- Alkarvédők - mondta Brot. - Elég vékonyak, hogy mozoghass bennük, mégis elég erősek, hogy bármilyen kardnak ellenálljanak. Nemcsak arra valók, hogy megvédjék az alkarod az íj húrjától, hanem pajzsként is működnek. Ez lesz a páncélod. Ha az ellenség karddal támad rád, már meg tudod magad védeni.
Hirtelen felemelt egy kardot az asztalról, felemelte és lecsapott a lány fejére.
Kyra felemelte a kezét a feje fölé – és csodálkozott, hogy megállította a csapást, miközben szikrák ugráltak mindenfelé.
Brot mosolyogva engedte le a kardját. Kyra pedig túláradó boldogsággal vizsgálgatta a páncélját.
- Mindent megadtál, amire csak vágytam - mondta Kyra hálásan.
De Brot felemelte az egyik kezét és megállította.
- Nem mindent - javította ki.
Brot intett az egyik segédnek, aki egy hosszú tárgyat hozott elő, fekete bársonyba csavarva.
Kyra kíváncsian nézte, majd átvetette az íjat a hátán, és az új tárgy után nyúlt. Lassan csomagolta ki, mikor végre meglátta mit rejt a bársony, a lélegzete is elakadt.
Egy bot, egy csodálatos darab, hosszabb, mint a régi és sokkal fényesebb is. Ahogy az íjat, ezt is alkani acél borította. És még ezzel a fémborítással is sokkal könnyebb, mint a régi fegyvere.
- Legközelebb - mondta Brot -, amikor ráütnek a botra, az nem törik majd el. És amikor ütsz, az ütésed még erősebb lesz. Fegyver és pajzs egyben. És ez még nem minden. - Rámutatott a botra.
Kyra gyanakvóan nézte, és nem értette mire utal.
- Csavard meg - utasította.
Úgy tett, ahogy a kovács mondta és legnagyobb meglepetésére a botot két egyforma részre vette szét. Mindkettő végén egy-egy penge került elhelyezésre.
Kyra szájtátva meredt Brotra.
- Most már többféleképpen is ölhetsz.
A lány a csillogó pengét nézte, a legfinomabb munkát, amit életében látott. Nem tudott betelni vele. Személyesen neki kovácsolták ezt a fegyvert, egy olyan botot adva a kezébe, amely két rövid lándzsaként is működött, kihasználva a lány különleges képességeit. Összecsukta a botot. A két kis lándzsa könnyedén pattant a helyére, olyan tökéletesen, hogy még ő se látta, hol illeszkedik össze.
Könnyekkel a szemében nézte Brotot és a többieket.
- Soha sem leszek képes meghálálni…
- Már megtetted - mondta Anvin, előre lépve. - Ránk hoztál egy háborút, amit mi féltünk elkezdeni. Nagy szívességet tettél nekünk.
Mielőtt még felfogta volna a szavait, kürtök harsantak a távolban, egyik a másik után, megremegtetve az erődöt.
Éles pillantást vetettek egymásra, mindannyian tudták ez mit jelent: a harc elkezdődött.
A Kormányzó emberei megérkeztek.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Merk tovább haladt az erdei ösvényen, miközben az árnyékok már egyre nagyobbra nyúltak a Fehérerdőben. A mai kirándulás már jónak számított neki, hisz a halott rablóknak nem sikerült rajta fogást találniuk. Az incidens óta eltelt időben megpróbálta kitisztítani a gondolatait, így nem állt meg pihenni, fáradhatatlanul rótta az utat. Megpróbált volna visszajutni lelkének arra a nyugodt szegletére ahonnan elindult. Nem volt könnyű útja. A lábai egyre nehezebben vitték, és kétkedett abban, hogy megtalálja-e Ur Tornyát, hogy új életet kezdjen Figyelőként. Folyton pásztázta a látóhatárt, hátha megpillantja a tornyot a fák között. De eddig nem járt sikerrel.
Ez az út egyre inkább egy olyan zarándoklatra kezdett hasonlítani, amely soha nem ér véget. Ur Tornya sokkal távolabb volt, és jobban el rejtve, mint azt gondolta.
A rablókkal való csetepaté, valami olyasmit ébresztett fel benne, amitől Merk rádöbbent, nem is olyan könnyű megszabadulni a régi önmagától. Nem gondolta volna, hogy lesz elég önuralma. Azt viszont remélte, hogy a Figyelők felveszik őt a rendbe, mert ha mégse, akkor nincs hová visszamennie, így valószínűleg ugyanoda süllyedne vissza ahonnan egy hónapja elindult.
Az erdő megváltozott körülötte. Ősi fehér fák vették körbe, amelyek legalább tíz ember szélesek voltak és szinte az égig értek, míg az ágaik össze-vissza tekeregtek, és vörös leveleket tartottak. Az egyik fa, széles, kerek törzzsel, szinte hívogatta Merket, hogy üljön le a tövébe. Engedett a kísértésnek és rögtön megkönnyebbülést érzett, ahogy a fájdalom távozott a lábából a sok órás gyaloglás után. Levette a csizmáját és érezte, ahogy a fájdalom lüktet a lábában, a szél hűvös leheletét felfrissítette, miközben a falevelek susogtak felette.
Belenyúlt a hátizsákjába és kivett belőle némi szárított húst, amely még abból a nyúlból maradt, amit előző este fogott. Harapott egyet, majd lassan rágta, csukott szemmel, nyugodtan és közben azon gondolkodott, hogy vajon mit hoz számára a jövő. A fának dőlve ücsörgött a susogó levelek alatt és remekül érezte magát.
Szemei elnehezültek, és hagyta is lecsukódni őket, csak egy pillanatra, hogy pihenjen.
Amikor újra kinyitotta, meglepetten látta, hogy az ég sötétebb lett. Ezek szerint sikerült elaludnia… Már alkonyodott, és úgy érezte, hogy egész éjszaka tudna aludni, már ha nem ébredt volna fel egy zajra.
Felkelt és rögtön fülelni kezdett, az ösztönei azonnal bekapcsoltak. Kicsatolta a tőrtartóját, elrejtette a derekán és várt. Nem akart megint erőszakot, de amíg nem ér oda a toronyhoz, bármi megtörténhet.
A susogás egyre hangosabb lett, és úgy hangzott, mintha valaki futna, keresztülvágva az erdőn. Merk gondolkodni kezdett: mit keres valaki itt, az semmi közepén alkonyatkor? A levelek hangjából ítélve meg tudta mondani, hogy egy emberről van szó, aki ráadásul könnyű. Talán egy gyerek vagy lány.
Egy pillanattal később egy lányt pillantott meg, előjőve az erdőből. Sírt és lélekszakadva rohant. Merk figyelte az eszeveszett vágtát, majd végignézte, ahogy tőle pár lépésnyire a lány összezuhan. Arccal a sárban landolt. Csinos volt, talán tizennyolc éves lehetett. Zilált külsővel és kócos hajjal, vihartépett ruhában feküdt a földön.
Merk nyugodtan állt, de ahogy a lány felállt és megpillantotta őt, a szemei tágra nyíltak a félelemtől.
- Kérlek, ne bánts! – könyörgött, miközben hátrált.
Merk felemelte a kezét.
- Nem jelentek rád veszélyt - mondta lassan, kihúzva magát. - A magam útját járom.
A lány néhány lépést hátrált, még mindig sírva. Merk nem értette, hogy mi történik. Nem is akart belekeveredni – elég volt neki a maga problémája.
Visszafordult az ösvényre és indult volna a maga útján, amikor a lány megszólalt.
- Várj!
Megfordult és látta, hogy a lány zavarodottan áll mögötte.
- Kérlek, szükségem van a segítségedre!
Merk figyelemsebben megnézte és látta, hogy milyen gyönyörű is valójában a rendezetlen megjelenése alatt, a mosdatlan szőke hajával, a világoskék szemével, és gyönyörű arcával, amelyeket sár és könnyek borítottak. Egyszerű fölműves gúnyát viselt, és látszott, hogy nem gazdag. Úgy nézett ki, mint aki régóta szalad már.
Megrázta a fejét.
- Nincs az a pénz, amiért segítenék neked - mondta Merk. - Nem segíthetek, bármire is van szükséged. A saját küldetésemet kell végrehajtanom.
- Te ezt nem érted - könyörgött tovább a lány, közelebb lépve. - A családom! Az otthonunkat megtámadták ma reggel. Zsoldosok. Az apám megsebesült. Sikerült elűznie őket, de visszajönnek – sokkal többen – hogy megöljék, hogy megöljék az egész családomat. Azt is mondták, hogy lerombolják a farmot a földig. Kérlek! - könyörgött, még közelebb lépve. - Bármit megadok neked. Bármit.
Merk sajnálta a lányt, de elhatározta, hogy nem folyik bele a dologba.
- Sok probléma van a világban, kisasszony. És nem tudom mindet megoldani.
Megfordult, hogy ismét elinduljon, de a lány megint megszólalt.
- Kérem! – esdekelt sírva. - Ez egy jel, nem látja? Hogy önbe kellett botlanom, a semmi közepén? Azt hittem senkit sem találok – és erre maga itt van. Itt kellett lennie, hogy segítsen. Az isten adott egy esélyt a megváltásra. Nem hisz a jelekben?
Merk csak állt, nézte a szipogó lányt, és kezdett bűntudatot érezni. Egy része azt mondta, hogy oly sok embert megölt már életében, mit jelent az a pár élet pluszba? De mindig csak egy pár volt még. Nem akart vége lenni… Valahol meg kellett húzni a vonalat.
- Sajnálom, kisasszony - mondta. - De nem én vagyok a megmentője.
Merk megfordult és elindult az úton, elhatározva, hogy nem áll meg és nem törődik a szipogással, sem pedig a sóhajtozással. Hangosan csörtetett, hogy a levelek zaja elnyomjon minden mást.
De mindegy, hogy milyen erővel rugdosta a leveleket, a nő tovább sírt, valahol hátul a fejében, megigézve őt. Megfordult és látta, még amikor amaz elfutott, eltűnt az erődben és remélte, hogy megkönnyebbül ettől. De nem tudott szabadulni a sírás hangjától, bármennyire is nem akarta hallani.
Átkozta a sorsot, amiért összetalálkozott vele. Miért? - csodálkozott magában. - Miért őt?
Nem tudott tőle szabadulni, nem engedte és Merk nagyon utálta ezt az érzést. Azon tűnődött, hogy vajon ez lenne a lelkiismeret?
HUSZADIK FEJEZET
Kyra szíve repesett a boldogságtól, mikor apjával és testvéreivel, valamint Anvinnal és a harcosokkal meneteltek Volis utcáin, készülve a háborúra. Ünnepélyes csend mindenütt, miközben az ég sötétszürkére váltott és gyengén szállingózott a hó, miközben csizmáik alatt ropogott a már jéggé fagyott fehérség. Így haladtak a főkapu felé. Kürtök harsantak fel újra és újra, miközben az apja nyugodtan vezette az embereit – Kyra meg is volt lepődve, hogy milyen nyugodt –, mintha már ezerszer csinálta volna ezt előtte.
A lány egyenesen előre nézett, és a vasrácson keresztül elkapta a Kormányzó grimaszát, amint bíbor páncélba öltözve az embereit vezeti, miközben a kék-sárga pandesiai zászlók lobognak a szélben. Fekete csatalovaikon galoppoztak előre, a legjobb páncélt és fegyvereket viselve, közvetlen Volis kapuja felé tartva. A lovaik dobogása idáig hallatszott és Kyra érezte, hogy remeg alattuk a föld.
Ahogy a lány menetelt apja oldalán, új botját tartva, új íjával a vállán, és az új alkarvédőivel a kezén, mintha újjászületett volna. Végre igazi harcosnak érezte magát, igazi fegyverekkel. Teljesen fel volt ajzva, szinte várta az ütközetet.
Boldog volt, amiért az emberek egyként csatlakoztak és indultak háborúba velük. A falusiak reménnyel telve nézték apját és katonáit. Megtiszteltetésnek érezte, hogy velük menetelhet. Úgy tűnt, hogy feltétel nélkül bíznak az apjában, és azt gyanította, hogy ha más vezetné őket, a falusiak nem lennének ennyire nyugodtak.
A Kormányzó emberei közelebb értek, újból kürt harsant, Kyra szíve pedig kihagyott egy ütemet.
- Mindegy mi történik - mondta Anvin, felzárkózva mellé, halkan folytatva. - Mindegy milyen közel vannak, ne tegyél semmit apád parancsa nélkül. Most ő a parancsnokod. Nem úgy szólok hozzád, mint a lányához, hanem mint az egyik emberéhez. Egyhez közülünk.
A lány biccentett.
- Nem akarom, hogy én legyek az oka az emberek halálának - suttogta.
- Ne aggódj - nyugtatta Arathfael, felzárkózva hozzájuk. - Ez a nap már régóta érett. Nem te kezdted ezt a háborút – hanem ők, mikor átkeltek a Déli Kapun és meghódították Escalont.
Kyra, magabiztosabban szorította a botot, készen bármire, ami következhet. Talán a Kormányzó megértő lesz. Talán tárgyal a fegyverszünetről…
Elérték a vasrácsot, és mindannyian megálltak, tekintetüket a parancsnokon nyugtatták.
Ott állt kifelé nézve, kifejezéstelen arccal, mindenre készen. Odafordult az embereihez.
- Nem fogunk vasrácsok mögé rejtőzni az ellenség elől – kiáltotta. - Megütközünk velük a kapu előtt. Emeljétek fel! - parancsolta.
Nyögve emelték fel a nehéz vasrácsot. Végül egy koppanással megállt és Kyrával együtt meneteltek keresztül a kapun.
Átkeltek a fahídon, majd a mocsáron és megálltak a túloldalon, várva, az elkövetkezőt.
Morajlás töltötte meg a levegőt, amikor a Kormányzó emberei néhány lábnyira megálltak tőlük. Kyra pár lépéssel apja mögött állt, a többiekkel egy csoportban, készen rá, hogy felzárkózzanak mellé és szemtől-szembe megküzdjenek a Kormányzó embereivel.
Látta a Kormányzót, egy középkorú kopaszodó embert, akinek a maradék haja már őszbe hajlott. Nagy hasa volt, és egy tucatnyi lábbal távolabb ült a lován, úgy tekintve le mindenkire, mintha ő lenne az isten. Mintegy száz embere mögötte ült lóháton, komoly tekintettel és állig felfegyverkezve. Ezek az emberek, ahogy elnézte, felkészültek a halálra.
A lány büszke volt az apjára, aki félelem nélkül és rendíthetetlenül állt az emberei előtt. Ízig-vérig parancsnok… Ezt az oldalát Kyra eddig nem ismerte, de repesett a szíve a boldogságtól, hogy láthatja.
A hosszú, feszült csendben csak a szél süvöltése hallatszott. A Kormányzó kihasználta az idejét, egy teljes percig tanulmányozta őket, megpróbálva megfélemlíteni a sereget. Gyönyörű lovaikkal és fegyvereikkel kérkedtek. A csönd olyan hosszúra nyúlt, hogy Kyra már azt várta, hogy vajon ki töri majd meg. Aztán rájött, hogy az apja okozta csönd az ellenszegülés egyik eszköze volt, hogy ott álltak a fegyvertársak csendben és hidegen. Imádta ezért. Nem az az ember volt, aki térdet hajt bárki előtt, mindegy, hogy mik az esélyek.
Leo adott ki egyedül némi hangot, amint halkan morgott az ellenségre.
Végül a Kormányzó megköszörülte a torkát, és Kyra apjához szólt.
- Öt emberem meghalt - jelentette be, kicsit orrhangon. Továbbra is a lován maradt, nem ereszkedett le a szintjükre. - A lányod megszegte a szent pandesiai törvényt. Ismered a törvényt: aki kezet emel a Kormányzó embereire, meghal.
Ezután elhallgatott, de Duncan nem válaszolt. Az egyetlen zajként csak a zászlók lobogása hallatszott, ahogy a szél csapkodta őket. Az egyforma számban felsorakozott emberek mindkét oldalon feszült csendben nézték egymást.
Végül a Kormányzó folytatta.
- Mivel én könyörületes úr vagyok - kezdte - nem végeztetem ki a lányodat. Nem ölök meg senkit a katonáid vagy embereid közül, amihez egyébként jogom lenne. Készek vagyunk magunk mögött hagyni ezt az ügyet.
A csend újra beállt, ahogy a Kormányzó abbahagyta a beszédet. Ő körbehordozta a tekintetét, míg nem állt Kyránál. Hűvösséget érzett, amikor mohó szemeivel végigmérte.
- Cserébe elviszem a lányodat, amihez egyébként is jogom van. Hajadon, a megfelelő korban van, és ahogy tudod a pandesiai törvény megengedi nekem. A lányod – minden lányotok – most már a mi tulajdonunk.
Gúnyos mosollyal nézett az apjára.
- Érezd magad szerencsésnek, hogy nem alkalmazok szigorúbb büntetést - tette hozzá a miheztartás végett.
A Kormányzó megfordult és biccentett két emberének, akik leszálltak a lovukról és elindultak, hogy átkelljenek a hídon. A csizmájuk és sarkantyújuk visszhangot vetett a fahídon.
Kyra szíve egyre jobban vert, amint látta, hogy jönnek érte. Támadásba akart lendülni, fogni az íját és lelőni őket, hogy megvédje magát. De emlékezett Anvin szavaira, amit apja parancsáról mondott, hogy fegyelmezett katonaként kell viselkednie, és bármilyen nehezen is, de erre kényszerítette magát.
Ahogy közeledtek, Kyra kíváncsian várta, hogy apja mit fog tenni. Vajon odaadja őt ezeknek az embereknek? Harcolni fog érte? Vajon nyernek vagy vesztenek, elviszik?
Közeledtek, de az apja nem reagált semmit sem. Kyra szíve a torkában dobogott. Csalódottságot érzett, úgy érezte, hagyni fogja, hogy elvigyék. Majdnem sírva fakadt.
Leo idegesen morgott, miközben a lány elé állt. Felborzolta a szőrét, de ez sem állította meg őket. Tudta, ha utasítaná, hogy támadjon, támadna. De nem akarta, hogy megsérüljön a fegyverektől és nem akart az apja parancsa ellenére cselekedni és kirobbantani a háborút.
A két katona már csak néhány lépésre volt, mikor Duncan hirtelen biccentett az embereinek, akik közül hat előre lépett és Kyra fellelkesülten látta, hogy leengedik az alabárdjaikat, blokkolva amazok útját.
A katonák egy pillanatra megálltak, a páncéljuk nekiütközött az alabárdoknak egy fémes csattanás keretében, és meglepetten nézek az apjára. Nem ezt várták.
- Nem mentek tovább – jelentette ki. Hangja erősen csengett, sötét, olyan, amivel senki sem szállhat szembe. Magában hordozta a tekintélyt, nem egy szolga hangjának hallatszott.
Ebben a pillanatban Kyra jobban szerette, mint bármikor.
Aztán apja a Kormányzó felé fordult.
- Szabad emberek vagyunk – közölte vele. - Nők és férfiak, öregek és fiatalok. Ez az ő választása. Kyra - mondta felé fordulva - el akarsz menni ezekkel az emberekkel?
A lány széles mosollyal válaszolt.
- Nem.
Visszafordult a Kormányzóhoz.
- Hallhattad. A döntést neki kell meghoznia. Nem neked, vagy nekem. Ha szeretnél valami kompenzációt a veszteségeidért, aranyat vagy más értéktárgyat - mondta a Kormányzónak -, akkor szívesen adok az enyémből. De nem viheted el a lányomat – vagy bármelyikünk lányát – mindegy, hogy mit írnak a pandesiai törvényekben.
A Kormányzó barátságtalanul nézett le rá, megütközés látszott az arcán, hiszen nem volt hozzászokva, hogy így beszéljenek vele. Úgy látszott nem tudja, hogy mit tegyen. Nem számított semmiféle ellenállásra.
- Hogy merészelted megállítani az embereimet? - kérdezte feldühödve. - Visszautasítani az ajánlatomat?
- Nem volt itt semmiféle ajánlat – vont vállat Duncan.
- Óvatosan, szolga - csípett oda. - Nem ajánlom fel kétszer. Ha visszautasítasz, halállal lakolsz – te és az embereid is. Bizonyára tudod, hogy nem vagyok egyedül… A hatalmas pandesiai hadseregről beszélek. Azt hiszed, hogy szembe tudsz szállni Pandesiával egyedül, mikor a saját királyotok megadta magát? Amikor az esélyek ellenetek szólnak?
Apja vállat vont.
- Nem esélyekért harcolok – felelte. - Hanem ügyekért. Nem érdekel, hogy több embered van. Egyedül a szabadság számít. Nyerhetsz, de nem kapod meg a lelkünket.
A Kormányzó arca megkeményedett.
- Akkor az összes asszonyt és gyermeket sikoltozva hurcoljuk el - mondta. - Emlékezz majd a mai választásodra.
A Kormányzó megfordult, megsarkantyúzta a lovát és visszalovagolt az emberi kíséretében, vissza az úton amerről jött, beleveszve a havas tájba.
A katonái hátramaradtak, majd a parancsnokuk kiadta a parancsot.
- ELŐRE!
A katonák leszálltak a lovaikról, sorokba fejlődtek és fegyelmezetten elindultak, keresztül a hídon, egyenesen feléjük.
Kyra szíve újra a torkában dobogott, az apját nézte, akárcsak a többiek, várva a parancsát – majd hirtelen felemelte az öklét, és leengedte, a harc elkezdődött.
Hirtelen az ég nyilakkal telt meg. Kyra hátranézett a válla felett és látta, hogy az apja néhány embere tüzet nyitott. A nyilak fütyültek a levegőben majd sorban eltalálták a Kormányzó embereit.
Sírás töltötte meg a levegőt, ahogy a férfiak meghaltak körülötte. Ez volt az első alkalom, hogy ennyi embert látott egyszerre meghalni, ráadásul ilyen közelről. A látvány letaglózta.
Eközben az apja egy rövid kivont karddal – a másik oldalán is lógott egy - előre lépett és lekaszabolta azt a két katonát, akik a lányáért jöttek. Holtan terültek el a lábánál.
Ugyanabban a pillanatban Anvin, Vidar és Arthfael felemelték a lándzsáikat és elhajították, mindegyik egy-egy katonában állt meg a hídon. Brandon és Braxton szintén előreléptek és eldobták a lándzsáikat, egyikük egy katonát talált el a kezén, a másik egyet a lábán.
Egyre többen támadtak, és Kyra is bekapcsolódott a harcba, a botját oldalra tette és levette az új íjat a hátáról. Első alkalommal behelyezte a nyilat és lőtt. A parancsnokra célzott, aki lóhátról vezette az embereit, és nagyon elégedettnek tűnt magával. Aztán a nyíl belefúródott a mellkasába. Ez volt az első lövése az új íjával, és ez volt az első ember, akit rendes harcban ölt meg – és amint a parancsok leesett a földre, akkor fogta csak fel, hogy mit tett.
Ugyanabban a percben tucatnyi katona emelte fel az íját és lőtt vissza és elszörnyedve látta, ahogy az apja emberei közül páran holtan vagy sebesülten összesnek körülötte.
- ESCALONÉRT! - kiáltotta az apja.
Kivonta a kardját és rögtön támadást vezetett a hídon át, oda ahol a legsűrűbben állt az ellenség. Az emberei szorosan követték és Kyra is megragadva a botját, csatlakozott hozzájuk. Mindenképpen az apja oldalán akart harcolni.
Ahogy támadtak a Kormányzó emberei újabb tüzelésre készültek és lőttek is, újabb nyílzáport küldve feléjük.
De ekkor, Kyra meglepetésére, az apja emberei felemelték hatalmas pajzsaikat, falat emelve, ami mögé mind behúzódtak, tökéletes fegyelemben. Ő is behúzódott és hallgatta a becsapódásokat, ahogy a halálos nyilakat megállították.
Mindannyian talpra ugrottak és újra támadtak. Rájött, hogy az volt apja stratégiája, hogy közel kerüljenek hozzájuk, így nem tudják majd a nyilaikat használni. Hamarosan elérték a katonákat és egy hatalmas fémes csattanás jelezte, amikor összeütköztek, kard kardal, alabárd pajzzsal, lándzsa páncéllal találkozott. Egyszerre volt szörnyű és felemelő.
Beszorultak a hídra, nem lehetett semerre sem menni, az emberek egymás ellen harcoltak, hörgések, csapódások, csattanások hallatszottak mindenfelé. Leo egy katona lábába mélyesztette a fogait, mialatt az apja egyik embere mellette üvöltött, ahogy kard fúródott belé és ömlött a vér a száján.
Kyra látta Anvin fejét, de aztán egy katona belemélyesztette a kardját a hasába. Látta, amint apja a pajzsot fegyverként használja, eltalálva két embert olyan erővel, hogy azok átestek a korláton bele mocsárba. Sohasem látta még az apját harcolni, és lelkesítő dolog volt nézni őt. Az emberek körbevették a parancsnokot. Világosan látszott, hogy nem először harcolnak együtt. Bajtársak voltak.
Apja emberei olyan jól küzdöttek, hogy visszaszorították a Kormányzó embereit, akik nem számítottak ilyen jól szervezett ellenállásra. Ők a Kormányzóért harcoltak – aki már itt hagyta őket, míg az apja emberei az otthonukért, a családjukért és az életükért küzdöttek. A szenvedélyük, megadta nekik azt a szükséges pluszt.
Kis hely volt csak manőverezni, mikor Kyra észrevett egy katonát, aki felé tartott kivont karddal. Meg is ragadta a botját két kézzel, majd oldalra fordult és pajzsként felemelte. A katona egy hosszú karddal támadt és a lány azon imádkozott, hogy az alkani acél kitartson.
Majd a kard lecsapott és megkönnyebbülésére a bot nem törött el, jól működött pajzsként is.
Kyra megpörgette a botot maga körül és oldalról lecsapott vele a katona fejére. Az megtántorodott, majd egy rúgással újra hátrébb lökte, míg az sikítva beesett a mocsárba.
Most egy másik katona támadt rá fejszével, amivel mellette sújtott le, alig volt ideje reagálni. Elforgott és a bottal blokkolta. Vízszintesen tartotta a botját, alig tudta visszatartani a katona erejét, a fejsze egyre közeledett. Megtanult egy értékes leckét, mikor látta, hogy nem erősebb a katonánál. Nem kell erősebbnek lennie, az ő saját erejével kell harcolnia…
Vesztett az erejéből és a fejsze egyre közelebb került, Kyrának eszébe jutott Brot szerkentyűje. Megcsavarta a botot, az kettévált, ő hátrébb lépett, miközben a fejsze elzúgott, kikerülve őt. A katona ledöbbent, erre a megoldásra egyáltalán nem számított. Kyra felemelte a két fél botot és beledöfte a pengéket a katona mellébe, megölve őt.
Ekkor egy kiáltást hallott, közvetlenül maga mögül és meglátott egy csapat falusit – farmert, kőművest, kovácsot, hentest – akik kivont fegyverrel – kaszákkal, kapákkal – mindennel, amit találtak – szaladnak a híd felé. Pillanatokon belül csatlakoztak az apja embereihez, beszállva a harcba.
Kyra látta, amint Rhomak a hentes egy bárddal levágja egy katona kezét, mialatt Brine a kőműves, összezúzta egy ember mellkasát a kalapácsával. A falusiak új energiát hoztak a harcba és amilyen rongyosak voltak, úgy futamították meg a Kormányzó embereit. Szenvedéllyel harcoltak, kiengedve az évek óta felgyülemlett haragjukat. Végre esélyük nyílt arra, hogy kiálljanak magukért – esélyt kaptak a bosszúra.
Visszaszorították az ellenséget a nyers erejükkel, azok pedig fejvesztve menekültek, hátrahagyva a lovaikat is. Néhány perc intenzív harc után, ezek az amatőrök elkezdtek elfáradni és a levegő hamarosan megtelt a jajgatásukkal, amint a jobban képzett és felszerelt katonák elkezdték levágni őket. A Kormányzó emberei visszanyomultak és a pillanat öröme tovaszállt.
A híd egyre zsúfoltabb lett, ahogy újabb erősítések érkeztek. Az apja emberei kezdtek elfáradni a csúszós havon, egyre több dőlt ki közülük. A csata kimenetele kezdet megváltozni, Kyra tudta, hogy gyorsan ki kell találnia valamit.
A lány gyorsan körbenézett és támadt egy ötlete: felugrott a híd kőkorlátjára, kiváló kilátóhelyet találva néhány lábbal a többiek felett, jó célpontot nyújtott, de nem törődött vele. Ő volt csak olyan kecses, hogy felférjen ide, és elővette az íját, célzott, majd lőtt.
A kiváló szögnek köszönhetően, Kyra képes volt kilőni az egyik katonát a másik után. Megcélozta a Kormányzó egyik emberét, aki már túl közel került az apja hátához, és egy jó lövéssel eltalálta a nyakát, még pont azelőtt, hogy a kardjával lesújtott volna az apjára. Egy másikat, aki cséphadaróval hadonászott Anvin felé, a bordái között talált el.
Egyik nyilat a másik után lőtte ki, leszedett egy tucat embert mire észrevették. Érezte a nyíl suhanását az arca mellett, és látta a többi íjászt is, hogy célba vették. Mielőtt reagálni tudott volna, pokoli fájdalmat érzett a kezében, ahonnan vér serkent.
Leugrott a párkányról, vissza a küzdelembe. Csinált egy bukfencet, majd letérdelt. Gyorsan vette a levegőt, a keze pokolian fájt. Felnézett és látta, hogy újabb erősítés érkezik a hídra. Látta, hogy az embereiket visszaszorítják. Látott egy visszavonuló embert, közvetlenül maga mellett, akit ismert és szeretett, hogy a gyomrához kap, majd átbukva a korláton holtan esik a mocsárba.
Ahogy ott térdelt, egy katona tört felé, fejszével a kezében, magasan a feje felett. Tudta, hogy nem tud reagálni időben és megvédenie magát, amikor hirtelen Leo lendült előre és mélyesztette a fogait a katona hasába.
Kyra mozgást látott a szeme sarkában, amikor megfordult egy katonát látott, aki alabárddal közeledett felé, készen arra, hogy lesújtson a nyakára. Képtelen volt időben reagálni, az íját kapta maga elé, felkészült a halálra.
Egy csattanást hallott, és látta, hogy a penge megállt a feje felett – egy kard állította meg. Az apja állt felette, kinyújtott karddal, megvédve őt a halálos csapástól. Megpörgette a kardot, kicsavarva az alabárdot az ellenség kezéből, majd szíven döfte.
A mozdulat azonban védtelenül hagyta az apját, és Kyra elszörnyedve nézte, hogy egy újabb katona tör előre és megragadja az apja kezét. Felkiáltott és visszalépett, mielőtt a katona magával ragadta volna.
Ahogy ott térdelt, egy ismeretlen érzés kezdte hatalmába keríteni. Különös bizsergés kezdődött a gyomrában, ami szétáradt minden tagjába, olyan erővel ruházva fel, amit eddig még sohasem tapasztalt. Forróság vágtatott végig az erein, kitisztítva a gondolatait és újra képes volt gondolkodni. Az összes katonát egyszerre látta, és tudta, hol vannak a gyenge pontjaik, miként kell megölni őket…
Ahogy Kyra ott térdelt egy ismeretlen érzés kezdte a hatalmába keríteni: melegséget érzett, amely a gyomorszájánál kezdődött, majd sugárzott tova. Különös érzés volt, ami végtelen energiát adott neki, szétáradva a testében, végig robogva az ereiben. Nem puszta erő volt ez, képes volt újra koncentrálni. Körbenézett, olyan volt, mintha lelassult volna az idő. Egy pillanat alatt látta az összes ellenséges katonát, az összes gyenge pontjukat, és tudta miként ölje meg őket.
Kyra nem értette, hogy mi történik vele, de nem is érdekelte. Engedte, hogy az új erő átvegye felette az irányítást, megadta magát ennek az édes érzésnek, hogy tegyen vele, amit akar.
Talpra állt, legyőzhetetlennek érezte magát, és úgy érezte, hogy mindenki lassabban mozog körülötte. Felemelte a botját és belevetette magát a tömegbe.
Ami utána történt csak egy villanás volt, egy vakító homály, amit nem értett és nem is igazán emlékezett rá. Érezte, hogy az erő átveszi a kezei felett az irányítást, egy belső hang megsúgta kire sújtson le, hova mozduljon, és azon találta magát, hogy szemvillanás alatt öli az ellenséget, vágja át magát a tömegen. Az egyik katonának a fejét az oldalát találta el, majd azzal a lendülettel egy másikat torkon szúrt, majd felugrott és egyszerre két katona fejét ütötte szét. Csavarta és pörgette a botját és úgy vágta át magát a csapaton, mint a forgószél. A katonák estek jobbra-balra, egész ösvényt hagyva maga mögött. Senki sem tudta elkapni – senki sem tudta megállítani.
A fém csattanása, amikor a botjával ráütött a páncélra, messze szállt a levegőben. Minden hihetetlenül gyorsan történt. Életében először érezte, hogy egyé vált az univerzummal, úgy érezte, hogy nem kell már irányítania magát, hanem egyszerűen csak hagynia kell, hogy irányítsák. Olyan volt, mintha kívülről figyelte volna magát. Az új erő egyszerre rémítette meg és emelte a felhők közé…
Pillanatok alatt eltakarította a Kormányzó összes emberét a hídról. Arra lett figyelmes, hogy a távolabbi végén áll és az utolsó katona szeme közé súlyt le.
Szaporán lélegzett, és az idő újra gyorsan járt. Körülnézett. Látta a sérülteket maga körül, és jobban meglepődött, mint bárki más.
Mintegy tucatnyian maradtak a Kormányzó emberei közül, a híd másik végében, onnan nézték, pánikkal az arcukon, majd megfordultak és futásnak eredtek a csúszós havon.
Kiáltás hangzott és az apja vezetésével megindult egy csapat, hogy tovább űzzék őket. Lesújtottak, jobbra és balra, egészen addig, amíg senki sem maradt élve.
Kürt harsant. A csata véget ért.
Apja minden embere és a falusiak ott álltak és alig akarták elhinni, hogy megcsinálták a lehetetlent. Igazából nem tartottak semmilyen ünneplést a győzelem miatt, nem éljeneztek és kiabáltak örömükben. Ehelyett a levegőben különös csend honolt, a hangulat különösen komor volt, hisz sok kiváló testvért vesztettek el, a testeik ott feküdtek előttük. Talán ez okozta a csöndet.
De más volt az ok, Kyra tudta. Nem a halál. Hanem ő.