TIZENKETTEDIK FEJEZET
Vesuvius a trollok királya, Marda Első Ura, hatalmas barlangjának egyik erkélyen állt, száz láb magasan és onnan figyelte troll hadseregének munkáját. Trollok ezrei dolgoztak ebben a hatalmas földalatti üregben, hogy vésőkkel és kalapácsokkal eltávolítsák a köveket. A bánya zaja betöltötte a levegőt. Végtelen sorban voltak fáklyák a falba tűzve, míg a padlón láva folyt, megvilágítva a barlangot és állandó meleget adva nekik miközben izzadtan és lihegve dolgoztak.
Vesuvius szélesen mosolygott groteszk, troll arcával - amely kétszer akkora volt, mint az emberi -, két hosszú agyarral, amelyek a szájából álltak ki, és vörös szemekkel figyelte a trollok szenvedését. Azt akarta az embereitől, hogy küszködjenek, dolgozzanak keményebben, mint bármikor, mert tudta, hogy csak ezzel a küszködéssel érhetik el azt, ami az apjának nem sikerült. Kétszer nagyobb volt, mint egy átlagos troll és háromszor nagyobb egy embernél. Tudta, hogy különbözik mindenkitől, és azt is tudta, hogy olyat is el tud érni, ami másnak még nem sikerült. Végre akarta hajtani a tervet, ami még elődei fejében fogant. A tervet, ami örök dicsőséget hoz népének. Ez lesz a legnagyobb alagút, amit valaha ástak… Átvezet a Lángok alatt, át, egészen Escalonba és minden egyes kalapácsütéssel közelebb kerülnek a célhoz.
Az évszázadok alatt, több ötlet is felmerült, hogyan keljenek át a Lángokon, de csak egy-egy trollnak sikerült ez az öngyilkos küldetés. Vesuvius egy egész hadsereggel akart átkelni, hogy megsemmisítse Escalont egyszer és mindenkorra. Az elődei nem tudták, hogy csinálhatnák meg, és túl önteltek voltak ahhoz, hogy egész életüket Marda zord vidékén éljék le. De ő más fából faragták. Vesuvius bölcsebb volt apáinál, keményebb, eltökéltebb és kegyetlenebb. Egy borongós napon azon gondolkodott, ha nem juthat át a Lángokon és felettük sem, mi lenne, ha alattuk próbálná meg? Mióta megfogant az ötlet és nekiállt megvalósítani, nem állt meg, és több ezer katonáját és rabszolgáját is hajtotta, hogy megépítsék a troll királyság legnagyobb építményét. Az alagutat, ami átvezet a Lángok alatt.
Vesuvius elégedetten nézte, amint az egyik munkafelügyelője korbácsolja az egyik emberi rabszolgát, akit Nyugatról hoztak, több száz másik rabszolgával összeláncolva. Az ember felüvöltött, majd elesett és addig ütötték, amíg meghalt. Vesuvius arca gunyoros mosolyra nyúlt. Majd most jobban dolgozik a többi ember. Trolljai kétszer voltak nagyobbak az embereknél, groteszk kinézettel, alaktalan izmokkal és ormótlan arccal. Az emberek munkaerőnek silányak bizonyultak, főleg hozzájuk képest, de arra pont megfeleltek, hogy munkásai kiéljék rajtuk kegyetlenségüket.
Ahogy figyelte az építkezést, egyre frusztráltabb lett: mindegy volt mennyi embert vetett rabszolgasorba, mennyi emberét parancsolta munkára, mindegy mennyire keményen hajtotta, kínozta őket vagy mennyit ölt meg, hogy motiválja a többit, így is túl lassan haladtak. A szikla túl keménynek bizonyult, a munka pedig nagyon nehéznek. Ezzel a sebességgel nem fognak a végére érni az ő életében, és Escalon leigázása csak egy álom marad.
Természetesen volt elég helyük Mardában – de nem olyan, amilyet Vesuvius akart. Meg akarta ölni vagy rabszolgasorba vetni az összes embert, csak úgy, szórakozásból. Mindet. És tudta, ha egyszer átjut oda, akkor eljön az ideje a további drasztikus lépéseknek is.
- Uram Királyom! – szólította meg valaki.
Vesuvius odafordult a katonái felé, akik a troll nemzet zöld páncélját viselték - rajta a jelüket az üvöltő vadkant kutyával a szájában. Az emberei lehajtották fejüket a tisztelt jeleként.
A király látta, hogy egy másik troll katonát tartanak, amely szakadt páncélt visel, az arca csupa piszok volt és égésnyomok borították.
- Jelenthetsz - parancsolta.
Lassan felemelték az állukat és a szemébe néztek.
- Ezt Marda területén találtuk, a Déli Erdőben. A Lángokon túlról jött vissza, akkor fogták el.
Vesuvius a megbilincselt katonát nézte és elfogta az undor. Minden nap küldött embereket Nyugatra, Marda egész területéről, hogy kelljenek át a Lángokon és bukkanjanak fel a másik oldalon, Escalonban. Ha túlélték az utazást, akkor terrorizálniuk kellett az embereket. Ha ezt is túlélték, akkor meg kellett keresniük a két Tornyot és ellopni a Tűz Kardját, ezt a misztikus fegyvert, amely a Lángokat tartotta életben. A trollok többsége sohasem tért vissza az útról – vagy meghaltak átkelés közben vagy az escaloni emberek végeztek velük. Egyirányú küldetés volt ez, sohasem térhettek vissza – hacsak nem a Tűz Kardját hozták uruk elé.
Néha azonban néhány troll visszalopódzott… Vesuvius undorodott ezektől és dezertőrként kezelte őket.
- És milyen híreket hoztál nekem Nyugatról? - kérdezte. - Megtaláltad talán a kardot? - tette hozzá, már előre sejtve a választ.
A katona nyelt egyet rémületében, majd lassan megrázta a fejét.
- Nem, Uram Királyom - mondta halkan.
Vesuvius törte meg a csendet.
- Akkor miért jöttél vissza Mardába? - kérdezte.
A troll továbbra is lefelé nézett.
- Az emberek egy csoportja megtámadott minket – felelte. - Szerencsém volt és megmenekültem.
- De miért jöttél vissza? – kérdezte újból, nyomatékosan.
A katona idegesen és tanácstalanul nézett rá.
- Mert véget ért a küldetésem, Uram Királyom.
Vesuvius füstölgött.
- Az volt a küldetésed, hogy megtaláld a kardot, vagy halj meg.
- De átjutottam a Lángokon! – kiáltott fel tiltakozva. - Rengeteg embert megöltem! És visszajöttem!
- És mond csak - kezdte Vesuvius kedvesen, előrelépve és a troll vállára téve a kezét. Lassan elsétált vele az erkély széléig. - Tényleg azt gondoltad, útban visszafelé, hogy életben hagylak?
Vesuvius hirtelen megragadta az ingjénél fogva, előre lépett és átdobta őt a korláton.
A katona leesett, sikolya betöltötte a levegőt. A munkások lent mind megálltak és felnézve látták a zuhanását. Százlábnyi zuhanás után szétlapult egy kemény sziklán.
A munkások felnéztek Vesuviusra, ő pedig letekintve rájuk. Tudta, ismét egy jó leckét adott azoknak, akik el akarták árulni.
A munkások gyorsan visszatértek a dolgukhoz.
Még mindig dühöngött, és ezt ki akarta tölteni valakin, így elfordult az erkélytől és elindult peckesen lefelé a széles lépcsőkön, amit a barlang falába vájtak. Szerette maga ellenőrizni a haladást, egészen közelről, és míg odalent tartózkodott, biztos volt benne, hogy talál egy szerencsétlen rabszolgát, akit péppé verhet.
Ahogy lefelé haladt a fekete sziklába vájt lépcsőn, egyre melegebb lett. Katonák tucatjai törték neki az utat, hogy peckesen vonulhasson a lávafolyamok és a dolgozók hordái között. Ahogy vonult rabszolgák és katonák ezrei hagyták abba a munkát és hajtottak fejet, mikor elvonult előttük.
Forróság töltötte be a barlangot. Nem csak a munkások verejtéke melegítette a teret, hanem a padlóból és falakból előtörő lávafolyam is. Vesuvius keresztülvágott a barlangon, míg el nem ért az alagút bejáratához. Megállt előtte és megcsodálta ezt a száz láb széles és tizenöt láb magas alagutat, amely fokozatosan haladt egyre lejjebb és lejjebb a föld alá, elég mélyre, hogy egy hadsereg képes legyen átkelni a Lángok alatt. Egy nap behatolnak Escalonba, feltörnek a felszínre és emberek ezreit vetik rabszolga sorba. Élete legszebb napja lesz.
Tovább ment előre és elvett egy korbácsot az egyik katona kezéből. Találomra ütni kezdte a munkásokat jobb és baloldalt is. Mindannyian keményebben kezdtek dolgozni, gyorsan ütve a sziklát, összetörve azokat, míg a levegő megtelt porral. Utána az emberi rabszolgák felé fordult, akiket Escaonból raboltak el, nőket és férfiakat vegyesen. A legtöbb küldetés abból állt, hogy terrorizálták a Nyugatot, néha viszont rabszolgákat is ejtettek. Többségük meghalt a visszaút során, de elegen maradtak, még ha meg is égtek, akiket aztán halálig dolgoztathattak.
Vesuvius nem törődött velük. Az ostorral rácsapott egy emberi kézre és egy nőre mutatott.
- Öld meg! - parancsolta.
Az ember reszketve állt ott, nem mert még felnézni sem.
Vesuvius fogta a korbácsot és lesújtott vele újra és újra, egészen addig, míg az ember meg nem halt.
A többiek visszamentek dolgozni, Vesuvius elfordítva a tekintetét eldobta a korbácsot, vett egy mély levegőt és visszaindult a barlang szájához a teremtésén tűnődve. Egy félig kiásott alagút volt, amely nem vezetett sehova. Minden túl lassan történt.
- Uram és Királyom! - hallatszott egy hang mögötte.
Vesuvius lassan megfordult és néhány katonát látott a Mantrából, a trollok elit hadosztályából, fekete és zöld páncélba öltözve. Büszkén álltak, alabárdjaikat maguk mellett tartva. Azon trollok közé tartoztak, akiket Vesuvius tisztelt, és akik megdobogtatták a szívét. És ez csak egy dolgot jelenthetett: híreket hoztak.
Vesuvius több holdtöltével ezelőtt bízta meg a Mantrát, hogy találják meg az óriást, aki a Nagy Erdőben kószál, és aki trollok ezreit ölte már meg. Arról álmodott, hogy elfogja az óriást, idehozza és vele fejezteti be az alagutat. Egymás után küldte ki a csapatokat, de senki nem tért vissza. Mindet holtan találták, az óriás ölte meg őket.
Ahogy az embereire nézett, a szíve egyre gyorsabban vert.
- Beszélj - parancsolta.
- Uram Királyom megtaláltuk az óriást - jelentette az egyik. - Sarokba szorítottuk. Az embereink várják a parancsodat.
Vesuvius lassan elvigyorodott, hosszú idő óta először. A mosolya egyre szélesebb lett, ahogy a terv körvonalazódott a fejében. Végül nyugtázta, hogy lehetséges, megvan az esélye, hogy legyőzze a Lángokat.
Visszanézett a parancsnokra, megoldásokkal telve, készen arra, hogy megtegye, amit kell.
- Vezessétek elém.
TIZENHARMADIK FEJEZET
Kyra botladozott a hóban, igaz mostanra elmúlt a térdfájása, ami végig követte útját a Tövisfák között, ahogy a botjára támaszkodva próbált keresztülvágni a hóviharon. Olyan erővel tombolt a vihar, hogy még a fák vastag ágain is keresztülhatolt a széllökések csaknem félbe hajlították a fákat. Szél és hó korbácsolta az arcát, megnehezítve minden lépést, megnehezítve hogy egyáltalán talpon maradjon. A szél folyton belekapott, minden erejére szüksége volt, néhány lépés megtételéhez.
A vérvörös hold már rég eltűnt, mintha csak a vihar nyelte volna el. Nem maradt fény, ami segítségével tájékozódni lehetett volna. Egyedül csak Leo maradt mellette. Lassan, sebesülten vonszolta magát a farkasra támaszkodva. Az ő jelenléte jelentette az egyetlen vigasz számára. Minden egyes lépésnél egyre mélyebbre süppedt a lába és azon tűnődött, mikként képes tovább haladni. Belső kényszer hajtotta, hogy visszatérjen a népéhez, figyelmeztetni őket, és minden vánszorgó lépéssel egyre frusztráltabb lett.
Kyra megpróbált felnézni, hunyorgott a szélben, remélte, hogy talál valamilyen tájékozódási pontot – bármilyet – hogy egyáltalán lássa a jó irányba halad. De elveszett a fehérré váló világban. Az arca égett a sárkány karmolásától, úgy érezte, mintha égne. Kezével megérintette és meleg vért tapintott. Úgy tűnt ez az egyetlen meleg dolog az egész univerzumban. Ennek ellenére az arca lüktetett, a sárkány megfertőzte őt…
Egy különösen erős széllökés hanyatt lökte, mire Kyra végül kénytelen volt tudomásul venni, hogy nem tud továbbmenni, menedéket kell találniuk. Kétségbeesetten próbált elérni Volisba a Kormányzó emberei előtt, de tudta, ha ilyen körülmények között folytatja útját, meg fog halni. Egyedül az nyugtatta meg kissé, hogy a Kormányzó emberei ebben az idő képtelenek lesznek támadni, még akkor sem, ha a fiú időközben már hazaért.
Körülnézett, ezúttal menedéket keresve, de ez meglehetősen nehéznek bizonyult. A fehérségen kívül nem látott semmit, a szél olyan hangosan üvöltött, hogy alig tudott gondolkodni. Kyra kezdett pánikba esni, látta maga előtt Leo és a saját megfagyott testét a hóban. Soha senki se találná meg őket… Tudta, ha nem lel gyorsan valami menedéket, reggelre halottak lesznek. A helyzet túlnőtt rajta, és kezdett elkeseredetté válni. Minden este közül, amikor elhagyhatta volna Volist, most már tudta, a legrosszabbat választotta.
Ahogy megérezte a lány új elhatározását, Leo szűkölni kezdett majd hirtelen megfordult és elfutott tőle. Keresztülvágott egy tisztáson, és ahogy átért a másik oldalára, nagy vehemenciával elkezdett ásni egy hókupacnál.
Kyra csodálkozva figyelte, ahogy Leo morogva, vadul karmolva, egyre mélyebbre és mélyebbre ás. Próbálta kitalálni, hogy mit találhatott. Végül, amikor utat engedett neki, meglepve látta, hogy egy kis barlangot ásott ki, ami egy hatalmas szikla oldalába vájtak. Szíve megtelt reménnyel, lehajolt és gyorsan bemászott, pont annyira volt széles, hogy menedéket nyújtson nekik. A barlang, lenyűgözve látta, száraznak tűnt és megvédte őket a széltől.
Lehajolt és megcsókolta a farkas fejét. Ő pedig visszanyalt.
- Megcsináltad fiú.
Végre, csend vette körbe, a szél elnémult és hosszú idő óta először nem szúrta a szél se az arcát se a fülét. Úgy érezte ismét tud lélegezni.
Tűleveleken mászott, egyre mélyebbre és mélyebbre a barlangban, kíváncsi volt milyen mélyre nyúlik, végül elérte a barlang hátsó falát. Leült és a hátát nekivetve, végignézett a barlangon. Néha-néha a szél befújt némi havat, de a barlang nagyrészt száraz maradt, semmi nem jutott olyan mélyre, mint ő. Most tudott először tudott igazán ellazulni.
Leo odamászott mellé, a fejét befészkelte az ölébe. Magához ölelte őt miközben a hátát a kőnek vetette, reszketett, próbálta melegen tartani magukat. Lesöpörte a havat a szőrmekabátjáról és a farkas szőréről, próbálva megszárítani és megvizsgálni a sebeit. Szerencsére nem tűntek túl mélyek.
A hó segítségével tisztította ki őket, már amennyire tudta, miközben Leo minden érintésére felnyüszített.
- Shhh – próbálta megnyugtatni hű barátját.
Benyúlt a zsákjába és odaadta neki az utolsó darab szárított húst, amit mohón felfalt.
Ahogy visszadőlt csak ült a sötétben, hallgatta a tomboló szelet, és figyelte, ahogy a hó befedi a bejáratot, eltakarva előle a kilátást. Kyra úgy érezte mintha eljött volna a világvége. Próbálta lecsukni a szemét, hullafáradtnak, összefagyottnak érezte magát, kétségbeesett szüksége lett volna a pihenésre, de a seb az arcán ébren tartotta lüktetésével.
Végül elnehezült a szeme és kezdett elpilledni. A tűlevél ágy alatta furcsán kényelmesnek tűnt. Hamarosan, minden erőfeszítése ellenére, az álom édes ölelésében találta magát.
*
Kyra a sárkány hátán repült. Szárnyai csikorogtak, ahogy csapkodott velük, mégis gyorsabban haladtak, mint ahogy ezt lehetségesnek tartotta. Széles, lenyűgöző szárnyai voltak, és miközben figyelte őket, úgy tűnt, tovább nőnének, mintha körbe akarná érni a világot.
Gyomra ugrott egyet, ahogy meglátta, messze lent, Volis kerek dombjait. Még soha nem látta őket ilyen magasról. Buja vidék fölött repültek, kerek zöld dombok, erdők nyújtóztak alattuk, bővizű folyók száguldottak és termékeny szőlők terpeszkedtek alattuk. Ismerős terep volt, és hamarosan Kyra felfedezte apja erődjét, ősi falai beárnyékolták a környező vidéket, birkák kószáltak a falakon kívül.
Ahogy a sárkány alábukott, Kyra azonnal megérezte, hogy valami baj van. Füstöt látott nem a kémények füstjét, hanem vastag, fekete füstöt. Mikor közelebbről megnézte, rémülten vette észre hogy apja erődje lángokban áll. Mindent elborítottak a táncoló lángnyelvek. Látta a Kormányzó embereinek seregét elnyúlni a horizontig. Körülvették az erődöt, gyújtogattak, és ahogy meghallotta a sikolyokat, tudta, hogy mindenki, akit ismert és szeretett a földön le lett mészárolva.
- Ne! - megpróbált kiáltani, de szavak, a torkán akadtak, nem tudott megszólalni.
A sárkány elfordította a nyakát, teljesen visszafordult és a szemébe nézett – és Kyra meglepve látta, hogy ez az a sárkány, amelyiket megmentett, átható sárga szemei pont őt bámulták. Theos.
~ Megmentettél ~ hallotta az elméjében. ~ Most én mentelek meg, téged. Most már egyek vagyunk Kyra. Mi egyek vagyunk.~
Hirtelen Theos élesen fordult, Kyra elvesztette az egyensúlyát és leesett a hátáról.
Sikított miközben zuhant, a föld nagyon gyorsan közeledett.
Sikítva ült föl a sötétségben, bizonytalanul tekingetve körbe, hirtelen nem tudta hol van. Végül rájött: a barlangban van.
Leo szűkölt mellette, feje az ölében, a kezét nyalta. Mélyet lélegzett, próbált visszaemlékezni merre járt. Még mindig sötét volt, és kint még mindig tombolt a vihar, a szél vonyított, és a hó halmozódott. A lüktetés az arcában rosszabbodott, hozzáért és megnézte az ujjait és friss vért látott. Kíváncsi volt, valaha el fog-e állni a vérzés.
- Kyra! - hívta egy misztikus hang, ami suttogásnak hatott.
Kyra megijedt, csodálkozott, hogy ki lehet bent a barlangban. Vigyázva a sötétségbe kémlelet.
Felnézve egy ismeretlen figura állt vele szemben. Hosszú fekete palástot és köpenyt viselt és egy botot tartott a kezében. Idősebb férfinak tűnt, fehér haja kikandikált a csuklyája alól. A botja izzott, halvány fényt sugárzott a sötétségbe.
- Ki vagy te? - kérdezte, kiegyenesedve ültében. - Hogy kerülsz te ide?
Egyet lépett előre, és a lány látni akarta az arcát, de az árnyék még mindig eltakarta.
- Mi az, amit keresel? - kérdezte a férfi, az ősi hangja valahogy megnyugtatóan hatott.
Végiggondolta, próbálta megérteni a kérdést.
- Szabadságot keresek – felelte végül. - Harcos akarok lenni.
A férfi lassan a fejét.
- Elfelejtettél valamit - mondta. - A legfontosabb dolgot mindközül. Mi az, amit keresel?
Kyra rábámult összezavarodva. Végül a férfi még egyet lépett előre.
- A végzetedet keresed.
Kyra csodálkozott a szavain.
- És még – tette hozzá -, keresed, hogy ki vagy te.
Még előrébb lépett, nagyon közel állt hozzá, de az árnyék még mindig eltakarta.
- Ki vagy te Kyra? - kérdezte.
Kifejezéstelenül bámult vissza rá. Válaszolni akart, de abban a pillanatban semmi nem jutott eszébe. Többé nem volt biztos semmiben.
- Ki vagy te? – követelte a választ. A hangja olyan hangos volt, hogy visszhangzott a barlang, fájt tőle a füle.
Kyra az arca elé emelte a kezét, felkészülve, ha a férfi közelebb jönne.
Mikor ismét kinyitotta a szemeit és meglepődve látta, hogy senki nincs ott. Nem értette mi történt. Lassan leengedte a kezét, és ahogy megtette rájött, hogy ezúttal teljesen ébren van.
Fényes napsütés sütött be a barlangba, a fény vakítóan tükröződött vissza a hóról és a barlang faláról. A szélvihar és a pusztító havazás véget ért. Helyettük, maradt a hó, ami részben elbarikádozta a bejáratot, azontúl a világ kristálytiszta égbolttal és madárénekkel várt rájuk. Olyan volt, mintha a világ újjászületett volna.
Kyra nehezen ismerte fel: túlélte a hosszú éjszakát. Leo finoman megragadta a nadrágszárát és türelmetlenül noszogatta őt.
Összezavarodva, lassan állt fel, és ahogy megtette, azonnal megtántorodott a fájdalomtól. Az egész teste sajgott a harctól, az ütések erejétől, de mindezek között az arca úgy égett mintha izzó vasat nyomtak volna hozzá. Visszaemlékezett a sárkány karmára, és megérintette a heget, jóllehet csak egy karcolás volt, az még mindig rejtélyes módon vértől volt iszamós.
Ahogy felállt szédülni kezdett, és nem tudta eldönteni, hogy a kimerültségtől, az éhségtől vagy a sárkány karmolásától. Bizonytalan lábakkal, követte Leot, aki türelmetlenül ment előre ki a barlangból vissza a napfényre, karmaival elkotorta a havat kiszélesítve ezáltal a kijáratot.
Kyra leguggolt és kilépett majd egy vakítóan fehér világban találta magát. Szemei elé emelte a kezét, mert a feje hasogatni kezdett a látványtól. Jelentősen melegebb lett, a szél elült, a madarak csiripeltek, és a napfény átszűrődött a fák ágain. Suhanó hangot hallott, és ahogy megfordult látta, ahogy egy fenyőről lecsúszik egy nagy halom hó az erdő talajára. Lenézett és látta, hogy combig érő hóban áll.
Leo ment elől, ugrándozva a hóban. Biztos volt benne, hogy a farkas Volis irányába vezeti. Küszködve követte őt.
Kyra, azon kapta magát, hogy küzd minden egyes lépésért, amit meg kellett tennie. Megnyalta az ajkait és egyre jobban és jobban szédült. A vér lüktetett az arcában és kezdett ara gondolni, hogy a seb megfertőzte őt. Érezte magán a változást. Nem tudta megmagyarázni, de úgy érezte a sárkány vére lüktet az ereiben.
- Kyra! - jött a távoli kiáltás, úgy hallatszott mintha egy világgal arrébbról érkezett volna. Több más hang követte, mindegyik a nevét kiáltotta, a kiáltásaikat elnyelte a hó és a fák. Beletelt egy pillanatba, amíg felismerte a hangokat: az apja emberei azok. Őt keresték itt kint.
Kyrát elöntötte a megkönnyebbülés.
- Erre! – kiáltotta. Legalábbis azt gondolta, hogy kiállt, de meglepetésére a saját hangja alig hangzott többnek, mint egy suttogás. Abban a pillanatban értette meg, milyen gyenge is valójában. A sebe csinált vele valamit, amit ő nem értett.
Hirtelen összecsuklott a térde és arccal előre belezuhant a hóba, ellenállásra képtelenül. Leo felvonyított, majd megfordult és elfutott a távoli hangok irányába.
Vissza akarta hívni, mindenkit oda akart hívni, de túl gyengének érezte magát. Csak feküdt, mélyre süppedve a hóban. Nézte a fehér világot, a vakító téli napot és becsukta a szemét, mint egy álomban, aminek nem tudott többé ellenállni.