.

- Urba hosszú út vezet - tette hozzá. - Jó három napi lovaglás nyugatra, majd északi irányba. Egyedül kell átvágnod egész Escalonon. Gyorsan kell haladnod, lopakodva és elkerülve az utakat. Gyorsan elterjed majd mi történt itt és a pandesiai urak igencsak haragosak lesznek. Az utak veszélyt jelentenek számodra, így az erdőkben kell haladnod. Lovagolj északnak, egészen a tengerig és úgy haladj tovább, hogy végig látod. Ez lesz az iránytűd. Kövesd a partot és eljutsz Urba. Maradj távol a falvaktól és az emberektől. Ne állj meg. Ne mond el senkinek hová mész. Ne beszélj senkivel.

Erősen megragadta a lány vállait, és sürgetően nézett rá, megrémisztve őt.

- Megértettél engem? Ez egy veszélyes utazás lenne még egy férfinak is, hát még egy lánynak egyedül! Nem tudok senkit sem nélkülözni, hogy elkísérjen. Azt akarom, hogy erős légy, hogy végig tudd csinálni ezt egyedül. Képes vagy rá?

A lány hallotta a félelmet apja szavaiban, a szeretetet, amely majd széttépte őt. Biccentett egyet, büszkeséggel telve, hogy rábíz egy ilyen feladatot.

- Igen apám, megértettem - mondta büszkén.

A férfi fürkészve nézte őt, majd elégedetten bólintott. Lassan könny futotta el a szemét.

- Az összes emberem közül – kezdte kissé reszkető hangon -, az összes katonám közül rád van a legnagyobb szükségem. Nem a fivéreidre, nem is a legmegbízhatóbb katonáimra. Te vagy az egyetlen, az egyedüli, aki képes megnyerni ezt a háborút.

Kyra zavartnak és leterheltnek érezte magát, nem teljesen értette, hogy mire gondol a másik. Szólásra nyitotta éppen a száját, amikor mozgást észlelt mellettük.

Baylor közeledett, apja lovászmestere, a tőle megszokott mosollyal. Egy alacsony, köpcös ember, vastag szemöldökkel, sűrű hajjal, hencegő tekintettel. A lányra mosolyogott, majd megállt, várva a kapitány jóváhagyását.

Amaz biccentett és Kyra csodálkozva figyelte, mi történik. Kiváncsian a lovász felé fordult.

- El fogsz utazni – kezdte Baylor orrhangon. - Éppen ezért, szükséged lesz egy lóra.

Kyra a homlokát ráncolta zavarodottan.

- Nekem van lovam - válaszolta, majd arra a csodás lóra nézett, amelyen a csata közben lovagolt és most az udvar szélén volt kikötve.

Baylor elmosolyodott.

- Az nem ló – felelte enyhén becsmérlőn.

Baylor a parancsnokra nézett, aki bólintott, Kyra pedig próbálta kitalálni, hogy mit is történik éppen.

- Kövess – kérte, és már el is indult az istállók felé.

Kyra csak a távolodó hátát látta, majd apjára nézett, aki jóváhagyólag biccentett.

- Kövesd – unszolta. - Nem fogod megbánni.

A lány átkelt a hóval borított udvaron Baylorral, menet közben csatlakozott hozzájuk Anvin, Arthfael és Vidar. Együtt sétáltak az alacsony kőistállóhoz, amely a távolban állt. Menet közben Kyra a lovász szavain gondolkodott, hogy milyen lovat szán majd neki. Számára az egyik ló, olyan volt, mint egy másik.

Miközben közeledtek a terebélyes kőistálló felé, amely legalább száz lépésnyire volt, Baylor a lányhoz beszélt.

- Urunk lányának egy kiváló lóra van szüksége, hogy elvigye bárhova is akar menni.

Kyra szíve egyre gyorsabban vert, hiszen még sohasem kapott lovat Baylortól, amely egy olyan érdem volt, amelyben csak kevés harcos részesült. Mindig is szeretett volna kapni egyet, ha már elég idős lesz és kiérdemli. Ez egy olyan megtiszteltetés volt, amelyet még a fivérei sem érdemeltek ki.

Anvin büszkén bólintott.

- Megérdemled.

- Ha egy sárkánnyal tudsz bánni - tette hozzá Arthfael egy mosoly kíséretében -, akkor egy lovat is biztosan meg tudsz ülni.

Ahogy az istálló felé közeledtek, emberek egy csoportja szegődött melléjük, akik abbahagyták addig a fegyverek összegyűjtését és kíváncsian várták, mi történik majd. A két fivére Brandon és Braxton is csatlakozott hozzájuk, irigység tükröződött a szemükben Kyrát látván. Mikor észrevette őket, gyorsan másik irányba tekintettek, büszkén, mintha tudomást sem vennének róla. Szomorúan állapította meg, hogy nem is várt tőlük mást.

Kyra ismerős lépésekre lett figyelmes és örömmel vette észre, hogy barátja Dierdre is csatlakozott hozzájuk.

- Halottam, hogy elmész.

A lány új barátja oldalán haladt tovább, biztonságban érezve magát a jelenlétében. Eszébe jutott az az idő, amikor közösen raboskodtak a kormányzó cellájában, elszenvedve a különféle kínzásokat, majd pedig túlélték a menekülés. Különös kapocs jött létre a két lány között. Dierdre sokkal nagyobb szörnyűségen ment keresztül, mint ő. Látta a fekete gyűrűket a szeme alatt, szomorúság és szenvedés lengte őt körbe. Nem hagyhatja őt egyedül az erőben, döbbent rá. A sereg délre vonul, így Dierdre egyedül marad.

- Szükségem lenne egy útitársra – kezdte Kyra. Egy terv kezdett formálódni benne.

Dierdre rá emelte tekintetét, szeme tágra nyílt a meglepetéstől és széles mosolyban szökött az arcára.

- Reméltem, hogy szükséged lesz – kacagott fel.

Anvin homlokát ráncolva szólalt meg.

- Nem tudom, hogy apád megengedi-e - vetette közbe. - Fontos feladat elé nézel.

- Nem akarok közbeszólni - mondta Dierdre -, de egyébként is át kell kelnem Escalonon. Visszatérek az apámhoz és inkább nem utaznék egyedül.

Anvin a szakállát vakarta.

- Apádnak nem fog tetszeni. - mondta Kyrának. - Bajba sodorhat téged.

Kyra eltökélten Anvin csuklójára tette a kezét.

- Dierdre a barátom nyugtatta meg. - Nem hagyom el őt, ahogy te sem hagysz hátra senkit az embereid közül. Mit is mondtál nekem mindig? Senkit sem hagyunk hátra.

Kyra sóhajtott.

- Segítettem Dierdre-nek megmenekülni a börtönből, és ő is segített nekem. Az adósa vagyok. Sajnálom, de apám véleménye keveset számít most. Én kelek át Escalonon egyedül, nem ő. És a lány velem jön.

Dierdre csak mosolygott. Kyra mellé lépett és belékarolva büszkén folytatták együtt az útjukat. A lány jó ötletnek tartotta, hogy magával vigye az útra, és biztos volt benne, hogy jó döntést hozott, bármi is történjen.

Kyra látta, hogy fivérei a közelben haladnak mellettük és csalódottságot érzett, hogy nem akarták jobban védeni őt és nem ajánlották fel, hogy elkísérik őt. Állandóan versenyeztek csak vele. Szomorúan állapította meg, hogy mindig is ez jellemezte a kapcsolatukat, nem tudta megváltoztatni őket. Sokkal jobb volt náluk. Fivérei hősködése általában csak bajba sodorta őket.

- Én is szeretnék csatlakozni hozzád - mondta Anvin. - A gondolat, hogy egyedül szeled át Escalont nem hagy nyugodni - tette hozzá sóhajtva. - Apádnak viszont nagyobb szüksége van rám, mint bármikor eddig. Megkért, hogy tartsak vele délre.”

- Én is – szólalt fel Arthfael. - Én is csatlakoznék hozzád, de engem is délre szólít a kötelesség.

- Én hátra maradok és Volist védem majd a távollétében - tette hozzá Vidar.

Kyrát meghatotta a támogatásuk.

- Ne aggódjatok - válaszolta. - Három nap lovaglás áll előttem. Minden rendben lesz.

- Rendben lesz - kapcsolódott be Baylor is a beszélgetésbe, miközben közelebb lépett. - És az új lovad segítségedre lesz ebben.

Ezzel a lendülettel Baylor szélesre tárta az istálló ajtaját és a többiek által követve elindult befelé az alacsony kőépületben, amelyet megtöltött a lovak nehéz szaga.

Kyra szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz a nyirkos és hideg istállóban, amelyet a lovak izgatott hangja töltött be. Fel-alá nézelődött az istállóban és megpillantotta a leggyönyörűbb lovakat, amelyeket valaha is látott. Erősek, nagyok és csodálatos lovak voltak, feketék és barnák vegyesen, mindegyik bajnok a maga módján. Egy kész kincseskamra volt.

- A Lord emberei megőrizték maguknak a legjobbakat - magyarázta Baylor igazán elemében érezve magát a sorok között lépkedve. Megfogott egy lovat itt, megérintett egy másikat amott és úgy tűnt a lovak élettel telnek meg a jelenlétében.

Kyra lassan haladt, próbált mindent magába szívni. Mindegyik ló egy-egy műalkotás volt, nagyobbak voltak, mint amiket látott, szépségesek és erősek.

- Neked és a sárkányodnak köszönhetően ezek most már a mieink. - mondta Baylor. - Azt választod, amelyiket csak akarod. Apád lelkemre kötötte, hogy az első választás a tiéd.

A lány le volt nyűgözve. Ahogy az istállót tanulmányozta érezte milyen teher rakódik rá, tudva, hogy ilyen lehetőség csak egyszer adódik életében.

Lassan sétált, kezét a sörényeken futtatva, érezve puhaságukat és lágyságukat, erejüket. Nem tudott választani.

- Melyiket válasszam? - kérdezte a lovászt.

Ő csak mosolygott és a fejét ingatta.

- Egész életemben lovakat treníroztam - mondta. - Felneveltem őket. Egy dolog van, amit megtanultam, hogy nincs két egyforma ló. Az egyik gyors, a másik inkább kitartó, valamelyik erős még mások inkább teherhordók. Némelyik túl büszke ahhoz, hogy teherhordó legyen. És vannak, amelyek harcra termettek. Némelyik lovagi tornára való, mások harcolni akarnak, még mások hosszú háborúkra valók. Van, amelyik a legjobb barátod lesz, még mások elfordulnak tőled. Kapcsolatod egy lóval varázslatos dolog. Számítania kell rád és neked is rá. Válassz jól és a ló örökké melletted marad, háborúban és csatában egyaránt. Nem lehetsz jó harcos egy ló nélkül.

Kyra lassan sétált a lovak között, szíve izgatottan vert. Némelyik ránézett, némelyik elfordította a fejét, valamelyik nyerített és izgatottan dobolt a lábával, még mások nyugodtan álltak. Várta, hogy kialakul egyfajta kapcsolat közöttük, de nem történt semmi. Frusztráltnak érezte magát.

Ekkor hirtelen a lány bizsergést érzett a gerincében, mintha villám csapott volna belé. Olyan volt, mintha egy éles hang töltötte volna be az istállót, mintha azt mondták volna neki, hogy az az ő lova. Nem úgy hangzott, mint egy tipikus ló, sokkal mélyebb és erősebb hangja volt. A hang kitűnt a többi közül, mintha egy vad oroszlán próbált volna kitörni a ketrecéből. Egyszerre vonzotta és töltötte el ijedséggel.

Kyra a hang felé tartott az istálló végébe, ahol deszkák törtek szanaszét. Látta, hogy összetörik a karám, deszkák repültek mindenfelé és néhány ember sietett oda, hogy megpróbálják bezárni a törött kaput, amelyet a ló megpróbált összetörni patáival.

A lány odasietett a kavarodáshoz.

- Hová szaladsz? - kérdezte Baylor. - A legjobb lovak itt vannak.

Kyra figyelmen kívül hagyta őt, és egyre gyorsabban sietett, ahogy a szíve diktálta. Tudta, hogy őt hívja.

Baylor és s többiek igyekeztek utolérni a lányt, aki az istálló végéhez közeledet és amint odaért egyszerűen elállt a lélegzete. Egy lószerű lényt látott maga előtt, de kétszer akkora volt, mint a többi, a lábai olyan vastagok voltak, mint három fatörzs. Két kicsi, borotvaéles szarva volt, amelyek alig látszottak a füleitől. A szőre nem barna vagy fekete volt, mint a többinek, hanem skarlátvörös, még a szemei zölden izzottak. Közvetlenül őt nézte, amitől egyszerűen elállt a lélegzete. Meg sem tudott mozdulni.

A teremtmény magasan fölé tornyosult, miközben morgó hangot hallatott, kivillantva az agyarait.

- Milyen ló ez? - kérdezte Baylort suttogó hangon.

A lovász rosszallóan rázta a fejét.

- Nem ló ez - mondta homlokát ráncolva -, hanem egy fenevad. Egy szörny. Nagyon ritka. Egy Solzor. Pandesia távoli sarkából hozták. A Kormányzó trófeakánt tartotta. Nem tudta megülni ezt a teremtményt, senki sem volt képes rá. A Solzorok vad lények, nem lehet őket megszelídíteni. Gyere, csak ne pazarolod a drága idődet. Vissza a lovakhoz.

Kyra azonban földbe gyökerezve állt tovább, képtelen volt másfelé nézni. A szíve hevesebben vert mikor rájött, hogy a teremtmény rá várt.

- Ezt választom - monda a lovásznak.

Baylor és a többiek elsápadtak, és úgy tekintettek rá, mint egy őrültre. Ezt sugallta a döbbent csend is.

- Kyra - kezdte Anvin - apád sohasem engedné meg.

- Az én választásom, vagy sem? - kérdezte.

Anvin összeráncolta szemöldökét és csípőre tette a kezét.

- Ez nem egy ló - folytatta - hanem egy vadállat.

- Meg fog ölni téged- tette hozzá Baylor.

Kyra a lovász felé fordult.

- Nem te mondtad, hogy hallgassak a megérzéseimre? - kérdezte. - Nos, ide vezettek engem. Ez az állat és én összetartozunk.

A Solzor hirtelen felemelte a hatalmas lábait és összetört még egy fakaput, szilánkokat szórva szerte szét, menekülésre késztetve a katonákat. Kyra le volt nyűgözve. Egyszerre volt vad és féktelen, ugyanakkor lenyűgöző. Az állat túl nagy volt arra a helyre, túl nagy a fogsághoz és sokkal magasabb rendű a többiekhez képest.

- Miért neki kellene megkapnia? - kérdezte Brandon előrelépve, a többiek pedig félrehúzódtak előle. - Idősebb vagyok nála, magamnak akarom.

Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Brandon előreszaladt, hogy megfogja. Fel akart ugrani a hátára, és mikor felérkezett a Solzor felágaskodott és levetette őt a hátáról. Brandon keresztül repült az istállón és a falnak csapódott.

Most Braxton szalad előre, hogy ráüljön, ám az állat megrázta a fejét és felsértette a fiú karját az agyaraival.

Brandon vérző kezét szorítva, visítva szaladt ki az istállóból. Braxton miután lábra állt szintén futni kezdett, a Solzor éppen csak elvétette őt a következő harapással.

Kyra csak nyugodtan állt, minden félelem nélkül. Tudta, hogy vele másképp viselkedik majd. Érezte a kapcsolatot önmaga és a fenevad között, ugyanúgy, mint Theos esetében.

A lány hirtelen előrelépett, bátran a halálos agyarak sugarába. Meg akarta mutatni, hogy bízik a Solzorban.

- Kyra! - kiáltotta rá Anvin ijedten. - Lépj hátrébb!

A lány azonban figyelmen kívül hagyta őt. Csak állt és meredten nézett a fenevad szemébe.

A fenevad viszonozta a nézését, lassú morgó hangot eresztett ki a torkán, mintha tépelődne, hogy mit csináljon. Kyra belül reszketett a félelemtől, de nem hagyta, hogy a többiek ezt észrevegyék. Kényszerítette magát, hogy bátorságot sugározzon. Lassan emelte fel a kezét, előrelépett és megérintette a skarlátvörös bundát. Sokkal hangosabban mordult fel, vicsorítva az agyaraival és a lány jól érezte a benne rejlő haragot és frusztrációt.

- Engedjétek el a láncáról - parancsolta.

- Micsoda!? - csodálkozott egyikük.

- Nem túl bölcs dolog - tette hozzá Baylor, félelemmel a hangjában.

- Tegyétek, amit mondtam! – csattant fel a lány, érezve a növekvő erőt a hangjában, ahogy a fenevad akarata áramlott rajta keresztül.

A katonák kulcsokkal a kezükben szaladtak előre, hogy kinyissák a láncokat. Ezalatt a fenevad le sem vette mérges szemeit a lányról, vicsorgott, mintha el akarná ijeszteni.

Amint a láncok lehullottak, a vad dobolni kezdett a lábaival, mintha támadásra készülne.

De különös módon semmi nem történt. Csak bámult Kyrára, és haragja lassan megértésbe, szinte már csodálatba csapott át.

Lassan leengedte a fejét, egy apró gesztust téve, szinte észrevehetetlent, amelyet csak a lány látott. Kyra előre lépett, megragadta a sörényét és egy gyors mozdulattal felült a hátára.

Mindenkinek elállt a lélegzete a teremben. A fenevad megrázta magát és felágaskodott, de Kyra érezte, hogy ez a műsor inkább a többieknek szól. Nem akarta őt levetni a hátáról, csak megpróbált ellenszegülni, hogy kiderítse, kinél van az irányítás és meddig mehet el. Tudatni akarta a lánnyal, hogy ő vadnak született és senki sem törheti be.

Nem akarlak megszelídíteni, mondta a lány gondolatban. Én csak a társad akarok lenni a harcban.

A Solzor megnyugodott, még rúgkapált, de már nem olyan vadul, miközben hallgatta a lányt. Hamarosan abbahagyta a mozgást, nyugton maradt Kyra alatt, de a többiekre úgy morgott, mintha meg akarná őt védeni.

A lány nyugodtan ült a Solzor hátán, onnan nézett le a többiekre, a tengernyi tátott szájjal beámuló férfira.

Kyra lassan elmosolyodott, elöntötte a győzelem érzése.

- Ez – kezdte -, az én választásom. A neve pedig Andor.

Kyra kilovagolt Andor hátán a vár udvarának közepére, miközben apja katonái, ezek a harcban edzett férfiak, csodálattal nézték. Még egyikük sem látott ehhez foghatót.

Kyra könnyedén fogta a sörényt, megpróbálva nyugtatni a morgó állatot. Mialatt Baylor egy nyerget erősített a hátára, Kyra próbálta megtartani az egyensúlyát. Nem akart leszállni, mivel már most sokkal erősebbnek érezte magát attól, hogy ez a fenevad alatta volt, mint előtte bármikor.

Dierdre mellette lovagolt egy csodálatos kancán, amelyet a lovász választott neki. Együtt szelték át az udvart, amikor Kyra észrevette az apját a távolban, aki már a kapuban állt, várva őt. Ott állt az emberei gyűrűjében, akik félelemmel és csodálattal vegyesen nézték, ahogy megüli ezt az állatot.

A lány látta a szemükben a csodálatot és ez bátorsággal töltötte el. Ha Theos nem is tér vissza hozzá, most már van egy csodálatos társa.

Lepattant a nyeregből, amikor az apjához ért, Andor-t a sörényénél fogva vezette. Látta apja szemében a kétséget. A tekintette újra tudatosította benne, hogy nemcsak ő tartott ettől az utazástól. Egy rövid pillanatra a férfi leengedte marcona tekintetét és apai szeretettel tekintett a lányára. A lány látta rajta a küzdelmet, a tépelődést.

Pár lépéssel arrébb állt meg, szemben vele és a csend csak egyre nőtt, ahogy a katonák körbevették őket, hogy lássák a búcsúzást.

A lány rámosolyodott.

- Ne aggódj, apám. Erősnek neveltél.

Apja csak bólintott helyeslően megerősítésként, de a lány látta rajta, nem biztos magában. Ő mindenek felett mégis csak az apja volt.

Apja az eget kémlelte.

- Ha most eljönne érted a sárkányod - kezdte - akkor percek alatt átszelnéd Escalont. Vagy ami még jobb, meg tudna védeni bármilyen veszélytől, amely csak utadban áll.

Kyra szomorúan elmosolyodott.

- Theos elment, Apám.

Apja csodálkozó szemekkel nézett rá.

- Örökre? - kérdezte, olyan hangsúllyal, ahogy a hadurak szokták kérdezni az embereiket csata közben, olyan dolgokról, amelyet nem akarnak tudni, de meg kell kérdezni.

A lány lehunyta a szemét, miközben próbált válaszolni. Azt akarta, hogy Theos feleljen neki. De nem jött, csak néma csend. Csodálkozott, hogy valaha is volt valamilyen kapcsolata a sárkánnyal, vagy lehet csak képzelte az egészet.

- Nem tudom, Apám - mondta becsülettel.

A férfi csak biccentett, tudomásul véve a választ, úgy ahogy az emberek tudomásul vesznek dolgokat, ahogy vannak.

- Emlékezz arra, amit én… - kezdett bele az apja.

- KYRA! - hasított egy izgatott kiáltás a levegőben.

Kyra, ahogy a hang irányába tekintett az emberek szétváltak, és a szíve hevesen dobbant, amikor megpillantotta Aidant, amint épp átszalad a városkapun, nyomában Leóval, akivel az imént ugrottak le egy szekérről. A fiú egyenesen hozzá szaladt, meg-megcsúszva a havon, még Leo messze előtte szaladt, egyenesen a lány karjaiba.

A lány nevetett, ahogy Leo feldöntötte őt, miközben a mellkasán állt a négy lábával és az arcát nyalogatta. Mögöttük Andor morogni kezdett, védve a lányt. Ezt hallva Leo leugrott és visszamorgott a fenevadra. Mindketten félelem nélkül, egyformán védték a lányt, amit Kyra nagy megtiszteltetésnek érzett.

Felugrott és közéjük állt, Leót visszatartva.

- Rendben van Leo - mondta. - Andor a barátom. És Andor - tette hozzá felé fordulva -, Leo is a barátom.

Leo nyugodtan leült, de Andor folytatta a morgást, bár sokkal halkabban.

- Kyra!

A lány Aidan felé fordult, aki a karjaiba szaladt. Olyan erősen ölelte, amilyen erősen csak a kis kezével tudta. Jó érzés volt újra az öccsét látni, hiszen biztos volt benne, hogy nem látja őt többet. Ő volt az egyetlen a normális dolog az életében, ami megmaradt az elmúlt időszak viharos eseményei között, az egyetlen, ami nem változott.

- Hallottam, hogy itt vagy - mondta a fiú sietve - és gyorsan szereztem egy fuvart, hogy láthassalak. Olyan boldog vagyok, hogy újra látlak.

A lány szomorúan mosolygott.

- Sajnos nem sokáig maradok, öcsém.

A fiú arcán kétségek cikáztak.

- Elmész? - kérdezte kétségbeesetten.

Apja szólt közbe.

- Épp indulni készült a nagybátyához - magyarázta. - Engedd őt elmenni.

Kyra észrevette, hogy az ő nagybátyát mondta és nem azt, hogy a tiétek.

- Akkor vele tartok!

Apja csak a fejét rázta.

- Nem.

Kyra mosolyogva nézett le öccsére, aki olyan bátor volt, mint mindig.

- Apánknak máshol van rád szüksége - mondta.

- A csatamezőn? - kérdezte Aidan, várakozóan fordulva az apja felé. - Hallottam, hogy Esephus felé indulsz - tette gyorsan hozzá. - Én is menni akarok veled!

De ő csak a fejét rázta.

- Volisba kell menned - mondta. - Ott kell maradnod az embereim védelme alatt, akiket hátrahagyok. A csatamező nem neked való még. Majd legközelebb.

Aident elöntötte a pír a csalódottságtól.

- De én harcolni akarok, apám! - tiltakozott. - Nem kell, hogy őrizzenek a nőkkel és gyerekekkel együtt egy üres erődben.

A katonák halkan nevettek, de az apja továbbra is szigorúan nézett.

- Meghoztam a döntésemet - válaszolta kurtán.

Aiden a homlokát ráncolta.

- Ha nem mehetek Kyrával, sem pedig veled - kezdett bele a fiú -, akkor mi értelme volt a csatákról és a fegyverekről tanulnom? Mi célt szolgált akkor a kiképzésem?

- Növessz szőrt előbb a mellkasodon öcsém -, mondta Braxton nevetve, előlépve Brandonnal az oldalán.

A nevetés egyre hangosabb lett az emberek között, amitől Aidan teljesen elpirult, leforrázva állt a többiek előtt.

Kyra rosszul érezte magát, letérdelt az öccse elé, ránézett, miközben kezét az arcára tette.

- Te leszel a legjobb harcos mindközül - bátorította gyengéden, úgy hogy csak ő hallja. - Légy türelmes. Addig is, vigyázz Volisra. Neki is szüksége van rád. Hadd legyek rád büszke. Ígérem, visszatérek, és egy nap együtt küzdünk majd nagy csatákban.

Aidan meglágyult egy kicsit, majd előre dőlt és újra megölelte a nővérét.

- Nem akarom, hogy elmenj - mondta halkan. - Volt egy álmom rólad. Azt álmodtam… - vonakodva folytatta, mialatt a nővérére nézett -, hogy meghaltál.

Kyrát sokkolták a szavak, különösen a tekintet, ami a fiú szemében tükröződött. Teljesen letaglózta. Nem tudta, hogy mit mondjon. Anvin lépett előre és terített egy vastag bundát a lány vállára, hogy melegítse. Igaz jó öt kilót is kitett a súlya, de teljesen kizárta a szelet és elűzte a hideget a hátáról. A férfi mosolygott rá.