Thor, Reece, O’Connor és Elden együtt baktattak a kitaposott földúton. Annyira megdöbbentette őket a parancs, hogy indulás óta alig szóltak egymáshoz. Thort sohasem tapasztalt hála töltötte el, ha Reece-re és O’Connorra pillantott. Hihetetlen, hogy ennyire kiálltak érte. Úgy érezte, nem is annyira igaz barátokra, szinte inkább testvérekre talált bennük. Fogalma sem volt, mit rejt a Szakadék, de akármivel néznek is szembe, boldog volt, hogy maga mellett tudhatja őket.

Eldenre igyekezett nem nézni. Láthatta, ahogy a köveket rugdossa, füstölög a haragtól, mennyire dühös és ideges, amiért itt kell lennie, velük egy őrjáraton. Thor mégsem sajnálta. Kolk is megmondta, hogy Elden kezdte az egészet. Megérdemli.

A szedett-vedett csoport órák óta kutyagolt. Már késő délutánra járt, és Thor egyre jobban elfáradt. Éhes is volt. Mindössze egy kis tányér árpagyöngyös húslevest kaptak ebédre. Csak abban reménykedhetett, hogy valamilyen étel is lesz ott, ahova mennek.

De voltak fontosabb gondjai is. Lenézett új vértjére, és tudta, hogy fontos ok nélkül nem adtak volna neki ilyet. Indulás előtt mind a négyen vadonatúj fegyvernöki vértet kaptak, bőrből, sodronyborítással, meg valami durva fémből készült, kurta kardot – köze nem volt ahhoz a finom acélhoz, amelyből a lovagok kardját kovácsolják, de a semminél biztosan többet ért. Thornak jólesett, hogy ilyen fegyver verdesi az oldalát – természetesen a parittyáján kívül, amelyet magával hozott. Ám tudta, hogy ha ma este igazi nagy bajba keverednek, akkor a fegyverek és a páncél nem lesznek elegendők. Fájó szívvel gondolt a légió remek vértjeire és fegyvereire: a közepes és hosszú kardokra a legjobb acélból, a kurta dárdákra, buzogányokra, tőrökre, alabárdokra. De ezek a híresneves fiaknak járnak, a nemes családok sarjainak, amelyek megengedhetik maguknak az ilyesmit, nem pedig Thornak, az egyszerű pásztor fiának.

Meneteltek a második naplementében, a végeérhetetlen úton, egyre távolabb Királyudvarhely hívogató kapuitól, egyre közelebb a Szakadék vízválasztójához. Thor nem tudta kiverni a fejéből, hogy mindez az ő hibája. Egyes légiósok valamilyen okból utálják, mintha sértené őket a jelenléte. De hát ez értelmetlen. Ráadásul elbizonytalanodott tőle. Egész életében nem volt más vágya, mint belépni a légióba. Most úgy érezte, csalással jutott be. Befogadják-e valaha?

Mindennek a tetejébe őt pécézték ki a bevetésre a Szakadéknál. Ez nem tisztességes. Nem ő kezdte a verekedést, és amikor használta az erejét, akármi legyen is az, nem szándékosan tette. Még mindig nem értette, nem tudta, honnan jön, mivel ébreszti fel, vagy hogyan állítja le. Nem igazságos, hogy ezért megbüntetik.

Fogalma sem volt róla, mit jelent a szolgálat a Szakadéknál, de a többiekről lerítt, hogy nem valami kívánatos dolog. Vajon nem azért küldték ide, mert itt úgyis meghal, és akkor végre eltávolították a légióból? Azért sem adja föl.

– Milyen messze lehet a Szakadék? – kérdezte O’Connor, hogy megtörje a csendet.

– Nincs elég messze – válaszolta Elden. – Nem lennénk benne a pácban, ha nincs Thor.

– Nem emlékszel? Te kezdted a verekedést! – vágott közbe Reece.

– De én tisztességesen harcoltam, ő pedig nem! – tiltakozott Elden. – Mellesleg megérdemelte?

– Miért? – kérdezte Thor. Választ akart a kérdésre, amely egy ideje nem hagyta nyugodni. – Miért érdemeltem meg?

– Mert nem tartozol közénk. Loptad a helyedet a légióban. Minket kiválasztottak. Te pedig beverekedted magadat.

– Hát nem ez a légió lényege? Nem a harc? – kérdezte Reece.

– Én amondó vagyok, hogy Thor sokkal inkább megérdemli a helyét, mint bármelyikünk. Minket csak kiválasztottak. Ő kiharcolta magának azt, amit nem adtak meg neki.

Elden közömbösen megrándította a vállát.

– A szabály, az szabály. Nem választották ki. Nem való, hogy itt van velünk. Ezért verekedtem össze vele.

– Akkor sem fogsz elüldözni – felelte Thor reszkető hangon. Csak azért is elfogadtatja magát.

– Majd meglátjuk – morogta sötéten Elden.

– És mit érsz el vele? – kérdezte O’Connor.

Elden nem válaszolt, csak némán baktatott. Thor gyomra görcsölt. Túl sok ellenséget szerzett magának, csak azt nem értette, miért. Rossz érzés volt.

– Ne törődj vele – mondta Reece, szántszándékkal felemelve a hangját, hogy mindenki hallja. – Semmi rosszat nem tettél. Azért küldtek ki a Szakadékhoz, mert látják benned a képességet. Azt akarják, hogy megkeményedj, különben minek fárasztanák magukat? Továbbá nagyon szem előtt vagy, mert az apám kitüntetett. Ennyi.

– De milyen a szolgálat a Szakadéknál? – kérdezte Thor. Reece borús arccal köszörülte a torkát.

– Még sosem voltam ott. De hallottam történeteket. Néhány idősebb fiútól, és a bátyáimtól. Őrjáratozni kell. De a Szakadék másik oldalán.

– A másik oldalon? – rémült meg O’Connor.

– Hogyhogy a másik oldalon? – értetlenkedett Thor.

Reece figyelmesen nézte.

– Sosem jártál a Szakadéknál?

Thor érezte, hogy a többiek őt bámulják. Zavartan megrázta a fejét.

– Te viccelsz – vakkantotta Elden.

– Tényleg? – csodálkozott O’Connor. – Soha életedben?

Thor elvörösödve rázta a fejét. – Az apám sose vitt el minket sehova. De hallottam már a Szakadékról.

– Ki se tetted a lábad otthonról, kölyök! – mondta Elden.

– Igaz? Thor némán vállat vont. Ennyire rá van írva?

– Hát nem! – hüledezett Elden. – Hihetetlen!

– Pofa be! – szakította félbe Reece. – Hagyd békén. Ettől nem leszel különb nála.

Elden gúnyosan nézett Reece-re. Keze a kardja markolatára csúszott, de rögtön el is engedte. Noha termetesebb volt Reecenél, nem akart összeakaszkodni a király fiával.

– A Szakadék az egyetlen, ami megvédi a Gyűrű Királyságot

– magyarázta Reece. – Semmi más nem választ el a külső világ hordáitól. Ha a Vadon barbár népei áttörnek, nekünk végünk. Az egész Gyűrű azt várja el tőlünk, a király embereitől, hogy megvédjük őket. Folyamatosan őrjáratozunk, nagyobbrészt ezen az oldalon, alkalmanként a másikon. Csak egyetlen híd ível át rajta, csak egyetlen út halad át fölötte, ahol mindenkor őrködnek az Ezüstlovagok.

Thor mér egész korán hallott a Szakadékról, hallott rémtörténeteket a túloldalon sunyító gonoszról, a hatalmas, ördögi birodalomról a Gyűrű körül, és arról, hogy mennyire a kés élén egyensúlyoz a létezésük. Többek között azért akart csatlakozni a légióhoz, hogy segítsen megvédeni a családját és a királyságot. Rühellte a gondolatot, hogy mások oltalmazzák valahol a külső sötétségben, miközben ő kényelmesen éldegél a királyság fegyvereinek oltalmában. Szolgálni akart, hogy segíthessen visszaverni a gonosz hordákat. Nem tudott elképzelni bátrabb embereket azoknál, akik a Szakadék hídját őrizték.

– A Szakadék egy mérföld széles, és körülöleli az egész Gyűrűt – folytatta Reece. – Nem könnyű betörni ide. Természetesen nem csupán a mi embereink tartják vissza a hordákat. Milliónyi teremtmény ólálkodik odakint, és ha le akarnák rohanni a Szakadékot, puszta akaraterővel egy szempillantás alatt megtehetnék. A mi embereink csupán segédcsapatot jelentenek a Szakadékot védő energiapajzshoz képest. A valódi erő, amely féken tartja őket, a Kard ereje.

– A Kard?

Reece ránézett.

– A Végzet Kardja. Ismered a legendáját?

– Ez a vidéki suttyó nyilván sose hallott róla – szólt közbe Elden.

– Természetesen ismerem! – vágott vissza Thor. Nemcsak ismerte a legendát, de rengeteget gondolkozott rajta. Mindig szerette volna látni a mesés Végzet Kardját, a varázskardot, amelynek energiája a Gyűrűt védelmezi, és olyan hatalmas erővel tölti meg a Szakadékot, amely megóvja a birodalmat a támadóktól.

– Királyudvarhelyen van? – kérdezte.

Reece bólintott.

– A dinasztia várában, nemzedékek óta. Nélküle megsemmisülne a királyság. A Gyűrűt lerohannák.

– Ha megvéd minket, akkor miért bajlódunk őrjáratokkal?

– kérdezte Thor.

– A Kard csak a legnagyobb fenyegetéseket hárítja – magyarázta Reece. – Egy-egy kisebb gonosz fajzat itt-ott belopakodhat. Ezért van szükség az embereinkre. Egy teremtmény átkelhet a Szakadékon, akár egy kisebb csoport is – még arra is vetemedhetnek, hogy megpróbálnak a hídon jönni, vagy lopva leereszkednek a Szakadék egyik oldalán, felmásznak a másikon. A mi dolgunk az, hogy távol tartsuk őket. Akár egy is súlyos károkat okozhat. Évekkel ezelőtt volt egy, amelyik az egyik faluban a gyerekek felét legyilkolta, mire elkapták. A Kard végzi el a munka javát, de mi is nélkülözhetetlen részei vagyunk a védelemnek.

Thor elgondolkodva hallgatta mindezt. Amilyen óriásinak tűnt a Szakadék, és irdatlannak a feladat, nem hihette, hogy ő is része lehet ennek a hatalmas tervnek.

– De még ez sem elég magyarázatnak – mondta Reece. – A Szakadék ennél sokkal több – elhallgatott. Thor ránézett és valami félelmet, vagy csodálatot pillantott meg a tekintetében.

– Hogy is mondjam? – kereste a szavakat Reece. Megköszörülte a torkát. – A Szakadék sokkal nagyobb nálunk. A Szakadék…

– A Szakadék a férfiak helye – mondta egy zengő hang. Valamennyien arra fordultak. A hangot lódobogás kísérte. Thor nem hitt a szemének. Teljes vértben, talpig fegyverben

Erec léptetett mellettük csodálatos lován. Lemosolygott a fiúkra, azután a fegyvernökén állapodott mega tekintete.

Thor megrendülten nézett föl rá.

– Ez az a hely, amely férfit csinál belőletek – folytatta Erec –, ha ugyan nem vagytok máris azok.

Thor a torna óta nem látta Erecet, és nagy megkönnyebbülésére szolgált a jelenléte, hiszen egy lovag jött velük, miközben a Szakadék felé tartottak, nem kisebb lovag Erecnél. Vele együtt legyőzhetetlennek érezte magát, és imádkozott, hogy ne hagyja el őket.

– Mit keresel itt, uram? – kérdezte. – Minket kísérsz? – kér

dezte remélve, hogy nem túl mohó a hangja. Erec fölnevetett.

– Ne aggódj, fiam! – mondta. – Veletek megyek.

– Tényleg? – kérdezte Reece.

– Hagyomány, hogy egy Ezüstlovag elkíséri a légió katonáit első őrjáratukra. Önként jelentkeztem. Thorra nézett.

– Végtére is, a múltkor te segítettél rajtam.

Thor szíve melegséggel telt meg, kedve földerült. Lelkesen sandított barátaira. A királyság legnagyobb lovagja kíséri őket a Szakadék felé. Rögtön nem félt annyira.

– Természetesen nem megyek ki veletek őrjáratra – folytatta Erec. – De átvezetlek benneteket a hídon a táborotokba. On-nan önállóan indultok őrjáratozni.

– Nagy megtiszteltetés, uram – mondta Reece.

– Köszönjük – visszhangozta egyszerre O’Connor és Elden. Erec ránézett Thorra, és elmosolyodott.

– Végtére is te leszel az első fegyvernököm, most már nem engedhetem, hogy meghalj.

– Első? – kérdezte Thor, és a szíve kihagyott egy ütemet.

– Feithgold a lábát törte a lovagi tornán. Legalább nyolc hétig távol lesz. Most te vagy az első fegyvernököm. Akár el is kezdhetjük a gyakorlatozást, igaz?

– Természetesen, nagyuram – felelte Thor.

Szédült a boldogságtól. Alig hitte, amit hallott. Régóta először érezte úgy, hogy végre fordult a szerencséje. A legnagyobb lovag első fegyvernöke! Ezzel lekörözte az összes barátját!

Mentek tovább nyugat felé, a lemenő nap irányába, a négy fiú és a lován léptető Erec.

– Gondolom, nagyuram, te már jártál a Szakadéknál? – kérdezte Thor.

– Sokszor – válaszolta Erec – az első őrjáratom óta. Akkor annyi idős voltam, mint te.

– És milyennek találtad? – kérdezte Reece.

A négy fiú megbűvölten bámult a lovagra. Erec egy ideig hallgatott, maga elé bámult, összeszorította az ajkát.

– Az első találkozás olyan élmény, amelyet sohasem fogtok elfelejteni. Nehéz ezt elmagyarázni. Különös, idegen, misztikus és szépséges hely. A másik oldalon elképzelhetetlen veszélyek rejtőznek. Az átvezető híd hosszú és meredek. Sokan őrzik, de az ember mindig egyedül érzi magát. Maga a természet ez, hatalmának teljében. Az ember eltörpül az árnyékában. A mieink évszázadok óta őrzik. Az őrjárat egyenlő egy beavatási szertartással. E nélkül nem értitek meg teljes egészében a veszély nagyságát; e nélkül nem lehettek lovagok.

Ismét elhallgatott. A négy fiú bizonytalanul nézett össze.

– Akkor hát harcra számítsunk a túloldalon? – kérdezte Thor. Erec vállat vont.

– A Vadonban bármi lehetséges. Nem valószínű. De lehetséges.

Thorra nézett.

– Akarsz példás fegyvernök és egy napon példás lovag lenni?

– kérdezte. A fiú szívverése meglódult.

– Igen, uram. Nincs nagyobb vágyam.

– Akkor vannak dolgok, amiket meg kell tanulnod – mondta Erec. – Az erő nem elég; az ügyesség sem; az sem, ha nagyon tudsz verekedni. Van még valami más, valami, ami sokkal fontosabb mindennél.

Ismét elhallgatott. Thor ezúttal nem győzte türelemmel.

– Mi? – kérdezte. – Mi a legfontosabb?

– Az ép lélek – válaszolta Erec. – Sose félj! Zavartalan nyugalommal lépj be a legsötétebb erdőbe, zavartalan nyugalommal vesd bele magad a legádázabb küzdelembe. Mindig meg kell őrizned a hidegvéredet, akármikor, akárhová mész! Sose félj, de mindig légy résen! Sose pihenj, mindig munkálkodj! Többé nem élvezheted azt a fényűzést, hogy másoktól várod a védelmet. Többé nem polgár vagy, hanem a király egyik katonája. Egy harcos legfontosabb erényei a bátorság és a hidegvér. Ne félj a veszélytől! Számíts rá! De ne keresd!

– A Gyűrűben élünk – folytatta –, ez a mi királyságunk. Úgy tűnhet, mintha mi, minden emberünkkel védenénk a világ hordái ellen. De ez nem így van. Minket csak a Szakadék és a benne levő varázslat védelmez. Egy varázsló gyűrűjében élünk. Ezt ne felejtsétek! Mágiával élünk és halunk. Nincs biztonság, fiam, a Szakadék egyik oldalán sem. Ha elveszik a varázslat, ha elveszik a mágia, semmink sem marad.

Egy ideig némán haladtak. Thor egyfolytában azon töprengett, amit Erectől hallott. Mintha a lovag egy titkos üzenetet adott volna át neki, mintha azt sugallta volna, hogy nem szégyen a varázsereje, inkább legyen rá büszke, mert a királyság energiája ugyanebből fakad. A fiú tüstént jobban érezte magát. Azt hitte, azért küldték el a Szakadékhoz, hogy megbüntessék, amiért varázslatot alkalmazott, és ettől bűntudata lett; most azonban úgy érezte, hogy erre a hatalomra, legyen akármilyen, még büszke lehet.

A többiek előre mentek, Erec és Thor hátra maradtak. A lo-vag letekintett a fiúra.

– Máris sikerült néhány hatalmas ellenséget szerezned az udvarban – somolygott. – Úgy tűnik, legalább annyi az ellenséged, amennyi a barátod.

Thor elvörösödött szégyenében.

– Nem tudom, hogyan, nagyuram. Nem így akartam.

– Ellenséget nem szándékosan szerzel. Gyakran az irigység teremti őket. Jó sokat sikerült összeszedned. Ez nem szükségszerűen rossz. Sokat spekulálnak rólad.

Thor értetlenül vakarta a fejét.

– Nem tudom, miért.

– Ellenségeid vezére maga a királyné – folytatta változatlan derűvel Erec. – Valamivel sikerült magad ellen bőszítened.

– Az anyámat? – csodálkozott Reece. – Mivel?

– Ezen töröm a fejem én is – felelte Erec.

Thor borzalmasan érezte magát. A királyné? Az ellensége? De hát mit vétett ellene? Fel sem tudta fogni. Egyáltalán hogyan lett olyan fontos, hogy a királyné észrevegye? Alig érzékelte, mi történik körülötte.

Hirtelen derengeni kezdett valami.

– Ez az oka annak, hogy ideküldtek? A Szakadékhoz? – kér

dezte. Erec ránézett. Arca elkomolyodott.

– Ez lehet – mondta elgondolkodva. – Képes rá.

Thor csak hüledezett, hogy mennyi és milyen hatalmas ellenségekre sikerült szert tennie. Odakerült egy udvarba, amelyről semmit sem tudott. Pedig ő csak tartozni akart valahova. Ő csupán az álmait követte, és megtett mindent, hogy elérje a célját. Közben nem is gondolt rá, hogy ezzel kihívja a mások irigységét és féltékenységét. Egyfolytában ezen rágódott, de nem lett okosabb.

Miközben elmerült töprengésbe, felértek egy dombtetőre, és a látványtól rögtön elszállt Thor minden gondja-baja. Elakadt a lélegzete – és nem csupán az erős szél miatt.

Előttük, ameddig a szem ellátott, ott húzódott a Szakadék. Thor, aki először találkozott vele, annyira megdöbbent, hogy a lába szinte gyökeret vert, meg sem bírt mozdulni. Ez volt a legnagyobb, legfenségesebb dolog, amit valaha látott. Az irdatlan szurdok a végtelenbe nyúlt, és csupán egyetlen, szűk híd feszült fölötte, amelyen katonák álltak sorban. Úgy tűnt, mintha a világ végén lenne a híd.

A Szakadék kéken-zölden lángolt a lemenő második nap fényében, a sugarak szikrázva bukfenceztek lefelé a falain. Amikor Thor ismét érezte a lábát, a többiekkel együtt közelebb ment a hídhoz, annyira közel, hogy lenézhessen a Szakadékba, amely mintha a föld bendőjéig hasított volna. A fiú nem látta az alját, és nem tudta, azért-e, mert a szurdok feneketlen, vagy mert belevész a ködbe. A szikla, amelynek kiszögelléseit régmúlt idők viharai formálták, legalább egymillió évesnek tűnt. Ez volt a legvénebb hely, amit a fiú valaha is látott. Fogalma sem volt róla, hogy az ő bolygója ilyen hatalmas, mozgalmas és változatos.

Mintha visszaért volna a teremtés kezdetére.

Hallotta, hogy a többieknek elakad a lélegzete.

Nevetséges gondolat, hogy ők négyen őrjáratozzanak a Szakadék mentén. Már a látványtól is eltörpültek.

Ahogy a híd felé haladtak, a katonák mindkét oldalon vigyázzállásba merevedtek, és átengedték az őrjáratot. Thor érverése felgyorsult.

– Nem értem, hogy mi négyen hogyan ellenőrizhetnénk

ezt? – szólalt meg O’Connor. Elden felnevetett.

– Sok őrjárat van még odakint. Csupán egy fogaskerék vagyunk a gépezetben.

Miközben átmentek a hídon, nem hallottak mást, csupán a szél süvöltését, a csizmáik kopogását, és a lópatkók dobbanását. Kongó, vigasztaló hangjuk volt a patkóknak, az egyetlen valódi dolog, amibe Thor belekapaszkodhatott ezen az irreális helyen.

Egyik katona sem szólt azok közül, akik merev vigyázzállásba vágták magukat Erec tiszteletére. Sok száz előtt haladtak el.

Menet közben Thornak akarva-akaratlanul látnia kellett a korlát nyársait, amelyekre, egymástól alig párlábnyira kitűzték a barbár támadók fejét. Némelyik még friss volt, csöpögött belőle a vér.

Thor elfordította a tekintetét. Ezektől a levágott fejektől nagyon valóságos lett az élmény, és ő nem tudta, készen áll-e erre. Igyekezett nem gondolni a számtalan csetepatéra, amelyekből ezeket a fejeket idehozták, a kioltott életekre, és arra, ami a túloldalon vár rájuk. Mi a célja ennek a küldetésnek? Hogy őt megölessék?

Kinézett a korláton át a feneketlen mélységbe, és távoli madárkiáltást hallott, olyan hangot, amelyet nem ismert. Vajon milyen madár lehet? És milyen egzotikus állatok ólálkodnak még a másik oldalon?

Igazából azonban nem az állatok aggasztották, nem is a karóra tűzött fejek, hanem mindenekelőtt ennek a helynek a légköre. Nem tudta megmondani, hogy a köd teszi-e, az üvöltő szél, a végtelen égbolt, vagy az alkonyfény, de volt itt valami valószerűtlen, amit nagyon jól érzékelt. Ami bekebelezte. Hatalmas, bűvös energia pulzált körülöttük. Vajon a Kard erőterét érzi? Vagy egy másik ősi hatalmat? Úgy rémlett, nem csupán egy szakadékon halad keresztül, de egy másik létsíkra lép át.

Alig bírta elhinni, hogy életében először a Szakadék másik oldalán fogja tölteni az éjszakát, teljes kiszolgáltatottságban.

Tizenhatodik Fejezet

Miközben a nap fénye halványodni kezdett az égen – a sötétskarlát keveredett a kékkel, amely elborította a mindenséget – Thor, Reece, O’Connor és Elden az ösvényen haladtak, amely a Vadon erdejébe vezetett. Thor még sosem volt ilyen ideges. Most már csak négyen voltak, Erec hátramaradt a táborban és Thor minden torzsalkodásuk ellenére érezte, hogy nagyobb szükségük van egymásra, mint valaha. Erec nélkül magukra voltak utalva. Mielőtt elváltak volna, Erec azt mondta nekik, hogy nem kell aggódniuk, a támaszponton lesz, meghallja a kiáltásukat, és jön, ha kell.

Ettől egy kicsit megnyugodtak.

A fák egyre sűrűbben nőttek. Thor körülnézett ezen az egzotikus helyen, ahol tüskebokrok és furcsa gyümölcsök borították el a talajt. A göcsörtös vén fák ágai csaknem összeértek, alig hagyva helyet, így Thornak gyakran kellett lehajolnia. Levelek helyett meredező tüskék nőttek rajtuk. Helyenként sárga indák csüngtek, és Thor elkövette azt a hibát, hogy félre akarta tolni az egyiket, amelyről kiderült, hogy nem növény, hanem kígyó. Felkiáltott, és még éppen időben ugrott félre.

Azt várta, hogy a többiek kinevetik, de azok riadtan hallgattak. Körülöttük ismeretlen állatok neszeztek, némelyik tompa torokhangon, mások visító fejhangon. Némelyik messziről hallatszott, mások hihetetlenül közel voltak. Túl gyorsan leszállt az este, miközben ők egyre mélyebbre hatoltak be az erdőbe. Thor biztosra vette, hogy bármelyik pillanatban rajtuk üthetnek. Egyre jobban besötétedett, egyre nehezebb volt látnia társai arcát. Olyan görcsösen szorította kardja markolatát, hogy az ujjpercei elfehéredtek, másik kezével a parittyába kapaszkodott. A többiek is a fegyvereiket szorongatták.

Thor kényszerítette magát, hogy erős, magabiztos és bátor legyen, ahogy az egy jó lovagtól elvárható. Ahogy Erec utasította. Jobb szembenézni a halállal, mint örök félelemben élni. Igyekezett fölemelni a fejét, és merészen előretörni. Még gyorsított is, és pár lépéssel megelőzte a többieket. A szíve vadul vert, de úgy érezte, mintha szembenézne a félelmeivel.

– Pontosan miért őrjáratozunk? – kérdezte. Ahogy kimondta, rá is jött, hogy ostoba kérdés. Azt várta, hogy Elden kicsúfolja.

Meglepetésére senki sem szólt. Körülnézett, és meglátta Elden szeme fehérjének villogását. Ezek szerint még nála is job-ban fél. Ez némi önbizalmat adott neki. Ő kisebb és fiatalabb, mégsem enged a félelmének.

– Gondolom, az ellenség miatt – felelte végül Reece.

– Ki az? – kérdezte Thor. – Hogy néz ki?

– Itt mindenféle ellenség van – válaszolta Reece. – Most a Vadonban járunk. Itt vannak vad törzsek, és mindenféle gonosz teremtmény.

– De mi értelme az őrjáratnak? – kérdezte O’Connor. – Mit számít, hogy itt vagyunk? Még ha megölünk is egyet-kettőt, ez talán visszatartja a milliót, ami utánuk jön?

– Nem azért vagyunk itt, hogy irtsuk őket – válaszolta Reece –, hanem azért, hogy képviseljük királyunkat és királyságunkat.

Figyelmeztessük őket, hogy nem célszerű túl közel jönniük a Szakadékhoz.

– Azt hiszem, több értelme lenne kivárni, amíg megpróbálnak átjutni, és akkor elintézni őket – jegyezte meg O’Connor.

– Nem! – tiltakozott Reece. – Jobb, ha még attól is elvesszük a kedvüket, hogy megközelítsenek. Ezért vagyunk őrjáraton. Legalábbis a bátyám ezt mondta.

Thor szíve vadul vert, miközben még mélyebben hatoltak be az erdőbe.

– Milyen messzire kell mennünk? – kérdezte remegő hangon Elden, aki most szólalt meg először.

– Emlékszel, mit mondott Kolk? El kell hoznunk a vörös lobogót, és vissza kell vinnünk – mondta Reece. – Ezzel bizonyítjuk, hogy elég messzire elmentünk az őrjáraton.

– Én sehol nem látok zászlót – felelte O’Connor. – Igazából alig látok valamit. Hogy megyünk vissza?

Senki sem válaszolt. Thornak ugyanez jutott az eszébe. Egyáltalán hogy találnak meg egy zászlót az éjszaka sötétjében? Azon kezdett töprengeni, hogy nem trükk-e az egész? Talán valamiféle gyakorlat, egy újabb idegjáték, amellyel a légió nyaggatja a fiúkat. Ismét eszébe jutottak Erec szavai, hogy milyen sok ellensége van az udvarban, és összeszorult a szíve. Csapdába csalják őket?

Hirtelen vérfagyasztó recsegés-ropogás támadt, azután mozgást látott az ágak között, és valami hatalmas lény rohant át az ösvényen. Kardot rántott, akárcsak a többiek. A levegőt betöltötte a fémen súrlódó fém, a hüvelyből kicsusszanó vasak sziszegése. Álltak, maguk elé tartva kivont kardjukat, és idegesen nézelődtek.

– Mi volt ez? – kiáltott a félelemtől elcsukló hangon Elden.

Az állat ismét keresztezte az útjukat, ahogy az erdő egyik feléből a másikba tartott. Ez alkalommal jól megnézhették.

Thor leeresztette a vállait, amikor felismerte.

– Ez csak egy szarvas! – lélegzett fel. – A legfurább külsejű, amit valaha láttam, de akkor is csak szarvas.

Reece elnevette magát. Vigasztaló hang volt, kicsit túlságosan felnőttes a korához képest. Ahogy Thor meghallotta, rájött, hogy egy leendő király nevetését hallja. Jobban érezte magát a barátja mellett. Ő is fölnevetett. Ennyi ijedtség a semmiért!

– Nem is tudtam, hogy be szoktál rekedni, amikor inadba száll a bátorságod! – gúnyolta Eldent a királyfi, és újból elnevette magát.

– Ha láthatnálak, jól eltángálnálak – válaszolta Elden.

– Én remekül látlak – mondta Reece. – Gyere, próbálkozz!

Elden vadul nézett rá, de nem mert mozdulni. Ehelyett viszszadugta a kardját a hüvelybe, akárcsak a többiek. Thor csodálta Reece-t, amiért így meri pukkasztani Eldent. Egyébként Elden örökké gúnyol másokat, megérdemli, hogy valamennyit viszszakapjon. Bámulta a királyfi rettenthetetlenségét, hiszen Elden kétszer akkora, mint ő.

Végre enyhült benne egy kicsit a feszültség. Megvolt az első találkozás, a jég megtört, valamennyien élnek. Felkacagott, mert örült, hogy él.

– Nevess csak, idegen kölyök! – szólt Elden. – Majd meglátjuk, ki nevet utoljára.

Nem rajtad nevetek, mint Reece, gondolta Thor. Csak megkönnyebbültem, mert élek.

De nem bajlódott azzal, hogy elmagyarázza; tudta, hogy nem mondhat olyat, amivel változtathat Elden gyűlöletén.

– Nézzétek! – kiáltotta O’Connor. – Ott!

Thor hunyorgott, de a sűrűsödő sötétben alig látta, mit mutat O’Connor. Azután felismerte a légió zászlaját az egyik ágon.

Valamennyien futásnak eredtek.

Elden előrerohant, durván félrelökte őket.

– A zászló az enyém! – ordította.

– Én láttam meg elsőnek! – kiáltotta O’Connor.

– De én érek oda elsőnek, és én fogom visszavinni! – bömbölte Elden.

Thor magában mérgelődött. Ezt a minősíthetetlen viselkedést! Eszébe jutott, amit Kolk mondott – aki megszerzi a zászlót, az jutalmat kap –, és megértette, miért loholt Elden. De ez nem mentség: nekik egy csapatnak kell lenniük. Nem az van, hogy ki-ki magának. Elden kimutatta a foga fehérjét. Bezzeg a többiek nem rohannak, nem taszigálják félre egymást. Ettől még jobban utálta a behemótot.

Elden oldalba könyökölte O’Connort, és mire társai felocsúdtak, jó néhány lépéssel megelőzte őket, és lerántotta a zászlót.

Abban a pillanatban egy hatalmas háló bukkant elő a semmiből. Fölemelkedett a földről, a levegőbe röppent, elkapta, és a magasba emelte Eldent, aki úgy lengett ide-oda, a csoporttól alig pár lábnyira, mint egy csapdába esett állat.

– Segítség! Segítség! – bömbölte rémülten.

Valamennyien lelassítottak, ahogy közeledtek hozzá. Reece elnevette magát.

– Na, ki a gyáva? – kiáltotta vidáman.

– Te kis mocsok! – ordította Elden. – Megöllek, ha lejutok innen!

– Csakugyan? – vágott vissza Reece. – És az mikor lesz?

– Engedjetek le! – bőgte Elden, miközben a hálóval együtt forgott. – Parancsolom!

– Ó, tehát te parancsolsz nekünk? – Reece még jobban ne

vetett. Thorra nézett.

– Mit gondolsz? – kérdezte.

– Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozik nekünk – szólalt meg O’Connor. – Különösen Thornak.

– Egyetértek – bólintott Reece. – Megmondom, mi lesz – közölte Eldennel. – Bocsánatot kérsz, méghozzá őszintén, akkor esetleg megfontolom, hogy kivágjalak innen.

– Bocsánatot kérjek? – ismételte elborzadva Elden. – Azt

már nem! Reece Thorhoz fordult.

– Talán itt kellene hagynunk ezt a melákot éjszakára – java

solta. – Kiváló étek lesz a vadaknak. Mit szólsz hozzá? Thor szélesen vigyorgott.

– Szerintem remek ötlet! – lelkesedett O’Connor.

– Várjatok! – süvöltötte Elden.

O’Connor felnyúlt, és kikapta a zászlót a behemót ernyedt ujjai közül.

– Azt hiszem végül is nem te érdemelted ki a zászlót – mond

ta. Azzal otthagyták Eldent.

– Ne! Várjatok! – ordította. – Nem hagyhattok itt! Ezt nem

tehetitek! Azok csak mentek tovább.

– Bocsánat! – Elden zokogni kezdett. – Bocsánatot kérek!

Thor megállt, de Reece és O’Connor tovább ment. Reece végül visszafordult.

– Mit csinálsz? – kérdezte Thortól.

– Nem hagyhatjuk itt – felelte Thor. Bármennyire nem állhatta, helytelennek vélte, hogy itt hagyják.

– Miért? – kérdezte Reece. – Ő kereste magának.

– Ugye tudod, hogy fordított esetben boldogan itt hagyna téged? – csatlakozott O’Connor. – Mit fáj neked a baja?

– Tudom – felelte Thor. – De ez nem jelenti azt, hogy nekünk is úgy kell viselkednünk, mint neki.

Reece csípőre tette a kezét, mélyet sóhajtott, majd közelebb hajolt Thorhoz.

– Különben sem akartam egész éjszakára kint hagyni. Talán csak fél éjszakára. De igazad van, nem bírná ki. Valószínűleg összehugyozná magát és szívrohamot kapna. Te túlságosan jószívű vagy. Ez a probléma – mondta Reece és Thor vállára tette a kezét. – De hát ezért lettél a barátom.

– És az enyém – tette hozzá O’Connor és Thor másik vállára tette a kezét.

Thor odament a hálóhoz, levágta.

Elden hangos puffanással ért földet. Feltápászkodott, ledob

ta magáról a hálót és őrjöngve kaparászott a földön.

– A kardom! – bömbölte. – Hol van?

Thor a földre nézett, de túlságosan sötét volt.

– Bizonyára berepült a fák közé, amikor a háló fölkapott –

mondta.

– Mindenesetre elveszett – jelentette ki Reece. – Azt már sose találod meg.

– Nem értitek! – kiáltotta Elden. – A légió! Egy szabály van! Sose hagyhatod el a fegyveredet! Nem térhetek vissza nélküle! Kirúgnak!

Thor ismét átkutatta a talajt, benézett a fák közé, mindenhova. Nyomát sem látta a kardnak. Reece és O’Connor csak álltak, eszükben sem volt segíteni.

– Sajnálom – mondta Thor. – Nem látom.

Elden tovább keresgélt, végül feladta.

–A te hibád! – bökött rá Thorra. – Te rántottál bele minket ebbe a slamasztikába!

– Én ugyan nem – válaszolta Thor. – Te tetted! Te rohantál a zászlóért. Te löktél félre minket. Senkit nem hibáztathatsz magadon kívül.

– Gyűlöllek! – bömbölte Elden.

Thorhoz ugrott, megmarkolta a zubbonyát, leterítette. Thor nem számított ekkora súlyra. Sikerült félregurulnia, ám Elden is fordult egyet, és a földhöz szegezte. Egyszerűen lerázhatatlanul nagy és erős volt.

Aztán mégis elengedte Thort, és legurult róla. Thor meghallotta, ahogy egy kard kiröppen a hüvelyéből. Ott állt Reece, és Elden torkához nyomta a kardja hegyét.

O’Connor a kezét nyújtotta Thornak, és gyorsan talpra rántotta. Thor a két barátja mellett állva nézett le a földön fekvő Eldenre, aki nem tudott felállni a kardtól.

– Ha még egyszer hozzáérsz a barátomhoz – mondta Reece lassan, halálos komolysággal –, meg foglak ölni.