Illiberalgate

VII.

Katalin, nekünk csak Katica

Ez már azért mégsem járja. Mit gondolnak ezek? Majd pont ő fogja megmondani a tutit. Megfenyegettek már engem sokkal jobban, sokkal félelmetesebb emberek, amikor a bűnszövetkezetekkel foglalkoztam ügyvédként. Nem ijedek meg egyhamar. Főleg egy ilyen kis csinovnyiktól. Tudom, a nagy ügyeket már a rezsim hibridrésze intézi. De nekem is van meglepetésem a számukra. Gyűjtöm már egy ideje. Ezt nem viszik el szárazon. Persze nem tetszik, ahogy felgöngyölítettem a devizahitel-csalást. Ráadásul az emberek egymásnak adták a kilincset, 600 perben képviseltem a devizahitel-károsultakat. Jó kis ötlet volt a nagyvezírnek, végül is csak azt nem tudni, kinek a fejéből pattant ki az ötlet. Persze tudvalévő.

De végül is egy magyarnak mi a legfontosabb? A saját lakás, ház. Az egész világon nálunk lakik a legtöbb ember a saját lakásában. 2012-ig. Akkor kezdődtek a kilakoltatások. Végül is egy magyarnak a legnagyobb tulajdona az ingatlana. Elég jó kis portfolió. Persze szemet vetettek erre. Egész fentről. Még nem loptak eleget. Amíg Miával nem találkoztam, nem is láttam a bűnügyön kívüli részt. Csak magát a jól kigondolt, törvényekkel körülbástyázott bank–állam–maffia-csalást.

Mia hozott új szempontokat. Egészen az offshore cégekig, a kicsempészett milliárdokig, a kis adó- és kiadatási paradicsomok extramegállapodásaiig. Nemhiába a kommunikációs legendák oktatták, jó kis oknyomozást folytatott. Ráadásul van egy mások számára igen kellemetlen tulajdonsága: a kitartás. Nem ereszti, végigviszi a kutakodást. Nem mellesleg igen jól értesült a mai kommunikációs lehetőségek terén. Így tudtunk egész egyszerűen belehallgatni egy Messenger-beszélgetésbe is. Na meg az adathalász cégek adatgyűjtései, épp a Messenger üzenetküldő szolgálata kapcsán. Százféle adatot gyűjtenek innen, s ez ­segített. Így tudtuk meg a saját koronatanúnk szájából néhány nagyon fontos adatot. A kérdés az: mi legyen? Elvigye a balhét a kis ügyintéző, akit kioktattak, mit kell mondania, csinálnia. Vagy? Kússzunk a csillagokig? Egészen föl? Csak… Ez Magyarország, jelenleg csak jog van, de nincs semmi más. A jog nem véd, nincs igazságszolgáltatás, csak jogszolgáltatás. A többséget nem védi meg a bűnöző kisebbségtől a magyar jog, legfőképp a maffiaállamtól. Ráadásképp a kibontakozó kép szerint kb. félmilliónyi emberről van szó, akik kisebb-nagyobb mértékben érintettek.

Jelenleg 8 és fél milliónyian élünk e lángoktól ölelt kis bűnbarlangunkban. Mindenki vétkes. Aki csinálja, aki tűri, aki homokba dugja a fejét. Most már látni lehet: mindenkit megleckéztetnek. Nem hagynak ki senkit. Az a baj, nem csak a devizahitellel csaltak, hanem a tenderekkel, a választásokkal, a trafikmutyizással, a bírói testületek kinevezéseivel, egészen lementek az iskolarendszerig, az elhíresült KLIKK-ig. Mintha csak egy óriási átnevelőtáborban lennénk, arra várva, mikor unnak ezek ránk és hozzák új urainkat. 2018-ban? Ez nem vicc. Muszáj kitartanunk. Nekünk, a gondolkodó kisebbségnek, a nem agymosott kisebbségnek. Nekünk, akik nem nézünk tévét, nem hallgatjuk a „Magyarország jól teljesít!” spotokat, nem nézzük a reklámokat, melyben a nagyvezír fölöklendezett szavai hozzák el nekünk a Kánaánt – igaz, még ennek semmi jele.

Ijesztő, ami itt folyik. Szüleimnek nem hittem, hogy annak idején, hogy a Rákosi-rendszerben egymást súgták be. Most ez sokkal ijesztőbb. Valahogy nem európai. Na és ez a törleszkedés az oroszokhoz? A páneurópai unióhoz? Na, hagyjál már! Értem én, hogy kéne minden: pénz, paripa, fegyver. Na de pont az oroszok? Persze mióta az amcsik is egy viccembert választottak, nem csodálkozom annyira. Körülöttünk elszabadult a pokol. Kaya megtámadta a kurdokat, az amcsik kivonultak, Szíria és az egész világ félrenéz, tisztára, mint Ukrajna esete. A XXI. században? Senki nem csinál semmit, nem mernek ezekkel a fékevesztett diktátorokkal szembe menni. Mert ugye azt is láttuk, akkor mi lesz. Látványos kivégzések, gyilkosságok, mérgezések, egy egész ország vezérkara zuhant le legutóbb. Szóval mindenki behúzza fülét-farkát és vár a jó szerencséjére. A legborzasztóbb, hogy nincs hova menni. Lám, Anett is elfutott egész Thaiföldig, és mégis utolérte a geci pribékje. Vajon mit tudhatott? Vagy mit sejthettek, hogy tud? Szerintem már nem százasok.

Persze a devizahitelben nem is a csalásra épülő konstrukció a legnagyobb baj, ami nem is hitel, nem is korrekt bankkonstrukció, hanem ügyesen tálalt devizaügylet egy kis arbitrázzsal. A fő gond, hogy az állam is akart még egy kis pénzt, ingatlant, miegyebet. Legfőképpen hatalmat, és a semmibe kilökött rabszolgatömegeket. Akik jó magyarként annyit dolgoznak, amennyit bírnak, amíg fel nem borulnak. Lehetőleg még a nyugdíj előtt, mert már az a pénz sincs meg. Eltapsolták mind a majd 8000 milliárdot. Egyik nap még volt, másik nap már nem. Kiment táskákban meg kerülőutakon egészen az offshore cégekig.

Gyorsan hoztak egy törvényt, átnevezték a járulékot adónak, amit nem nagyon propagáltak. Adójellegű lett a befizetés, ami lefordítva magyarról magyarra azt jelenti, hogy nincs kötelezettsége az államnak. Megtarthatják a lóvét. Nem lesz nyugdíj. Na persze még egy törvényt hoztak nagy titokban: hogy köteles mindenki az anyját, apját, nagyanyját, nagyapját, testvéreit eltartani, amennyiben nem tudja magát fenntartani: az állam nem illetékes. Ha verte, ha erőszakolta, ha elhagyta, ha árvaházba adta, akkor is. És slussz, passz.

Aztán a forintosítással és a devizahitel-mentő csomagokkal másodszor-harmadszor is kifosztott károsultak kétségbeesése, a mindenük elvesztése történt meg. Senki nem gondolta, hogy az állam ilyen mélyen benne van. Elfogyott a pénz, lassan elzárják a csapokat az Unióban is, csak kezdeni kellett valamit ezzel a magyar virtussal. Ezek itt mind lakást akartak. Inkább egy életre eladósodtak, csak meglegyen. 4,3 millió lakóegység van Magyarországon. Jó, ennek jelentős mértéke lakás, nem ház, de a devizahitelt felvevő és most, 2018-ban kilakoltatott 47 000 család többnyire családi házban élt. Eddig. Amíg nem generálta maga az MNB – élén a fő-hülyével – a svájci frankkal szemben a forint leértékelését és lebegtetését. Ez betett mindenkinek, ez volt az ok, innen szálltak el a devizahitelek. Itt kezdődtek a bajok, mindenki megpróbált úszni az árral, kigondolni, mi legyen. Egészen az első kilakoltatásokig. Komplett családokat raktak utcára, gyerekekkel. Ezzel együtt nőtt meg a csoportos öngyilkosságok száma, a vonat elé ugrások, a gyermekkel az ablakon kiugrások, a bankügyintézők ellen elkövetett magányos kivégzések, utána látványos önakasztások az ügyféltérben. S ez már a jéghegy csúcsa.

Minden második devizahiteles, aki még él, az külföldön él. Elindult a 7 eurójával szerencsét próbálni. Hogy majd lesz valami, aztán csak sikerül jobbra derülni. Na, ők már sohasem jönnek haza. Nem bíznak a rendszerben, illetve semmilyen rendszerben. Főleg nem a semmilyen magyar rendszerben. Elmentek a harmincasok, negyvenesek, már az ötvenesek is. S nem egy emberről beszélünk; mindig egy egész családról, minimum 2 emberről és a gyerekekről, akik már tutira nem jönnek ide vissza.

Másfél millió ember békeidőben vágott neki az ismeretlennek. Ez nem ’56. Nem a háború. Nyelvtudás és pénz nélkül. Mire gondolhatnak? Miről álmodhatnak? Mit adott nekik ez az ország? A nemzeti lóf@szok országa. Nemzeti trafikmutyi, nemzeti közműmutyi, nemzeti közszolgálatiegyetem-mutyi, nemzeti eszközkezelő mutyi (a devizahitel-károsultakról a harmadik-sokadik bőrt lenyúzó), a nemzeti vágta, nemzeti tanterv, nemzeti maffia, és ki ne felejtsük a forintosítástól megtollasodott Nemzeti Bankunkat sem. Ettől már csak egy lépés a hitleri népnemzeti. Bár, sajnos, már ott tartunk. Észrevétlenül suhantunk be a diktatúrába. Listák mindenkiről, mindenhonnan. Számon vagy tartva mindenféleképp. Mint ahogy Mia mesélte. Még 2015-ben jelentkezett az egyik minisztériumba dolgozni, aztán az átvilágítás során nem felelt meg. Még azt is tudták, hogy beperelte a devizahitel miatt a bankot. Nem tud besimulni a rendszerbe. Szóval, nem ilyen lovat akarnak.

De azért Anett… ez nagyon durva. Csak egy ügyintéző volt. Szerintem. Ahhoz képest inkább példastatuálásnak látszik. Félelemkeltésnek. Nem mintha nem félnének itt már elégé elég sokan. Tartják is a szájukat, remélve, hogy meghagyják őket, a pitiáner munkájukat, a pitiáner megélhetésüket, a kis lószarnyi életüket. Aztán most beszartak a gondolkodók is. Nincs itt gondolkodás, nincs rá kereslet. Se kutatás: majd megmondják, mit lehet kutatni. Semmi független kutatóintézet. Még hogy MTA? Nemzeti lesz. És kész. Független? Biztos nem. Ja, hogy Széchenyi azért alapította, hogy a magyar nemzet naggyá váljon. Na, itt nem lesz semmi ilyen. Ha még eddig nem lett volna világos. A leosztás. Majd a fő-főnök eldönti, mit kell kutatni. Mindenki nézelődik, mi legyen, hova tudna menni. Szerencsére ők nem a devizahitel-károsultjaim, mind beszél minimum egy idegen nyelvet, így csak a nyelvterületén kell keresgélnie. Többnyire bárhol tárt karokkal várják a jó kutatókat. S természetesen a magyarok ebben is jók. Nemcsak a sportban. Mindent túlélünk, mert most sokan túlélésre játszunk. Ebben is jók vagyunk. A mindent túlélésben.

Nem megy ki a fejemből Anett. A hang a videón nemcsak Miának ismerős, hanem nekem is. Egy emléket idéz. Tudom, nem mostanit. Talán még a bűnszövetkezetek nyomozásai… mindegy, majd eszembe jut. Ez tuti.

Na és Mia… Lehet, hogy neki szánták a fenyegetést. Persze ő is csak egy devizahitel-áldozat, aki szembe ment a rendszerrel. Na és, van ebből ezer is. Akik pereltek, épp tíz százalék. Vagy csak egy. Százezer devizahitelt adtak ki a bankok. Százezer ingatlan, felbecsülhetetlen érték úszott el. A családok keményen ellenálltak, de sok embernek nincs tartalékja. Jelenleg nem olyan a helyzet. Mia okos asszony. Mikor látta, mi a felállás és gyorsan levette, lépett: kiment Ausztriába szobalánynak. A férje csak pislogott, hogy neki jól megy, meg mifene. Minek menjen ki bohóckodni, elvégre már ötvenes. Lassan hátradől, és élvezi a munkája gyümölcsét. Mondhatta Mia neki, hogy erre ne számítson, de nem akart hinni neki. Aztán egy év után már megértette, mi van.

A nyertes per után, amikor a bank sem elszámolni, sem perköltséget fizetni nem akart, akkor jó tökösen Mia végrehajtást kért a bank ellen. Na, ekkor jött a feketeleves. A végrehajtás utolsó napján a bank átutalta a Miának járó költségeket és másnap árverezést kértek rá. Na, erre aztán berágott Mia, akkor jött hozzám, hogy segítsek. Megindítottuk az eljárást. Itt látta már a párja, hogy ennek a fele sem tréfa. Ez nagyon kemény menet lesz. Négyszer próbálta az eszközkezelő, a nemzeti, megvenni a házukat. Aztán az is kiderült, kinek fáj rá a foga. Ekkor rágott be igazán Mia, és felgöngyölítette az egészet. Erre nem számított senki.

Részeredmények voltak már. Egy közgazdász jelezte, hogy a devizahitel nem hitel, semmi köze nincs hozzá. Ez egy hibás banki termék, a PTK. 523. cikkelye alapján még csak nem is kölcsön. Az egyik gazdasági és bankügyvéd a teljes csalási metódust leplezte le, lépésről lépésre. A másik ügyészből visszaváltott ügyvéd a közjegyzői csalást, a nem hiteles adatokkal feltöltött okiratokat. Természetesen minden a bank által megadott, ámbár egy másik devizában nyilvántartott, de a kiadott forinttal semmilyen összefüggésben nem álló számsor. A harmadik berágott ügyvéd, akinek a barátja ugrott ki a gyerekkel a tizedikről, miközben a feleség belehalt a rákba, fényt derített a végrehajtásba került ingatlanok elszipkázásába; ő volt, aki először rendszerszintű bűnszövetkezetet fedezett föl. Na és jött Mia, mindent elolvasott a témában, aztán elkezdett kutakodni és eljutott a törvényszintű állammaffia–bankmaffia–bűnözőmaffia szenthármasába. Először a forintosítás miatt bukott ki és lebuktatta Matolcsy rendszerét, amiből pillanatok alatt, a forintosítás után néhány nappal eltűnt a közpénz. Elvesztette közpénz-jellegét.

Elvándorolt az alapítványokon keresztül dél-amerikai és közép-amerikai offshore cégekbe. Na és itt a vége, amihez egy szintén érintett, barátait elvesztő divattervező tette ki a pontot. Ő fedezte föl a kimenekítési tervet, az ország magára hagyását a végső pillanatban. Csupa kiadatást nem nyújtó ország van a listán. Akiket megtámogatott a nagyvezír, természetesen titokban. S ne felejtsem el az ügyes hackersrácot, akinek az apja akasztotta föl magát a saját házuk padlásán. Na, ő volt, aki megfejtette az orosz kapcsolatot, a problémakört, nemcsak a választások kapcsán, hanem az ellenzék kivéreztetése kapcsán, majd a gazdasági einstandok kapcsán. Ő figyelmeztetett mindenkit, ha közel kerültek hozzá a hibridrezsim hibrid verőpribékjei. Csak már nem érték be veréssel. Néhány megmagyarázhatatlan haláleset törvényhatározatok elszenvedői körében, egy nap alatt elköltöztetett teljes cégek, családostul-mindenestül. Öngyilkosságok és érthetetlen halálesetek, miután a cégátadások megtörténtek. S ez még nem a teljes kép. Csombor tálalt ki mindent, leírt és elmondott. De mivel nem tudják, hogy hol vannak a dokumentumok, ezért hirtelen leégett pár iroda, raktár, egy stúdió, levéltár, ügyvédi iroda. De persze ezek csak tippek voltak. Szerencsére. Aztán eltűnt ő is. Nem érezte magát biztonságban itthon. Amerikáig futott. Persze akikre fájt a hatalom és a hozzá közel állók foga, annak vége lett azonnal. Kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot, mindegy miről van szó: ingatlan, vállalkozás, bánya vagy egy szoftver. A hangsúly a visszautasíthatatlanon van. A következő már a hibrid verőlegény lesz. Vagy egy golyó az agyba. 2018-ban, elvileg a XXI. században. Persze aki áthallást érez az orosz oligarchák kivéreztetésével kapcsolatban, ne csodálkozzon. Csak itt, Magyarországon, először szépen kérik. Aztán csúnyán. Meg néhányan megsérülnek. Vagy mindenki szeretne egészséges maradni és odaadja, amit kell. Ez ma a vezír rendszere. A nagy nemzeti lófa@rendszer.

Szóval mindent tudunk, és hiába. Nincs az a bíró és ügyész, aki foglalkozna az üggyel. S ne felejtsük el, ez Magyarország belügye. Itt kell megoldani. Patthelyzet.

Ha elég sokan elég elkeseredettek, akkor forradalom meg lincselés jön, ámde a vagyonok sohasem lesznek meg. Jogállamiság keretei közt pedig sanszunk sincs.

Azért azt lehet látni, hogy valami történik. A félelem a csókosok körében is egyre terjed. Persze mindenkinek van titkolni valója – nem feltétlen nagy, de van. Na meg családja, élete, ami rommá lehet egy szempillantás alatt. S ezt nem felejtik el tudatosítani. Talán csak a kutya vagy a macska az első. Így vonult háttérbe hirtelen jó pár nagy ember, meg néhány kicsi. Mondván, a családjának él. Ja, a vak komondoros is. Meg az orgiagyáros is. Csupa istenfélő keresztyén ember. Semmi kilengés, csak az asszony meg a család, meg a fenyítés.

Azért vannak humoros pillanatok is, akik senkitől sem félnek, azoktól. Komolyan, a választás leglátványosabb nyertesei a viccpártunk volt, a kétfarkú kutyák. A passzivisták megállókat készítettek, négyszínfestésekkel dobták föl a közlekedésre alkalmatlan közutakat, járdákat, 5 percig kotkodácsoltak a köztévében, na és meg akarták nézni a fő-főnök kertvégében épült hatalmas focistadiont, természetesen drónkommandóval. Egyenesben közvetítették 5 különböző szögből, miközben sorra kilőtték a drónokat. Élőben. Átvette a CNN, Euronews. Kiment a világhálóra. Miurunk saját, meghosszabbított kertjének használt SPA részlegében épp dagonyázott a vezír. Nahát. Elég nehéz volt kimagyarázni, illetve nem is nagyon lehetett. Minden humorista lecsapott rá – igaz, nem itthon. Sajnos nem éppen jó hírünkre derített fényt. Európa-szerte kimondatlanul vagy épp kimondva a diktatórikus illiberáciát kezdték emlegetni, együtt emlegetve a magyar utat az orosz, a török, na meg észak-koreai úttal. Csak persze nem ez a baj, hogy emlegetik: mi már belecsúsztunk a diktatúrába, benne vagyunk, sajna nyakig.

Beatrix

Istenem, ez milyen jó, lubickolni a jóban, a lehetőségekben. A lakás, amit egész olcsón kaptam, csak az enyém. Igaz, nincs közel, de nem számít. Az első sajátom, na jó, bérlemény, de mégis. Aztán fokozatosan alakult ki minden. A csapat, a munka, az első sikerek. Az Előcsatlakozási Alapok forrásai. A főnökeim elismerései. Kreatív és bátor tervek. Projekteket írtunk és alkottunk. Megvalósítottunk, megvalósíttattunk. Mindenfélét és mindenkinek. Egész jó hírnevem lett. A csapatomat fiatalítottam kissé, meg néhány fiút is hoztunk. Mindjárt motiváltabb lett a munka. A Viktor hatalomra kerülése után kezdődött. Kaptam egy fiatal srácot, könyvelőt, igazi hívőt. Négyszemközt mondta először, hogyan lehetne visszacsorgatni a projektpénzekből egy kicsikét. Meg milyen költségek merülhetnének föl, amelyeket gyakorlatilag bármire költhetnénk, természetesen jogszerűen. Felcsillant a szemem. Csak később jöttem rá, hogy bekaptam a horgot. Addig még tisztességes voltam. De aki kurvának áll, ne csodálkozzon.

Sokkal később tértem észhez. Akkor már fájdalmasabb volt. Rám tolták az egészet, szinte megszállottan. Sem szép, sem okos nem lehettem. De az új kormányfő meg akart ismerni, s nyilván nem okozott neki nehézséget. Elbeszélgettünk. Aztán pozíciót ajánlott: személyesen neki dolgozhatnék, kellene egy projektekben jártas ember. Hogy mennek itt a dolgok? Így lettem államtitkár, s kidolgoztuk a rendszert. A szisztémát. Alapítottunk néhány céget, aztán pályázatírás fedősztorival a nagy pályázati kiírásokat lefedtük – természetesen segítve a nem értőket. Meg jól megszedve magunkat, és kitömve a PÁRT-ot. Muszáj volt gazdasági stabilitást szereznünk, még egyszer nem lehet választási fiaskó. Segítenünk kell magunkon, s persze pénz nélkül nem megy. Vagyis jobban mondva: mindenhez pénz kell. Sok pénz, és még több pénz. Lehetőleg nem a miénk. Megcsapolni, amit lehet. Volt egy titkos team, aki ezt csinálta, ezt irányítottam a háttérből. Már a források kiírásánál is trükköztünk. Végül is egy nyelvet beszéltünk. Csak Európa nyavalygott: átlátható elosztás, transzparens felhasználás. De végül is az A4 lap fehérsége mindent kibír. Aláírás és pecsét. Aki nem akart fejlesztést, azt egyszerűen ejtettük. Mindenki mégsem nyerhet. Ez a pech. Volt, akinek egyik terve sem. Egyik projektje sem. Na bumm. Ez a lényeg. A kiírást és a pályázati útmutatókat úgy írtuk, hogy mindenki ne nyerjen azért. Persze volt néhány földi halandóknak való felhívás is, azt meg az első limitösszeg határakor lezártuk, néhány energiamegtakarítási, öko-lehetőséget meg csak bizonyos alapítványokon keresztül lehetett elérni. Ők is levették a százalékukat. Ekkortájt emeltük föl az ÁFÁ-t a felhőbe. Egész Európában nálunk volt a legmagasabb, majd’ 30%. Némelyik projektben 30%-ot hagytunk, ami tulajdonképpen 0% volt, kivéve, ha számla nélkül trükköztek. Erre is épült egy iparág. Isteni biznisz volt. Végre elismerték a tehetségemet. Csak elszemtelenedtek. Mondtam, hogy nem lehet mindent. Van, amit nem lehet megtenni. Lehet, hogy nem tudják bizonyítani, de mégis, a gyanú. Az árnyék ránk telepszik. Aztán lassan megfojt.

Nem hallgattak rám és most itt vagyok, küzdök az életben maradásért, a pozíciómért, a jó életemért. Pedig Katica megmondta: baj lesz. Ez már BTK-ba ütközik. Nem lesz jó vége, odadobnak koncnak. Persze nem tudott rólam semmit. Nyilván forogtak is infók. Meg nem látott mást, csak az egyre gondterheltebb tekintetemet, na meg a jogi segítségkérésemet. Tanácsot kértem és adott is, de megmondta, nem lehet az ügyvédem. Szövevényes ügyek ezek, ő egy egyedülálló anya, nem mászhat bele semmibe, egyedül neveli a lányát, nincs kire támaszkodnia. Meg az összeférhetetlenség. Amúgy is inkább családjogi ügyekben van benne. Szóval nem kockáztathat. Csak az ő keresete van, az apa lelépett. Van még gyereke, ez a cseperedő kislány már nem számít. Szóval mindig van fent és lent, kérdés, hogy most mi lesz?

Már a harmadik hivatalnál landolt a forráskezelés. Pillanatok alatt szélnek eresztették az EU-ban képzett, sok nyelvet beszélő szakmai csapatot; mintegy 700 ember lett hirtelen munkanélküli. Velük nem terveztek. Félreállították az EMIR-rendszer létrehozóját, mert nem akarta a forráskódot átadni. Másnap meg is halt. Csak véletlen tudtam meg, Mia barátnőjének a férje volt. A halála előtti napon küldte el az EU Bíróságának a beadványát. Gyorsan államosították a céget, majd Lajkó magához rántotta a zsíros falatot. Felállítottak egy osztályt a Miniszterelnökségen, ahol gyakorlatilag újoncok kezdtek dolgozni. Először harminc ember. Ez nem normális. Előzőleg majdnem 800 munkatárs intézte ezeket a nagyon jól működő EMIR-felületen, s így sem volt túl gyors az átfutás. Voltak projektek, melyeket 2-3 évvel később sikerült lezárni. Szóval Lézer harminc pártkatonája, illetve hozzá hű embere próbált megküzdeni evvel az extrém feladattal. Nem csoda, ha kiadta, hogy ha tíz órát kell dolgozni, akkor tízet és kész. Nincs hazamenetel. Már nem is tűnt annyira jónak az állás. Összeomlott egy párszor a rendszer, ráadásul az elektronikus platformmal is baj volt most, hogy meghalt a kitalálója. Nem tudtak egy valamire való IT-szakembert találni. Pont ők léptek a leghamarabb külföldre, talán az egészségügyesek után mindjárt. Így a másod- és harmadosztályúakkal kellett beérni, vagy ami még rosszabb, a pártnyalistákkal és a teljes hozzáértés hiányával. Szerencsére ismertük egymást és felkértek. Így tudtunk együtt dolgozni, és nem estem ki a pixisből. Meg ráadásul szereztem néhány szakembert végre. Így nem mehetett tovább. Aztán gatyába ráztuk az egészet. Közben sorra rájöttek a miniszterek, micsoda nagy üzlet és befolyás ez. Mindenki akarta a saját projektjeit igazgatni. Csak ez a fránya EU. Voltak szabályok. Másképp nem jött a pénz. Szóval csak ácsingóztak, meg keresztbe tettek. Mindenki bepróbálkozott. Ez egy ilyen szakma. Nem is csodálkoztam. Egyre fiatalabbak jöttek. Rájöttek, hogy az idősebb generációt már nem tudják megnyerni, csak az agyhalottakat. A gondolkodók elmentek. Meg a fiatalok is.

Legalább három kampányt indítottunk a visszatérő fiataloknak – be kell vallanom, nem nagy sikerrel. Hazajöttek, aztán visszafordultak. Hárommillió nem nagy pénz. Nyugat után. Legfőképp azt a tanácsomat nem fogadták meg, hogy valamilyen távlati célt is lebegtetni kell a szemük előtt. Nem elég a honvággyal és a családdal, nagyik meg unokák képével operálni. Már csak épp nyolcmillióan voltunk. Ráadásul ebből 3 millió nyugdíjas, gyerek meg nincs. Végül hozták a kis pisis, háromgyerekes pártcsajt, lecserélve az ötvenéves Zitát az elnökségből.

Na, ez aztán bevetette magát az államtitkári címért. Folyton ott lebzselt Miurunk körül. Szinte seggszája volt. Viszont be kell látnom, nem rossz, amiket csinál. Egész jól kidobja a horgokat.

Egy gonddal kevesebb. Folyton nyaggattak, hogy lépjek be a PÁRT-ba, mert elmennek mellettem a lehetőségek. De nem akartam. Elég élénken élt bennem apám III/3-as, vastag fekete filccel kihúzott paksamétája, amit kikértem, ahogy lehetett. Rólam nem volt semmi az aktákban, de egy-két dolgot megtudtam. Például, hogy kizárták a szocialista pártból ’57-ben. Azzal a lendülettel kirúgták az egyetemről is. Munkás lehetett. Egész életében. Szóval így ment ez az ötvenes években, na és ahogy hallottam, most is. Ezt mind elolvashattam a vastag, ámbár jobbára fekete filccel kihúzott doksiból. Ja, minden titkos. A jó ég áldjon mindenkit, lassan hatvan év telt el. Azt mondják, ötven év után már lehetséges egy objektív nézőpontból szemlélni a történéseket, lehet vizsgálódni. Ámbár hirtelen kigyulladt néhány raktár. Meg néhány közszereplőt – nyilván az ellenfeleket – hozták kellemetlen helyzetbe egy-két kiszivárogtatott aktával. Ezek bezzeg nem voltak kifeketézve.

Meglengették előttem a mézesmadzagot, és csak kenték. Beadtam a derekamat. Szerettem volna jól csinálni, végül is csak az elvárásokat teljesítettem, meg a fő-főnök kérését. A munkámat. Megengedték, hogy hozzak egy pár embert a régi csapatomból. A kreatív csapatot.

A forráselosztásban jó nagy problémák voltak a hozzá nem értésből, meg a nem működő rendszerekből. Jöttek a PÁRT-lovagok, mindenki jól élni akart, munka nélkül. Emlékeztet ugye valamire? Ötvenes évek? Kinek nem volt párttitkár ismerőse? Na és a másfél millió antifasiszta és ellenálló? Értjük egymást, hogyne.