TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Alec a kezébe fogta a fejét, próbálva véget vetni a fejfájásának. A kocsi, telezsúfolva fiúkkal, végigrángatta őket az országúton. Egész éjjel megállás nélkül mentek előre. A bukkanók és árkok sora úgy tűnt soha nem ér véget, és a primitív fa kocsi, a vasrácsaival és fakerekeivel, úgy tűnt azért készült, hogy a lehető legkényelmetlenebb legyen. Alec feje minden bukkanóval a mögötte lévő fának csapódott. Az első bukkanó után, biztos volt benne, hogy ez nem tarthat sokáig, hogy az útnak hamarosan véget kell érnie.
De óra múlt óra után az út egyre hosszabbnak tűnt. Egész éjjelt ébren töltötte, nem volt remény az alvásra. Ha nem a bukkanóktól, akkor a többi fiú bűzétől, az ő lökdösődésüktől és könyöklésüktől ébredt fel. A kocsi egész éjjel falvakban állt meg, egyre több és több fiút vett fel. Bezsúfolták őket a sötétségbe. Alec úgy érezte keresztül néznek rajta, felmérik őt, tengernyi levert arc bámult vissza rá, a szemük telve haraggal. Min idősebbek voltak, szerencsétlennek érezték magukat és kerestek valakit, akin kitölthetik haragjukat. Alec eleinte feltételezte, hogy mivel ők mind együtt vannak itt, akaratuk ellenére szolgálják a lángokat, szolidárisak lesznek egymással. De gyorsan megtanulta, hogy nem ez a helyzet. Minden fiúnak megvolt a saját kis szigete, és ha Alec kapott is valamiféle visszajelzést, az csak ellenségeskedés lehetett. Durva arcok vették körbe, borotválatlanak voltak, hegek borították őket, az orrok úgy néztek ki, mint amik már eltörtek a túl sok harcban, és hajnalodott amikor Alec rájött, hogy ebben a kocsiban nem minden fiú töltötte be a tizennyolcat. Néhányan idősebbek voltak, sokkal jobban megtörte őket az élet, úgy néztek ki, mint a bűnözők, tolvajok, erőszakoskodók, gyilkosok… Mindannyiukat azért küldték, hogy őrizzék a Lángokat.
Alec, beszorult, mindene fájt és úgy érezte, mintha egy utazáson lenne a pokolba, biztos volt benne, hogy nem lehet ennél rosszabb; de a kocsi megállói soha nem értek véget, és ő csodálkozott, hogy tudtak egyre több fiút bezsúfolni. Amikor először lépett be, egy tucatnyi fiúnak is szűknek tűnt a hely, nem volt mozgástér; de most, több mint kéttucatnyian voltak és még jöttek. Alec alig tudott lélegezni. A fiúk, akik utána szálltak fel, mind kénytelen voltak állni, próbáltak kapaszkodni a tetőbe, vagy valamibe, de a legtöbben elcsúsztak és egymásra estek minden egyes bukkanónál. Többen dühösen tolták egymást, és végtelen dulakodás tört ki. A fiúk egész éjjel könyököltek és tolták egymást. Alec hitetlenkedve nézte, amint egy fiú leharapta a másik fülét. Az egyetlen üdvözítő dolog a szűk helyben az volt, hogy kis mozgástér nyílt arra, hogy rendesen meg tudják egymást ütni, a harcoló feleknek tehát nem maradt más választásuk, mint gyorsan befejezni, és megfogadni, hogy később folytatni fogják.
Alec hallotta, ahogy a madarak csiripelnek. Karikás szemekkel bámult ki a vasrácsokon, amin átbújtak a hajnal első sugarai. Leesett az álla, mikor rájött, hogy a nap megtörte élete leghosszabb éjszakáját, amit ráadásul túlélt.
Ahogy a nap megvilágította a kocsit, Alec jobban szemügyrevett minden új fiút. Ő volt messze a legfiatalabb –és úgy tűnt– a legkevésbé veszélyes. Vad csapat gyűlt össze izmos, lobbanékony, sebhelyes fiúk. Néhányan tetoválást viseltek, úgy néztek ki, mint a társadalom elfelejtett fiai. Mindnyájan feszültek voltak, keserűek a hosszú éjszakától, és Alec érezte, hogy a kocsi megérett a robbanásra.
- Túl fiatal vagy ahhoz, hogy itt legyél – szólította meg egy mély hang.
Alec körülnézett, hogy lássa a fiút. Talán egy-két évvel idősebb lehetett és szorosan mellette ült. Neki köszönhetően úgy érezte magát egész éjjel, mintha összenyomták volna. A fiúnak széles válla, erős izmai és ártatlan, egyszerű arca volt, pont, mint egy földművesnek. A tekintete másnak tűnt, mint a többieké, nyitott és barátságos, talán még egy kicsit naiv is. Alec érezte, benne a rokonlélekre talált.
- Átvettem a bátyám helyét - válaszolt Alec határozottan, azon töprengve vajon mennyit mondjon el neki.
- Félt? - kérdezte a fiú zavartan.
Alec a fejét rázta.
- Béna.
A fiú bólintott, mintha a megértette volna, és újult tisztelettel nézett Alecre. Elhallgattak és Alec végigmérte a fiút.
- És te? - kérdezte Alec. - Te sem tűnsz tizennyolc évesnek.
- Tizenhét – vallotta be.
Alec eltűnődött.
- Akkor miért vagy itt?
- Önként – felelte és vállat vont, Alec pedig ledöbbent.
- Önként? De hát miért?
A fiú lenézett a padlóra, megvonva a vállát.
- Távol akartam lenni.
- De hát mégis mitől? – kérdezte Alec értetlenül.
A fiú elhallgatott, és Alec látta a félhomályban a bánatot átsuhanni az arcán. Nem hitte, hogy válaszolni fog, de végül a fiú elmotyogta: otthonról.
Alec látta a szomorúságot az arcán, és hirtelen megértette. Nyilván, valami jóvátehetetlenül gonoszság történt a fiú otthonában, ezt bizonyították a zúzódások a fiú karján. Tekintetében a szomorúság keveredett a haraggal.
- Sajnálom – sóhajtotta Alec együttérzőn.
A fiú meglepett arccal pillantott rá, mintha nem is számított volna semmiféle együttérzésre ebben a kocsiban. Hirtelen kinyújtotta a kezét.
- Marco – mutatkozott be.
- Alec.
Kezet ráztak. A fiú kétszer akkora volt, mint Alec, olyan erős kézfogással, hogy fájt tőle a keze. Érezte, hogy Marcóban barátra lelt és ez megkönnyebbülést jelentett, figyelembe véve a körülöttük lévőket.
- Gyanítom, te vagy itt az egyetlen önkéntes.
Marco körülnézett és vállat vont.
- Valószínűleg igazad van. A legtöbb ezek közül sorozott vagy börtöntöltelék.
- Börtöntöltelék? - kérdezte Alec, meglepetten, mire Marco bólintott.
- Az Őrzők nem csak a sorkatonákból állnak, jó sok bűnözőt is küldenek ide.
- Kit hívsz bűnözőnek, fiú? – csattant fel egy vad hang.
Mindketten megfordultak. Az egyik fiú, aki idő előtt megöregedett a kemény élettől, negyven évesnek nézett ki, bár nem lehetett öregebb, mint húsz, ragyás arccal és csillogó szemekkel bámulta őket. Leguggolt, és belenézett Marco arcába.
- Nem hozzád beszéltem - válaszolta Marco dacosan.
- Nos, most már igen. - A fiú forrongott, egyértelműen kereste a harcot. - Mondd újra. Szemtől szembe is bűnözőnek akarsz hívni?
Marco elvörösödött, és összeszorította a száját. Kezdett mérges lenni.
- Hát, ha az vagy…
A másik elpirult a dühtől. Alec csodálta Marco vakmerőségét. A fiú rávetette magát Marcóra, kezét a nyaka köré fonta és minden erejével szorította.
Az egész olyan gyorsan történt… Marcót egyértelműen meglepetésként érte és ilyen közelről nem sok kitérési lehetősége kínálkozott. Szeme kidülledt, ahogy egyre fogyott a levegője. Sikertelenül próbálkozott leszedni a fiú kezét. Marco nagyobb volt, de a fiú izmos, kérges kezei, valószínűleg évek óta gyilkoltak, és Marco nem tudott lazítani a szorításán.
- Harc! Harc! – kiáltozták páran. A többiek félre néztek, szinte érdektelenül figyelték az erőszakot, egyet a tucatnyi éjszaka kitört harcból. Marco küzdött. Gyorsan előrehajolt és lefejelte a másik fiút, szétzúzva ezzel az orrát. Reccsenő hang hallatszott és vér borította el a fiú arcát.
Marco próbált felállni, hogy minél jobb helyzetbe kerüljön, de ahogy megtette, egy másik fiú nagy lába lenyomta őt, leszorítva a padlóra. Ugyanabban a pillanatban, az első fiú, akinek az orrából még mindig ömlött a vér, lenyúlt a derekához, és előhúzott valami fényeset. Megvillant a hajnali fényben, és Alec rájött, hogy egy tőrt lát. Olyan gyorsan történt minden, hogy Marcónak nem volt ideje reagálni. A fiú előre döfött, Marco szívét célozva.
Alec előre látta a szándékát és reagált. Előreugrott, megragadta a fiú csuklóját két kézzel, és a csuklójánál fogva a padló felé szorította őket, megmentve Marcót a halálos csapástól, egy pillanattal azelőtt, hogy a penge megérintette volna a mellkasát. A penge még súrolta Marcót, szétvágta az ingét, de nem érte a bőrét.
Alec és a fiú lehemperedett a padlóra, a pengéért küzdve, amíg Marcónak sikerült felnyúlnia, és kificamította a másik támadó bokáját, egy reccsenéssel kísérve.
Alec zsíros kezet érzett az arcán, az első fiú hosszú körmei karmolták, elérve a szemét. Tudta, gyorsan kell cselekednie. Elengedte a tőrt markoló kezet, megpördült és ütött a könyökével, egy kielégítő reccsenést hallatva, mikor a könyöke találkozott a fiú állkapcsával. Ellökte magától, arccal a földre.
Alec nehezen lélegzett, arcát csípték a karcolások, mégis sikerült valahogy talpra ugrania.
Ahogy Marco mellette állt a többi fiú összeszorította őket, miközben nézték, ahogy a támadóik a földön fekszenek, mozdulatlanul. Alec szíve kalapált a mellkasában, és ahogy ott állt, úgy döntött, hogy többé nem akar leülni; túl sebezhető volt a fentről érkező támadásokkal szemben. Ő inkább végigállja a hátralévő utat, akármilyen hosszú legyen is…
Körülnézett és látta, hogy ellenséges szemek merednek rá, és ezúttal ahelyett, hogy félre nézett volna viszonozta a pillantásokat, mert rájött, ha túl akar élni közöttük, szüksége van arra, hogy önbizalmat sugározzon. Végül úgy tűnt a gyűlölködő tekintetekbe valamiféle tisztelet költözik.
Marco megvizsgálta a szakadást az ingén, ahol a tőr majdnem kivágta a szívét.. Hálásan tekintett Alecre.
- Szereztél egy életre szóló barátot – jelentette ki, hangjában őszinte hála csengett.
Kinyúlt Alec karjáért, ő pedig megfogta, és ez jó érzéssel töltötte el. Egy barát… Pontosan erre volt szüksége.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Kyra lassan nyitotta ki a szemét, zavarodottan. Magasan maga fölött megpillantott egy kőmennyezetet, fáklyafény villódzott a falakon, és érezte, hogy nagyon puha szőrmékkel borított ágyban fekszik. Nem értette… Az utolsó, amire emlékezett, hogy elesik a hóban. Biztos volt benne, hogy meg fog halni.
Felemelte a fejét, körülnézett. Azt várta, hogy majd havas erdőt találja ott, és az ágy meg a fal csak érzéki csalódás, de ehelyett, megdöbbenve vette észre maga körül az ismerős arcokat. Apja, fivérei, Anvin, Arthfael, Vidar, és egy tucat apja legjobb harcosai közül ott strázsált az ágya mellett. Újra az erődben találta magát, a szobájában, az ágyában, és mindannyian aggodalommal néztek le rá. Kyra nyomást érzett a karján, és oda kapta a fejét. Lyra, a gyógyító fölötte állt és a pulzusát ellenőrizte. A nőnek hosszú ezüstös haja és hatalmas barna szemei voltak.
Kyra teljesen kinyitotta a szemét, mert végre megértette, hogy már nem az erdőben van, hanem biztonságban. Szűkölést hallott maga mellől. Leo orrával böködte a kezét, és a lány hirtelen megértette, hogy a farkas vezette el hozzá a többieket.
- Mi történt? – kérdezte, kissé még mindig zavarodottan. Nehezen tudta összeilleszteni a darabokat.
Az összegyűltek, úgy tűnt, nagyon megkönnyebbültek, hogy magához tért és beszél. Apja közelebb lépett, arcán bűntudat és megkönnyebbülés tükröződött. Határozottan megfogta a kezét. Aidan odafutott hozzá és megragadta a másik kezét, majd elmosolyodott.
- Kyra - kezdte az apja, együttérzéssel a hangjában. - Itthon vagy. Biztonságban.
Látta a bűntudatot apja arcán, és hirtelen minden beugrott neki. Az esti vitájuk… Biztosan felelősnek érezte magát, hisz az ő szavai üldözték el.
Hirtelen szúrást érzett, és felkiáltott a fájdalomtól. Lyra gyorsan megérintette egy hűvös ruhával az arcát; ez valamilyen kenőccsel volt bekenve. Először égette a sebet, majd lehűtötte.
- Vízililiom - magyarázta Lyra megnyugtatóan. - Hat kenőcsöt kipróbáltam mire kitaláltuk, hogy ez fogja meggyógyítani a sebet. Szerencséd van… A fertőzés már elég súlyos, de tudtuk kezelni.
Az apja lenézett rá arcán aggodalmas kifejezéssel.
- Mondd meg, mi történt – kérte. - Ki tette ezt veled?
Kyra feltámaszkodott a könyökére. Feje forgott, úgy érezte, mindenki őt bámulja. Az összes férfi rászegezte a tekintetét és csendben várakoztak. Próbált visszaemlékezni, emlékdarabkáit egésszé összeállítani.
- Emlékszem… - kezdte. Hangja rekedten hangzott. - A vihar... A Lángok ... A Tövis Erdő…
Apja aggódva ráncolta a homlokát.
- Miért merészkedtél oda? – faggatta. - Miért barangoltál ilyen messzire a viharban?
Megpróbált visszaemlékezni.
- Szerettem volna látni, a Lángokat… És akkor... Menedéket kellett találnom… Emlékszem... az Álmok Tavára... és aztán… jött egy nő.
- Egy nő? – kérdezett vissza. - A Tövis Erdőben?
- Ő ősi... volt... A hó nem hullott rá.
- Egy boszorkány - zihálta Vidar.
- Az ilyen dolgok előmerészkednek a Téli Hold estéjén – erősítette meg Arthfael.
- És mit mondott? – Apja idegesen követelte a folytatást.
Kyra látta a zavart és aggodalmas arcokat, így úgy döntött, nem mondja el nekik a próféciát, a jövőjéről. Még ő is próbálta feldolgozni és attól tartott, ha meghallják talán őrültnek hiszik majd.
- Én… nem emlékszem.
- Ő tette ezt veled? - kérdezte Duncan, az arcát nézve.
A lány megrázta a fejét, és nagyot nyelt. Száraz volt a torka, de Lyra rögtön adott neki vizet egy zsákból. Ő megitta, ekkor jött rá mennyire ki van száradva.
- Egy kiáltást hallottam - folytatta Kyra. - Sohasem hallottam még ilyet.
Felült, és végre tisztán emlékezett a történtekre. Közvetlenül apja szemébe nézett, kíváncsi várta vajon miként fog reagálni.
- Egy sárkány sírt - mondta határozottan, felkészítette magát a reakciójukra, kíváncsi várta vajon hisznek-e még neki.
A helyiségbe hitetlenkedő csend állt be, az összes férfi tátott szájjal nézett rá. Hosszú csend telepedett a férfiakra, jobban ledöbbentek, mint ahogy valaha is látta őket. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire apja megszólalt.
- Sárkányok ezer éve nem jártak Escalon-ban - mondta. - Biztosan valami mást hallottál. Talán a füled csapott be.
Thonos, az öreg király történésze és filozófusa és most Volis egy lakosa, előrelépett. Hosszú szürke szakálla volt, és a botjára támaszkodva járt. Ritkán szólt, és amikor megtette, mindig tiszteletet parancsolt, elméje elfeledett tudás és bölcsesség tárháza volt.
- A Téli Hold estéjén – kezdte törékeny hangon - az ilyen dolgok is lehetségessé válnak
- Láttam - ragaszkodott Kyra az igazához. - Én mentettem meg.
- Megmentetted? Te megmentettél egy sárkányt?
Az összes férfi úgy nézett rá, mintha elvesztette volna az eszét.
- Ezt okozta a sérülés… - vonta le a következtetést Vidar. – Megbontotta az elméjét.
Kyra elpirult, kétségbeesetten szerette volna, ha hisznek neki.
- Nem bolygatott meg semmit a fejemben. Igazat mondok!
Végigkutatta mindegyikük arcát és kétségbeesett hitetlenkedésüket látva.
- Mikor hazudtam valaha is nektek? – kérdezte, mire bizonytalanul néztek vissza rá.
- Kapja meg a lány az esélyt - kiáltott fel Vidar. - Halljuk a történetét.
Az apja rábólintott.
- Gyerünk - ösztökélte. Kyra megnyalta a száját, függőleges ülő helyzetbe helyezkedett.
- A sárkány megsebesült - emlékezett vissza. - A Kormányzó emberei sarokba szorították. Meg akarták ölni. Nem hagyhattam, hogy megöljék. Ilyen módon nem.
- Mit csináltál? - kérdezte Anvin olyan hangon, ami kevésbé tűnt szkeptikusnak, mint a többieké.
- Megöltem őket – mondta maga elé meredve. Újra látta maga előtt a történteket, ugyanakkor felismerte, hogy ez egy kívülállónak őrültségnek tűnhet. - Én öltem meg őket - tette még hozzá.
Újabb hosszú csend ereszkedett a teremre, még súlyosabb, mint az előző.
- Tudom, hogy nem hisztek nekem – horgasztotta le a fejét. Apja megköszörülte a torkát, és megszorította a kezét.
- Kyra – kezdte komoran. - Megtaláltuk az öt halott férfit a közeledben. Valóban a Kormányzó emberei voltak. Ha az, amit mondasz igaz, felfogod, mennyire komoly dolog ez? El tudod képzelni, mit tettél?
- Nem volt más választásom, Atyám - mondta. - A házunk pecsétje nem adott más lehetőséget, hisz tilos egy sebesült állatot sorsára hagynunk.
- A sárkány nem egy állat! - vágott vissza dühösen. - A sárkány egy… - a hangja elcsuklott. Nem volt biztos benne, hogy mit is kellene mondania. A semmibe révedt.
- Ha a Kormányzó emberei mind halottak - szólt közbe Arthfael, megtörve a csendet, dörzsölte szakállát. - Mit számít? Ki ismeri a lányt, aki megölte őket? Hogyan vezetnek a nyomok vissza hozzánk?
Kyra egy lyukat érzett gyomrában idegességében, de tudta, hogy el kell mondani nekik a teljes igazságot.
- Volt még egy - tette hozzá, vonakodva. – Egy apród. Egy fiú. Mindent látott. Megszökött, lóháton.
Mind komor arccal néztek rá. Maltren előrelépett, a homlokát ráncolva.
- És miért hagytad életben? - kérdezte.
- Ő csak egy fiú – mondta védekezve. – Ráadásul fegyvertelen. Ellovagolt, háttal nekem. Hátba kellett volna lőnöm az íjammal?
- Kétlem, hogy bármelyiket is lelőtted volna – csattant fel Maltren. - De ha mégis, akkor jobb lett volna, ha nem hagyod, hogy egy élő fiú távozzon, és mindannyiunkra halált hozzon!
- Senki sem hoz ránk halált - szidta meg az apja Maltrent, megvédve őt.
- Nem-e? Ha nem hazudik, akkor a Kormányzó emberei meghaltak, Volis a hibás, és van egy tanú. Nekünk végünk.
Duncan a lánya felé fordult, az arca gondterheltebb látszott, mint amit valaha látott.
- Ez valóban súlyos hír…
- Sajnálom, Atyám… Nem akartam bajt okozni.
- Nem akartál? - ellenkezett Maltren. – Csak épp véletlenül megölted a Kormányzó öt emberét? És mindez miért?
- Mondtam – sóhajtott fel. - Azért, hogy megmentsem a sárkányt.
- Azért, hogy megments egy képzeletbeli sárkányt! - Maltren kuncogott. - Ezért már megéri. Ha valóban ott lett volna egy sárkány, darabokra szaggat.
- Nem tépett darabokra - vágott vissza.
- Ne beszéljünk többet erről a sárkányról, ez nonszensz - mondta az apja, emelt hangon, gondterhelten. – Mondd most meg az igazat. Mindannyian férfiak vagyunk. Bármi is történt, mondd el nekünk. Nem ítélünk el téged.
Úgy érezte, hogy sír belül.
- Már elmondtam nektek – motyogta csalódottan.
- Én hiszek neki – nyugtatta meg Aidan, mellé állva. Nagyra tartotta őt ezért.
- Ez nem lehetséges, Kyra - fedte meg az apja halkan.
- De igen - jött hirtelen egy sötét hang.
Mindannyian megfordultak, ahogy a szoba ajtaja kivágódott, és bevonult apja több embere, lerázták a havat a szőrmekabátjukról és a hajukról. A férfinek, aki beszélt, arca még mindig piros volt a hidegtől, úgy nézett Kyrára, mintha félne tőle.
- Nyomokat találtunk… - kezdte. - A folyónál. A holttestek közelében. A nyomok túl nagyok, hogy bármi evilágié legyen. Egy sárkány nyomai.
Minden férfi Kyrára nézett, ezúttal már bizonytalanul.
- És hol van akkor ez a sárkány? – kötekedett tovább Maltren.
- Az ösvény a folyóhoz vezet - számolt be az ember.
- Nem tudott repülni – magyarázta Kyra. - Megsebesült, mint mondtam. Bement a zuhatagba, és többet nem láttam.
A szobára hosszú csend borult, és ezúttal egyértelműen látszott: mindannyian hisznek neki. Áhítattal néztek rá.
- Azt mondod, hogy láttad ezt a sárkányt? - kérdezte az apja. Bólintott.
- Olyan közel mentem hozzá, mint amilyen közel te vagy most - válaszolta.
- És hogyan élted túl? - nyelt egyet, bizonytalanul.
- Így szereztem ezt a sebet – magyarázta és megérintette az arcát.
Új szemszögből vizsgálták az arcát és mind döbbentnek látszottak.
Ahogy Kyra ujjait végigfutatta rajta, érezte a sebet, és tudta, örökre megváltoztatta a külsejét. Mégsem törődött vele igazán.
- De nem hiszem, hogy ezt azért tette, hogy bántson - tette hozzá mintegy védve a sárkányt.
Úgy néztek rá, mintha megőrült volna. El akarta magyarázni a kapcsolatát a teremtménnyel, de nem gondolta, hogy megértenék.
Mindannyian bámultak rá, ezek a nagyszerű harcosok zavarba jöttek, végül az apja megkérdezte:
- Miért kockáztattad az életedet, hogy megments egy sárkányt? Miért veszélyeztetsz mindannyiunkat?
Ez egy olyan kérdés volt, amire Kyrának nem volt a válasza. Azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Nem tudta szavakba önteni az érzéseit. Nem tudta elmagyarázni azt az érzést, ami akkor fogta el, mikor a fenevad közelében volt. Nem hitte, hogy ezek az emberek valaha is megértenék. Tudta, hogy veszélybe sodorta őket, és ezért rettenetesen érezte magát, de mégsem tudta megmagyarázni az okokat.
Lehajtja a fejét, és az egyetlen dolgot mondta, amivel valamelyest enyhíthette a tettét:
- Bocsáss meg, Atyám…
- Lehetetlen, hogy szembenézz a sárkánnyal és túléld – jelentette ki Maltren.
- Hacsak – kezdte Anvin tétovázva, Kyrát figyelve közben, majd hirtelen Duncanhez fordult. - Hacsak nem a lányod a...
A parancsnok szúrós pillantást eresztett meg Anvin felé, mire az rögtön elhallgatott.
Kyra tanácstalanul forgatta a fejét kettejük között, azon töprengve mit akart Anvin.
- Ha én vagyok, a mi? – kérdezte követelőzve a lány.
Anvin azonban félrenézett, és nem mondott többet. Sőt, az egész terem elnémult, és ahogy fürkészte az arcokat rájött, hogy minden ember elfordította a tekintetét tőle, mintha mindnyájan tudnának róla olyan titkokat, amiket ő nem ismert.
Apja hirtelen felállt a betegágy mellől és elengedte a kezét. Egyenesen állt, így jelezve az ülés végét.
- Pihenned kell – jelentette ki. Aztán komolyan az embereihez fordult. - Egy hadsereg közeleg. Fel kell készülnünk.