HUSZONHETEDIK FEJEZET
Merk napnyugtakor a Fehérerdőben sétált. Lába már sajgott, a hasa korgott, és próbálta magában tartani a hitet, hogy Ur tornya ott van a horizonton túl, bár már régen el kellett volna érnie. Megpróbált arra koncentrálni, hogy milyen is lesz az új élete, ha megérkezik, hogyan lehet Figyelő és kezdhet elölről mindent.
De képtelen volt koncentrálni. Amióta találkozott azzal a lánnyal és meghallgatta a történetét csak gyötrődött. Megpróbálta kiűzni a gondolataiból őt, de bárhogyan próbálta, nem ment. Biztos volt benne, hogy újra az erőszak útjára kell lépnie. Ha visszamegy segíteni és megölni azokat az embereket, mikor lesz vége a gyilkolásnak? Nem lesz mindjárt egy másik munka, egy másik ügy?
Merk csak ment és ment, botjával bökdösve a talajt, miközben a levelek zörögtek a lába alatt. Ideges volt. Miért kellett vele találkoznia? Elég nagy ez az erdő… Miért nem kerülték el egymást? Miért dobott az élet újabb akadályt az útjába? Dolgokat, amelyek túlmutatnak rajta?
Merk utálta a nehéz döntéseket, és utált hezitálni is, egész életében magabiztos volt és ezt az egyik legmegbízhatóbb tulajdonságának tartotta. Mindig tudta, hogy kicsoda. Most azonban nem érezte ezt. Reszketett.
Átkozta az isteneket, hogy összefutott azzal a lánnyal. Miért nem tudnak az emberek vigyázni magukra? Miért van mindig szükség rá? Ha a családja nem tudta megvédeni magát, miért érdemlik meg az életet? Ha megmenti őket, nem vár rájuk majd egy másik ragadozó?
Nem. Nem tudja őket megmenteni. Az embereknek meg kell tanulniuk megvédeni magukat.
És talán, fűzte tovább a gondolatait, talán nem véletlenül került a lány az útjába. Talán így tették próbára.
Merk az ég felé nézett, a napnyugta egy kis csík volt a látóhatáron, alig adva valami kis fényt a Fehérerdőbe, miközben sorsán töprengett.
Tesztelték.
Egy erős világ volt ez, erős ideákkal, amit ő nem szeretett. Nem szerette azt, amit nem értett, amit nem tudott irányítani, és a próbára tétele pontosan ilyen volt. Ahogy haladt előre, piszkálva a leveleket a botjával, érezte, hogy a körültekintően összerakott világa kezd összeomlani. Régebben egyszerű volt az élete, most azonban tele volt kényelmetlen kérdésekkel. Régen biztosan tudta a dolgokban, és ez mindent könnyűvé tett, most azonban minden megkérdőjeleződött. Kilépett a fekete-fehér világból, és újra egy szürke árnyalatából álló világban találta magát, ami elbizonytalanította. Nem értette, hogy mi lett belőle és ez zavarta a leginkább.
Merk felkapaszkodott egy hegyre a zörgő avaron, nehezen véve a levegőt, de nem a kimerültségtől. Amint elérte a hegytetőt, körbenézett, és mióta megkezdte az utazását, most érzett először egy kis reménysugarat. Szinte nem is hitte el, amit látott.
A látóhatáron megcsillant a lemenő nap sugaraiban. Nem volt legenda, vagy mítosz többé. Egyszeriben valósággá vált Ur tornya.
Sötét erdővel körülvett kis tisztáson emelkedett a kőből készült ötven lépés átmérőjű kör alakú torony. A legrégebbi dolog volt, amit valaha látott, régebbi, mint azok a kastélyok ahol szolgált. Misztikus, áthatolhatatlannak tetsző aura vette körbe. Érezte a hely varázslatát. A hely erejét.
Merk mély megkönnyebbüléssel sóhajtott. Megcsinálta. Most, hogy látta, olyan volt mintha egy álom vált volna valóra. Végre, volt egy olyan hely az életében, amit az otthonának nevezhet majd. Esélye lesz újrakezdeni az életét és vezekelni. Látó lehet.
Céltudatosnak kell lennie… Meg kell kettőznie lépteit, hogy még az éjszaka beállta előtt odaérjen. De most, hogy ilyen közel került, valamiért nem tudott elindulni. Ott állt, ledermedve és valami visszahúzta.
Merk körbefordult, hogy megvizsgálja a látóhatárt. A távolban, a lenyugvó nappal szemben, fekete füstöt vett észre. Olyan volt, mintha gyomron vágták volna. Tudta, hogy honnan jön. Ott van a lány, és a családja. A gyilkosaik felgyújtanak mindent.
Ahogy nézte a füst irányát kiszámolta, hogy még nem érhették el a családot. A külső földeken járhattak. De hamarosan oda fognak érni… Azonban ezekben az értékes pillanatokban még életben lehetnek.
Merk megroppantotta a nyakát. Úgy érezte, mintha egy belső harc próbálná széttépni. Ott állt, vívódásai közepette és képtelen volt továbbhaladni. Megfordult és Ur tornyára nézett, álmai céljára, és tudta, hogy előre kellene mennie. Megérkezett, piheni akart és ünnepelni.
De életében először, egy vágy egyre erősebb lett benne. A vágy, hogy önző legyen vágy, hogy kizárólag az igazság érdekében tegyen valamit. Nem pénzért, nem jutalomért. Merk utálta ezt az érzést.
Visszafordult és üvöltött, harcolt önmagával és a világgal. Miért? Miért most?
Aztán, minden józan eszét nélkülözve, azon kapta magát, hogy elfordult a toronytól és a farm felé indul. Először sétált, majd kocogott végül teljes erőből futott.
Amint futott, valami mélyen benne úgy érezte kiszabadult. A torony várhat. Ideje, hogy Merk végre jót cselekedjen. Ideje, hogy ezek a gyilkosok végre hozzájuk hasonlóval akadjanak össze.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Kyra a hideg kőfal mellett ült és véraláfutásos szemekkel figyelte a vasrácson átsütő hajnali sugarakat, míg a terem maga, halvány fényben ragyogott. Egész éjjel ébren volt, ahogy a Kormányzó megjósolta, a várható büntetés kavargott a fejében. Azt latolgatta, hogy mit csinálhattak Dierdre-vel és igyekezett nem gondolni a különböző eshetőségekre, amivel majd megpróbálják őt megtörni.
Az ellenállás és a szökés számtalan forgatókönyvét vizsgálta már meg. Hiszen harcos szelleme nem akart megtörni. Inkább meghal, de nem enged a Kormányzó akaratának. Ahogy végiggondolta a menekülés minden lehetséges módját, egyre inkább elveszettnek és reményvesztettnek érezte magát. Ezt a helyet jobban őrizték, mint bármit, amit eddig látott. Ez a pandesiai erősség a Kormányzó erődjének a közepén helyezkedett el, egy erős katonai komplexumként, ahol harcosok ezreit állomásoztatták. Távol esett Volistól, így még ha valami csoda folytán meg tudna szökni, sejtette, hogy nem jutna vissza népéhez. Elfognák vagy megölnék útközben. Abban sem volt biztos, hogy Volisban még visszavárják. Apjának valószínűleg fogalma sincs, merre lehet most. Szinte teljesen egyedül volt az egész univerzumban.
- Nem alszol? - kérdezte egy lágy hang, megakasztva őt az ábrándozásban.
Kyra átnézett a terem másik felére, ahol Dierdre ült a fal mellett. Arcát megvilágították a hajnal első sugarai. Sápadtnak tűnt, szeme körül sötét karikákkal. Teljesen levertnek tűnt, üres szemel nézte Kyrát.
- Én sem aludtam - folytatta. - Egész éjjel azon gondolkodtam, hogy mit fognak veled csinálni, azt hiszem ugyanazt, amit velem tettek. De valamiért az jobban bánt, ami veled fog történne, hisz nekem már úgyis mindegy. Megtörtem: semmi sem maradt az életemből. De neked még nem esett bajod.
Kyra egyre nagyobb rettegést érzet, miközben hallgatta. El sem tudta képzelni azokat a rémségeket, amelyeken új barátja keresztülment. Ahogy elnézte szenvedő arcát még eltökéltebben vissza akart vágni elrablóiknak.
- Kell lennie más útnak – mormolta a lány.
Dierdre megrázta a fejét.
- Nincs itt más, csak ez a nyomorult létezés. És a halál.
Hirtelen egy becsapódó ajtó hangját hallották, mire Kyra felpattant, készen állva rá, hogy szembenézzen bármivel, felkészülve, hogy halálig harcol, ha szükséges. Dierdre is talpra ugrott, majd odaszaladt hozzá és megragadta a könyökét.
- Ígérj meg nekem valamit - kérlelte.
Kyra eltökéltséget látott a szemében, és beleegyezően biccentett.
- Mielőtt elvisznek – kezdte - ölj meg. Fojts meg. Ne hagyd, hogy így éljek tovább. Kérlek. Könyörgöm!
Kyra meredten nézett rá, sajnálat bugyogott fel benne. Elűzte az önsajnálatát és minden kétségét. Tudta, hogy élnie kell. Nem maga miatt, hanem Dierdre miatt. Mindegy milyen szörnyű az élet, nem adhatja fel.
A katonák közeledtek, a csizmáik kopogtak, a kulcsok csörögtek, mialatt Kyra a lányhoz fordult, tudva, hogy nem maradt sok idejük. Finoman megragadta a vállát és a szemébe nézett.
- Ide hallgass. Élni fogsz. Megértetted? Nem csak életben maradsz, hanem meg is menekülsz velem együtt. Új életet kezdesz, amely csodálatos lesz. Bosszút állunk a söpredéken, akik ezt tették veled. Együtt. Hallasz engem?
Dierdre csak ingatta a fejét.
- Erősnek kell lenned - folytatta Kyra, egyúttal magát is győzködve. - Az élet nem a gyengéknek való. A halál, a feladás, az igen. Az élet az erőseknek van. Gyenge akarsz lenni és meg akarsz halni? Vagy erős leszel és életben maradsz?
Kyra áthatóan nézte őt. Mire a fáklyák fénye beszűrődött a cellába, végre valamit meglátott Dierdre szemében. A Remény kis szikrájának tűnt, amit egy kis biccentéssel erősített meg.
A zörgő kulcsok egyre közelebb értek, a cellaajtó kinyílt és ő a katonák felé fordult. Durva, kérges kezek ragadták meg a csuklóját, és kirángatták a cellából, majd az ajtó becsapódott mögötte. Próbált laza maradni és megőrizni az erejét. Nem most jött el a harc ideje. Egy óvatlan pillanatban kell őket elkapnia, megvárva a tökéletes alkalmat. Még egy erős ellenségnek is vannak sebezhető pillanatai.
Két katona tartotta, majd a vasajtóban feltűnt egy ember, akiben Kyra homályosan a Kormányzó fiát ismerte fel.
A lány zavartan pislogott.
- Az apám küldött hozzád – jelentette be. - De én már előtte eldöntöttem, hogy eljövök. Nem lesz boldog, amikor rájön, persze, de mit is tehetne, mikor már túl késő?
A fiú arca hideg, vonásai ördögi mosollyá torzultak.
Kyra hűvös rémületet érzett, ahogy ezt a beteg embert figyelte. Az ajkait nyalogatta és úgy vizsgálta, mint egy tárgyat.
- Látod - kezdte, előrelépve, miközben levette a szőrme kabátját. Lehelete látszódott a hideg cellában. - Az apámnak nem kell mindenről tudnia. Szeretem először megnézni, hogy mi halad itt át és te, kedvesem, egy pompás példány vagy. Jól fogok szórakozni veled. Utána megkínozlak. Életben hagylak persze, hogy valamit el tudjak majd vinni neki.
Vigyorgott és olyan közel lépett hozzá, hogy már érezte a leheletét.
- Te és én, kedvesem, nagyon hasonlók leszünk.
A fiú intett a két őrnek, mire Kyra meglepetten tapasztalta, hogy eloldják a köteleit és mindketten visszalépnek a terem egy-egy sarkába, helyet hagyva neki.
Ott állt, szabad kezekkel és fürkészve nézte a termet, felmérve az esélyeit. Két őr állt ott, hosszú karddal felfegyverkezve, és a fiú, aki sokkal magasabb és szélesebb volt nála. Nem tudott volna fölénybe kerülni, még fegyveresen sem, de az egyébként sem volt.
Észrevette a távoli sarokban a falnak támasztva a fegyvereit – az íját, a botját és a nyilait – és mindjárt gyorsabban kezdett dobogni a szíve. Mit nem adna, ha megszerezhetné őket!
- Ahh – nevetett fel a férfi. - A fegyvereidet nézed. Még midig azt hiszed, hogy túléled ezt. Látom a szemedben az ellenszegülést. Ne aggódj, hamarosan megtöröm.
Váratlanul a kézfejével megütötte, olyan erővel, hogy a lélegzete is elakadt, és az egész arca égett a fájdalomtól. Kyra hátratántorodott, majd térdre esett, vér csordogált a szájából, de a fájdalom durván magához térítette, csengett a füle. Ott térdelt, próbálva levegőt venni és felmérni, hogy mi is várhat rá, ilyen bevezetés után.
- Tudod, hogy szelídítjük meg a lovakat, kedvesem? - kérdezte a fiú, miközben ott állt felette kegyetlen mosollyal az arcán. Az egyik őr odadobta neki Kyra botját, és a fiú ugyan azzal a lendülettel, hogy elkapta, felemelte és lesújtott vele a lány hátára.
Kyra felüvöltött, a fájdalom elviselhetetlennek tűnt. Arcra borult a kövön, úgy érezve, hogy az összes csontja eltört. Alig kapott levegőt és tudta, ha nem csinál valamit gyorsan, akkor elbúcsúzhat az életétől.
- Ne! - kiáltotta Dierdre a rácsok mögül. - Ne bántsák! Engem vigyenek inkább!
De a férfi nem foglalkozott vele.
- A bottal kezdünk - mondta Kyrának. - A vad lovak ellenállnak, de ha újra és újra megütöd őket könyörtelenül, nap-nap után, egy nap behódolnak. Megtörnek. A tieid lesznek. Nincs jobb, mint fájdalmat okozni egy másik élőlénynek, nem igaz?
Kyra mozgást érzékelt és a szeme sarkából látta, hogy a férfi egy szadista pillantással újra felemeli a botot felkészülve egy még nagyobb ütésre.
Kyra érzékei kifinomultabbak lettek, és minden lelassult körülötte. Ugyanaz az érzés tört rá, mint a hídon, ismerős melegséggel a gyomorszájánál és szétsugározott az egész testében. Érezte, ahogy megtelik energiával, olyan erővel és gyorsasággal, amit eddig el sem tudott képzelni.
Képek pörögtek a szeme előtt. Látta magát az apja embereivel edzeni, előhívta a számtalan gyakorlást, hogy el tudja viselni a fájdalmat, ne bénuljon le, és a tudást, miként küzdjön egyszerre több emberrel. Anvin órákon át, nap-nap után gyakorolt vele könyörtelenül, amíg a részévé nem vált a harc technikája. A férfiakkal gyakorolt, nem számított milyen nehéz volt így, és mindez most felidéződött benne. Pontosan ilyen helyzetekre képezték ki.
Ahogy ott feküdt, legyűrte a fájdalom okozta sokkot, ahogy a melegség átvette az irányítást a testén. Kyra felnézett a fiúra és érezte, hogy az ösztönei működésbe lének. Egyszer meg fog halni – de nem itt, nem ma és nem ennek az embernek a kezétől.
Egy korai lecke ötlött fel benne hirtelen: Ha a földön vagy, az előny lehet. Minél magasabb valaki, annál sérülékenyebb. A térd egy könnyű célpont, ha a földön találod magad. Söpörd el őket. El fog esni.
Ahogy a bot újra lecsapott, Kyra gyorsan maga mellé tette a kezeit a kőre, lendületet vett, és meglóbálta a lábát maga körül, megcélozva a férfi térde mögötti részt. Minden erejét beleadva megrúgta a gyenge pontot.
Jól eső érzés töltötte el, ahogy nézte, amint támadója térde összecsuklott, ő pedig elrepült, a hátára esve a hideg kőpadlón, miközben a bot kiesett a kezéből és elgurult. Kyra nem hitte, hogy működni fog a terve, de ellenfele a koponyájára esett, és olyan hangos reccsenést hallatszott, hogy egy pillanatig biztos volt benne: megölte.
De valószínűleg a férfi legyőzhetetlen lehetett, mert rögtön felült és vérszomjas szemekkel tekintett rá, készülve a visszavágásra.
Nem várt tovább. Talpra ugrott és a bot felé szaladt, tudva, ha megszerzi a fegyvert, akkor jó esélye lehet a férfiak ellen. Amint szaladt, a másik is felugrott és elkapta az egyik lábát, megpróbálva visszatartani.
Kyra gyorsan cselekedett. Fürgeségét kihasználva úgy mozgott, mint egy macska. Kiszabadult a fogásból, és egy pördülés után mögé került és felkapta a botját.
Ott állt, bottal a kezében, óvatosan tartva maga előtt. A két őr kivont karddal közeledett, majd körbe állták, miközben ő sűrűn forgatta a fejét, mint egy sérült állat, amit sarokba szorítottak. Szerencséjére, minden olyan gyorsan történt, hogy volt ideje, mielőtt az őrök elérték.
- Ez volt életed legnagyobb hibája - mondta a Kormányzó fia. - Most már nemcsak én foglak megkínozni.
Kyra eleget hallott már belőle, és nem akarta megvárni, hogy ő üssön először. Mielőtt amaz befejezte volna a mondatot, előrelendült, felemelte és hirtelen bökött vele, mint ahogy egy kígyó támad, egyenesen a szeme közé. Tökéletes ütést vitt be, rögtön eltörött az orra, a reccsenést is hallani lehetett.
Térdre rogyott, nyöszörögve fogva az orrát.
A két őr közeledett a lányhoz, kardjukat felé tartva. Kyra egy ütéssel megállította az egyik pengét, miközben szikrák pattantak, majd rögtön megpördült és a másikat is blokkolta, pont azelőtt, mielőtt lesújtott volna. Oda-vissza ütött, egymás után blokkolva az ütéseket, amelyek olyan gyorsan záporoztak, hogy alig tudta őket kivédeni.
Az egyik őr, túl nagyot ütött és Kyra ekkor kapott egy lehetőséget. Gyorsan lecsapott a kardot tartó csuklójára, amitől az kiesett a kezéből. A kard csörömpölve hullott a földre, Kyra oldalra sújtott, egyenesen a másik őr torkára, majd megpördülve maga körül lesújtott az első őr halántékára, amitől az elesett.
Kyra mindenre figyelt: amikor az egyik őr, aki a hátán feküdt, megpróbált felkelni, ő felugrott a levegőbe, és onnan sújtott le a bot végével, egyenesen a gyomorszájára, majd utána arcon rúgta, jó időre kiütve őt. Mialatt a másik őr fetrengett, a torkát fogva, Kyra odaugrott és a feje hátulján találta el, kiütve a mozdulattal.
Hirtelen két erős kart ragadta meg. A vezetőjük újra harca készen állt és megpróbálja elvenni tőle a botot.
- Ügyes próbálkozás - suttogta a férfi. A szája olyan közel volt, hogy érezte a leheletét a tarkóján.
Kyra újabb energiatartalékot mozgósított magában, előrelendítette a kezét, összezárta a könyökét és kiszabadította magát az ölelésből. Majd megragadta a botját, megpörgette maga mögött, majd elől és beirányította a férfi lába közé.
Felnyögött és fájdalmas tekintettel az arcán rogyott térdre. Védtelen volt és látszott a fájdalom a tekintetében.
- Üdvözöld apádat helyettem is - sziszegte a lány, felemelve a botot és teljes erővel lesújtva a fejére. Eszméletlenül terült el a padlón.
Kyra nehezen lélegzett miközben próbálta számba venni a dolgokat. Három magatehetetlen férfi a kőpadlón. Ő, a védtelen lány azonban szinte sértetlen.
- Kyra! - sikította egy hang.
Megfordult és észrevette Dierdre-t. Azonnal átrohant a termen, nem vesztegetve az idejét. Elvette a kulcsokat az őrtől övéről, kinyitotta a cellát és Dierdre abban a pillanatban köré kulcsolta a karjait megölelve őt.
Kyra a szemébe nézet, hogy megbizonyosodjon, mentálisan felkészült-e a menekülésre.
- Itt az idő - mondta Kyra. - Készen állsz?
Dierdre sokkolva nézte a csetepaté eredményét.
- Legyőzted őket – állapította meg, hitetlenkedve nézve a testeket. - El sem hiszem. Legyőzted őket…
Kyra látta, hogy valami megváltozott Dierdre szemében. A félelem mintha eltűnt volna és egy erős nőt látott előtűnni valahonnan belülről, egy nőt, akit nem ismert előtte. Látva, hogy a támadói ártalmatlanok, mintha új energiával töltötték volna fel.
Dierdre felemelte az egyik kardot, majd odasétált a Kormányzó fiához, aki még mindig ájultan feküdt. Lenézett rá és arca gúnyos mosolyra rándult.
- Ezt mindazért, amit tettél velem – mormolta. Remegő kezekkel felemelte a kardot, és Kyra látta, hogy viaskodik önmagával.
- Dierdre - mondta Kyra lágyan.
A lány vadtekintettel nézett rá.
- Ha megteszed - folytatta -, olyan leszel, mint ő.
Dierdre ott állt, remegő kezekkel, miközben érzelmei viharos táncot jártak benne. Sóhajtott és leengedte a kardot, ledobva a földre. Csengve esett a lábához.
Arcon köpte a férfit, majd hátrahajolt és a csizmájával teljes erőből arcon rúgta. Dierdre sokkal erősebb személyiségnek tűnt, mint azt az előbb gondolta.
Fényes szemekkel nézett Kyrára. Ahogy az élet visszatért belé, olyan volt mintha a régi énje kezdett volna felbukkanni.
- Menjünk - mondta Dierdre. Erő csengett a hangjában.
*
Kirohantak a börtönből a korai hajnali fénybe és hirtelen Argos közepén találták magukat. A Kormányzó katonai erőssége valódi erőd volt. Kyra hunyorgott a fénytől, de örült, hogy újra napfény éri, még akkor is, ha a hideg levegő a bőrébe mart. Körbenézve megállapította, hogy egy magas falakkal körbevett udvaron vannak. A falakat csak egy erős kapu törte meg. A Kormányzó emberei még csak ébredeztek, és a barakkok körül tettek-vettek. Több ezren lehettek...
A katonák elfoglalták helyüket a falakon a látóhatárt kémlelve, senki sem nézett befelé. Senki nem várta, hogy két lány megpróbál elszökni, és ez remek előnyt biztosított számukra. Még elég sötét volt ahhoz, hogy elrejtse őket. Kyra a jól őrzött kaput figyelte az udvar túloldalán. Tudta, ha valamikor van esélyük ott kijutni, akkor az most van.
Viszont az udvar túl nagy területen terült el ahhoz, hogy gyalog akarjanak átmenni rajta. Úgy sejtette, még ha át is futnak rajta, elfogják őket.
- Ott! - mondta Dierdre egy pontra mutatva.
Kyra az udvar másik oldalára nézett, egy lovat látott kikötve. Egy katona állt csak mellette a kantárt tartva, háttal nekik.
Dierdre odafordult a lányhoz.
- Szükségünk van egy lóra – szögezte le. - És ez az egyetlen módja.
Kyra bólintott, meglepődve, hogy mennyire hasonlóan gondolkodnak. Dierdre egyre inkább okosnak, gyorsnak és döntőképesnek bizonyult.
- Meg tudod csinálni? - kérdezte Kyrát, a katona felé mutatva.
Kyra erősebben markolta a botját és biccentett.
Árnyékról árnyékra haladtak előre át az udvaron, miközben Kyra szíve egyre erősebben vert. A katonára fókuszált, aki háttal állt neki és remélte, hogy nem fedezi fel őket idő előtt.
Olyan gyorsan futott, hogy alig kapott levegőt, de vigyázva, hogy el ne csússzon a hóban. Az adrenalin jólesőn szétáradt az ereiben és felmelegítette. Végül elérte a katonát, aki az utolsó pillanatban meghallotta őket és megfordult.
De Kyra már mozgásban volt, felemelte a botját és gyomorszájon csapta őt. Ahogy térdre rogyott, a feje hátuljára csapott le újra, mire arccal a hóban végezte, eszméletlenül.
Kyra felült a lóra, majd Dierdre mögé pattant, majd mindketten bokájukat használva indulásra bírták az állatot.
Kyra érezte, ahogy a hideg szél a hajába kap, ahogy a lóval átvágtak az udvaron, a távoli kapu irányába. Vagy száz yardot kellett megtenniük, de az álmos katonák észrevették őket és utánuk fordultak.
- Gyerünk! – sürgette Kyra a lovat, látva hogy a kijárat egyre közeledik.
Egy nagy kőkapu állt előttük, a rács felhúzva, a híd leengedve. Azon túl pedig ott volt a nyílt tér. A szabadság.
Megsarkantyúzta a lovat, amikor látta, hogy a kapuban álló katona észreveszi őket.
- ÁLLÍTSÁTOK MEG ŐKET! - kiáltotta. Néhány katona odaszaladt a hatalmas hajtókarokhoz, hogy leengedjék a rácsot. Kyra tudta, ha előbb engedik le, mint odaérnek, az életüknek vége. Még húszlábnyira voltak a kaputól, és olyan gyorsan nyargaltak, mint még soha – a harminc láb nagyságú rács lassan süllyedt.
- Húzódj le, amennyire csak tudsz - kiáltotta Diedre-nek, és ő is annyi lehajolt, hogy az arca a ló sörényét érte.
A rács olyan közel esett hozzájuk, hogy Kyra nem bízott benne, hogy átférnek alatta.
Aztán, amikor már biztos volt bene, hogy meghalnak, a lovuk átcsusszant, a rács pedig becsapódott mögöttük. A következő pillanatban már át is keltek a hídon, Kyra óriási megkönnyebbülésére a szabad ég alatt vágtattak.
Kürtök hangzottak fel mögöttük, és egy pillanattal később egy nyíl süvített el a fejük mellett.
Visszapillantott és látta, amint a Kormányzó emberei elfoglalják a pozícióikat a falakon, és tüzet nyitnak. Cikkcakkban haladtak a lóval, mert még mindig lőtávolon belül estek.
Mintegy ötven láb múlva már elég messzire kerültek az üldözőiktől. Úgy gondolták, hogy a nyilak többsége ideáig már nem ér el, mikor legnagyobb rémületére, egy nyíl a ló oldalába fúródott. Az azonnal felágaskodott és ledobta őket.
Kyra világa összedőlt. Eléggé megütötte magát a földön, de szerencsére a ló pár centivel mellette ért földet.
Négykézláb állt, zavarodottan, a füle csengett. Diedre mellette feküdt ugyanolyan zavarodottan. A vár felé nézett és látta, hogy a rácsot éppen felhúzzák. Katonák százai sorakoztak fel, várva, hogy teljesen felemelkedjen és kironthassanak. Egy teljes hadsereg akarta őket megölni. Nem értette, hogyan gyűlhettek össze ilyen gyorsan, de aztán rájött, hogy azért vannak készültségben, mert hajnalban akarták megtámadni Volist.
Kyra lábra állt, elnézett a döglött ló felett, ki a nyílt síkság felé, és tudta, hogy végre eljött az idejük.