HATODIK FEJEZET
Kyra az apja mellett menetelt vissza Volis erődjébe. Kisebb kastély volt ez, nem is vár, sima kőfalakkal, kúpos mennyezettel, vastag, ornamentikás faajtókkal, és már évszázadok óta a Lángok Őrzőinek otthonául szolgált. A királyság egyik legfontosabb erődje mellett persze Kyra otthona is, ahol általában a harcosok hangja, a termekben zajló mulatságok, a maradék felett marakodó kutyák, a tűzhelyek pattogása és a szél susogása ringatta álomba. Minden hibája ellenére szerette minden szegletét.
Gyorsan és csendesen haladtak, Leo követte őket. Ahogy Kyra próbálta tartani a lépést, azon gondolkodott vajon mi nyomaszthatja az apját. Az ünnepség már javában tartott, folyosókon fordultak jobbra-balra és mindenhol katonákba, és szolgákba ütköztek. Apja sokkal gyorsabban ment, mint szokott, és habár késésben voltak, ez akkor sem vallott rá. Általában egymás mellett sétáltak, apja mosolygott szákálla felett, miközben a keze a vállán nyugodott, néha még vicceket is mesélt neki, vagy a nap történéseit beszélték meg.
Azonban most komor némaságba süllyedtek, apja néhány lépéssel előtte haladt és rosszallón ráncolta a homlokát. Gondterheltnek tűnt és Kyra arra gyanakodott, hogy ez az aznapi eseményeknek köszönhető. Vagy a testvérei meggondolatlan vadászatának, vagy, hogy a Kormányzó emberei megpróbálták elvenni a vadkant és talán az ő gyakorlatozása is rátett egy lapáttal. Először úgy gondolta, hogy csak az ünnepség előkészületei foglalják le ennyire, hisz ez mindig terhes volt számára. Számtalan harcost és látogatót kellett éjfél utánig szórakoztatnia, az ősi hagyományoknak megfelelően. Mikor még élt az anyja és ő foglalkozott a szervezéssel, apja sokkal jobban viselte ezeket a dolgokat, legalábbis így mesélték neki. Nem volt egy társasági ember, de igyekezett megfelelni az elvárásoknak.
Ahogy a csend csak mélyült közöttük, Kyra egyre inkább másra kezdett gyanakodni. Kezdte sejteni, hogy a mai, katonákkal való gyakorlatozása állhat a háttérben. Ahogy egyre idősebb lett, kettejük kapcsolatuk is kezdett bonyolultabbá válni. Mind nagyobb kihívást jelentett apja számára. Talán még maga Duncan sem tudta, mit akar a lányával kezdeni. Egyrészt sokszor tanította neki a harcosok és a lovagiasság alaptételeit, vagy az az önkontroll fontosságát. Véget nem érő beszélgetéseket folytattak vitézségről, tiszteletről, bátorságról és gyakran éjszakába nyúlóan hallgatta a meséket az őseikről, hogy miként harcoltak és éltek.
Ugyanakkor Kyra észrevette, hogy mostanában ha ilyen dolgokról beszélgetnek, apja gyakran elcsendesedett, mintha rájött volna, hogy elindított benne egy folyamatot, amit most szeretett volna visszacsinálni. Kyra azonban már nem volt kislány, lassan felnőtt nővé és kész harcossá fog válni, és úgy tűnt Duncan ezen meglepődött. Felnőtt a lánya. Úgy tűnt nem igazán tudja, milyen kapcsolatot alakítson ki vele, főleg azzal az énjével, aki harcolni akart. Úgy tett, mintha nem bátorította volna őt ezen az úton. Kyra mégis úgy érezte, hogy legbelül büszke rá, de ezt nem mutathatta ki.
A lány nem tudott tovább csöndben maradni, végére akart járni a dolgoknak.
- Az ünnep miatt aggódsz? – kérdezte finoman.
- Miért kellene aggódnom? – kérdezett vissza, nem is pillantva rá, ami a csalódottság biztos jele volt esetében. - Minden elkészült. Valójában elkéstünk. Ha nem kellett volna lemennem a Harcosok Kapujához téged megkeresni, már az asztalfőn ülnék - tette hozzá sértődötten.
Szóval ez volt az… Nem tetszett neki, hogy vívott. A tény, hogy apja dühös rá, őt is azzá tette. Végül is, legyőzte az összes emberét, és megérdemelte volna a dicséretet! Ezzel szemben úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna, vagy ha mégis, akkor egyáltalán nem boldog miatta.
Kyra végtelenül bosszús volt apja érthetetlen reakcióját látva, és úgy döntött kiprovokálja az igazságot.
- Nem láttad, ahogy legyőztem az embereidet? - kérdezte úgy, hogy apja elszégyellje magát, és adja meg számára végre a vágyott elismerést.
Látta, hogy apja arca egyre vörösebb lesz, de nem szólt egy szót sem, ami Kyrát még mérgesebbé tette.
Tovább haladtak, át a Hősök Termén, a Bölcsességek Szobáján, és már majdnem a Nagy Csarnokban voltak, amikor már nem bírta tovább.
- Mi baj Apám? - kérdezte követelően. - Ha csalódást okoztam, mond csak meg.
Végül megállt közvetlenül az íves ajtók előtt, ami mögött már zajlott az ünnepség, és hozzáfordult, merev arccal. A nézése bántotta őt. Az apja, akit a világon mindennél jobban szeretett, aki mindig csak mosolygott rá, most úgy nézte, mint egy idegent. Egyáltalán nem értette.
- Nem akarlak meglátni még egyszer a gyakorlótéren – jelentette ki, hűvös haraggal a hangjában.
A hangszíne sokkal jobban bántotta, mint a szavak, amit mondott és borzongás futott rajta végig. Ha másvalaki mondja neki ezeket a szavakat, nem is törődött volna velük, de ettől az embertől, akit a legjobban szeretett, és aki mindig kedves volt vele, megfagyasztotta az ereiben a vért.
Azonban Kyrát nem olyan a fából faragták, hogy megrettenjen a harctól. Ezt is az apjától tanulta.
- És miért nem? - kérdezte.
Apja tekintete egyre sötétebbé vált.
- Nem szükséges, hogy megindokoljam. Én vagyok az apád. Én vagyok az erőd parancsnoka. És nem akarom, hogy velük eddz a jövőben.
- Attól félsz, hogy legyőzőm őket? –faggatózott tovább. Meg akarta tudni az okot, mielőtt végleg bezárul előtte ez az ajtó.
Apja elvörösödött és már látta, hogy a szavai bántóak lesznek.
- Az önhittség a köznépnek való – felelte megvetően. - Nem harcosoknak.
- De én nem vagyok harcos, igaz Apám?
Az apja összeszorította a szemét, képtelen volt válaszolni.
- Ez a tizenötödik esztendőm. Azt akarod, hogy egész életemben fák és ágak ellen harcoljak?
- Azt akarom, hogy egyáltalán ne harcolj - csattant fel. - Lány vagy, most már nő. Azt kellene csinálnod, amit a nők szoktak, főzni, szőni… Olyannak kéne lenned, mint amilyennek anyád nevelt volna, ha életben marad.
Most Kyra tekintete sötétült el.
- Sajnálom, hogy nem az a lány vagyok, aki szeretnéd, hogy legyek… Sajnálom, hogy nem vagyok olyan lány, mint a többiek.
Apja tekintette a közönyösből szép lassan fájdalmassá vált.
- De az Apám lánya vagyok - folytatta töretlenül -, a lány, akit te neveltél fel. És ha engem nem fogadsz el, akkor magadat nem fogadod el.
Ott állt, csípőre tett kézzel, a világosszürke szemével és egy harcos erejével nézett az apjára. Duncan is visszanézett rá a barna szemivel, a szintén barna hajával és szakállával, majd megrázta a fejét.
- Ma ünnep van – mondta -, és a mulatság nemcsak a harcosoknak, de a látogatóknak és méltóságoknak is szól. Egész Escalonból és más vidékről is jöttek emberek. – Végigmérte a lányát és rosszallóan ciccentett. - Harcosként vagy felöltözve. Menj a szobádba és öltözz át, és ezúttal olyan ruhákba gyere vissza, mint amit minden más nő visel, aki az asztalnál ül.
Elvörösödve és felbőszülve állt ott, még apja hozzá nem hajolt felemelve az ujját.
- És meg ne lássalak még egyszer a téren az embereimmel – nyomatékosította még egyszer.
Hirtelen megfordult, a szolgák kinyitották előtte az ajtókat. Bentről kiáradt roston sült hús illata és az ázott kutyák szaga. A zeneszó keveredett a benti lárma zajával és elnyelt minden más hangot. Kyra látta. amint az apja belép a szolgák gyűrűjében.
Néhány szolga ott maradt, nyitva tartva az ajtókat, várva hátha Kyra belép, de ő nem mozdult. Még életében nem volt ilyen dühös és tehetetlen.
Végül megfordult és Leo kíséretében elviharzott a teremtől, vissza a szobájába. Életében először utálta az. Egész eddig úgy gondolta a férfi különbözik a többiektől… Most azonban hatalmasat zuhant a szemében és ez jobban bántotta volna, mint gondolta volna. Elvette tőle azt, amit a legjobban szeretett – a gyakorló teret – és ezzel, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Arra a gondolatra, hogy élete ezentúl csak a selymek és ruhák körül forog majd, teljesen kétségbeesett.
El akart menni Volisból… És sosem akart visszatérni.
*
Duncan parancsnok az fő asztal asztalfőjén foglalt helyet, Volis erődjének nagytermében, és onnan nézett végig a családján, harcosain, tanácsadóin és vendégein – a több mint száz emberen, akik az asztal körül foglaltak helyet – meglehetősen nehéz szívvel. Igazából egyetlen ember körül forogtak a gondolatai mégis megpróbálta elkerülni, hogy rá kelljen néznie. Duncannak mindig is különleges kapcsolata volt a lányával, szükségét érezte, hogy egyszerre legyen az apja és az anyja is, hogy pótolja az anyja által hagyott űrt. De megbukott apaként, tudta – és anyaként is vereséget szenvedett. Duncan mindig igyekezett gondoskodni róla, az egyetlen lányról a családban és a harcosokkal teli erődben is - hiszen nem olyan volt, mint egy hétköznapi lány, nem olyan, mint akit szeretett volna. Jobban hasonlított rá, mint kellett volna. A lány teljesen egyedül nőtt fel a férfiak világában, és nem csak kötelességből törődött vele, hanem mert nagyon szerette, jobban, mint ahogy el tudta mondani, még a fiainál is jobban, ezt pedig végképp fájt bevallania. Kyrában saját magát látta. Az akaraterejében, céltudatosságában, a harcos lelkében… Abban hogy újra ás újra felállt, a félelemnélküliségében, és együttérzésében… A lány mindig kiállt a gyengékért, különösen az öccse mellett, nem számított mi az ára.
Az előző beszélgetésük miatt még mindig rossz volt a kedve, amikor pedig látta őt a gyakorlótéren, amint egy bottal sorban elveri a harcosokat, büszkeség és öröm töltötte el a szívét. Utálta Maltren-t, aki állandóan hetvenkedett és igen emelkedett hangulatban leledzett, amikor a lánya végül annyi ember előtt helyrerakta. Büszkébb volt, mint Kyra, aki tizenöt évesen legyőzte az embereit. Mindenki előtt meg akarta ölelni, hogy kimutassa, mennyire büszke rá.
De az apjaként nem tehette meg. Duncan azt akarta, ami a legjobb neki és legbelül tudta, hogy ezzel egy veszélyes úton indult el, egy erőszakos, férfiak uralta világban. Ő lesz az egyedüli nő a férfiak között, azok között, akik akár halálig is harcolnak egymással, ha úgy tartja kedvük. Még nem fogta fel a lánya, hogy milyen az igazi csata, ahol ömlik a vér és a halál jár közöttük. Nem ilyen életet szánt neki, még akkor sem, ha eddig engedte. Biztonságban akarta tudni itt az erődben, nyugodt körülmények között. De nem tudta, hogyan tudná rávenni, hogy ő is ezt akarja.
Nem dicsérte meg, így akarva lebeszélni a további harcról. Legbelül azonban érezte, hogy nem ez a jó út, csak újabb bátorítást adott neki. Utálta, azt, ahogy ma a lányával viselkedett, viszont nem jutott eszébe más…
A jóslat, amelyet lánya születésekor mondtak még most is visszhangzott a fülében. Mindig is igyekezett figyelmen kívül hagyni a boszorkány szavait, azt az elképesztő sületlenséget, amit jósolni merészelt a lányának, de elnézve Kyra mai cselekedetét, az erejét, rá kellett jönnie, hogy más, mint a többiek… Talán a jóslat mégis igaz. És ez a gondolat, ha lehet még inkább megrémítette. A lány végzete túlságosan gyorsan közeledett és ő nem tudta megállítani. Mennyi ideje lehet még, amíg kiderül róla az igazság?
Duncan lehunyta a szemét és fejcsóválás közepette ivott egy nagyot boros kupájából, hogy elűzze a borús gondolatokat. Ez az este az ünneplésről kell, hogy szóljon. A téli napforduló megérkezett, és ahogy kinyitotta a szemét láthatta a sűrű havazást az ablakon keresztül. A hóvihar tombolt odakint, befedve a vár köveit. Miközben odakint fütyült a szél, itt az erődben mindannyian biztonságban voltak. A tűzhelyek ontották a meleget magukból, a sült hús és a bor pedig belülről fűtötte az embereket.
Ahogy körbenézett, mindenki boldognak látszott – zsonglőrök, dalnokok és zenészek késztették nevetésre az embereket. Duncan büszkeséggel nézett végig a gazdagon megrakott asztalokon, amelyek roskadásig voltak finomabbnál finomabb étkekkel. Büszkeséggel nézett végig a falra akasztott pajzsok sokaságán, amelyeken különböző jelvények díszelegetek, mindegyik egy-egy külön házat jelképezett, azokét, akik felajánlották szolgálataikat neki. Szintén büszkeség töltötte el mikor végignézett a harci trófeákon, egy élet emlékein, amely Escalonért való harccal telt. Szerencsés ember volt, és ezt tudta is.
És most pedig szembe kell nézni azzal – még ha próbáltatta is tettetni az ellenkezőjét –, hogy a királyság megszállás alatt áll. Mikor az öreg király, Tarnis, harc nélkül megadta magát, szégyent hozott a népére. Igaz nem voltak sebesültek és a városok is megmaradtak, viszont az emberektől elrabolták szabadságukat. Tarnis mindig is mondogatta, hogy Escalont nem lehet megvédeni, még akkor sem, ha tartani tudják a Déli Kaput, a Bánat Hídját, mert Pandesi bekerítheti őket és a tenger felől indít majd támadást. Mindenki tudta, hogy ezek meglehetősen gyenge érvek. Escalon partjait több száz méter magas sziklák szegélyezték. Egy hajó sem tudott közel kerülni, és egy hadsereg sem tudta őket nehéz páncélzatban megmászni. Pandesia természetesen támadhatott a tenger felöl, de az ár még egy ilyen nagy birodalomnak is túl magas lett volna. Így csak a szárazföldi támadás lehetősége maradt, a szorosban lévő Déli Kapun át, amelyről minden escaloni tudta, hogy védhető. Így a megadás puszta gyengeség volt a Király részéről, semmi más.
Most ő és a többi nagy harcos is Király nélkül maradt, és mindenkinek el kellett hagynia a földjét, várát és térdre borulva hűséget kellett esküdniük a Kormányzónak, akit a Pandesiai birodalom nevezett ki. Duncan még ma is emlékezett a napra, amikor újra hűségesküt kellett tennie, és még most is belebetegedett a gondolatba, ha eszébe jutott, hogy térdet hajtott előtte.
Duncan megpróbált visszaemlékezni azokra a napokra, mikor még Androsban állomásozott, amikor minden lovag együtt, egy ügyért harcoltak, egy Királyért, egy fővárosért és egy zászlóért, még akkor is, ha az ellenség tízszeres túlerőt alkotott. Most viszont szétszórtan éltek a királyság különböző részein, csak az itt lévők emlékeztettek valamennyire egy seregre.
Tarnis király, mindig is gyengekézzel vezette az országot, Duncan ezt már a kezdetektől látta. Mint főparancsnoknak a személyes védelmét is garantálnia kellett, még ha ezt nem is érdemelte meg. Duncan nem lepődött meg, amikor a Király megadta magát – de az meglepte, hogy milyen gyorsasággal tette mindezt. Minden erősebb lovag szétszóródott, visszatértek a házaikba és mivel nem volt Király, aki uralkodott volna, Pandesiáé lett a hatalom. Gyökeret vert a bűnözés, és az egykor békés királyság a bűn és az elégedetlenség hazája lett. Az egykor biztonságos utak veszélyessé váltak, egyedül az erődök nyújtottak némi védelmet.
Teltek az órák, az étel csak egyre fogyott, majd miután elvitték a maradékot újratöltötték a sörös kupákat. Duncan élvezettel evett némi csokoládét, miközben felszolgálták a Téli Hold ünnepségének desszertjeit. A királyi csokoládéval telt csupor körbe járt, amelyet kecsketejből készült hab fedett, majd Duncan is elvett egyet, kezét jólesőn melengette, bár a feje már erősen forgott az italtól. Egyszerre megitta az egészet, a meleg szétáradt a testében. Miközben a hóvihar egyre csak erősödött odakint, az udvari bolondok tovább szórakoztatták a vendégeket, a dalnokok történeteket meséltek, miközben a zenészek kitöltötték a köztes időket. A teremben jókedv uralkodott és senki sem törődött a kinti viharral. A hagyomány szerint a lakoma éjfél utánig tartott, így üdvözölve a telet, mint egy közeli barátot. A hagyomány szerint, ha az ünnepség hosszú ideig tart, a tél majd rövid lesz, és nem sanyargatja őket sokáig.
Duncan megpillantotta Kyrát, aki vigasztalhatatlanul ült egyedül és a földet nézte. Nem vette át a ruháját, mint ahogy parancsolta neki, amitől egy pillanatra mérges is lett, de aztán megnyugodott. Látta rajta, hogy nagyon csalódott, ugyanolyan komolyan vette a dolgot, mint ő maga.
Elérkezettnek látta az időt, hogy kibéküljenek, és megvigasztalja, még ha nem is értettek egyet. Már éppen felállni készült a székéből, amikor váratlanul kinyílt a nagyterem ajtaja.
Egy látogató sietett be, egy alacsony ember fényűző szőrmével borítva, köpenyét és haját hó fedte, és a szolgák kíséretében a főasztalhoz lépett. Duncan meglepődött a késői látogatón, különösen ilyen vihar közepette. Mikor az idegen levette a köpenyét, feltárultak Andros lila és sárga színei. Jó három napot lovagolt, még ideért a fővárosból, állapította meg a várúr.
Más vendégek is érkeztek az éjszaka folyamán, de nem ilyen későn és nem Androsból.
A vendég ruházata, a jellegzetes színek, felidézték Duncanben azokat az időket, mikor még a Király uralkodott. A régi szép idők…
Mindenki elcsendesült a teremben, amikor a vendég megállt a parancsnok széke előtt, és fejét meghajtva köszönés képen várta, hogy hellyel kínálják.
- Elnézésedet kérem, uram – kezdte, kissé még mindig zihálva a megerőltető úttól -, reméltem, hogy korábban érkezem. A hóesés miatt azonban túl lassan haladtam. Remélem, nem veszi sértésnek.
Duncan megrázta a fejét.
- Nem vagyok úr csak egy egyszerű parancsnok. Mindannyian egyelőek vagyunk, mindegy, hogy ki milyen rangban született, férfi-e vagy nő. Minden vendéget szívesen látunk, bármely órában érkezzen is.
A vendég tiszteletteljesen biccentett, és már ült volna le az előtte lévő helyre, amikor Duncan felemelte a tenyerét.
- A hagyományaink szerint, a messziről jött vendéget egy megbecsült helyre ültetjük. Kérlek, ülj mellém.
A vendég meglepetten vette tudomásul a kitüntetett helyet. A vékony, alacsony termetű ember a vékony arcú seszínű szemekkel, bőven a negyvenes éveiben járt. Helyet foglalt a parancsnok mellett, aki íváncsian figyelte a jövevényt és idegességet vélt felfedezni a szemében. Túlságosan feszült volt ahhoz képest, hogy egy ünnepségre érkezett. Tudta, valami nincs rendben.
A látogató leült, fejét lehajtva, szemét lesütve, mire a teremben újra megélénkültek az ünnep hangjai miközben szinte egy hajtásra ette meg a levest egy szelet kenyérrel és itta meg a csokoládét, oly módon, mint aki már régóta éhezik.
- Mondd csak - kezdett bele Duncan, amint látta, hogy a vendég végez az evéssel -, milyen híreket hoztál a fővárosból?
A látogató lassan arrébb tolta a tálat, majd lefelé nézve próbálta Duncan tekintetét elkerülni. Az asztal elcsendesedett és mindenki az arcvonásait nézte a válaszra várva.
Végül Duncanre nézett és látszott, hogy a szeme teljesen véraláfutásos és könnyek áztatják.
- Olyan híreket hoztam, amiket senki nem akar hallani – suttogta.
Duncan megfeszítette magát, és felkészült, már amennyire tudott.
- Ki velük, akkor – mondta. - A rossz hírek csak rosszabbak lesznek az idő múlásával.
A látogató újra az asztal felé tekintett, miközben idegesen tördelte az ujjait.
- A Téli Hold kezdetével új törvényt léptetett életbe Pandesia, amely a mi területünkön is érvényes: puellae nupatis.
Duncan vére azonnal forrni kezdett, az asztal körül mindenki felháborodottan tekintett körbe. Puellae Nupatis. Érthetetlen volt.
- Biztos ebben? – kérdezte feszülten.
A vendég bólintott.
- Mától kezdve, minden férfi, földesúr és harcos első hajadon lánya a Királyságban, aki betöltötte a tizenötödik évét hozzáadható a helyi Kormányzóhoz, vagy ahhoz, akit ő kiválaszt.
Duncan rögtön Kyrára pillantott, és látta a meglepettséget és a felháborodást a szemében. Minden más férfi a teremben, az összes harcos szintén Kyra felé fordult és rögtön megértették a hírek súlyát. Minden lány tekintete rémületet tükrözött volna… Kyráé azonban dühött.
- Nem vehetik el őt! - kiáltotta Anvin felháborodottan, megtörve a csendet. - Egyik lányunkat sem vehetik el!
Arthfael kivont tőrrel állt fel az asztalánál.
- Elvehetik a vadkanunkat, de halálig harcolunk, mielőtt elvennék a lányainkat!
A harcosok egyetértően kiáltottak, haraggal telve, részben az italtól részben pedig azért, mert megértették a hírek súlyát. A hangulat hirtelen megváltozott a teremben.
Duncan lassan felállt, közben az itala kilöttyent és az egész terem elcsendesedett. Mindenki felállt vele együtt, kifejezve az összetartásukat.
- Az ünnepnek vége - jelentette be komor hangon. Még ki sem mondta a szavakat, amikor észrevette, hogy még nem múlt el éjfél. Rossz ómen…
Duncan a néma csendben odasétált Kyrához, átkelve a harcosok és méltóságok sorai között. Megállt a székénél, belenézett a csillogó fekete szemébe, ahol erőt és dacot látott, és amely büszkeséggel töltötte el. Leo, aki mellette állt, szintén a parancsnokra nézett.
- Gyere lányom. Sok dolgot kell kettőnknek megbeszélnünk.