KILENCEDIK FEJEZET
Kyra rendületlenül törtetett előre a sűrű hóesésben. A lábánál baktató Leo volt az egyetlen teremtmény, akit a tengernyi fehérségben látott. A hó az arcába csapott, alig pár lépésnyire lehetett csak ellátni. Az egyetlen fényforrást a vérvörös hold hátborzongató izzása jelentette, már amikor nem takarták el a felhők. A hideg a csontjáig hatolt. Már most átfagyott, pedig csupán néhány órája jött el az otthonából. Hiányzott neki apja meleg erődje. Elképzelte, hogy a kandalló előtt ül, szőrméken, forró csokoládét iszik és könyvet olvas.
Próbálta kiűzni ezeket a gondolatokat a fejéből és megkettőzte az erőfeszítését. Meg akart szabadulni eddigi életétől, amelyet az apja jelölt ki számára, mindegy mi az ár érte. Nem akart hozzámenni egy olyan emberhez, akit nem szeretett, főleg nem egy Pandesiaihoz. Nem tudott a szívének parancsolni és az álmai sem akarta feladni… Inkább meghalt volna itt kint a hidegben, semmint, hogy olyan ember mellett éljen, akit egy egyezség miatt utaltak ki neki.
Tovább gázolt a térdéig érő hóban, az éjszaka pedig egyre sötétebbé vált, ahogy az időjárás mind kegyetlenebbre fordult. Még sosem járt kint, a biztonságos falakon kívül, ilyen hóviharban… A levegőt különös, sűrű energia töltötte be. A széllel szálló lelkek… Úgy érezte figyelik őt, miközben a végzete felé menetel.
Kyra felmászott egy hegygerincre és vetett egy pillantást a horizontra. Útja során most először reménytelinek látta a jövőt. A távolban fénylett az ég alja, ott lobogtak a Lángok, mint jelzőfény a sötét éjszakában. Ebben a sötétségben mágnesként vonzotta az, amiről egész életében álmodott. Meglepődött, hogy milyen messzire jutott már, de azt is látta, hogy megállás nélkül nem tud tovább menni.
Szusszant egyet, miközben a Lángokat figyelte. A nagy tűzfalat, ami ötven mérföld hosszan húzódik Escalon keleti határán egyedüliként védve az országot Marda trolljaitól. Magasabbnak és fényesebbnek látszott, mint ahogy elképzelte, és azon tűnődött, vajon mi táplálhatja ezt a tüzet. Miként képes éjjel-nappal lobogni? Most, hogy már látta, a válaszra váró kérdések száma csak nőtt.
Több ezer Lángoknál állomásozó embert ismert. Nemcsak Volis katonáit, hanem rabszolgákat, bűnözőket és újoncokat Pandesiából. Technikailag, mindannyian Őrzők voltak, bár Volis katonái már generációk óta látták el ezt a feladatot, a többieket pedig erőszakkal kényszerítették erre a misztikus helyre… Nemes és veszélyes szolgálatot töltöttek be, hisz a tűzfal másik oldalán trollok ezrei álltak velük szemben és ők jelentették az utolsó védvonalat, ha netalán áttörtek volna a tűzfalon.
A lány közelebbről akarta látni. viszont addig fel kellett valahogy melegítenie magát ebben a viharban és végiggondolnia merre is menjen tovább.
Leereszkedett a hegyről, a botját használva támasznak. Habár alig tett meg egy mérföldet, legalább tíznek érezte, a hideg a csontjáig hatolt. Visszafordult és vetett egy pillantást Volis irányába, de a kastély már eltűnt a láthatáron, beleveszett a fehérségbe. Egyébként is túlságosan fázott ahhoz, hogy visszaforduljon.
A lábai egyre inkább elgémberedtek a hidegben, a lábujjait alig érezte már, a keze hozzáragadt a botjához. Ahogy a hegyről leért egy meleg légáramlatot érzett, amelyet a Lángoktól sodort idáig a szél. A látványtól elállt a lélegzete. Alig százlépésnyire a Lángok olyan fényesen lobogtak, hogy nappallá változtatták az éjszakát, és olyan magasan, hogy innen lentről nem látta a tetejüket. Hirtelen annyira melege lett, hogy a testébe lassan visszatért az élet. Újra érezte a kezét és a lábujjait. A tűz ropogó, sziszegő hangja olyan hangos volt, hogy még a szél süvöltését is elnyomta.
Kyra megbabonázva lépkedett egyre közelebb. Ahogy közelített a hőség fokozódott, mintha csak a Napba próbált volna belegyalogolni. Érezte, hogy egyre jobban felolvad, és egyre inkább bizseregtek a végtagjai, ahogy visszatért beléjük az élet. Olyan volt, mintha egy hatalmas kandalló előtt állna. Hipnotizálva eredt a tűzfalra, úgy, mint az éjjeli lepke is tenné. Senki sem értette, miként jöttek étre a Lángok. Mikor kezdődött? Mitől működik? Mikor lesz vége?
Állítólag a Figyelők tudták a választ, de ők természetesen nem árulták el senkinek. A legenda szerint a Tűz Kardja, amit az egyik tornyukban őriznek, tartja működésben a Lángokat. A tornyokat a titokzatos Figyelők őrzik, egy ősi rend, amely jól elrejtőzött Escalon két ellentétes oldalán. A nyugati parton Ur, még a délkeleti parton Kos tornyában székelnek. A Figyelők csak a legjobb harcosok engedték a soraik közé és működésüket a teljes titoktartás jellemezte.
Több troll is áttört már a Lángokon az apja elmondása szerint, megpróbálva megszerezni a kardot, de egyikük sem ját sikerrel. A Figyelők nagyon is éberek voltak. Még Pandesia sem merte elfoglalni a tornyokat, megkockáztatva a Figyelők haragját és esetlegesen a Lángok elmúlását.
Kyra mozgásra lett figyelmes és a távolban észrevett egy katonai őrjáratot, amint fáklyákat tartva a Lángok felé haladtak. Ötven lépés szélességben meneteltek, hogy minél nagyobb területet fedjenek le. A szíve egyre gyorsabban vert, míg nézte őket. Már majdnem odaért...
Ahogy figyelte őket, úgy érezte újra él. Tudta, hogy veszélyes itt tartózkodnia, hisz bármikor történhet valami. Például akármikor áttörhet egy troll… Természetesen a tűz többségüket elpusztította, de néhányan pajzsokat használva átjutott és számtalan katonával végezett, mielőtt a túlerő legyűrte volna. Néha egy troll elkerülte a katonák éber tekintetét és bevetette magát az erdőbe, hogy megfélemlíthesse a lakosságot. Még emlékezett rá, amikor az apja egyik embere, egy troll fejjel tért haza. Sohasem felejti el azt a látványt.
Kyra elbűvölték a Lángok,
- Hé, mit csinálsz te is? - kiáltott rá egy hang.
Egy katona, apja egyik embere vette észre, és most felé közeledett.
Kyra nem akart konfliktust. Már felmelegedett, a lelke is rendbe jött, ideje volt hát tovább mennie.
Füttyentett Leonak, és mindketten elindultak vissza a viharba, az erdő felé. Nem tudta igazából, hogy merre tart, de a Lángok elég erőt adtak neki, hogy tudja, a végzete valahol odakint vár rá, még ha most még nem is látja.
*
Botladozva haladt előre az éjszakában, csontig átfagyva, de legalább Leo vele tartott. Menedék után kutatott a szemével, ahová elrejtőzhetnének a harapós szél elől, és azt vette észre, hogy a Tövis Erdő felé közelednek. Hiába rejtettek a fák számtalan kockázatot, más menedék közel s távol nem látszott. A Lángokat már messze elhagyták és a vöröslő holdat is elnyelték a fellegek, így teljes sötétbe kényszerültek. Az ujjai újra elfagytak és a helyzete egyre szörnyűbbnek látszott. Kezdett rájönni, hogy nem volt egy bölcs döntés eljönni az erődből. Az apja biztos, hogy nem engedte volna el…
Kyra a harag egy újabb hullámát érezte, ahogy próbált előrejutni. Bár nem tudta merre tart, abban biztos volt, hogy ami az erődben várt volna rá, az elől menekülni akar. Egy újabb szélroham érte el, amitől még Leo is felnyüszített. Ahogy felnézett meglepődve tapasztalta, hogy ott áll a Tövis Erdő előtt.
A lány nyugtalanul megállt egy pillanatra. Tudta milyen veszélyes hely ez… Még nappal is számtalan veszedelem bújt meg a fák között, de egyedül idejönni, éjszaka – ráadásul a Téli Hold estéjén, amikor lelkek bolyongnak – felelőtlenségnek tűnt.
Egy újabb szélvihar söpört végig a tájon, havat fújva a hátára és a nyakába, tovább fagyasztva a csontjait, így Kyrának nem maradt más választása. Előre nyomakodott, az első fák nyújtotta védelembe. Mély levegőt vett és belépett az erdőbe.
Amint a fák elzárták a fagyos szél útját, a lány rögtön megkönnyebbült. A vastag ágak menedéket adtak a szél elől, és a szél üvöltését is kizárták. A hó sem volt mély, hiszen fenn akadt magasan az ágakon, és mióta nekivágott az útnak, most először újra látott.
Kyra kihasználva a lehetőséget lerázta a válláról, hajáról és a kezeiről a havat. Leo is megrázta magát, csak úgy szállt a hó mindenfelé. Hátranyúlt a hátizsákjába és elővett egy darab szárított húst, és mohón harapott belőle.
- Ne aggódj, találunk valami menedéket – bíztatta a farkast, és egyúttal önmagát is.
A lány tovább haladt az erdőben valamiféle ki odú után kutatva, hiszen az éjszakát biztosan itt kell majd tölteniük, megvárva, míg a vihar elül. Egy szikladarab vagy egy odvas fa után is megteszi, ami fedezéket adhatna, de a legjobb egy barlang lenne… Azonban nem talált semmit.
Kyra egyre mélyebben haladt az erdőben, a hó a térdéig ért, a havas ágakat állandóan félre kellett hajtania és ráadásul különös állathangokat hallott maga körül. Mély doromboló hangot a közelből, de ahogy a hang irányába fordult a sötétben, a sűrű ágak között nem látott semmit. Tovább sietett, nem várva meg, míg a kóborló szörnyeteg előbukkan. Nem érzett kedvet a küzdelemhez. Erősen fogta az íját, bár nem volt benne biztos, hogy használni tudta volna, hiszen az ujjai szinte elfagytak.
Felkapaszkodott egy nagyobb emelkedőn, ahol megállt egy pillanatra, hogy körbenézzen a fák között előtűnő hold fényében. Lent, maga előtt, egy csillogó tavat látott, amelynek kék vize áttetsző volt. Felismerte az Álmok Tavát. Az apja elhozta őt ide egyszer, még gyerekkorában. Egy tavirózsán lebegő égő gyertyát bocsátottak a tóra az anyja emlékére. A tó szent helynek számított. Tükörként szolgált, ahol bárki betekinthetett az élet rejtelmeibe. Misztikus hely, ahova csak jó okkal jöttek az emberek, hiszen itt a szívből jövő kívánságok nem maradtak viszonzatlanok.
Kyra elindult a tó felé. Botjára támaszkodva leereszkedett a meredek hegyen, kanyarogva a fák között, meg-megcsúszva, amíg le nem ért a partra. Varázslatos módon a partot fehér homok borította, és nem hó.
Letérdelt a víz szélére, reszketve a hidegtől, és belenézett a mélybe. A holdfényben látta a tükörképét, a szőke haját, ahogy az arcába hullott, a világosszürke szemét, a magas arccsontját – különös ismertetőjegyét – amellyel egyáltalán nem hasonlított az apjára vagy a fivéreire. A szemében dacos tűz lángolt.
Ahogy a tükörképét figyelte, eszébe jutottak apja évekkel ezelőtt mondott szavai: Az Álmok Tavánál a szívből jövő kívánságok nem maradnak viszonzatlanok.
Kyra sorsdöntő elágazáshoz érkezett az életben és iránymutatásra volt szüksége. Jobban, mint eddig bármikor. Sohasem érezte még magát ennyire bizonytalannak. Hová menjen? Mitévő legyen? Becsukta a szemét és elmormolt egy imát.
Istenem, nem tudom ki vagy. A segítségedet kérem. Adj nekem jelet és én bármit megadok cserébe… Mutasd meg, melyik utat válasszam. Adj becsületet és bátorságot. Vitézséget. Engedd meg, hogy nagy harcos legyek és ne ismerjek könyörületet. Add, hogy szabadon tehessem, amit szeretnék és ne azt, amit mást mond nekem.
Némán, gondolatok nélkül, teljes szívéből és lelkéből imádkozott. Fogalma sem volt, mennyi ideje térdelt már ott. Mikor kinyitotta a szemét hópelyhek borították a szempilláját. Úgy érezte, mintha belül megváltozott volna, egyfajta belső béke telepedett volna rá. Újra belenézett a tóba, de amit látott, attól elállt a lélegzete.
Nem a tükörképe nézett vissza rá, hanem egy sárkány. Izzó, sárga szemeket és ősi, piros pikkelyeket látott. Meghűlt az ereiben a vér, mikor a „tükörképe” kinyitotta a száját és rámordult.
Kyra megriadt, azt várta, hogy a sárkány kijön a vízből. Körbenézett, de nem látta sehol sem.
Csak ő állt a tó partján és Leo, aki halkan nyüszített. Megfordult és megint belenézett a tóba, de ezúttal csak a tükörképe nézet vissza rá. A szíve hevesen dobogott. Valami fény tükröződött vissza? Vagy a képzelete? Persze, ez nem lehetet az ami – a sárkányok már évezredek óta nem jártak Escalonban. Elment talán az esze? Mit jelenthet ez egyáltalán?
A lány összerándult, amikor hirtelen egy szörnyű hang hallatszott az erdő mélyéről, valami üvöltés, vagy vihogás féle. Leo is hallotta, megfordult és morogni kezdett, miközben felborzolta a szőrét. Kyra körbenézett és a távolban halvány izzásra lett figyelmes a fák mögött. Úgy nézett ki, mintha tűz lenne – de nem az volt. Csak egy kísérteties fehér izzás.
Beleborzongott. Úgy érezte, mintha egy másik világ kapuja tárult volna fel, mintha ő maga nyitotta volna ki ezt a kaput. Minden érzéke azt súgta, hogy forduljon meg és fusson, de valahogy megbabonázva mégis inkább a fény felé indult.
Újabb hegyre kapaszkodott fel Leoval. Az izzás egyre erősebb lett, ahogy haladt a fák között. Mikor felért a gerincre döbbenten torpant meg. Maga előtt, egy kis tisztáson olyan látvány tárult elé, amire nem számított – és amit nem is fog elfelejteni soha.
Egy öregasszony, akinek az arca fehér volt, mint a hó, rongyokba burkolózva ült és a tűz fölé tartotta ráncos kezét. A tűz azonban fehér színnel lobogott és nem égett alatta egyetlen fahasáb sem. Felnézett Kyrára hideg kék szemével, se fehérjéje, se pupillája nem látszott. Kyra soha sem látott mégy ennyire rémisztő dolgot, szíve meg is állt egy pillanatra.
- Téli Hold - mondta a hölgy, természetellenesen mély hangon, mintha egy kecskebéka beszélne a torkában. - Mikor a holtak nem egészen élők és az élők nem egészen holtak.
- És te melyik vagy? - kérdezte a lány előrelépve.
A hölgy felvihogott egy olyan hangon, hogy a hideg futott végig Kyra a gerincén. Leo morogni kezdett.
- A kérdés az Te melyik vagy…
Kyra a homlokát ráncolta.
- Én élek…
- Tényleg? Én pedig úgy látom sokkal inkább vagy halott, mint én.
A lány azon gondolkodott, hogy ez vajon mit jelenthet, majd rájött, hogy ez inkább egyfajta dorgálás, amit nem kell komolyan venni.
- Mit keresel, bátor harcos? - kérdezte a nő.
Kyra szíve gyorsabban vert a megszólítástól és egészen felbátorodott.
- Teljesebb életet akarok – mondta. - Harcos akarok lenni. Mint az apám.
Az öregasszony újra a tűzbe nézett és Kyra megkönnyebbült, hogy végre levette róla a szemét. Hosszú csend telepedett rájuk, miközben a lány várt a válaszra.
A csönd nem akart véget érni és Kyra egyre csalódottabb lett. Talán a nő nem is válaszol. Vagy talán az ő kívánságát nem lehet teljesíteni.
- Tudsz nekem segíteni? - kérdezte a lány végül. - Meg tudod változtatni a végzetem?
A nő újra ránézett, lángoló, ijesztő tekintettel.
- Azt az éjszakát választottad, amikor minden lehetséges - kezdett bele. - Ha valamit nagyon akarsz, akkor azt megkaphatod. A kérdés az, hogy mit vagy kész feláldozni érte?
Kyra gyorsan számba vette a lehetőségeket.
- Megadok bármit – döntötte el. – Bármit.
Újabb hosszú csönd telepedett rájuk, csak a szél fütyült. Leo újra nyüszített.
- Mindannyian több végzettel születünk - mondta végül az öreg hölgy. - A kérdés az, hogy melyiket választjuk magunknak. A sors és a szabad akarat, egész életünkben harcol egymással. Állandó harc van a kettő között. Hogy melyik oldal győz… az attól függ.
- Mitől függ?
- Az akaraterődtől. Mennyire elszántan akarsz valamit – és mennyire szeret téged az Isten. És ami talán a legfontosabb, hogy mit áldoznál fel érte.
- Feláldoznék - kezdte Kyra határozottan, érezve a növekvő erőt megában -, feláldoznék mindent, hogy ne azt az életet éljem, amit mások választottak nekem.
Az ismét beálló csendben a nő olyan mélyen nézett Kyra szemébe, hogy az majdnem elfordult.
- Fogadd meg nekem – kérte a nő. - Fogadd meg nekem ezen az éjszakán, hogy megfizeted az árat.
Kyra ünnepélyesen előrelépett, a szíve erősen vert, érezte, most megváltozik az élete.
- Fogadom – jelentette ki és komolyan is gondolta, komolyabban, mint eddig bármit.
Magabiztos hangja csak úgy csengett, hangja olyan hatalmat hordozott, ami őt is meglepte.
Az öregasszony biccentett felé, és az arcán tisztelet tükröződött.
- Harcos leszel – és még annál is több - nyilatkoztatta ki hangosan, felemelve a tenyerét. Hangja csengett és egyre hangosabban folytatta. - Te leszel a legnagyobb harcos. Nagyobb, mint az apád. Sőt, uralkodó leszel. Olyan hatalmad lesz, amit el sem tudsz képzelni. Egész nemzetek követnek majd.
Kyra szíve majd kiugrott a helyéről, ahogy a nő kinyilatkoztatását hallgatta. Annyi erő sugárzott a szavakból, hogy egy percre úgy tűnt, mintha már meg is történt volna.
- Még le kell győznöd a sötétséget – folytatta. - Nagy küzdelem lesz benned a sötétség és a fény között. Ha legyőzöd önmagad, a világ a tiéd lesz.
Alig hitte el az egészet. Hogyan lehetséges ez? Biztosan nincs igaza, hisz senki sem mondta még neki, hogy fontos lesz, hogy egyáltalán van benne valami különleges. Annyira hihetetlennek tűnt, annyira elérhetetlennek…
- Hogyan? - kérdezte. - Hogyan lehetséges ez? Hiszen én csak egy lány vagyok.
A nő olyan gonoszul mosolyodott el, amire Kyra egész életében emlékezni fog. Közelebb lépett, annyira közel, hogy Kyrát kirázta a hideg.
- Valamikor - mondta vigyorogva - a sorsod ott fog várni a következő kanyarban, a következő lélegzetvételkor.
Hirtelen vakító fény tört elő, Kyra eltakarta a szemét, Leo morgott és rárohant az öregasszonyra.
Mikor a lány kinyitotta a szemét, a fény már eltűnt, a nővel együtt, Leo pedig a levegőbe harapott. A tisztáson nem volt más, csak ők ketten és a sötétség.
Zavarodottan nézett körbe. Csak képzelte volna az egészet?
Hirtelen, mintha a kérdésére érkezne válasz, egy rémisztő üvöltés rázta meg a tájat, mintha a mennybolt szakadt volna le. Kyra dermedten állt és a tóra gondolt. A tükörképére.
A zsigereiben érezte, hogy ez egy sárkány üvöltését hallotta. És a tisztás mögött ott várt rá.
Megpróbálta végiggondolni a történteket, most hogy már az öregasszony eltűnt. Először is megpróbálta megérteni ezt a hangot. Ez egy üvöltésnek hallatszott, egy olyannak, amit még sohasem hallott, és olyan felsőbbrendű, mintha a világ születne épp ujjá. Egyszerre volt rémisztő és csalogató, nem hagyva választást, hogy merre menjen. Úgy rezonált benne, amit egyszerűen nem értett, de aztán rájött, hogy tulajdonképpen egész eddigi életében motoszkált ez a hang a fejében.
A térdig érő hóban átvágott az erdőn. Nem érdekelték az arcába csapódó ágak, egyre csak az üvöltést hallotta, ami sürgette. Úgy hallatszott, mit egy segélykiáltás.
A sárkány haldoklik. Segítségre van szüksége.
TÍZEDIK FEJEZET
Merk az erdőbeli tisztáson állt, szemben hét támadójával, míg a nyolcadik már holtan feküdt a lábánál. Az útonállók szájtátva hátráltak. Most már tiszteleték, látszott a szemükben. Felismerték, hogy hatalmas hibát követtek el, mikor egy könnyen elintézhető utazónak nézték.
- Belefáradtam az öldöklésbe - közölte Merk nyugodtan, mosollyal az arcán. - Szóval ma van a szerencsenapotok. Van egy esélyetek. Forduljatok meg és tűnjetek innen.
Hosszú, feszült csend telepedett közéjük, miközben egymást nézték.
- Megölted a barátunkat… - mondta az egyik.
- A volt barátotokat - javította ki Merk. - És ha tovább folytatod, te leszel a következő.
A tolvaj összevonta a szemöldökét és megfogta a botját.
- Még mindig heten vagyunk ellened. Tedd le lassan a késedet, emeld fel a kezedet, és akkor talán nem vágunk darabokra.
Merk még szélesebben mosolygott. Fáradtságot érzett, és rájött, ha ellenáll a vágynak, hogy megölje ezeket az embereket, régi önmagának áll ellent. Olyan egyszerű volt abbahagyni a küzdelmet és újra a régi gyilkossá válni!
- Figyelmeztettelek – ingatta a fejét tovább.
A rabló előre rontott, felemelve és meglóbálva a botját.
Merk meglepődött. Ahhoz képest, amilyen nagydarab volt, meglepően gyorsan forgatta a botot, viszont ügyetlennek tűnt, Mernek alig kellett lebuknia. Egy gyors mozdulattal megragadta a torkánál fogva, majd félrelépett és hagyta arccal a sárba esni.
Egy másik lépett előre, felemelve a tőrét, egyenesen Merk vállát célozva. Merk megragadta a csuklóját, irányt váltott vele, és a férfit a saját tőrével szúrta szíven.
Látta, hogy az egyikük íjjal célba vette őt, mire gyorsan megragadott egy másik rablót, hogy védje magát, megperdítette, és emberi pajzsként használta. A túsza felüvöltött, amikor a nyíl a mellkasába fúródott.
A haldokló embert előre dobta, egyenesen neki annak, aki az íjjal lőtt, blokkolva a további próbálkozásait, majd felemelte a tőrét és eldobta. Forogva süvített át a levegőn, keresztül a tisztáson, míg bele nem csapódott egy másik férfi nyakába, megölve őt.
Már csak hárman maradtak, és bizonytalanul méregették Merket, hogy neki rontsanak-e vagy sem.
- Hárman vagyunk egy ellen! - mondta egyikük. - Támadjunk egyszerre!
Így is tettek, míg Merk egy helyben állva, türelmesen várta őket. Fegyvertelen volt, és így is akart küzdeni. Rájött már rég, az ilyen esetben célszerűbb az ellenfél saját fegyverét ellenük fordítani. Merk oldalra lépett, megragadta a fiú csuklóját, kivette a kezéből a fegyvert, majd azzal a lendülettel elvágta a torkát. Mire a második támadó odaért, addigra megpördült és belevágott a mellkasába. Majd szembefordult a harmadikkal és eldobta a kardját, amire amaz egyáltalán nem számított. A kard pörögve terítette a földre.
Merk ott állt, körülötte nyolc hulla. Számba vette őket egy profi bérgyilkos hatékonyságával. Az egyik még élet – az, amelyik a bottal hadonászott – kezét a gyomrára szorította. A régi Merk teljesen átvette az irányítást, miközben odasétált a haldoklóhoz. Egy ellenség sem maradhat életben. Soha. Nem láthatják az arcodat.
Belerúgott egyet a haldoklóba úgy, hogy az elterült a hátán. A rabló vérző szájjal nézett fel, szemében félelem ült.
- Kérlek... Ne tedd – könyörgött. - Elengedlek.
Merk elmosolyodott.
- Tényleg? – kérdezte. - Még a kínzás előtt, vagy csak utána?
- Kérlek! – sírta a rabló. - Azt mondtad felhagytál az erőszakkal!
Merk visszahőkölt egy pillanatra.
- Igazad van – ismerte el kelletlenül biccentve, mire a férfi reménnyel a szemében nézett rá. - Ezt mondtam – folytatta. - De a dolog úgy áll, hogy előhoztatok belőlem valami olyasmit, amit én inkább elnyomtam volna.
- Kérlek! - visította.
- Azon gondolkodom - mondta Merk -, vajon hány ártatlan nőt és gyermeket öltetek meg ezen az úton?
Az ember csak szipogott.
- VÁLASZOLJ! - rivallt rá.
- Mit számít az? - kiáltott vissza amaz, két szipogás között.
Merk lejjebb eresztette a kard hegyét a férfi torkához.
- Engem érdekel. Fontos.
- Rendben, rendben! – mondta. - Nem tudom. Talán egy tucatot? Százat? Ezt csináltam egész életemben.
Merk elgondolkodott rajta, és őszintén válaszolt.
- Én magam rengeteg férfi öltem meg életemben – mesélte. - Egyikre sem vagyok büszke, de mindnek volt valami célja. Néha ártatlanokat is megöltem, de ilyenkor mindig végezte a megbízóimmal is. Soha sem öltem nőket és gyerekeket. Nem vadásztam védtelenekre vagy ártatlanokra. Nem loptam, nem csaltam. Igazából én egy szent vagyok – vonta le a következtetés Merk, mosolyogva a saját humorán majd sóhajtott.
- De te… - folytatta -, egy söpredék vagy.
- Kérlek! – kiáltotta. - Nem ölhetsz meg egy fegyvertelen embert!
Merk elgondolkozott ezen.
- Igazad van – ismerte el kelletlenül és körbenézett. - Látod azt a kardot magad mellett? Vedd fel!
A férfi félelemmel pillantott oda.
- Nem… - sírta.
- Vedd fel! – követelte Merk, miközben a kard hegyét a torkának nyomta. - Vagy megöllek.
A rabló végül megragadta a kard markolatát, és remegő kézzel felemelte.
- Nem ölhetsz meg! - kiáltotta újra. - Megesküdtél, hogy nem ölsz többet!
Merk szélesen mosolygott, és egy gyors mozdulattal beledöfte a kardot a férfi mellkasába.
- Sokkal jobb újrakezdeni, mert mindig abba lehet hagyni másnap.