A félelem nélküli harcosok

Tartalom

Impresszum 2

Előszó 3

I. rész 4

Tartalom 95

II. rész 96

Impresszum

Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.

© 2022 novum publishing

ISBN Könyv: 978-3-99107-430-4

ISBN e-book: 978-3-99107-431-1

Lektor: Sósné Karácsonyi Mária

Borítókép: Daniel reche, Luis Louro | Dreamstime.com

Borítóterv, layout & szedés: novum publishing

www.novumpublishing.hu

Előszó

A könyvet azoknak ajánlom, akik szeretik a kalandokat, izgalmas ütközeteket, csatákat, ármányt és szerelmet. A történetben sok szálon folynak a kalandos történetek, amelyekben négy királyságon át – a keleti, az északi, a nyugati, és végül a déli királyság területén át – követhetjük nyomon főhősünk kalandjait, ahogyan a volt rabszolgafiú igazi hőssé válik az olvasó és az őt körülvevő szereplők szemében. A történet olyan izgalmakkal teli, hogy aki elkezdi olvasni a könyvet, szinte le sem tudja majd rakni.

Fecó

I. rész

Reggel van, a felkelő Nap fényénél egy lovascsapat körvonalai rajzolódnak ki az északi puszta zöld gyepén. A lovascsapat már több napja úton van. Céljuk a távoli Szaki királyság, de míg azt elérik – ha egyáltalán eljutnak oda – számtalan akadály kerülhet útjukba és gátolhatja megérkezésüket. Vezetőjük Sen, aki azért vállalta fel ezt a hosszú és veszélyes utat, hogy fényt derítsen múltjára, és talán megtalálja vagy legalábbis fényt derítsen arra, kik voltak a szülei, honnan is származik valójában.

Egész múltját homály fedte ugyanis. Még fiatalon – emlékei szerint úgy hatéves lehetett – eladták őket az Északi Királyság egyik kikötőjében, Vork városában egy keleti rabszolgakereskedőnek – ha jól emlékszik, egy hasonló korú fiúval együtt. A kufár hajóján a távoli Keleti Királyságba hozta őket, ahol is mindketten egy kőbányába kerültek.

Nevüket is itt kapták, mert az út folyamán azt is elfelejtették, miután a hajón is elég mostohán bántak velük a hosszú út során. A másik fiút Sidnek nevezték el. A kőbányában az elején vizet hordtak a többi rabszolgának, és élelmezésükben segítettek. Később már, amikor nagyobbak lettek, őket is befogták a nehéz és gyötrelmes munkába. Mivel nem itt születtek, termetük nagyobb és erősebb volt, mint az itt élő keletieké, így mikor elérték a 16 év körüli kort, egy helyi nagyúr, aki gyakran látogatta a kőfejtőt, hogy gladiátorokat keressen magának, felfigyelt rájuk és mindkettőjüket megvásárolta.

Életük talán még kegyetlenebb lett, hisz’ a kiképzőhelyen a többi gladiátor és kiképzőjük elég keményen és sokszor megalázóan bánt velük, mivel ők voltak a legfiatalabbak.

Három év elteltével azonban nagy átváltozáson estek át. Mindkettőjük teste még jobban megerősödött, izmaik kemények, acélosak lettek, termetükkel kitűntek a többi gladiátor közül, és tudásukkal, bátorságukkal, amit kiképzésük során szereztek, ők lettek az iskola legelszántabb harcosai. Mindketten két karddal harcoltak. Éveken át erre tanították őket, és ők ezt jól, sőt kiválóan el is sajátították, hisz’ tudták: ha bekerülnek az arénába, ott tudásukra számíthatnak csak, ha életben akarnak maradni. Ott a vesztesek, gyengék meghalnak, számukra nincs kegyelem, csak a legjobbak maradhatnak életben, és számukra az volt a cél.

Mindketten fáradhatatlanul eddzenek, gyakorolnak az udvaron, mikor kiképzőjük, Tar odaszól nekik:

– Elég, most már hagyjátok abba, holnap nehéz napotok lesz. Lehet, hogy az utolsó, gyertek, egyetek és pihenjetek, még el akarlak látni benneteket néhány hasznos tanáccsal.

Miután ettek, ittak, kiképzőjük leült velük szemben az asztalhoz.

– Úgy tudom, két szigonyos gladiátorral fogtok szembekerülni. Itt kiképzésetek során már találkoztatok ilyen harcmodorral, habár az aréna az más, mert ott a tanultaktól eltérő lehet, sőt van mindenkinek saját maga által kifejlesztett harcmodora. Csak arra figyeljetek nagyon, hogy a hálójukba, amit a bal kezükben tartanak, nehogy belegabalyodjatok, mert az a végzeteteket jelenti. Habozás nélkül végeznek veletek, hisz’ ott az a cél lebeg mindenki szeme előtt: életben maradni és túlélni a harcot.

Megköszönték kiképzőjük hasznos tanácsait, és elalvás előtt még egy kicsit elbeszélgettek.

– Te emlékszel valamire a gyerekkorodból? – kérdezte Sen.

– Sokra nem. Egy kis házban éltem anyámmal és nagyapával, az udvarban egy nagy körtefa volt és körülötte sok csirke futkosott. Egyszer fegyveresek jöttek, és elhurcoltak. Így kerültem ide.

– Én egy nagy, kastélyszerű helyen éltem, sok szolgáló vett körül, mindenem megvolt. Anyám magas, karcsú, szép nő volt, és képzeld, pont ott, ahol nekem, a füle mögött volt két anyajegye egymás mellett. Apámra én sem emlékszem. A kastély melletti parkban játszottunk épp anyámmal és két szolgálóval, amikor fegyveresek jelentek meg, és én is arra a sorsra jutottam, amire te.

Abbahagyták a beszélgetést, majd mind a ketten lefeküdtek az ágyukra és elaludtak. A reggel hamar eljött. Tar velük együtt még másik három gladiátort is felkészített, akik azon a napon harcolni fognak az arénában. Az év két napján megrendezett viadalon számos gladiátor vett részt a királyságok városából. Gazdáik ilyenkor nagy pénzekkel fogadnak rájuk. Számukra ez szórakozás volt, de a vesztes gladiátor számára a halált jelentette.

Az öt gladiátort felpakolták a lovaskocsira és kiképzőjük, valamint gazdájuk egy másik kocsival követte őket az aréna felé. Odaérve beterelték egy cellába az öt gladiátort, ahol küzdelmük elkezdéséig maradnak. Gazdájuk fent, az emelvény egyik páholyában foglalt helyet.

Megkezdődött a viadal. A küzdelmeket a tartomány alkirálya, Tau fenség jele nyitotta meg.

Elsőnek egy buzogányos és egy lándzsás gladiátor kezdett – a buzogányos győzött. Bent a cellákban feszült csend volt, mindenki a küzdelemre készült.

Tar odalépett, és kinyitotta a cellaajtót. Sen és Sid tétován álltak fel.

– Még nem ti jöttök.

A másik három társuknak intett, és elvezette őket.

– Nem félsz? – kérdezte Sid.

– Dehogynem, hisz’ nem tudom, mi fog történni velünk, vajon lesz-e esélyünk túlélni a küzdelmet.

– Tudod, mielőtt meghalok, szerettem volna megismerni apámat, még egyszer látni anyámat, egyáltalán megismerni a múltamat, de lehet, hogy már soha nem tudom meg, ki is voltam valójában.

Sen leült a padra és két kardjára pillantott.

– Most már csak bennük bízhatok.

Egy óra múlva visszatért Tar.

– Ti jöttök.

– A többiek hol vannak? – kérdezte Sid.

– Halottak – válaszolta szomorúan Tar.

– Ránk is ez a sors vár? – kérdezte Sid.

– Ez csak rajtatok múlik. Ha győztök, életben maradtok, ha veszítetek, meghaltok, csak ez a két lehetőség van. Fogjátok a fegyvereiteket és gyertek utánam.

Mindketten követték Tart, majd az aréna bejárata előtt megálltak. A két szigonyos már ott várakozott. Arcukat nem látták, mert sisakjuk eltakarta. Odalépett hozzájuk a viadal vezetője.

– Mind a négyen jöttök utánam és bevonulunk az arénába. Miután jelt adok, megkezdődhet a küzdelem. Szabályok nincsenek, a harc halálig tart. Megértettétek?

Mind a négyen csendesen bólintottak, és megindulnak az aréna közepe felé. Ketten jobbra, a másik kettő balra helyezkedett el. Ott álltak, közben a nézők elkezdték megkötni a fogadásokat. Gazdájuk 15 aranyban fogadott rájuk a másik két harcos gazdájával.

– Csak ennyivel fogadsz?

– Már így is elveszítettem 20 aranyat. Úgy látszik, ez a nap nem kedvez nekem.

Miután a többiek is fogadtak, a viadal vezetője jelzett a gladiátoroknak és megkezdődött a harc.

Először csak kerülgették egymást, a szigonyosok egy-egy döféssel próbálkoztak, de Sen és Sid ügyesen kitértek a szúrások elől. Az egyik szigonyos hálóját Sen felé vetette, de ő kardjával ügyesen elhárította azt. Sidnek nem volt ilyen szerencséje; őneki a háló a lábára csavarodott, a szigonyos a földre rántotta, majd fegyverét felemelte feje a fölé, hogy Sidbe döfje. Sidnek esélye sem volt. Sen ezt látva egy hatalmas szaltóval átugrotta ellenfelét, és egyik kardját a Sidet ledöfni készülő gladiátorba vágta, másik kardjával meg a saját ellenfele torkát vágta keresztül ugrás közben.

Döbbent csend következett, hisz’ ilyet még senki nem látott az arénában, hogy valaki egyszerre két ellenféllel végezzen. Azután kitört az örömujjongás: ünnepelték a két győztest.

Bejött a viadalvezető és visszavezette őket a cellájukba. Tar elégedetten nyugtázta:

– Ez valami csodálatos volt, ilyet még nem láttam. Hol tanultad ezt?

– Nem tudom, csak úgy jött magától – felelte Sen.

– Most hogyan tovább, mi lesz? – kérdezte Sid.

– Visszatértünk a gazda házába, kaptok egy finom vacsorát, és talán egy-egy nővel is megjutalmaz benneteket a gazda.

De nem így lett. A gazdát magához kérette az alkirály.

– For nagyúr, úgy tudom, a te tulajdonodban van a két gladiátor, akik ezt a látványos győzelmet aratták.

– Igen, királyom.

– Szeretném őket megvásárolni.

For nagyúr jól tudta, hogy az alkirálynak nem mondhat ellent.

– Mennyire gondolsz?

– 100 aranyra.

– Legyen fejenként 100.

Az alkirály gondolkodni kezdett.

– Jó, rendben.

Intett az intézőjének, aki ki is fizette For nagyúrnak az összeget.

Sid és Sen cellája előtt megjelent öt fegyveres. Tar felállt, és kérdőre vonta őket.

– Mi történik?

– Elkísérjük őket. Az alkirály megvásárolta mind a kettőt, most már az ő tulajdonát képezik.

– Kaphatok egy percet, hogy elbúcsúzzam tőlük? Évekig én voltam a kiképzőjük.

– Hogyne. – Kicsit félrevonultak.

– Isten áldjon benneteket! Remélem, jobb sorsotok lesz, mint eddig volt, talán még hallok felőletek.

Megölelte mindkettőt, majd a fegyveresek elkísérték őket.

Estefelé az alkirály színe elé vitték őket

– Jó erős és magas harcosok vagytok. Mostantól az én tulajdonomban vagytok, azt csinálok veletek, amit csak akarok, nekem tartoztok feltétel nélküli engedelemmel. Nálam is harcolni fogtok, s hogy meddig éltek, az rajtatok múlik

Másnap indultak vissza a tartomány fővárosa, Sar felé. Több napig utaztak, mire megérkeztek Sar városába, ahol mindjárt a palotába kerültek. Az alkirálynak hatalmas palotája volt, magas kőfallal körülvéve. Őket egy hátsó szárnyba vezették, ahol a többi gladiátor is tartózkodott. Itt nem csak rabszolgák voltak, hanem szabad emberek is, akik pénzért harcoltak. Mindjárt egy fájdalmas eseményt kellett átélniük: beleégették a jobb felkarjukba az alkirály jelét, ami egy körben lévő háromszöget ábrázolt.

Itt több mint száz gladiátor volt, így több kiképző is foglakozott velük. Egy idősebb, keleti harcmesterhez kerültek, aki nemcsak gyakorlati, hanem szellemi oktatásban is részesítette mindkettőjüket. Mindkettőjüknek két-két kézbe szabott markolatú, félhosszúságú, kétélű kardot csináltatott. Ezentúl ezekkel fognak küzdeni. Már vagy fél éve tartott a kiképzésük, mikor mesterük bejelentette, hogy hétvégén sor kerül az első küzdelmükre, ami halálig tart.

Eljött a hétvége. Mindkettőjüket a palota terére kísérték, itt kapták meg a felszerelésüket is: bőrnadrág, bőrcsizma, s a hátukra erősítve két-két kardjuk, hogy ne akadályozza őket a mozgásukban harc közben. Az alkirályi család és a többi nagyúr is elfoglalta már a helyét. Ott volt az alkirály felesége és négy gyermeke, két fiú és két leány. Az alkirály nagyobbik leányának szeme megakadt a két magas, izmos, itteniektől eltérő arcú gladiátoron.

– Milyen erős férfiak, szinte kár lenne, ha megölnék őket.

– Nem valószínű. Főleg az egyik nagyon ügyes; képzeljétek, egyszerre két ellenféllel végzett.

– Hogy lehetséges ez? – kérdezte Alda hercegnő.

– Lehetséges, a saját szememmel láttam.

Összepárosították, ki kivel küzd meg, majd megkezdődtek a párviadalok. Sen másodiknak lépett a küzdőtérre – most nem kettőjüknek együtt, hanem külön-külön kellett megküzdeniük. Őneki egy hosszabb karddal harcoló, pajzsos gladiátor lett az ellenfele.

A viadalvezető megadta a jelet. Sen odaugrott, a másik még fel sem ocsúdott, ő kardjával átszúrta a torkát. Ellenfele földre rogyott és kidőlt oldalra: meghalt.

– Hát ez igencsak gyors volt – jegyezte meg a hercegnő.

– Mondtam neked, leányom, hogy ez a harcos egy kivételes tehetség.

Következett Sid, akinek egy buzogányos jutott. Sid is leterítette rövid küzdelem után az ellenfelét. A küzdelmek után visszakísérték az életben maradt gladiátorokat a helyükre. Az alkirály magához kérette idős mesterüket és közölte vele, hogy mindkét gladiátor – mármint Sen és Sid – ezentúl a városi sikátorok arénájában fog harcolni.

– De ott megölik őket felség.

– Nem baj, úgyis az a sorsuk. Remélem, addig is sok pénzt keresnek nekem.

– Ahogy parancsolod, elkezdem a felkészítésüket.

A mester lement hozzájuk és elmagyarázta nekik, hova fognak kerülni.

– Ott csak akkor maradtok életben, ha elég ügyesek vagytok. Továbbá kegyetlennek kell lennetek, hisz’ ott szabály vagy szánalom nincs, egyszerűen ölnötök kell, vagy megölnek benneteket.

Eltelt fél év. Sen sok emberrel végzett, a sikátorok rettegett gyilkosának nevezték, már szinte alig akadt ember, aki ki mert volna állni vele. Sid is jól harcolt, hiszen életben maradt.

Az alkirály ismét magához hívatta az idős mestert, és beszámoltatta az eddig történt eseményekről

– Sok pénzt keresett nekem ez a két gladiátor, örülök, hogy túlélték. Tényleg kivételes képességű harcosok. Nem kell már többé a sikátorokban harcolniuk. Közöld velük, hogy a hónap végén elviszem őket a fővárosba, Attába a többit gladiátorral együtt az éves nagy versenyre, ami csaknem fél hónapig tart. Készüljenek fel a másik 28 gladiátorral együtt.

– Igenis, felség, elkezdem a felkészítésüket.

Sen és Sid testén számos sebhely és heg volt látható. Lehettek nagy harcosok, de nem voltak sebezhetetlenek. Az orvos rendbe hozta a sebeket és elkezdték a felkészülést.

Sen és Sid sokat gyakoroltak, habár Sennek nem nagyon volt rá szüksége. A többi gladiátor nagyra tartotta mindkét idegen harcost, nem szerettek volna velük szembekerülni. Indulás előtt nem sokkal az uralkodó ismét hívatta mesterüket.

– Délután kísértesd a küzdőtérre Sent!

– Miért felség, megtudhatom?

– Nem, csak kísért oda, és hozza magával a kardjait is!

A mester visszavonult. Ekkor az alkirály hívatta az egyik kapitányát.

– Válassz ki öt jó harcost a katonáid közül, és két óra múlva legyenek fegyverzetben a küzdőtéren.

– Igenis, felség!

Délután volt. Az alkirály kíséretével megérkezett a küzdőtérhez, ahol már ott várakozott a kapitány kiválasztott öt katonája, valamint a Sid és Sen.

– Gladiátor, hallottam kivételesen nagy tudásodról, milyen ügyes és kegyetlen vagy a harcban. Most öt katona ellen kell megküzdened. Ha itt is győzni tudsz, akkor méltó lehetsz arra, hogy te vezesd gladiátorcsapatomat a fővárosunkban a fenséges császár elé.

Sen nem szólt semmit, csak bólintott, az öt katona azonban félelemmel telt el, hisz’ már ők is hallottak a kivételes képességű harcosról, akinek eddig nem akadt legyőzője. Nem volt azonban választásuk, harcolniuk kellett. Felálltak egymással szemben, az alkirály jelt adott és megkezdődött a küzdelem. Nem tartott sokáig; Sen hamar végzett a katonákkal majd az alkirály felé fordult, és fél térdre ereszkedve lehajtotta a fejét

– Te egy igazán nagyszerű harcos vagy, azt már magam is látom. Úgy érzem, a fővárosban sem fogsz legyőzőre találni. A hátralévő pár napra megengedem, hogy a palotában lehess, kapsz egy külön szobát a mestereddel együtt.

– Köszönöm, felség, remélem méltóan fogom képviselni a csapatodat a fővárosi viadalon is.

Elfoglalta a szobájukat a palotában. Az alkirály megengedte nekik, hogy szabadon mászkálhassanak bent, és kint a kertben is. Két szolga jelent meg az ajtajukban és szóltak, hogy kövessék őket.

Egy fürdőhelyiségbe vezették őket. Sen még életében nem volt ilyen helyen: egy vízzel teli medence állt benne, és kellemes illat töltötte meg a helyiséget. A szolgák mondták neki, vesse le a ruháit és lépjen be a medencébe. A két szolga is követte, ő pedig hagyta, csináljanak vele, amit csak akarnak. Ebben a kellemes környezetben igazán jól érezte magát – életében talán először. Kiült a padkára és nézte, hogy mestere is tisztálkodik. A szolgák ezután egy könnyű nyári ruhát és szandált adtak rá. Felszabadultnak érezte magát a fürdés után. Mesterével kimentek a palota kertjébe és leültek egy árnyas fügefa alá. Már majdnem elaludt, mikor valaki megszólította.

– Jól érzed itt magad?

Sen felnézett. A két hercegkisasszony állt előtte szolgálóival, valamint az alkirály. Féltérdre ereszkedett.

– Nem kell ezt csinálnod. Állj fel! Én Alda vagyok, a húgomat Rinának hívják. Ha magunk között vagyunk, nyugodtan szólíthatsz bennünket a nevünkön, megengedem.

Sen felegyenesedett, egy jó fejjel magasabb volt a két hercegnőnél. A hölgyeket elbűvölte Sen magas, izmos termete, szőkésbarna haja és kék szeme, valamint arca is, amely valahogy más volt, mint a helyi embereknek.

– Ülj le az asztalhoz. Szeretnék veled egy kicsit beszélgetni. Hogy kerültél ide hozzánk?

– Arra nem nagyon emlékszem, mert még kiskoromban elraboltak és eladták rabszolgának. Annyi rémlik, hogy valahonnan az északi királyságból származom.

– Apánk azt mondta, te egy veszélyes és kegyetlen harcos vagy. Igaz ez?

– Igaz.

– Egyáltalán nem tűnsz annak. Megnyerő a modorod, szelíd a tekinteted.

– Valamikor én is ilyen voltam, amilyennek most láttok, de később arra kényszerítettek, hogy öljek, gyilkoljak, és ezt kellett tennem, különben nem maradhattam volna életben.

Vacsorára csengettek. A két hercegnő felállt és elköszöntek tőlük, s kíséretükkel együtt megindultak a palota étkezőjébe.

Ekkor váratlan esemény történt: egy királykobra egyenesedett föl, és Alda hercegnő felé akart marni. Egy szolga elévetette magát, így őt érte a kobra marása, ám ezután a kobra megint a hercegnő előtt ágaskodott, aki behunyta a szemét és várta sorsát, hogy a kobra megmarja. Sen egy párduc gyorsaságával ott termett, megragadta a kobra farkát, majd nagyot rántott rajta és teljes erőből kétszer az asztalhoz csapta. A kobra feje kettéhasadt. Mikor Sen már látta, hogy a kobra senkire sem jelent veszélyt, ledobta a földre.

Ahogy Alda kinyitotta a szemét, maga előtt látta Sent, és a földön a döglött kobrát. Mindenki le volt merevedve a rémülettől. Alda Sen nyakába ugrott, szorosan átölelte.

– Megmentetted az életem. Mivel állhatom ezt meg?

Sen ilyet még életében nem érzett, hogy egy nő átöleli, s nagyon kellemes érzés töltötte el.

– Köszönöm, hercegnő, de örömmel tettem, nem tartozol érte hálával. Nekünk, rabszolgáknak az a dolgunk, hogy gazdáinkat szolgáljuk, akár az életünket is adjuk értük. Én csak azt tettem, amit kellett. Egy kígyót megölni nem nagy dolog, hisz’ fegyvere sincs – tette hozzá viccelődve.

Nemsokára odaért az alkirály és kísérete. Értesítették a történtekről, majd végighallgatta két lánya beszámolóját az eseményről. Ezalatt Sen ott állt, meg sem mozdult.

– Eddig is tudtam, hogy bátor és kemény harcos vagy, de hogy ilyen önfeláldozó is, azt nem gondoltam volna. Jutalmul tettedért felszabadítalak, többé nem vagy rabszolga, és a tornán sem kell részt venned.

– Igazán köszönöm, felség, de én inkább részt kívánnék venni azon a tornán, hogy további dicsőséget szerezzek számodra. Csupán egy kérésem lenne.

– Szólj hát, s ha lehetőségem van rá, szavamat adom, hogy teljesítem.

– Szeretném, ha társamat, Sidet is felszabadítanád, vagy ha nem, akkor én is inkább maradok rabszolga.

– Apám, teljesítsd a kívánságát, nagyon örülnék neki – szólt Alda.

– Én is – vágott közbe Rina –, az a másik is biztosan megérdemli.

Az alkirály elgondolkozott.

– Jól van, mindketten szabad emberként vehettek részt a tornán. Őt is idehozatom, és a hátralévő időt az indulásig együtt tölthetitek.

Sid nagyon meglepődött, mikor a mesteréhez és Senhez vezették – hát még akkor, amikor mindent elmeséltek neki.

A három hátralevő napot együtt töltötték. Sokat beszélgettek. A két hercegnő szinte minden szabadidejét ott töltötte velük, és hallgatták az olykor véres és kegyetlen történeteket.

Ran, az alkirály nagyobb fia, a trónörökös is odament és megkérte Sent, tanítsa meg harcolni.

Ekkor megjelent az alkirály.

– Majd ha visszatérünk a fővárosból lesz rá alkalmad, mert lányaim kérésére kinevezem őket testőrnek, így sok időt tudtok majd együtt tölteni.

A két hercegnő odafutott, és megölelték apjukat.

– Köszönjük, apám! Ennél nagyobb örömöt nem is szerezhettél volna nekünk – mondta Alda.

– De mi lesz, ha megölik őket? Apám, ne engedd elmenni őket!

– Nem tehetem, lányom. Ők akarnak elmenni, és ebben nem akarom őket megakadályozni, hisz’ szabad emberként ez volt az első kérésük.

Másnap indultak is Attába. Atta a tengerparton feküdt, a Keleti királyság fővárosa fontos kereskedelmi központ volt.

Hajóval mentek, mert az alkirály palotája is a tengerparton volt. Szinte egész nap tartott a bepakolás.

A gladiátorok az alsó fedélközben voltak. Hátul helyezkedett el az alkirály és kísérete, a fedélzeten pedig az őrség meg a személyzet. Sennek is Sidnek megengedte az alkirály, hogy fent maradjanak a fedélzeten és még a fegyvereiket is maguknál tarthatták, hiszen már hivatalosan is a királyi testőrség tagjai közé tartoztak. Az alkirályt kisebbik fia, a legkisebb herceg, Hor kísérte el. Távollétében a nagyobbik fia, a trónörökös Ran látta el az uralkodói feladatokat.

A búcsú nagyon nehéz volt Alda számára, hiszen nagyon megkedvelte Sent, és ki tudja, talán most látja utoljára. Mielőtt elváltak, kivett egy zöld selyemszalagot a hajából és odaadta Sennek.

– Ez majd szerencsét hoz neked.

Sen levágott egy tincset saját hajából, kötött rá egy csomót és odanyújtotta Aldának.

– Én csak ezt tudom neked adni, nincs másom.

Alda kivette Sen kezéből, megsimogatta a fiú arcát és annyit mondott neki:

– Köszönöm, hogy megmentetted az életemet, nem fogom elfeledni soha.

Sen megfordult, és felszállt a hajóra. Ekkor ért oda az alkirály és kísérete is. Az uralkodó elbúcsúzott feleségétől, fiától és a lányaitól, majd felszálltak a hajóra és engedélyt adott az indulásra. A hajó kifutott.

Sen még sokáig nézte a partról integető hercegnőt. A szíve mélyén titokban érezte, hogy nem is apjának, hanem neki integet. Már napokkal korábban furcsa érzés kerítette hatalmába: még senki iránt nem érzett ilyen vonzalmat, mint a hercegnő iránt, habár jól tudta, kettőjük között a barátságon kívül nem lehet semmi, mert Alda egy hercegnő, ő pedig csak egy rabszolga. Igaz, most már szabad ember, de ez is nagyon kevés, hisz’ sem rangja, sem pedig vagyona nincs.

Sen és Sid mesterükkel a hajó orrában álltak és élvezték a friss tengeri levegőt

– Soká’ tart még az út? – kérdezték a mestert.

– Öt-hat napig, egyszer én is voltam ott.

Összenéztek.

– Mit csinált ott, mester?

– Én is gladiátor voltam és harcoltam. Minden összecsapásomat megnyertem, s amikor visszatértem, a király felszabadított és kinevezett oktatónak, hogy tanítsam a gladiátorokat.

Leszállt az éjszaka, gyönyörű csillagos ég ragyogott a fejük felett. A mester már nyugovóra tért, csak ketten álltak a hajó orrában.

– Mit gondolsz, visszatérünk még ide? Mert én nagyon szeretnék – kérdezte Sen.

– Beleszerettél a hercegnőbe, igaz? – szólt Sid.

– Nagyon úgy érzem most, hogy nem látom és nincs a közelemben. Nagyon hiányzik.

– Csak ne nagyon hangoztasd, mert ha az apja tudomására jut, akár a fejedet is lecsapathatja.

– Akkor is hiányzik.

Még egy darabig beszélgettek, aztán ők is nyugovóra tértek.

A harmadik napon vihar tört ki, nagy hullámok dobálták a hajót.

– Felség, ki kell kötnünk – szólt a kapitány az alkirálynak.

– Merre járhatunk?

– Valahol a Durri-hegyvonulatokhoz közel, mert a parton látom a hósipkás hegytetőket. Pont előttünk van egy védett öböl is.

A part felé hajóztak, a vihar egyre erősödött. Nagy sebességgel siklottak a vízen az öböl felé; a kapitány minél előbb partot akart érni, de nem számolt a hullámok erejével, melyekből egy nagyobb kivetette a hajójukat egy homokpadkára.

A hajó fennakadt, és lassan az oldalára dőlt – az árbóc elhúzta. Nagy riadalom támadt a hajón. A gladiátorok nem tudták, hogy mi történik, be voltak zárva. Az alkirály és kísérete is nagyon megijedt. Azonnal magához kérette a kapitányt.

– Mi történik itt?

– Fennakadtunk egy homokpadkán, felség.

– Tudunk valamit csinálni?

– Egyelőre, míg a vihar el nem áll, semmit.

A vihar még vagy négy órán keresztül tombolt, majd szépen elcsendesedett.

Az alkirály és az őt kísérő katonák kiszálltak a partra, Sen és Sid, valamint a mester is velük tartottak.

– Hol vagyunk, meg tudja mondani valaki? – kérdezte az alkirály.

– Ott szemben kezdődik a Durri-hegység, felséged is láthatja. Előttünk meg a dzsungel.

Sen és Sid még soha nem látott dzsungelt. Nagy, magas fák és buja, sűrű aljnövényzet volt előttük.

– El tudunk indulni a hajóval?

– Így nem – válaszol a kapitány. – Ennek csak egy módja lenne: egy olyan széles árkot kellene ásni, mint a hajó, és kb. két méter mélységben, hogy azon vissza tudjuk vinni a tengerbe. Három-négy napot venne igénybe.

Az alkirály felderítőket küldött ki.

– Nézzétek meg, nincs-e valami járható út vagy város a közelben, vagy bármilyen lakott terület.

Szólt a hajó elejében levő szolgáinak, hogy a császárnak szánt ajándékot vezessék ki. hajóból.

Három gyönyörű, éjfekete paripa volt az ajándék. Sen és Sid is csodálattal nézték a szép lovakat.

– Még jó, hogy nem esett bajuk ebben a viharban.

A dzsungel szélére kötötték őket, és két szolgáló utasítást kapott, miszerint lássák el a lovakat.

Ezután szólt a mesternek, hogy a gladiátorokat is kiengedheti, ők ugyanis be voltak zárva. Sen és Sid is elkísérte. A nagy csapóajtóval nem boldogultak mert az beszorult. Sen elkezdett keresni valami feszítőeszközt. Végül sikerült nekik, kinyitották az ajtót, és lementek a gladiátorok közé.

Kint a parton a kapitány épp mondani készült valamit az alkirálynak, mikor egy dárda állt a mellkasába. Összeesett. A dzsungelből félmeztelen, tolldíszes harcosok ugráltak elő és megtámadták őket. A katonák az alkirály köré álltak, és felvették velük a harcot.

A csata zaját a hajón is meghallották. A mester kinyitotta a tárolóhelyiséget, ahol a gladiátorok fegyvereit tartották, és szétosztotta azokat közöttük.

– Az életekért harcoltok. Ne feledjétek, ha kiérünk a partra, ék alakzatban támadjatok, így nem tudnak a hátatok mögé kerülni.

A harc egyre hevesebben folyt, mindkét oldalon fogytak az emberek, majd egy óra elteltével véget ért. Sen és Sid egymás mellett küzdött végig, sok támadót megöltek. Az idegen harcosok fegyverzete pajzsból, dárdából, meg valami fejszeszerű fegyverből állt. Körülöttük sok halott hevert, s mindkettőjük kardja vértől pirosodott. Tőlük nem messze feküdt holtan mesterük; egy fejsze betörte a koponyáját. Kicsit messzebb hevert az alkirály és a fiatal herceg is.

Huszonöten maradtak életben, mindenki más meghalt. Huszonöt gladiátor a dzsungelben. Tanácstalanok voltak, egyikük sem tudta, honnan származik. Legtöbbjüket még gyerekkorában rabolták el, vagy szüleik adták el őket. Többségük kőbányába, gyémánt- vagy aranybányába és különböző ültetvényekre került dolgozni rabszolgaként, később kerültek a gladiátoriskolákba.

Sen azt tanácsolta, hogy előbb jussanak ki innen, utána majd megbeszélik, mit is csináljanak, hova menjenek.

– Ti ketten már szabad emberek vagytok, nektek könnyű – szólt az egyik gladiátor.

– Nem egészen, hisz’ semmilyen írásunk nincs róla, és a bőrünkbe ugyanolyan jel van beégetve mindannyiunknak.

– Ez igaz.

– Ha visszatérnénk a palotába, ott tudnánk igazolni – szólt Sid.

– Nem tartom jó ötletnek, szerintem lefejeztetnének bennünket, mert nem védtük meg az alkirályt meg a herceget.

Sen tanácsára kipakoltak a hajóból minden olyan hasznos dolgot, amit tudtak használni. Találtak egy láda aranyat, ékszereket. A három ló után csúsztató fát kötöttek, arra pakolták az élelmet, fegyvereket és a kincseket. A halottakat behordták a hajó belsejébe és mielőtt elindultak volna, felgyújtották azt.

Két napba került, míg kiértek a dzsungelből, s ott álltak a Durri-hegység lábánál. A katonák ruháit húzták magukra, a karjukat eltakarták, hogy ne látszódjon a rabszolgajel. Érdekes módon nem találkoztak senkivel. Nem messze tőlük egy falucska látszott. Elindultak arrafelé.

A falu széléhez érve már várták őket. A falu vezetője üdvözölte a csapatot.

– Üdvözöllek benneteket. Szabad megkérdeznem, mi járatban vagytok?

Sen kis ferdítéssel elmesélte, hogy megtámadták őket, urukat megölték, és igyekeznének vissza a palotába, ha tudnák, hogy hol vannak és merre kellene menniük.

A falucska vezetője közölte velük, töltsék itt az éjszakát, és másnap majd útba lesznek igazítva.

Elfogadták a szíves meghívást, és beszállásolták magukat a falu szélén levő területre.

– Hogy hívnak, öreg? kérdezte Sen.

– Semúlnak, nagyuram.

– Nem vagyok én úr, csak szólíts Sennek. Az lenne a kérdésem, hogy a lovainkat is ellátnátok-e, meg ha van egy kis maradék ételetek, azt is szívesen elfogadnánk.

Ezzel az öreg markába nyomott három aranyat. Az öreg nagyon meglepődött, mert általában az eddig erre kerülő fegyveresek csak kifosztották őket.

– Hogyne, vitéz uram. Mindjárt küldök valakit, és az asszonyokkal hozatok meleg ételt.

A pénzből, amit Sen adott nekik, egy hónapig eléldegélhetett a falu népe. Sen nem volt tisztában a pénz értékével, nem tudta, mi mennyibe kerül.

– A falusiakhoz és asszonyaikhoz nem nyúlhat senki, megértettétek? – közölte erélyesen a többiekkel.

Mindenki beleegyezően bólintott, ugyanis Sent még kint a parton megválasztották vezetőjüknek. Nemsokára nagy sürgés-forgás lett; az asszonyok kenyeret, sült húst és főzeléket hoztak Sen csapatának. A lovakat bevitték az egyik falusi istállójába és ellátták őket. Az öreg szólt Sennek, hogy töltse nála az éjszakát, de ő elutasította azzal, hogy együtt marad a csapatával és mindnyájan kint, a szabad ég alatt alszanak. Megszokták a kemény körülményeket, hiszen mindegyikőjük erős, edzett férfi volt. Másnap reggel bőséges reggelit tálaltak nekik fel a falusiak: frissen sütött cipót, sajtot, túrót és tejet. Az öreg elmondta nekik, merre induljanak a palota felé, de persze ők nem arra akartak menni.