Kyra egyedül állt a meleg, nyári földön, áhítattal nézte a körülötte lévő világot. Minden virágzott, káprázatos színek borítottak mindent, a dombok oly zöldek, oly élénkek voltak! Sárga és piros virágok tarkították a füvet. Mindenhol fák virágoztak, vastag lombozatuk gyümölcsökkel terhesen imbolygott a szélben. A dombokon érett virágok és szőlő illatától volt nehéz a nyári levegő. Kyra értetlenül nézelődött, csodálkozott vajon hová került és hova lett a népe? Hol van a tél?

Sikoltást hallott magasan fenn az égen, és ahogy felnézett Theoszt látta a magasban körözni. Lecsapott, a fűben landolt, de néhány méterrel arrébb, onnan bámult vissza rá átható, ragyogó sárga szemével. Valami ki nem mondott történt közöttük, kapcsolatuk olyan intenzív volt, mintha szavakra nem is lenne szükségük.

Theosz hirtelen felkapta a fejét, felsikoltott, és tüzet fújt, az ő irányába.

Valamilyen oknál fogva, Kyra nem félt. Nem hátrált meg, amikor a lángok elérték, valahogy tudta, hogy a sárkány soha nem bántaná. A tűz kettévált, balról és jobbról kerülte el őt, felgyújtva a tájat körülötte, míg ő sértetlen maradt.

Kyra megfordult, és elszörnyedve látta, hogy a lángok az egész vidéket elnyelik, az összes buja zöld, a nyár minden adománya feketévé változott. A táj a szeme előtt változott át, a fák ropogósra sültek, a füvet felváltotta a kopár föld.

A lángok egyre magasabbra emelkedtek, egyre messzebbre és egyre gyorsabban terjeszkedtek, és a távolban, legnagyobb rémületére elemésztették Volist. Nem maradt más csak törmelék és hamu.

Theosz végül abbahagyta. Kyra megfordult, és visszanézett rá. Ott állt a sárkány árnyékában, a hatalmas mérete alázatosságra kényszerítette, mivel nem tudta mire számíthat tőle. Akart valamit, de nem értette, hogy mit.

Kinyúlt, hogy megérintse a pikkelyeit, mire hirtelen felemelte a karmát, sikoltott, és újra felvágta az arcát.

Kyra hirtelen felült az ágyban, sikoltozott, az arcát szorongatva mivel szörnyű fájdalom járta át. Hadonászott, próbált távol kerülni a sárkánytól, de hirtelen emberi kezet érzett, ami megpróbálta megnyugtatni, visszatartani.

Kyra pislogva nézett fel. Egy ismerős alak állt előtte, kezében borogatást tartott.

- Shhh - csitította Lyra, vigasztalóan.

Kyra zavarodottan nézett körül, és végül rájött, hogy álmodott. Otthon volt, az apja erődjében, a szobájában.

- Csak egy rémálom – erősítette meg Lyra.

Kyra rájött, hogy elaludt, azt hogy milyen régen nem tudta volna megmondani. Megnézte az ablakot, és látta, hogy a napfényt felváltotta a feketeség. Megriadva felült.

- Hány óra van? - kérdezte.

- Késő este, hölgyem – válaszolt Lyra. - A hold már felkelt és le is nyugodott.

- És mi van az érkező hadsereggel? - kérdezte a lány, hevesen dobogó szívvel.

- Nem jön hadsereg, hölgyem - felelte. - A hó még mindig magas. Nincs olyan hadsereg, ami keresztülmasírozik ezen az akadályon. Ne aggódj, csak pár órát aludtál. Most pihenj.

Kyra hátradőlt, és kifújta a levegőt. Egy nedves orrot érzett a kezén, lenézett, hogy lássa Leot, aki vigasztalón megnyalta a kezét.

- Nem ment el mellőled, hölgyem - mosolygott Lyra. - Ahogy ő sem.

Intett mire Kyra körülnézett. Aidan egy nagy halom szőrmén aludt a tűz mellett, bőrkötésű könyvvel a kezében.

- Olvasott, miközben aludtál - tette hozzá Lyra.

Kyrát elöntötte a szeretet öccse iránt és ez még inkább aggodalommal töltötte el a közelgő veszedelem miatt.

- Érzem a feszültségedet – említette meg Lyra, miközben az arcát borogatatta. - Zavaros az álmod. Ez a sárkány jele.

Kyra látta, hogy jelentőségteljesen néz vissza rá, félelemmel vegyes tisztelettel, kíváncsian.

- Nem értem, mi történik velem - mondta Kyra. - Soha nem álmodtam korábban semmi hasonlót. Úgy érzem, több, mint álom mintha tényleg ott lennék. Mintha a sárkány szemén keresztül látnék.

A gyógyító sokatmondó pillantással nézett rá, és letette a kezét az ölébe.

- Nagyon szent dolog, hogy ha egy állat megjelöl - mondta Lyra. - És ez nem egy szokványos állat. Ha egy lény megérint, akkor örökké összhangban fogtok létezni. Láthatod, amit lát, vagy te is érzed, amit ő, hallod, amit hall. Lehet, hogy ez már ma este bekövetkezik, vagy csak jövőre, de mindenképen meg fog történni.

Lyra kutatón nézett rá.

- Érted, Kyra? Te már nem az a lány vagy, aki tegnap voltál, mikor elmentél innen. Ez nem pusztán csak egy seb az arcodon–ez egy jel. Mostantól magadban hordozod a sárkány jelét.

Kyra a homlokát ráncolta miközben próbálta megérteni.

- De mit jelent ez?

Lyra felsóhajtott, sokáig fújta ki a levegőt.

- Az idő meg fogja adni a választ.

Kyra a Kormányzó embereire gondolt, a közelgő háborúra és sürgetést érzett. Levetette magáról a szőrméket és felállt, bár bizonytalannak érezte magát. Lyra odarohant, megfogta a vállát és segített egyenesen állnia.

- Feküdnöd kell – fedte meg. - A láz még nem múlt el teljesen.

Azonban a sürgető érzéstől nem bírt ágyban maradni tovább.

- Rendben leszek – nyugtatta meg. Megragadta a köpenyét és a vállára terítette, hogy megvédje a hidegtől. Ahogy menni készült egy kezet érzett a vállán.

- Legalább ezt idd meg - kérte Lyra, és a kezébe adott bögrét.

Kyra lenézett, és látta, hogy egy piros folyadék van benne.

- Mi ez?

- Saját főzet - válaszolta mosolyogva. - Ez leviszi a lázat, és enyhíti a fájdalmat.

Mindkét kezébe fogta a bögrét és nagyot kortyolt a folyadékból. Alig tudta lenyelni, majdnem megakadt a torkán. Fancsali képet vágott mire Lyra elmosolyodott.

- Olyan az íze, mint a földnek - állapította meg Kyra fanyalogva.

Lyra még szélesebben mosolygott. - Az íze alapján nem lehet felismerni.

Máris jobban érezte magát tőle, az egész teste felmelegedett.

- Köszönöm - mondta.

Odament Aidanhez, lehajolt, és megcsókolta a homlokát, vigyázva nehogy felébressze. Aztán sarkon fordult, és kisietett a szobából, Leoval az oldalán.

Kyra lefelé kanyargott Volis végtelen folyosóin. Minden homályba burkolózott, csak a pislákoló fáklyák világítottak a falak mentén. Néhány ember állt csak őrt ezen a kései órán, az erőd többi részén csend honolt, mindenki mélyen aludt. Felment a spirális kőlépcsőn, és megállt, apja szobája előtt, ahol egy őr zárta el a bejáratot. Ránézett, valami a tiszteletféle csillogott a szemében. A lány azon tűnődött, mennyire terjedt el a története. Bólintott az őrnek.

- Hölgyem – köszöntötte.

Kyra visszabólintott.

- Apám a szobájában van?

- Nem tudott aludni. Mikor utoljára láttam, a dolgozószobájába tartott.

Kyra sarkon fordul. Lebukott az alacsony kúpos boltív alatt, majd lesietett egy kőlépcsőn, míg végül a vár túlsó végébe ért. A csarnokból egy vastag, ívelt fa ajtó vezetett át a dolgozószobába. Már emelte a kezét, hogy kinyissa az ajtót, de az már nyitva állt. Bentről sietős, feszült hangú beszélgetés szűrődött ki.

- Azt mondom, amit látott az nem az – csattant fel Duncan dühösen.

A férfi mérges volt, így Kyra megállt még mielőtt belépett volna, meggyőzve magát, hogy jobb, ha vár. Hallgatózott, hogy megtudja, kivel beszél az apja és legfőképpen, miről. Róla beszélgetnek?

- És ha valójában látta a sárkányt? - mondta a recsegő hang, amit Kyra azonnal felismert, hiszen Thonos volt az. - Akkor még maradt egy kis remény Volis számára.

Az apja motyogott valamit, amit ő nem értett, majd hosszú csönd következett, amire Thonos felsóhajtott.

- Egy ősi tekercs - válaszolta vontatva -, beszél a sárkányokról. Egy napon mindannyian elpusztítanak a tüzükkel. Nincs olyan fal, amely ellenáll nekik. Nincsen másunk csak hegyeink és az egünk. És ha már itt vannak, akkor okkal vannak itt.

- De milyen célból? - kérdezte az apja. - Mi késztet arra egy sárkányt, hogy átrepülje a világot?

- Talán az egy jobb kérdés parancsnok, hogy mi sebesítette meg?

Ismét hosszú csend következett, amit csak a kandallóban égő tűz ropogásra tört meg, míg végül megint Thonos szólalt meg.

- Azt gyanítom, hogy nem a sárkány zavar most téged a leginkább, igaz? – kérdezte merészen.

Ismét hosszú csend következett, és Kyra – bár tudta, hogy nem kellene hallgatóznia – előre hajolt, de nem tudta magát megtartani és belesett az ajtón. Nehéz lett a szíve, ahogy látta az apját ott ülni, fejét a kezébe temetve, borongós tekintettel, de szerencsére nem vették észre.

- Nem - mondta, fáradtsággal teli hangon. - Nincs más - tette hozzá.

Kyra kíváncsi volt, hogy vajon miről beszélgetnek.

- Várod már a jóslatot, nemde? - kérdezte. - A születése pillanatától…

Kyra előre hajolt, a szíve a torkában dobogott, tudta, hogy róla beszélnek, de nem értette a szavak jelentését.

Nem jött válasz.

- Ott voltam, parancsnok - mondta Thonos -, ahogy te is ott voltál.

Az apja sóhajtott, de nem emelte fel a fejét.

- Ő a lányod. Nem gondolod, hogy el kellene mondanod neki? A születését? Az anyját? Nincs joga, megtudni, ki is ő valójában?

Kyra szíve majd kiugrott a mellkasából. Nem szerette a titkokat, főleg ha azok vele voltak kapcsolatosak. Majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy megértse.

- Nem megfelelő az idő - mondta végül a parancsnok.

- De az idő sohasem lesz megfelelő, igaz? – kérdezett vissza az öregember.

Kyra élesen lélegzett, úgy érezte megcsípte valami.

Híretlen megfordul és kiszaladt, az apja szavai még a fülében csengtek és súlyos teherként rakódtak a mellére. Jobban bántották, mint milliónyi kés, jobban, mint bármi, amit a Kormányzó emberei felé dobhattak. Úgy érezte, hogy elárulták. Az apja titkolt előle valamit, amit egész életében nem mondott el. Hazudott neki.

Nincs joga, hogy tudja ki is ő valójában?

Kyra egész életében érezte, hogy az emberek másként néznek rá, mintha tudnának vele kapcsolatban valamit, amit ő nem tud. Mintha kívülálló lenne és nem értette, hogy miért. Most, már igen. Nem csak úgy érezte, hogy különbözik másoktól –hanem valóban különbözött tőlük. De miben?

Ki ő valójában?

TIZENHETEDIK FEJEZET

Vesuvius száz trollal a sarkában haladt a Nagy Erdőn keresztül, fel a meredeken emelkedő terepen. Eltökélten törtetett előre és hosszú idő óta most először optimista volt. A sűrű bokrokon a kardjával vágta át magát, bár erre nem feltétlenül lett volna szükség, de a troll király szeretett elpusztítani mindent, ami élt.

Az fogott óriás bömbölése végigkísérte az úton és egyre hangosabbá vált, a végén már a föld is remegett alattuk. A félelem a trolljai arcán mosolygásra késztette. Ezt akarta látni már évek óta. Annyi küzdelem és áldozat árán végre megtalálták az óriást!

Átvágott az utolsó bokron fel a hegygerincre ahol egy hatalmas tisztás terült el. Vesuvius megállt és tekintete körbepásztázta a tájat. A tisztás távolabbi végén egy nagy barlangot terpeszkedett, aminek a bejárata közel száz láb magasra nyúlt. Itt volt leláncolva az óriás a sziklához, egy –egy csuklóján a közel ötven láb hosszú, három láb vastag lánccal. Ez volt a leghatalmasabb és legförtelmesebb teremtmény, amelyet valaha látott. Egy igazi óriás. Száz láb magas és harminc láb széles, csúnya teremtmény, akinek olyan a testfelépítése, mint egy embernek. Viszont négy szeme volt, orra egy se és szája csak állkapocsból és fogakból állt. Újra üvöltésre nyitotta a száját, szörnyű hangot adva ki, és Vesuviusnak be kellett vallania – bár még maga előtt is titkolta –, de így hogy a leghátborzongatóbb szörnnyel állt szemben, ami a világban kószál, félt. Az óriás egyre szélesebbre nyitotta a száját, megvillantva öt láb hosszú, pengeéles fogait, mintha el akarná nyelni az egész világot.

Dühösnek látszott. Újra és újra üvöltött, dobolt a lábaival, megpróbálva szabadulni a láncoktól miközben a föld, a barlang és az egész hegyoldal is remegett. Úgy tűnt, mintha a szörnyetegnek lenne annyi ereje, hogy az egész hegyoldalt elmozdítsa. Vesuvius elégedetten vigyorgott: pont erre volt szüksége. Ez a teremtmény képes lesz kivájni az alagutat, amit a trollok serege nem tudott.

Vesuvius előre lépett a tisztásra, ahol katonái holttesteinek tucatjai borították a földet. További százak azonban vigyázban álltak, várva a parancsot. Mindannyiuk szemében ott volt a félelem, és látszott rajtuk, nem tudják, mit tegyenek az óriással, most, hogy már elfogták.

Vesuvius megállt az óriás láncainak sugarán kívül, nem szerette volna úgy végezni, mint a holtak. Ahogy odaért az óriás rögtön felé csapott mancsaival és épp csak néhány lábbal hibázta el.

Vesuvius szilárdan állt, nézve őt, mialatt a parancsnok odajött hozzá, hátulról közelítve, hogy a biztonságos sávon belül maradjon.

- Uram és Királyom – kezdte a parancsnok, tiszteletteljesen meghajolva. - Elfogtuk az óriást. Most már az Öné, hogy visszavigye. Nem tudtuk lekötözni. Rengeteg katonát vesztettünk, míg megpróbáltuk. Akkora a veszteségünk, hogy nem tudunk mit tenni.

Vesuvius csípőre tett kézzel állt, magán érezve az összes troll tekintetét, miközben a fenevadat vizsgálta. Egy tökéletes példány volt, ahogy lehajolt, morgott rá és kellően idegesnek tűnt, hogy széjjeltépje őt, így Vesuvius pontosan látta, hogy mi a probléma. És mivel felismerte, azt is tudta, hogy miként oldja meg.

Vesuvius a parancsnoka vállára tette a kezét és közel hajolt hozzá.

- Próbáljátok meg megközelíteni - kezdte lágyan. - Hagyjátok, hogy közel jöjjön. Úgy kell lefogni, hogy elvonjátok a figyelmét, és csak akkor tudjátok megkötözni. Meg kell adni neki, amit akar.

A parancsnok gyanakodva nézett vissza.

- És mit akar pontosan, Uram és Királyom?

Vesuvius elindult, magával vonszolva a parancsnokot is, egyenesen a tisztás belseje felé, az óriáshoz közeledve.

- Téged. – Úgy mondta mintha ez lenne a világon a legegyértelműbb dolog. Minden erejével tolta a parancsnokát, előre küldve a gyanútlan katonáját a tisztásra.

Vesuvius hátrébb lépett, biztonságos helyre és látta, hogy az óriás meglepve lepillant. A katona talpra ugrott és megpróbált elfutni, de az óriás azonnal lesújtott a mancsaival, megragadva őt, kezét szorosan a testéhez fogva, majd felemelte szemmagasságba. Ezután leharapta a fejét és lenyelte.

Vesuvius örült, hogy megszabadult a hozzá nem értő parancsnoktól.

- Ha meg kell tanítanom, hogy mit csinálj - mondta a volt parancsnok emlékének címezve -, akkor miért legyél te a parancsnok?

Vesuvius a többi katonája felé fordult, akik megkövülten álltak ott. És egy közeli katonára mutatott.

- Te - mondta.

A troll idegesen nézett vissza.

- Igen, Uram Királyom?

- Te vagy a következő.

A troll szeme kikerekedett, majd térdre vetette magát, összekulcsolva a kezét.

- Nem lehetek az, Uram és Királyom! - kérlelte. - Könyörgök! Ne engem! Válassz valaki mást!

Vesuvius közelebb lépett és barátságosan biccentett.

- Rendben - biccentett. Közelebb lépett és elvágta a troll torkát a tőrével, mire az arccal előre bukott a földre, holtan. - Választok mást.

Vesuvius egy másik katona felé fordult.

- Emeljétek fel - parancsolta. - Vessétek oda az óriásnak. Amikor közelebb ér, legyen a kezetekben a kötél. Meg kell kötöznötök, amikor a csaliért megy.

Fél tucat katona ragadta meg a testet, majd szaladt vele előre és dobta a tisztás közepére. A többi katona követte Vesuvius parancsát és készenlétbe helyezkedtek a tisztás mindkét oldalán az erős kötelekkel.

Az óriás kétkedve fogadta a friss troll hullát. De végül, pont úgy, ahogy Vesuvius várta, előre lépett és korlátozott intelligenciájával megragadt a testet.

- MOST! - kiáltotta.

A katonák eldobták a köteleket, átvetve az óriás hátán, majd megragadták a másik oldalon és húzták lefelé, megpróbálva a földre szegezni. Még több katona szaladt előre, újabb kötelekkel, és próbálták megkötözni a nyakánál, a kezénél és lábánál. Teljes erőből húzták lefelé, miközben a fenevad megpróbált elszabadulni. Mérgesen ordított, de nem tudott mit tenni. Vastag kötelek tucatjaival kötözték meg, több száz katona tartotta miközben magatehetetlenül, arccal lefelé feküdt a sárban.

Vesuvius olyan közel sétált hozzá, ami egy pillanattal ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna és elégedetten nézett a hódítására.

Végre, ennyi év után, szélesen mosolyoghatott.

- Most - mondta lassan, ízlelgetve a szavakat -, Escalon az enyém lesz.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Kyra a szobájának az ablakában állt. Miközben az alatta elterülő vidéket nézte kétségbeesés és rettegés lett úrrá rajta. Hosszú éjszakája volt a rémálmai miatt, és sokat forgolódott az apjával folytatott beszélgetés miatt. Még mindig hallotta csengeni a hangját a fülében:

Nincs joga tudni, hogy ki is ő valójában?

Egész éjjel egy nőről álmodott, akinek az arcát fátyol fedte, és akiről úgy gondolta, hogy az anyja. Már-már elérte őt, amikor felriadta az ágyában, ahol teljesen egyedül feküdt.

Kyra már nem tudta, hogy mi az igaz és mi az álom, mi az igazság és mi hazugság. Mennyi titkot rejtegetnek még előtte? Mit nem mondhattak még el neki?

A lány hajnalban végül felkelt, megtapogatta az arcát, ahol még érezte a sérülés nyomát és közben az anyján gondolkodott. Egész életében azt mondták neki, hogy az anyja a születésekor meghalt, és ő nem is kételkedett ebben, nem volt oka rá. Kyra érezte, hogy nem igazán hasonlít senkire sem a családjában, sem az erődben és most, hogy többet gondolkodott rajta, rájött, hogy mindenki egy kicsit másként nézett rá, mintha nem tartozott volna oda. De azt el sem tudta képzelni, hogy az apja hazudjon neki, és eltitkoljon előle dolgokat. Még mindig élt az anyja? Miért rejtették el előle?

Ott állt az ablakban, töprengve, hogy mennyire megváltozott az élete az elmúlt napokban. Érezte, hogy tűz ég az ereiben, az arcától a válláig, majd onnan a csuklójáig szalad a meleg, tudta, hogy már nem lesz az az ember, aki volt. Érezte a sárkány melegét, érezte, ahogy lüktet benne. Próbált rájönni, mit jelenthet. Ugyan az még egyáltalán?

A lány elnézte lent, az embereket. Százak siettek fel és alá már korán reggel és ő csodálta a frissességüket. Általában ilyenkor még csendes szokott lenni minden. De nem most. A Kormányzó emberei jönnek értük, ez úgy függött a fejük felett, mint egy közelgő vihar, és az emberek tudták, hogy meg akarják büntetni őket. A levegő valahogy más volt. A népe általában gyorsan fellángolt, de aztán meg is nyugodott. De most keményebbnek tűntek, és izgatottan nézte, hogy készülnek a harcra. Apja emberei nekiálltak a földsáncokat megerősíteni, megkettőzték az őrséget a kapuknál, lejjebb engedték a vasrácsot, elfoglalták a helyüket a rámpákon, bedeszkázták az ablakokat és gödröket ástak. A férfiak kiválogatták és megélesítették a fegyvereiket, feltöltötték nyíllal a tegezeket, felszerszámozták a lovakat és összegyűltek az udvaron, kissé idegesen. Mindenki készülődött.

Kyra nem hitte el még most sem, hogy ő váltotta ki ezt az egészet. Kicsit bűnösnek érezte magát, de ugyan akkor büszkének is. De leginkább rettegett. Tudta, nem tarthatnak ki sokáig a Pandesiai Birodalommal szemben. Egy ideig talán, de ha megérkeznek a pandesiai seregek, mind itt halnak meg.

- Örülök, hogy felébredtél - szólt egy vidám hang.

Kyra megfordult és körülnézett. Anvint látta széles mosollyal az ajtóban, mellette Vidart és Artfaelt és még néhányat apja emberei közül. Ahogy álltak ott és nézték, úgy tűnt, másképp tekintenek rá, mint eddig. Valami mást látott a szemükben: tiszteletet.

Nem úgy tekintettek már rá, mint egy fiatal lányra, egy kívülállóra, hanem sokkal inkább, mint maguk közül egyre. Egyenlőként.

Ez a pillantás megmelengette a szívét, azt az érzést keltve benne, hogy megérte minden, ami történt. Nem is kívánt soha többet, mint hogy kiérdemelje ezeknek az embereknek a tiszteletét…

- Jobban vagy? - érdeklődött Vidar egy apró mosollyal.

Kyra kinyitotta majd összezárta az ökleit, kinyújtotta a karjait és úgy érezte, hogy sokkal jobban van, sőt erősebb, mint valaha. Ahogy biccentett feléjük, mást is látott még a szemükben a tisztelet mellett… Féltek tőle… Olyan erők birtokába került, amelyet nem ismertek.

- Újjászülettem – felelte nyugodtan.

Anvin szélesen mosolygott.

- Jó – biccentett. - Szükséged lesz rá. Mindenkire szükségünk van.

Meglepetten nézett rá.

- Felajánlasz egy esélyt, hogy veletek harcolhassak? - kérdezte izgatottan. Semmi más nem csigázhatta volna fel ennyire.

Arthfael előre lépett és megfogta a vállát.

- Csak el ne mond az apádnak! – kérte mosolyogva.

Leo is előrelépett és megnyalta a férfiak kezét, azok pedig megpaskolták a fejét.

- Van egy kis ajándékunk a számodra – jelentette be Vidar.

Kyra meglepődött.

- Ajándék?

- Hazajöveteled alkalmából – egészítette ki Arthfael. - Csak egy kis semmiség, hogy ne felejtsd el a karcolást az arcodon.

Oldalra lépett, ahogy a többiek is, majd maguk után invitálták a lányt. Rájuk mosolygott. Annyira boldog volt, hogy nem is emlékezett rá, mikor érzett utoljára így.

- Az, hogy meghívtok, hogy csatlakozzak hozzátok? - kérdezte mosolyogva. - Meg kellett ölnöm ehhez a Kormányzó öt emberét?

- Hármat - javította ki Arthfael nevetve. - Ahogy én tudom kettővel Leo végzett.

- Igen… - helyeselt Anvin. - És túl kellett élned a találkozást a sárkánnyal.

Kyra együtt sétált az apja erődjén át ezekkel a férfiakkal, Leoval az oldalán, miközben a csizmáik alatt nyikorgott a hó. A környezet teljesen felvillanyozta, mindennek célja lett hirtelen, elképesztően mozgalmasan telt a hajnal. Keményen dolgozó ácsok, suszterek, szíjgyártók és kőművesek mellett haladtak el, miközben rengetegen élezték a kardjaikat és más pengéket. Ahogy sétáltak, a lány észrevette, hogy az emberek megállnak és őt nézik. Egészen belepirult. Mindannyian tudták miért jönnek a Kormányzó emberei, mit tett ő. Azt hitte, hogy az emberek majd utálni fogják ezért. De meglepetésére csodálattal tekintettek rá – és talán egy kis félelemmel. Tudniuk kellett, hogy szembenézett egy sárkánnyal és túlélte a találkozást, de úgy tűnt nem tudják ez mit indított el benne.

Kyra felnézett az égre, abban reménykedve, hogy talán Theost is meglátja, amint felettük köröz, de nem látott semmit. Hol lehet? - töprengett magában. - Vajon túlélte? Tud még egyáltalán repülni? Vajon átszelte már a fél világot?

Ahogy keresztülvágtak az erődön, Kyra egyre kíváncsibb lett, hogy hová tartanak, és mi lehet az az ajándék.

- Hová megyünk? - kérdezte Anvintól, ahogy kanyarogtak a macskaköves utcákon. Havat lapátoló falusiak között haladtak el. A tetőkről hatalmas jégcsapok lógtak és néhány méterenként hótáblák csúsztak le a gyanútlan emberekre. A kéményekből füst szállt fel, az egész falunak, igazi téli illatot kölcsönözve.

Újabb utcába fordultak be, mikor Kyra észrevett egy széles, alacsony kőkunyhót, amelyet hó fedett. Piros tölgyfa ajtó virított rajta, amely más volt, mint a környező házakon.

- Az nem a kovács a műhelye? - kérdezte.

- De az - helyeselt, miközben tovább haladtak.

- Miért hoztok ide? – érdeklődött kíváncsian.

Odaértek, Vidar szélesen mosolygott miközben kinyitotta az ajtót és félrelépett.

- Mindjárt meglátod.

Kyra lehajolva lépett be az alacsony ajtón, majd kiegyenesedett a műhelyben. Leo természetesen követte, majd a többiek is beléptek. A kohóból felszálló forróság rögtön megcsapta. Fegyverek hevertek az üllőn, amiket ámulattal vett szemügyre. Kardok és fejszék készültek, valamelyik még vörösen izzott, némelyik olvadtan hevert.

A kovács ott állt három segédjével, arcukat korom fedte. Minden csodálkozás nélkül pillantottak feléjük, sűrű fekete szakálluk mögül. A helyiség tele volt fegyverrel – minden felületen, a padlón, a falakról pedig kampókon lógtak le. Úgy tűnt, egyszerre több tucaton is dolgoznak. Kyra ismerte Brotot, a kovácsot. Alacsony, köpcös ember. Lapos homlokát állandóan ráncolta és nagyon keveset beszélt, szinte csak a fegyvereinek élt. Mogorvának tartották, aki nem szereti az embereket – csak és kizárólag az acélt.

Kyra csak néhányszor beszélt vele, és bár Brot kifelé mogorvának tűnt, valójában jó szívű embernek ismerte meg, olyannak, aki igazán elkötelezett a fegyverek iránt. Lelki társát találta meg Kyrában, mivel mindketten kölcsönösen rajongtak a fegyverekért.

- Kyra - köszöntötte örömmel, amikor megpillantotta -, ülj le.

A lány szemközt, egy üres padon foglalt helyet, hátát a kohónak támasztva, hogy érezze annak melegét. Anvin és a többiek köré gyűltek és Brotot nézték, akit körbevettek a fegyverei: egy lándzsa, egy sarló, a készülő buzogány és egy lánc, amelyet még ki kellett kalapálnia. Kyra egy kardot is látott, az élei még durvák voltak, arra várt, hogy megélezzék. A segédek serényen dolgoztak, szerszámaik hangja betöltötte a teret. Amíg az egyik egy fejszét kalapált szikrákat pattogtatva, addig a másik egy hosszú fogóval fehérre izzított acélt tett ki a kohóból az üllőre, előkészítve a kalapáláshoz. A harmadik a fogó segítségével egy alabárdot tett éppen a hűtő kádba, a víz sziszeget és gőz szállt fel, ahogy a forró vas elmerült.

Kyra számára a kovácsműhely volt az egyik legizgalmasabb hely Volisban.

Szíve egyre gyorsabban vert, miközben arra gondolt, hogy milyen ajándékot akarnak neki adni.

- Hallottam a dolgaidról - mondta Brot, nem nézve a szemébe. Egy kardot vizsgált közben, a súlyát méregette. Ez az egyik leghosszabb kard, amit Kyra látott, és a kovács szűk szemmel méregette azt, nem volt megelégedve.

Jobban ismerte őt, semmint, hogy félbeszakítsa, így türelmesen várt.

- Szégyen - mondta végül.

Kyra zavarodottan nézett rá.

- Hogyan? - kérdezte.

- Hogy nem ölted meg azt a fiút – egészítette ki mondandóját. - Nem lennénk most mindannyian ekkora bajban, ha megteszed.

Még mindig nem nézett a szemébe, a kardot méregette, míg a lány teljesen elpirult zavarában. Tudta, hogy igaza van, de nem bánta meg, amit tett.

- Jó lecke volt Neked - tette hozzá a kovács. - Mindig öld meg az összes ellenséged. Megértetted? - kérdezte, kemény hangon, végre a szemébe nézve, halálos komolysággal. - Öld meg mindent.

A kemény szavak ellenére Kyra mindig is csodálta Brot őszinteségét. Mindig azt mondta, amit gondolt, még akkor is, ha másoknak túl sok volt az igazság. A félelem-nélküliségéért is csodálta: acélfegyverek birtoklása Pandesian kívül törvénytelen volt, halálbüntetés járt érte. Az apja embereinek azért engedték meg, mert a Lángokat őrizték – de Brot illegálisan kovácsolt tucatnyi más embernek is, segítve egy titkos sereget felállítását. Bármikor leleplezhették és megölhették volna, ennek ellenére még az arcizma sem rándult.

- Ez az, amit nekem szántatok? - kérdezte a lány. - Tanács, miként öljek?

Brot lesújtott egy kalapáccsal az üllőn fekvő kardra, dolgozva egy kicsit, figyelmen kívül hagyva a lány megjegyzését. Még mindig lefelé nézve szólalt meg.

- Nem. Hanem, hogy segítsünk embert ölni.

Pislogva és zavartan nézett körbe, miközben Brot odaintette egyik segédjét, aki átadott neki egy tárgyat.

Brot a lányra nézett.

- Úgy hallottam, hogy tegnap két fegyvert is elvesztettél – kezdte. - Egy íjat és egy botot, igaz?

A lány csak bólintott helyeslően, és várta hová vezet mindez.

Brot rosszallóan csóválta a fejét.

- Ez azért van, mert pálcákkal játszol. Gyerekfegyverekkel. Megölted a Kormányzó öt emberét és szembenéztél egy sárkánnyal is, és ez több mint, amit itt a teremben bárki megtett. Harcos vagy már, így harcosnak való fegyverek kellenek Neked.

Az egyik segédje átadott mesterének valamit, amit Brot az asztal felé fordulva lerakott. Egy hosszú tárgyat, amelyet vörös bársony fedett.

A lány kérdően nézett fel, szíve egyre gyorsabban vert, majd a férfi biccentett.

Kyra előrelépett, levette a vörös bársonyt és meglátott maga előtt egy csodálatos hosszú íjat, egy kézzel faragott, díszes, papír vékony borítású fémet. Nem hasonlított egyetlen íjra sem, amit eddig látott.

- Alkani acél - magyarázta a kovács, miközben a lány felemelte és közelről vizsgálta. - A legerősebb a világon – és a legkönnyebb is. Királyok használták. Ezek az emberek fizettek érte - bökött a mögötte álló katonákra - és az én embereim kovácsolták egész éjszaka.

Kyra Anvinra és a többiekre nézett boldogan mosolyogva.

- Próbáld ki - sürgette Brot. - Gyerünk.

Kyra fogta az íjat és próbálgatta a súlyát a kezével, csodálkozva, hogy milyen könnyen kézre áll.

- Sokkal könnyebb, mint a fa íjam – álmélkodott.

- Ez beechumi fa alatta – magyarázta Brot. - Erősebb, mint bármid, amivel eddig harcoltál és könnyebb is. Ez az íj sohasem törik el, és a nyilaid sokkal messzebbre szállnak.

A lány szótlanul csodálta. Ez volt a legnagyszerűbb ajándék, amit valaha kapott. Brot felemelt egy tegeznyi nyilat. Mindegyiknek fénylettek a hegyei, és ahogy megérintette, rájött, hogy igen élesek is. Érdeklődve nézte a kialakításukat.

- Szúrós, széles fejű - mondta Brot büszkén. - Ha ezzel eltalálsz valakit, a fejét nem tudod kihúzni. Ölésre lettek tervezve.

Kyra megrendülten nézett Brotra és a többiekre, nem tudta mit mondjon. Számára nem a fegyverek jelentették a legnagyobb örömöt, hanem, hogy ezek az emberek elég jónak érezték őt, hogy velük tartson.

- Nem tudom, hogyan köszönjem meg – kezdte. - A lehető legjobban fogom végezni a munkámat, hogy kiérdemeljem ezeket a fegyvereket.

- Még nem végeztem - mondta a kovács nyersen. - Nyújtsd ki a kezed.

Kinyújtotta, majd a kovács előre lépett és felhajtotta az inge úját és megvizsgálta az alkarját. végül elégedetten bólintott.

- Ez jó lesz. - Biccentett az egyik segédjének, aki előrelépet két fényes tárgyat tartva, és összekapcsolta őket az alkarján. Ahogy a hideg fém megérintette a bőrét, Kyra meglepődve nézte a karvédőket, a vékony alkarpáncélokat. A csuklójától a könyökéig értek, és tökéletesen illeszkedtek, miután összekapcsolták őket.

Kyra csodálkozva hajlította be a könyökét, megvizsgálva a karpáncélokat. Legyőzhetetlennek érezte magát… Mintha a bőre részei lennének. Könnyűek, mégis erősek voltak, védve őt csuklótól, könyékig.