Egész nap játék

Tartalomjegyzék

Impresszum
Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.

© 2021 novum publishing

ISBN Könyv: 978-3-99107-594-3

ISBN e-book: 978-3-99107-595-0

Lektor: Sósné Karácsonyi Mária

Borítókép: Oksix | Dreamstime.com

Borítóterv, layout & szedés: novum publishing

Illusztráció: Farkas Annamária

www.novumpublishing.hu

Bevezető gondolatok

Néhány alapismeret

Óvodában alkalmazható dramatikus tevékenységfajták

A drámapedagógia lehetőségei
a személyiségfejlesztésben
Szociális készségek és attitűdök
A legnagyobb eredmények, amelyeket a drámapedagógia segítségével elérhetünk, a szociális nevelés terén mutatkoznak meg. Az együtt játszás már önmagában is segíti a közösséggé válást, amit csak erősíteni tudunk a tudatos játékválasztással.
Kapcsolatteremtés
– Kapcsolat a csoporttal
Adva van egy kiscsoportos korú gyermek, aki senkivel nem hajlandó kommunikálni, durván elhárít minden közeledést gyerektől, felnőttől egyaránt. Mit tehetünk ilyenkor?
Ne zaklassuk, de a játékkezdeményezéseket lehetőleg mellette vagy a közelében indítsuk! Látni fogjuk, hogy figyel, néha el is mosolyodik, ha azt hiszi, nem figyeljük. Ezután helyezkedjünk úgy, hogy „véletlenül” ő is bekerüljön a játéktérbe. Kínáljuk neki is oda a körbejáró tárgyat. Elsőre talán nem fogadja el, de belül nagyon vív önmagával, és pár nap múlva már nem tiltakozik. Az egyéni közeledést még elutasítja, a csoportét eltűri. (Ne felejtsük el, hogy új munkahelyen a felnőtt is előbb alakít ki egy felületes kapcsolatot a közösséggel, barátságokat csak később köt.) Ha bemegyek egy idegen gyerekcsoportba, egy jó közös játékkal előbb elfogadtatom magam, mintha mindenkivel egyénileg próbálnék ismerkedni. A fenti kiscsoportosnak is könnyebb, ha előbb a csoporthoz tartozást tapasztalja meg. Még meglapulhat személytelenül, de már közöttünk van. Egy játék után, amiben ha némán is, de részt vett, már nem fog annyira idegennek látni minket.
– Páros kapcsolatok
Ha a csoportot már elfogadja, kezdhetjük terelni a páros kapcsolatok felé a megfelelő játékokkal. Pl. séta a térben, jelre párosával beállni egy karikába. A mi kis félszegünk (vagy durván tiltakozónk) drukkolni fog, hogy álljon már be mellé is valaki. Még most is személytelen maradhat, de már ott vannak ketten egy karikában, és ez valamiféle összetartozást jelent.
A következő lépés az érintés. Itt már nem egy karikában állnak kettesével, hanem kézfogással alakítanak párt. Ez már nagy előrelépést jelent a gyermekünk esetében. Már be fog állni a körjátékokba, nem idegenkedik az érintéstől. És lassan – ő maga sem veszi észre – része lesz a közösségnek. A többiek nem a félrehúzódó duzzogót fogják benne látni, hanem a játszótársat, és ő sem kívülállóként szemléli a csoportot.
Fegyelem, önfegyelem
Aki csak rövid ideje alkalmazza a drámajátékot egy gyerekcsoportban, az is megfigyelheti a játék önszabályozó erejét. Ahhoz, hogy egy játékot jól végig tudjunk játszani, fegyelem szükséges – épp ezért nagyon alkalmasak a játékok a magatartásproblémák kezelésére is. A legszebb az egészben, hogy a szükséges fegyelmet nem mi csikarjuk ki a gyerekekből, hanem a játék hordozza magában. Nézzük meg ezt egy konkrét példán keresztül!
A Cipőcserés játéknál az elcserélt cipőket kell a „keresőnek” visszatenni tulajdonosaik elé. A gyerekek ülnek a székükön, és nem adhatnak semmilyen visszajelzést a keresőnek – nem nevetnek, nem szólnak, hogy másvalaki cipőjét kapták – pókerarccal várják ki a játék végét, amikor a kereső majd megkérdezi, hogy mindenki visszakapta-e a cipőjét.
Gondoljunk bele, mekkora önfegyelem kell ehhez a játékhoz! De mert a gyerekek fejben együtt dolgoznak a keresővel – ők is folyamatosan nyomon követik a cipők helyzetét –, nem érnek rá mocorogni, beszélgetni. A játék során olyan csend van a teremben, amit szántszándékkal is nehéz elérni egy 25 fős csoportban.
A játék bevezetésénél még lehetnek segítő szándékú gesztusok, de a kereső szerepében mindenki megtapasztalja, hogy a jelzésekkel beavatkoznak az ő feladatába, és a sikerélmény is kisebb, ha nem ő oldotta meg egyedül. Ez pedig elég ahhoz, hogy a későbbiekben ő se rontsa el a társai játékát.
Minden játék fegyelmez, nem csak az ilyen csendet igénylő, ülős játékok. Ha bemegyek egy teljesen felbolydult gyerekcsoportba, fejemre kötök egy kendőt, kezembe fogok egy seprűt és boszorkányhangon megszólalok, azonnal felfigyel minden gyerek, vagy játékot sejtve odajönnek hozzám. Ha ezután megkergetem őket a seprűmmel, úgy fog tűnni, hogy még nagyobb felbolydulást csináltam, pedig csak kieresztik a gőzt. A hangok már az izgalom és öröm hangjai, nem a céltalan kiabálásé, civakodásé.
Egy ilyen alkalommal az új felmosó mopot kaptam fel. A nyelére állítottam, így a „haja” ráborult a kiszélesedő nyakrészre, és így egészen emberi formát öltött. A beszélő mop nagyon barátságos volt, mindenkit meg akart ölelgetni, amitől ugyanúgy menekültek, mint a boszorkánytól.
Ilyen energialevezető játék a Zoknicsata is, amit azért neveztünk el így, mert csak cipő nélkül játszható. A játék egyszerű: egy behatárolt téren (szőnyeg) küzd két fél, hogy ki tud rálépni a másik lábára.
Hogy mi a fegyelmező egy ilyen harci játékban? A szabályok. Hogy a kezüket nem használhatják, tehát nem lökdösődhetnek; hogy csak lábujjal szabad rálépni az ellenfél lábujjára, tehát nem döngölhetik be sarokkal a földbe, nem ugorhatnak rá a másik lábára. Tudatosítom bennük, hogy úgy kell találatot elérni, hogy közben nagyon vigyáznak a társunkra, véletlenül sem okozhatnak fájdalmat egymásnak. Gyakran hívom ki egy mérkőzésre a nagyon vad vagy felpörgött gyerekeket. Ezt nagy örömmel veszik, mert velem mindig jobban szeretnek vívni, mint egy társukkal, én pedig kontrollálni tudom őket.
Másik kedvelt erőfitogtató játék az „Emeljük fel!” (Kaposi L.) Ilyenkor egy fekvő helyzetű gyereket emelünk a magasba. A vállánál én tartom, ketten tartják a két lábát, 2–2 gyerek (vagy több) kétoldalt emeli a törzset. (Ha letesszük, szabály, hogy először a lábat helyezik a földre, aztán a törzset és végül a vállat.)
A játék azt mutatja meg egy hősködőnek, hogy lehet ő nagyon erős, de vannak helyzetek, ahol egyedül nem, csak a többiekkel együtt boldogul.
Ha már kellően óvatosnak látom őket, nélkülem is emelhetnek, de kizárólag akkor, ha felügyelem a műveletet. De volt olyan csoportom, akik engem, majd a dadusnénit is felemelték – igaz, akkor legalább tizennégyen felsorakoztak a két oldalon az emeléshez, és csak 30–40 cm magasságot engedtem.

Egy egyszerű hétköznap reggel. Két asztalon még kint van a reggeli, a többiek játszanak. Jobbra látható az „Improvizáció” c. résznél említett buborékfólia szőnyeg (amin jó ugrálni); a háttérben egy beomlott sátor, aminek a tulajdonosa talán reggelizik; elöl pedig egy fóliazsákban húzzák egymást a parkettán (máskor egy kisebb pléden utaznak).
Merjünk „rendetlenkedni”! Tévedés azt hinni, hogy az ilyen rohangálós játékkal csak túlpörgetjük a gyerekeket – épp ellenkezőleg: lenyugtatjuk őket. A rossz feszültséget kellemes izgalommal cseréljük fel. Amikor nagyon „rendetlen” egy gyerekcsoport, az azt jelzi, hogy felborult a komfortérzetük. Talán túl sokan vagyunk, nem férnek el egymástól az építményeikkel, idegesítő a magas zajszint, ráadásul épp elvette valaki azt a tűzoltóautót vagy társasjátékot, amit ők akartak. Nő bennük a feszültség, és ettől már nincs messze az agresszió. Hát nem a legjobb, amit tehetünk, ha jól megkergetjük őket egy vicces tárggyal? Ilyenkor már nem baj, ha sokan vagyunk: egy fogócskában sok jó ember elfér. Ha kitombolják magukat, helyrebillen a komfortérzetük, nyugodtabbak lesznek, még a tömeget is jobban tolerálják.
Baleset, összekoccanás még sosem volt a legviharosabb játékból sem – nagyon vigyáznak egymásra ilyenkor. Még bocsánatot is kérnek, ha véletlenül súrolják egymást.
A „gőz kiengedésére” minden játék – a nyugodtabbak is – alkalmas. Az, hogy vége az idegesítő káosznak, és kapnak a helyébe egy jó hangulatú közös játékot, már elég lehet. Pl. zenére adogatnak egy mérges macit. Ha megszakad a zene, a maci „támad” – az a gyerek, akinek a kezében maradt a zene kikapcsolásakor, „megküzd” a plüssjátékkal.
(A „támadó maci” gyerekötlet volt. Korábban csak simán adogattuk a tárgyakat a zenére, de amikor ez a tárgy egy nagy maci volt, az egyik fiú viccesen megfenyítette, amiért épp nála állt meg. Ez nagyon tetszett a gyerekeknek, és mindenki élt a fegyelmezés jogával, amit aztán a maci sem hagyott ennyiben. A következőkben nem is akarták a hagyományos módon ezt a játékot – a maci beépült a repertoárunkba.)
Az ötlet kiváló, hiszen remek mozgásgyakorlat, ahogy imitálják a pár másodperces birkózást, a hangulat pedig fergeteges. (Az ötletadót pedig megörökítette a csoportemlékezet, mert minden alkalommal megjegyzi valaki, hogy ezt a játékot XY találta ki.)
A rendszeres közös játék egy idő múlva a csoport általános fegyelmi szintjében is megmutatkozik. Ezt nem én állítom – a bemutató foglalkozásaim után elsőként elhangzó megjegyzések mindig a fegyelmet dicsérték.
Nálunk nem kötelező sorban vonulni sem. Az állatkertben, a múzeumban, az erdőben szabadon sétálhatnak olyan körön belül, ahonnan ránk látnak, és tudunk szemkontaktust tartani.
A szemkontaktus ugyanis nagyon fontos kommunikációs mód! Ahogy megértik a „Mutogatós” igazgatójának instrukcióit, úgy olvasnak az arcunkról a hétköznapi helyzetekben is. Elég egy szemöldökráncolás, egy helytelenítő fejrázás, hogy abbahagyják, amivel ezt kiváltották. De ugyanígy érvényes ez a dicséretre is, mert egy mosoly, egy lelkendező pillantás, elismerő biccentés pont olyan értékű, mint a szavak. Ezért – mint egy mongúzcsapatnál – a játszó gyerekek közül mindig kiemelkedik egy kis fej, hogy ellenőrizzék, láttuk-e a jó teljesítményt, vagy észrevettük-e a helytelenkedést. Ilyenkor, ha összetalálkozik a tekintetünk, veszik az üzenetet és visszamosolyognak, vagy egy „Hopp, lebuktam, bocsi”-t jelentő vigyorral válaszolnak.
Szabálytudat
Szabályokkal természetesen a játékon kívül is állandóan találkoznak. A legjobb, ha a beszoktatás idején nagyobb energiát fektetünk abba, hogy a szabály ne „szabály”, hanem „szokás” legyen. (Ez eredményezi a legerősebb szabálytudatot.)
Az új kiscsoportosok óvodai pályafutásának első két hetében a kolléganőm, a dadus néni és én is egész nap bent vagyunk a csoportban. Ha egy gyerek feláll az építőjáték-kupac mellől és új eszközért nyúlna, valamelyikünk ott terem és felajánlja, hogy „segít” neki visszatenni a kockákat a kosárba. (A „segítés” arra utal, hogy ez az ő dolga, de „mi ilyen kedvesek vagyunk”.) Utána jól meg is dicsérjük, hogy milyen rendszerető, amiért így elrakodik maga után. Valószínűleg ugyanezzel a gyerekkel ezt még eljátsszuk a nap folyamán 8-9 alkalommal, és a következő napokban úgyszintén, amíg meg nem szokja, hogy ez az óvoda így működik. Az is tény, hogy a felnőttektől nagyon sok energiát igényel ez a „szoktatás”, hiszen ezt az indirekt szabályátadást el kell játszanunk minden gyerekkel a mosdóban, a terítésnél, az udvari játéknál stb. De megéri, mert két hónap múlva már nem kell figyelmeztetni őket semmire; nem marad otthagyott játék, automatikusan elrakodnak maguk után úgy, hogy ezt nem kényszerből, hanem megszokásból teszik.
A szabályok közül a legeredményesebbek azok, amelyeket együtt határozunk meg. Ez történik, ha egy új eszközt hozok be (pl. egy egyméteres, vastag rúd – amivel masszírozószalont nyitunk –, vagy egy új tornaszer); ha egy kirándulás illem- vagy biztonsági szabályait tárgyaljuk. Ezt hadd illusztráljam egy történettel:
Egy alkalommal, amikor a Természettudományi Múzeumba készültünk, elmeséltem a gyerekeknek, hogy a múzeumokban nagyon értékes tárgyak vannak, nagy katasztrófa lenne, ha bajuk esne; és hogy sokan tanulni mennek oda, mert csak ott tudnak tanulmányozni dolgokat. Ezután kérdeztem csak meg, hogy mire kell ügyelnünk ott. A gyerekek sorolták a szabályokat, amikre én olyan lelkendezve bólogattam, mintha nekem eszembe sem jutott volna, hogy nem kéne kiabálni, rohangálni stb. Végül megkérdeztem a többieket, hogy egyetértenek-e a szabályalkotókkal, és megszületett a törvény.
A múzeumban volt egy család két nagyon „eleven” gyerekkel. A kisfiú egyszer nekirohant egy zsámolynak – átesett rajta, a zsámoly felborult.
Hazafelé a buszon az én szabálytudatos gyerekeim nem a múzeumi látnivalókat tárgyalták, hanem felháborodva csóválták fejüket a „rossz fiú” viselkedésén – ahogy a zsémbes öregek nézik a „mai fiatalok”-at.
Ha a szabályokat én adtam volna parancsba indulás előtt, valószínűleg kevésbé sértette volna az erkölcsi érzéküket a látott kihágás, míg az általuk betartandónak ítélt viselkedési normákra nagyon ügyeltek
A fegyelemhez két dolog nagyon fontos: Az egyik, hogy a gyerekek ne érezzék úgy, hogy agyonnyomjuk őket a szabályokkal, a másik pedig, hogy stabil korlátokat építsünk fel. Ez egyáltalán nem ellentmondás! A korlátokkal egy tág, de biztonságos teret határolunk be a viselkedésben, amin belül teljes szabadságot kaphatnak a gyerekek.
Együttműködés
Egy pedagógusnak igazi élmény látni a gyerekeket, amint Bölcsek Tanácsaként töprengenek „Zsuzsi kalandja” fölött; amikor egy grandiózus – az egész homokozót kitöltő – homokvár elkészítésénél kiosztják a feladatokat egymás között; ha egy közös képen dolgoznak vagy „összeraknak” közösen egy mesét.
A játékgyűjteményben nagyon sok játék épül az együttműködésre, azokkal most nem foglalkoznék, itt most izgalmasabb tevékenységeket mutatok.
Sátor
Sátorépítésre mindig van lehetőségük a gyerekeknek a teremben – ehhez folyamatosan rendelkezésükre állnak a nagy csipkefüggönyök, plédek. De az igazi, amikor ez nem pár fő részvételével, szabadjáték idején zajlik, hanem egy egész délelőtti, közös programot jelent. Ilyenkor mindenki épít. Behozom a két nagy ruhafogast, a tornaszertárból az óriási, vastag műbőr tornaszőnyegeket, U alakú, létrás mászókát, rudakat, szobalétrát – bármit, amit felhasználhatnak az építkezéshez.
Mindenki nem tud saját kuckót építeni, ezért lakóközösségek alakulnak, akik közösen eldöntik, hogy hol, miből, hogyan építsenek.

A kész sátrakba aztán beköltöznek, lakomát rendeznek a babakonyhai eszközökkel, hordanak be játékokat, beöltöznek jelmezekbe. Eljárnak vendégségbe egymáshoz, minden sátrat megnéznek beülről.
A rakodás – ahogy az építés is – összehangolt munkát jelent. Együtt hajtogatják a hatalmas textíliákat, hordják a helyére az aztalokat. Akik hamar végeznek a saját sátruk felszámolásával, mindig besegítenek a többieknek.
Közös alkotások
A közös alkotáshoz közös élmény kell. Ez lehet egy kirándulás, egy kitalált mesével feldolgozott környezeti téma vagy egy kedvenc mese. Fontos, hogy mindenki személyes érzésekkel kapcsolódjon hozzá.
A következő példában a levegőszennyezésről szóló mesejátékunk (lásd Füstmese az „Interaktív mese” alatt) festményváltozatának elkészítését mutatom be.
Először megbeszéljük, hogy milyen legyen a kép – a város felett szürke, mellette, a zöldben kék az ég. Kell egy erdő, mert benne van a mesében, de lehet rajta egy tó is. Ezután eldöntik, hogy ki milyen feladatot vállal a munkában. Vannak, akik a kép hátterén dolgoznak (a kicsiket is ide szoktam terelni). Festéssel, hengerezéssel, szivacsnyomokkal stb. megfestik a tájat. Az asztaloknál közben mások vágják a fákhoz a papírleveleket, rajzolják, színezik, majd kivágják az épületeket, járműveket, embereket, állatokat. Hogy az arányok (ember, épületek) nagyjából megfelelőek legyenek a képen, különböző méretűre szabott lapokból választják ki, mire dolgoznak. Ezzel csak támpontot nyújtok, nem szabályozom be, hogy melyiket mire használhatják – munka közben úgyis összehasonlítják, összemérik a rajzokat, és módosítanak, ha jónak látják. Én sosem szólok bele direkt módon a munkájukba.
Szeretik, ha én is köztük dolgozom – ilyenkor rendszerint ők osztják ki rám a feladatot (hogy mit kell rajzolnom a képhez).
A kész háttéren a kivágott házakkal, egyebekkel alakítgatják, megbeszélik a végső elrendezést – milyen legyen a városkép, hova kerüljön a vonat, mi hiányzik még?
Ha megszáradt a festés, az alkotók a megbeszélt koncepció szerint felragasztják a műveiket. Ezután jöhet a kiegészítés: rajzolnak még a háttérre embereket, a vonatnak sínek kellenek, és persze, miért ne lehetne egy repülő is.
A közös alkotások sokáig díszítik a termünket. A parafatáblára tűzött képet gyerekszem-magasságban helyezem el a falon, mert nagyon szeretik nézegetni – mindig van előtte pár gyerek, akik találnak rajta megbeszélnivalót.

Tanítsák egymást!

Érzelmi, akarati tulajdonságok
Sikerélmény és kudarc
A sikerélményről közvetve már írtam. Az elismerésben én sem fukarkodom, de mennyivel többet ér, ha ezt a csoporttól is megkapja valaki! Ahogy említettem, nagyra tartják a gyerekek egymás érdemeit, és nem mérik össze, hogy a fizikai erő értékesebb-e vagy a rajztudás. Az improvizációs játékokban a nagy egyéni szerepet vállaló társakat lelkesen megölegetik a játék végén, mert „nagyon ügyesek voltak”. Erre nem én tanítottam őket, nálunk ugyanis nincs vezényelt dicséret, kötelező megtapsolás. De észrevesznek és elismernek minden apró sikert vagy jócselekményt – a logikai játék megoldását, a kétbalkezes gyerek sikeres labdadobását a kosárpalánknál, egy bogármentést, egy társnak szóló kedves gesztust – és hangot is adnak az elismerésünknek.
A kudarc ismeretlen fogalom a drámajátékokban, helyette megerősítés van – a tudat, hogy valamit ő is hozzátett a játékban a közöshöz, ami fontos nekünk. Ez a megerősítés aztán túllép a játékokon, és más területekre is kihat az itt szerzett önbizalom.
A drámában alapszabály, hogy nem értékelünk a közös játékban (ahogy ugyebár egy fogócskánál sem csinálunk egyéni kiértékelést). Nincs jó és rossz meseimprovizáció, csak mesélés van, amit mindenkinek megköszönök egy szóval, biccentéssel, mosollyal. Ha kiemelem egyvalaki meséjét, azzal véleményt nyilvánítottam a többiekéről is. Mert a „nem-értékelés” is súlyos értékelés – őket már szóra sem méltatom…?! Ezután levonhatnak egy olyan következtetést, hogy az ő produkciójuk rossz volt, és legközelebb talán meg sem szólalnak.
A drámapedagógiában tehát nincs kudarc, de van sikerélmény – hiszen siker a jó hangulat; az, hogy élvezhetik a társaik figyelmét, elismerését; hogy meghallgatják őket, és még tovább is szövik az ő gondolatait.
A játék végén természetesen elmondom a csoportnak, hogy nagyon-nagyon jó volt velük játszani, mert csudajó mesét találtunk ki; mert még a kisangyalok sem ilyen fegyelmezettek, mint ők, vagy mert olyan gyorsan kinyomozták a feladott rejtélyt, mint az igazi nyomozók.
Aztán valamikor később, már az udvaron, mintegy mellékesen odasúgom egy-egy gyereknek, hogy kellemes meglepetés volt nekem, hogy ő is MESÉLT, vagy hogy ma csak úgy ontotta az ötleteket a „Zsuzsi-kalandok”-ban, esetleg megjegyzem, hogy ennyire vicces „Csodabéka”, mint az övé, még nem járt nálunk.
Ha viszont dicsérünk, felejtsük el azt a két szót, hogy „Ügyes voltál!”. Mindig indokoljunk! A gyerek is szeretné hallani, hogy miben volt ügyes, mi tetszett nekünk. Mi sem örülnénk, ha egy ellenőrző látogatás után az óvodavezető egy „ügyes voltál”-lal letudná az értékelést.
Önismeret önbizalom önérvényesítés
A korábbiakban már – ha konkrét szavak nélkül is – lépten-nyomon érintettük ezeket a területeket is, mert minden produktív tartalmú játékban benne van az önérvényesítés lehetősége; a siker, az egyéni erősségek elismerése önbizalmat ad és hozzájárul az önismerethez. (Tudják magukról, hogy mely területeken nagyon jók, és nem élik meg kudarcként, hogy más területeken vannak jobbak náluk.)
Érzelmi viszonyulás
Az érzelmek nagyon fontosak!
Kezdjük azzal, hogy a közösségépítés el sem képzelhető pozitív érzelmek nélkül. Ahol minden nap egy „jó bulit” jelent, ott előbb szilárdul meg a közösség, mint ott, ahol csak szimplán a szabályok működnek. A normák elfogadása is könnyebb azoknak a gyerekeknek, akik érzelmileg kötődnek az adott csapathoz.
Az érzelmi viszonyulás, a belső érintettség nélkülözhetetlen segítség az ismeretek megértésben is – szinte lehetetlen az érzelmek bevonása nélkül megközelíteni egy nehezen érthető erkölcsi kérdést, elvont fogalmat. Ilyenkor magyarázatok helyett olyan helyzeteket teremtünk, ahol megélik, átélik a problémát, majd egy kibeszélőjátékkal („Én azt üzenem a …-nak, hogy…”) teret adunk az érzelmek megnyilvánulásának.
Erre több példa is található az „Interaktív mese” címszó alatt, de ide tartozik az empátia vonatkozásában írt kis színjátékom is, amikor azt éreztettem, hogy a kinevetés milyen fájdalmas lehet másoknak.
Egy másik alkalommal, amikor nehezebb kérdéssel – az előítéletekkel – kellett megbirkóznom, a rögtönzött meséhez folyamodtam. Egy gyerek azzal jött panaszra, hogy valaki azt mondta rá, hogy „cigány”. Megkérdeztem a gyerekeket, hogy mit jelent ez a szó – olyanokat válaszoltak, hogy „rossz, verekedős, nem dolgozik, lopós, piszkos stb.”.
Pár órával később leültem a nagycsoportosokkal a mesesarokba, és előadtam egy rögtönzött kis történetet egy kis cigánylányról, aki megszökött az óvodából, mert csúfolták, pedig ő sosem bántott senkit, és soha nem lopott. Késő este is az utcán bolyongott, de akkor rátalált egy család. A lakcímét nem tudta megmondani, ezért nem kísérhették haza, így a család elvitte az ő otthonukba, hogy másnap bevihessék az óvodába. A család két gyereke és a kislány nagyon összebarátkozott. A kislány kedves volt, szelíd, vicces, és nagyon jó ötletei voltak a játékban. A másik két gyerek csodálkozott, mert azt hitték, hogy a cigány „rossz, verekedős, lopós, piszkos”, ez a kislány pedig egyáltalán nem volt olyan. Másnap elvitték az óvodájába, de a barátság maradt, sokszor mentek el egymás otthonába, hogy együtt játszhassanak.
Ezután lefuttattam az üzenetküldős játékot, ahol a csúfolódó óvodásoknak üzenhettek.
A mesével azt akartam tolmácsolni, hogy nem szabad az előítéletek alapján ítélni, az egyént nézzék, és ne azokat általánosságokat, amit néhány gyerek otthonról hozott.
Az üzenetek mindegyike empátiát fejezett ki, tehát még a korábban „cigányozó” gyerekek is úgy gondolták, hogy ez a kislány – „bár cigány” – szeretetre méltó. Innen már könnyebben léphetnek tovább arra a szintre, hogy ha van egy „kivétel”, akkor lehet több is. Elültetünk bennük egy kis kételyt az előítélettel szemben. Ennél többet nem érhetünk el az óvodában, ha nincs meg a szinkron a családi neveléssel, de adtunk egy más nézőpontot a gyermekeknek.
Az érzésekkel azonban vigyázni kell, mert nagyon sérülékenyek! Egy rosszul megválasztott gesztussal is maradandó sebet üthetünk a gyerekek személyiségén. Pl. valaki büszkén jelenti, hogy most, életében először bekötötte egyedül a cipőfűzőjét, de masni helyett csak egy gubancos gomolyag kókadozik a cipőn. Ezen akaratkanul is elnevetné magát az ember, amit a gyerek megszégyenítésként értelmezhet. Hiszen ő nekiállt és megpróbálta! Persze, hogy büszkén feszített, amikor szerinte elfogadható masnit produkált, mi pedig kinevetjük…
Még rosszabb, ha egy grimasszal értékeljük a „masnit”, majd szó nélkül szétbontjuk a munkáját, és megkötjük rendesen a cipőfűzőt. A grimasz ez esetben is megaláz, a munkáját pedig semmibe veszi. Azonban – értékelendő a próbálkozást – mondhatom lelkesen, hogy ez egész jó masni, csak „kicsit laza”, de mindjárt megmutatom, hogy lehet szorosabbra kötni. Ha most szóbeli irányítással, netán egy kis segítséggel igazítom ki a munkáját, nincs kudarc.
A kinevetés akkor is kellemetlenül érinti a gyereket, ha nincs bennünk bántó szándék, de ő nem érti, miért nevetünk. Én több évtizede gyűjtöm a gyerekszájakat (könyvbe fűzve csodálatos búcsúajándék minden iskolába menő csoportomnak a saját 3–4 évükből készült gyűjtemény), és bizony nagyon nehéz megállni, hogy egy kimondottan édes beszólásnál ne nevessek fel, hanem olyan komolysággal reagáljak, ahogyan az elhangzott. Bármilyen félresikeredett vagy abszurd egy gyermeki következtetés, ők azt a legjobb tudásuk szerint alkották meg, és nekünk ezt így is kell kezelnünk!
Még veszélyesebb az érzelmi zsarolás. Szerencsére ritkán élnek vele a pedagógusok, de előfordul (szülőként, házastársként könnyebben esünk ebbe a hibába). Nézzünk egy példát!
A szülő reggel a lelkemre köti, hogy reggeliztessem meg a gyereket, mert otthon nem evett. A gyerek viszont tiltakozik, amikor asztalhoz invitálom, mert sosem reggelizik az óvodában. Több lehetőség közül választhatok:

1 Ráparancsolhatok, de akkor csak ül dacolva, és „csak azért sem!” eszik.

 

 

2 Mondhatom mélabús szemrehányással a következőt: „Pedig veled akartam reggelizni… De ha te nem eszel, akkor én sem, pedig jaaaaj, már nagyon éhes vagyok! Most miattad nem eszem ebédig…!” Szerencsés esetben a gyerek vállat von és otthagy, hogy éhezzek nyugodtan, de aki zsarolható, rossz érzésekkel telve, de le fog ülni velem. Ezt a gyereket erős nyomás alá tettem (az érzelmein keresztül kényszerítettem), és bűntudatot keltettem benne, mert nem akarja, hogy éhen haljak. Enni is fog, de közben tele van rossz érzéssel, amiért sarokba szorítottam.

3 Megkérdezhetem: „Ülhetek melléd a reggelinél? Anya mondta, hogy ma nem ettél otthon”. Bevethetek egy kis csalit is: „Közben elmagyarázhatnád, hogy csináltad a kertetekben azt a kis játékvárost.” Ha még tépelődik, folytatom: „Megkérhetlek, hogy teríts meg nekem is?”