A királyi lakomaterem küszöbén állt. Előtte két hosszú asztal roskadozott az étkektől, ám emberek nem voltak sehol. Csupán egyvalakit látott a terem túlsó végében: MacGil királyt. A trónján ült, és őt nézte. Nagyon távolinak tűnt.
Thor érezte, hogy oda kell mennie hozzá. Elindult a két asztal között a csarnokba. Ahol elhaladt, mindkét asztalon megromlott az étel, és azonnal belepték a legyek. Légyrajok dongtak a fiú körül, lakomáztak a fekete rothadáson.
Thor szaporázta a lépést. A király most már közelebb volt, alig tízlábnyira. Ekkor bejött egy mellékajtón egy szolga, aki bort hozott egy hatalmas aranyserlegben. Különleges serleg volt, tömör aranyból, körkörösen kirakva rubinokkal és zafírokkal. A fiú látta, hogy a szolga a király háta mögött fehér port szór a serlegbe. Mérget.
A szolga közelebb ment. MacGil két kézzel ragadta meg a serleget.
– Ne! – kiáltotta Thor.
Odaugrott, ki akarta ütni a bort a király kezéből.
De nem volt elég gyors. MacGil mohón kortyolta a bort, amely lefolyt az arcáról a mellére.
MacGil a fiúra nézett, a szeme tágra nyílt. A torkához kapott, fuldokolva oldalra dőlt és leesett a trónjáról a kemény kőpadlóra. Koronája lehullott a fejéről, nagyot koppant a padlón, majd elgurult.
A király mozdulatlanul, nyitott szemmel nyúlt el a padlón. Meghalt.
Estopheles lecsapott és rászállt MacGil fejére. Ott megült, Thorra nézett és vijjogott. A hang olyan éles volt, hogy Thor hátán végigfutott a hideg.
– Ne! – ordította.
A saját kiáltására ébredt.
Verejtékben fürödve felült, levegőért kapkodva nézte, hol van. Még mindig Argon hegyének lejtőjén feküdt. Ez hihetetlen, de itt aludt el. A köd felszállt, és Thor látta, hogy pirkad. A nap vérvörösre festette a horizontot. Mellette Khron nyivákolt, a fiú ölébe ugrott, és megnyalta az arcát.
Zihálva magához szorította Khront, és azon töprengett, hogy ébren volt, vagy álmodott. Hosszú időbe telt, mire elhitte, hogy csupán álom volt. Olyan valódinak érezte.
Vijjogást hallott, meglátta Estophelest. Tőle alig egy lábnyira ült egy sziklán. A fiút nézte, és egyfolytában vijjogott.
Thor hátán végigfutott a hideg. Ugyanezt a vijjogást hallotta álmában, és ebben a pillanatban minden porcikájával érezte, hogy ez az álom üzenet volt.
A királyt meg fogják mérgezni.
Talpra ugrott a hajnalfényben, és rohanni kezdett lefelé a hegyről Királyudvarhelyre. Meg kell keresnie a királyt! Figyelmeztetnie kell! A király talán azt hiszi majd, hogy nincs eszénél, de nincs választása: mindent el kell követnie, hogy megmentse az uralkodó életét.
Végigszáguldott a felvonóhídon a kastély külső kapujához. Szerencséjére a két őr fölismerte, hogy a légióhoz tartozik, és nem tartóztatták fel. Thor és Khron futottak tovább, keresztül a kastélyudvaron, el a szökőkutak mellett, a belső kapuhoz. Ott négy őr állta az útját.
Thor megállt és lihegett.
– Hova, hova, kölyök? – kérdezte egyikük.
– Ezt ti nem értitek! Be kell engednetek! – zihálta. – A ki
rállyal kell beszélnem. Az őrök gyanakodva összenéztek.
– Thorgrin vagyok a légióból. Be kell engednetek.
– Tudom, ki ez – szólt az egyik őr egy másikhoz. – Közü
lünk való. De az őrparancsnok előrelépett.
– Mi dolgod a királlyal? – firtatta.
Thor még mindig levegőért kapkodott.
– Nagyon sürgős dolgom van. Azonnal beszélnem kell vele.
– Nos, bizonyára nem várt téged, mert le vagy maradva. Királyunk nincs itt. Néhány órája elment udvari ügyekben a csapatával. Csak este jönnek vissza a lakomára.
– Lakoma? – Thor szíve nagyot dobbant. Eszébe jutott az álma, és az a hátborzongató érzése támadt, hogy minden megtörténik a valóságban is.
– Igen, lakoma. Ha a légió tagja vagy, te is ott leszel. De most elment, így nem láthatod. Gyere vissza este a többiekkel.
– De át kell adnom neki egy üzenetet – erősködött Thor. – Még a lakoma előtt!
– Átadhatod nekem, ha akarod. De én sem továbbíthatom hamarabb, mint te.
Thor nem kívánt ilyen üzenetet az őrökre bízni; az őrültség lenne. Személyesen kellett átadnia ma este, még a lakoma előtt. Csak azért imádkozott, hogy ne legyen túl késő.
Huszonhetedik Fejezet
Thor hajnalhasadáskor érkezett vissza a légió laktanyájába, szerencsére előbb, semhogy elkezdődött volna a kiképzés. Kifulladva esett be az ajtón Khronnal, belerohanva a fiúkba, akik akkor sorjáztak ki az eligazításra. Lihegve állt, és tanácstalanabb volt, mint valaha. Fogalma sem volt, hogyan csinálja végig a mai kiképzést. Számolni fogja a perceket az esti lakomáig, amikor figyelmeztetheti a királyt. Az előjel csakis arra intheti, hogy neki kell megóvnia a királyt. Az ő vállán nyugszik az ország sorsa.
Nyúzottan kocogott Reece és O’Connor mellett a gyakorlótérre a sorakozáshoz.
– Te meg hol jártál az éjjel? – kérdezte Reece.
Bár tudná, mit feleljen – de hát ő maga sem tudta pontosan, merre járt. Mit mondjon? Hogy elaludt Argon dombján a földön? Ez még neki is értelmetlenségnek tűnt.
– Nem tudom – felelte. Nem tudta, mennyit mondhat el.
– Hogyhogy nem tudod? – kérdezte O’Connor.
– Eltévedtem – felelte Thor.
– El?
– Akkor szerencséd, hogy visszataláltál – jegyezte meg Reece.
– Ha lekésted volna az eligazítást, kidobnak a légióból – tette hozzá Elden, aki ekkor ért oda hozzájuk, és rácsapott lapátkezével Thor vállára. – Örülök, hogy látlak. Tegnap hiányoltunk.
Thort még mindig megdöbbentette, mennyire másképpen bánik vele Elden, amióta odaát jártak a Szakadék másik oldalán.
– Hogy ment a dolog a nővéremmel? – kérdezte halkan
Reece. Thor elvörösödött, nem tudta, mit feleljen.
– Találkoztatok? – faggatta Reece.
– Igen. Jól éreztük magunkat. Csak nagyon sebbel-lobbal kellett távoznunk.
– Nos, ma este ismét láthatod – folytatta Reece, miközben sorba álltak Kolk és a katonák előtt. – Csípd ki magad! Ma este lakomát ad a király.
Thor szíve összeszorult. Eszébe jutott álma, és mintha a sorsát látta volna – meg az erőtlenségét, a saját végzetét, hogy nem tehet mást, csupán szemlélheti az eseményeket.
– CSEND! – ordította Kolk, és a fiúk felé indult. Thor kihúzta magát, akárcsak a többiek. Valamennyien elhallgattak.
Kolk lassan végigment a vonalak előtt, külön-külön mindenkit megnézett.
– Tegnap szórakoztatok. De ma visszatérünk a kiképzéshez.
És ma megtanuljátok az árokásás ősi művészetét. A fiúk egy emberként nyögtek föl.
– CSEND! – bömbölte Kolk.
A fiúk elhallgattak.
– Az árokásás kemény munka – folytatta Kolk. – Ugyanakkor fontos munka. Egy napon királyságunk védelmében ott találhatjátok magatokat a vadonban, ahol senki nem segít majd nektek. Hideg lesz, olyan fagy, hogy nem érzitek a lábujjaitokat az éjszaka sötétjében, bármit megtennétek, hogy megmelegedjetek. Vagy egy csatában találjátok magatokat, ahol fedezékre lesz szükségetek, amely megvéd az ellenség nyilaitól. Millió oka lehet annak, hogy árkot kell ásnotok. Egy árok a legjobb barátotok lehet.
Megköszörülte a torkát.
– Ma addig fogtok ásni, amíg hólyagosra nem törik a tenyeretek, és meg nem akar szakadni a hátatok, és úgy nem fogjátok érezni, hogy már nem bírjátok tovább. Akkor nem is fog olyan rossznak tűnni a csatában.
– UTÁNAM! – harsogta.
A fiúk ismét csalódottan felnyögtek, miközben kettős oszlopba fejlődtek, és Kolk nyomában elindultak a gyakorlótér felé.
– Remek – morgott Elden. – Árokásás. Pontosan így képzeltem a mai napot.
– Rosszabb is lehetne – jegyezte meg O’Connor. – Eshetne is az eső.
Felnéztek az égre. Thor fenyegető felhőket pillantott meg a magasban.
– Meglehet – mondta Reece. – De ne légy vészmadár!
– THOR! – harsogta a parancsnok.
A fiú látta, hogy Kolk fenyegetően mered rá. Futott hozzá, azon töprengve, mit csinálhatott rosszul.
– Igenis, uram.
– A lovagod hívat – mondta kurtán a parancsnok. – Jelentkezz Erecnél a kastélyban. Szerencsés vagy: mára felmentést kapsz a kiképzés alól. Ehelyett a lovagod szolgálatára állsz, ahogy egy jó fegyvernöknek kell. De nem maradsz ki az árokásásból: amikor holnap visszajössz, magadban fogsz ásni. Most pedig indulás! – bömbölte.
Thor látta a többiek irigy pillantását, miközben kiszaladt a gyakorlótérről a kastély irányába. Mit akarhat tőle Erec? Van valami köze a királyhoz?
Átvágott Királyudvarhelyen, majd rákanyarodott egy olyan útra, amelyet még sose használt: ez vezetett az Ezüstlovagok laktanyájához. Az ő kaszárnyájuk sokkal jobb minőségű volt, mint a légiósoké, legalább kétszer akkora, a fedele réz, az utakat frissen kövezték. Thornak, hogy odajusson, át kellett haladnia egy nagy, boltíves kapun, amelyet tíz egynéhány katona őrzött. Ezután az út kiszélesedett, és keresztülszelt egy tágas mezőt, hogy kerítéssel körülvett kőépületek csoportjánál érjen véget, amelyet egy tucat lovag őrzött. Az épületek még a távolból is lenyűgöző hatást keltettek.
Annyira feltűnő volt a mezőn végigfutó fiú, hogy a lovagok már akkor felkészülhettek a fogadására, amikor messze járt tőlük. Előreléptek, keresztbetették lándzsáikat, hogy eltorlaszolják a bejáratot, és mereven bámultak maguk elé, mintha Thor nem létezne.
– Mi dolgod itt? – kérdezte egyikük.
– Szolgálatra jelentkezem – felelte Thor. – Erec fegyvernöke vagyok.
A lovagok gyanakodva összenéztek, ám ekkor előlépett egy újabb lovag, és bólintott. Társai hátraléptek, a lándzsák visszaálltak függőleges helyzetbe, a kapu lassan kinyílt, a hullórostély nyikorogva fölemelkedett. A kapu óriási volt, legalább két láb vastag. Thor úgy látta, hogy ezt a helyet jobban megerősítették, mint a király kastélyát.
– Jobbra a második épület – kiáltotta a lovag. – Az istállóban találod.
Thor átvágott az udvaron a kőépületek előtt, alaposan megnézett mindent. Itt rend volt és tökéletes tisztaság. Az egész helyből sugárzott az erő.
Megtalálta az istállót, amely egyszerűen döbbenetes volt. Előtte sorban, tízesével álltak a leggyönyörűbb és legnagyobb lovak, amelyeket a fiú valaha is látott, többségük ragyogó páncélban. Itt minden hatalmasabb, fenségesebb volt.
Itt valódi lovagokat lehetett látni, ahogy különböző fegyvereket hoznak-visznek, és járkálnak ki-be a kapukon. Forgalmas hely volt. Thor érezte, hogy itt harcosok laknak. Ez a hely nem a kiképzésre volt való, hanem a háborúra, az élet-halál harcra.
Bement egy alacsony árkádon egy kőből készült, sötét folyosóba, hogy megkeresse a lovagot, Sorra maradtak el az istállók, de Erec nem volt sehol.
– Ugye, te Erechez jöttél? – kérdezte egy őr.
Thor bólintott.
– Igen, uram. A fegyvernöke vagyok.
– Elkéstél. Már odakint van, a lovát kantározza. Siess!
Thor végigrohant a folyosón, és kibukkant egy mezőre. Ott állt Erec egy hatalmas, pompás paripa mellett, amely a hóka orrát leszámítva ragyogó fekete volt. A ló felhorkantott, amikor meglátta a fiút, mire Erec megfordult.
– Elnézést uram – lihegte Thor. – Olyan gyorsan jöttem, ahogy csak tudtam. Nem akartam elkésni. – Épp időben jöttél – felelte elnéző mosollyal a lovag. – Thor, ismerkedj meg Lanninnal!
Lannin horkantott, toporgott, mintha csak válaszolna. Thor hozzálépett, és megsimogatta az állat orrát. Lannin halkan felnyihogott.
– Utazáshoz használom. Egy magas rangú lovagnak több lova van, ahogy azt majd megtanulod. Egy a tornára, egy a csatába, és egy a hosszú, magányos utakra. Azzal kerülsz a legszorosabb barátságba. Lannin kedvel téged. Ez jó.
Lannin előrehajolt és a fiú tenyerébe dugta az orrát. Thort lenyűgözte az állat nagyszerűsége, a szemében ragyogó értelem. Az a hátborzongató benyomása támadt, hogy ez a ló mindent ért.
Csak utána kapott észbe, hogy mit mondott Erec.
– Utazást emlegettél, uram? – kérdezte meglepetten.
Erec, aki éppen a lószerszám csatjait húzta szorosabbra, félbeszakította a munkát, és a fegyvernökére nézett.
– Ma van a születésnapom. Betöltöttem a huszonötöt. Ez
különleges nap. Hallottál már a Választás Napjáról? Thor a fejét rázta.
– Nagyon keveset, uram. Csak amit mások mondtak.
– A Gyűrű lovagságának nem szabad elfogynia – kezdte Erec. – Legkésőbb huszonöt éves korunkra feleséget kell választanunk. Ha addig nem választottunk, a továbbiakban a törvény kötelez. Egy évet kapunk, hogy asszonyt találjunk, és vele térjünk haza. Mert ha nem, a király jelöli ki aránkat, mi pedig elveszítjük a választás jogát.
– Így hát a mai napon el kell indulnom háztűznézőbe. Thor egy darabig szólni se bírt.
– Elmész, uram? Egy teljes évre?
A gyomra görcsölni kezdett, és mintha megindult volna alatta a föld. Eddig nem is tudatosodott benne, mennyire kedveli Erecet; bizonyos értelemben olyan volt neki, mint egy apa
– biztosan sokkal inkább az apja volt, mint a vér szerinti.
– De akkor kinek a fegyvernöke leszek? – kérdezte. – És hova mész?
Eszébe jutott, amikor Erec kiállt érte. Az életét is megmentette. Majd megszakadt a szíve, ha arra gondolt, hogy elmegy.
Erec jóízűen felnevetett.
– Melyik kérdésre feleljek először? Ne aggódj! Már kijelöltek neked új lovagot. A visszatértemig az ő fegyvernöke leszel. Kendrick az, a király legidősebb fia.
Thor felvidult. Ugyanúgy kötődött Kendrickhez, mint Erechez, végtére is Kendrick figyelt föl rá, és módolta ki, hogy bekerüljön a légióba.
– Ami az utazást illeti… – folytatta Erec. – …Még nem tudom. Azt tudom, hogy délnek tartok, ahonnan származom, arrafelé keresek feleséget. Ha a Gyűrűn belül nem lelek arát, lehet, hogy átkelek a tengeren, a saját királyságomba, és ott kutatok tovább.
– Neked saját királyságod van, nagyuram? – kérdezte Thor. Most ébredt rá, milyen keveset tud Erecről, a lovag szárma
zásáról. Mindig azt hitte, hogy a Gyűrűn belül született. Erec elmosolyodott.
– Igen, innen messze, a tengeren túl. De az egy másik történet. Messzire kell menni, hosszú az út, fel kell készülnöm. Segíts! Az idő kevés. Folytasd a nyergelést, és fegyverezd föl a lovat!
Thor azt sem tudta, hol áll a feje. Munkához állt, elfutott a csatamének fegyvertárába, és darabonként kihozta Lannin jellegzetes fekete-ezüst vértjét. Először a lánctakarót terítette rá, gondosan eligazgatva az állat hatalmas testén. Ezt követte a vékony, lamellás homlokpáncél.
Lannin nyihogott, úgy tűnt, tetszik neki a dolog. Nemes állat volt, harcos, Thor rögtön látta rajta. Ugyanúgy nem feszélyezte a páncél, mint egy lovagot.
A fiú még berohant Erec aranysarkantyújáért, és miután a lovag felült a lóra, segített felkötni őket a lábára.
– Milyen fegyverekre van szükséged, nagyuram? – kérdezte. Erec lenézett rá. Óriásinak látszott a magas lovon.
– Nehéz előre kitalálni, milyen összecsapásokra készülhetek egy év alatt. De tudnom kell vadászni és védekezni. Így hát természetesen szükségem van a hosszú kardomra. Elviszem a rövid kardot, egy íjat, egy tegez nyilat, egy rövid lándzsát, egy buzogányt, egy tőrt és a pajzsomat. Azt hiszem, ennyi megteszi.
– Igenis, uram – bólintott a fiú. Rohant Erec fegyverállványához, Lannin istállója mellett, és szemlét tartott a több tucatnyi fegyver fölött. Tekintélyes arzenálból kellett választania.
Gondosan összeszedte a szükséges fegyvereket, és egyenként odavitte őket Erecnek, aki a lószerszámra erősített minden darabot.
Erec felhúzta bőrkesztyűjét, távozni készült. Thor nem bírta tovább szó nélkül.
– Nagyuram, úgy érzem, kötelességem elkísérni téged uta-
don – mondta. – Végtére is a fegyvernököd vagyok. Erec megrázta a fejét.
– Ezt az utat egyedül kell megtennem.
– Akkor talán elkísérhetnélek az első keresztútig? – próbálkozott Thor. – Ha délnek tartasz, azokat az utakat jól ismerem. Délről származom.
Erec töprengve nézett rá.
– Úgy vélem, nincs abban semmi rossz, ha elkísérsz az első keresztútig. De az egynapi kemény lovaglás, így hát máris indulnunk kell. Az istálló végében van a fegyvernököm lova. Sötétsárga, vörös sörényű.
Thor visszafutott az istállóba, megkereste a lovat. Ahogy felült rá, Khron kidugta a fejét az ingéből, fölnézett rá, és nyivákolt.
– Semmi baj, Khron – nyugtatta meg Thor.
Előredőlt, oldalba rúgta a lovat, kiugratott az istállóból. Erec épp csak addig várt, amíg utolérte, és máris vágtatni kezdett Lanninnal. Thor követte, ahogy tudta.
Együtt hagyták el Királyudvarhelyet. A kapuőrök félrehúzódtak az útjukból. Sok Ezüstlovag sorakozott fel, hogy elbúcsúztassák társukat, és amikor Erec ellovagolt mellettük, üdvözlésül a magasba emelték az öklüket.
Thor büszkén lovagolt ura mellett. Örült, amiért elkísérheti, még ha csak az első kereszteződésig is.
Olyan sok minden maradt benne, amit el akart mondani Erecnek, olyan sok dolgot szeretett volna megkérdezni tőle, és olyan sok mindent akart megköszönni neki. De nem volt idő, miközben vágtattak déli irányba a királyi úton, a mezőkön át, a folyamatosan változó tájban, a délelőtti napfényben. Egy dombtetőről Thor meglátta a távolban a légiót, amint verejtékezve ássák az árkot. Látta, hogy az egyik megáll, felé fordul, és a levegőbe emeli az öklét. Szeme káprázott a naptól, de biztosra vette, hogy Reece az, aki őt üdvözli, és ő is fölemelte az öklét.
A gondosan kikövezett főút átadta helyét az elhanyagoltabb vidéki utaknak, amelyek keskenyebbek, rázósabbak voltak, és egy idő után kitaposott dűlővé változtak át. A fiú tudta, hogy a köznépnek veszélyes egyedül járnia ezeket az utakat, különösen éjszaka, amikor mindenféle rabló ólálkodik a közelben, de neki nem kellett aggódnia, különösen Erec oldalán. Ha egy rabló állna elébük, inkább az ő életéért kellene aggódni. Persze csak egy bolond tolvaj támadna egy Ezüstlovagot.
Egész nap lovagoltak, alig pihentek. Thor kimerülten szuszogott, és nem győzött ámulni, hogy mekkora életerő szorult Erecbe, mégsem mert szólni, hogy elfáradt, mert félt, hogy gyengének tűnik.
Elhagytak egy nagyobb leágazást, amelyet Thor fölismert. Ha most jobbra kanyarodna, ez az út hazavinné a falujába. Egy pillanatra megrohanta a honvágy, énjének egy része szeretett volna ezen az úton menni, hogy lássa az apját, a faluját. Ugyan mit csinálhat az apja, akinek most magának kell terelgetnie a nyáját? Mennyire volt dühös, amikor Thor nem tért haza? Nem mintha túlzottan érdekelné. Pillanatnyilag csak az ismerős környezet hiányzott. Igazából megkönnyebbült, amikor elmenekült abból a kis faluból, ahova nem is akart visszatérni.
Tovább vágtattak, egyre délebbre, olyan földeken, amelyet Thor még sohasem látott. Hallott már a déli keresztútról, de soha nem volt oka rá, hogy odamenjen. Egyike volt a három legnagyobb keresztútnak, amelyek a Gyűrű déli fertályába vezettek. Jó félnapi lovaglásra voltak Királyudvarhelytől, a nap máris hosszú utat tett meg az égen. Thor izzadt, lihegett, és kezdett aggódni, hogy visszaér-e időben az esti lakomára. Talán hibázott, amikor ilyen messzire kísérte el Erecet?
Megkerültek egy dombtetőt, és Thor végre meglátta a látóhatáron, amire várt: az első útkereszteződés félreismerhetetlen jelét: egy magas, vékony tornyot, amelynek csúcsán a királyi lobogó mutatta a négy égtájat, és Ezüstlovagok őrködtek a mellvéden. Amikor észrevették Erecet, a torony tetején álló lovag megfújta a kürtjét.
Már csak párszáz ölnyire voltak. Erec lépésre lassított. A fiú elszoruló szívvel állapította meg, hogy ezek az utolsó percei a lovag társaságában, akivel ki tudja, mikor találkozik újra. És ki tudja, visszatér-e valaha? Egy év hosszú idő, az alatt bármi történhet. Thor már annak is örült, hogy elkísérhette. Úgy érezte, ezzel teljesítette a kötelességét.
Egymás mellett lovagolva közeledtek a toronyhoz. Addigra ember is, állat is nehezen lélegzett.
– Lehet, hogy sok holdnapig látlak – szólt Erec. – Ha viszszatérek, asszonnyal jövök. Lehet, hogy megváltoznak a dolgok. De akármi történjék, mindig az én fegyvernököm leszel.
Mély lélegzetet vett.
– Most, mikor elhagylak, szeretném, ha megjegyeznél néhány dolgot. A lovag nem az erejére támaszkodik, hanem az értelmére. A vakmerőség önmagában nem tesz lovaggá, csak a bátorság, becsület és a bölcsesség együtt. Mindig arra kell törekedned, hogy tökéletesítsd a szellemedet és a lelkedet. Lovagnak lenni nem tétlenséget jelent, hanem tevékenységet. Minden nap, minden percében azon kell dolgoznod, hogy jobb legyél. Ez idő alatt megtanulod mindenféle fegyver kezelését, és mindenféle harci technika alkalmazását. De közben se felejtsd el: küzdelmünknek van egy másik dimenziója, a mágikus. Keresd föl Argont! Tanuld meg rejtett erőid fejlesztését! Megéreztem benned ezeket az erőket. Hatalmas képességeid vannak. Nincs ebben semmi szégyellni való. Megértettél?
– Igenis, nagyuram – felelte Thor, akit mélységes hálával töltött el ennyi bölcsesség és megértés.
– Nem ok nélkül lettem a patrónusod. Nem olyan vagy, mint a többiek. Fényesebb sors vár rád. Talán még az enyémnél is fényesebb. De még nem érted el, és ne hidd azt, hogy ingyen kaptad. Dolgoznod kell rajta. Ahhoz, hogy nagy harcos legyél, nem elég, ha nem ismered a félelmet, és gyakorlott fegyverforgató leszel. Harcos szellemre is szükséged van. Ezt sose felejtsd
el. Az életedet is fel kell tudnod áldozni másokért. A legnagyobb lovag nem gazdagságot, megbecsülést, hírnevet vagy dicsőséget keres. A legnagyobb lovag célja mindennél nehezebb: magából akar jobb embert faragni. Minden nap arra kell törekedned, hogy jobb ember légy. Nemcsak másoknál, de magadnál is jobbnak kell lenned. Tekintsd hivatásodnak a gyengébbek védelmét! Oltalmaznod kell azokat, akik maguktól nem képesek erre! Ez nem a gondtalanok útja. Ez a hősök útja.
Thor zúgó fejjel hallgatta ezeket a szavakat. Olyan mérhetetlen hála töltötte el, hogy nem tudta, mit is felelhetne. Érezte, hogy sok holdnapba kerül, mire az üzenet minden szava leülepedik benne.
Elérték az első keresztút kapuját, ahonnan több Ezüstlovag sereglett ki Erec üdvözlésére. Széles mosollyal lovagoltak eléjük, és amikor leszálltak a lóról, szívélyesen hátba vágták, régi barátok szokása szerint.
Thor is leugrott, megfogta Lannin gyeplőjét és a kapuőrhöz vezette, hogy etesse meg és csutakolja le. Azután csak állt, és várta, hogy Erec ránézzen.
Nagyon sok mindent szeretett volna mondani a végső búcsúnál. Szeretett volna hálálkodni. Mindent el akart mesélni. Az előjelről. Az álmáról. A királlyal kapcsolatos félelmeiről. Arra gondolt, hogy Erec megértené.
De nem bírta rávenni magát. Erecet már körülvették a lovagok, és attól félt, hogy a lovag – és a többiek – azt hinnék, megőrült. Így csak állt némán, amikor Erec utoljára megveregette a vállát.
– Védd a királyunkat! – mondta határozottan.
Thor hátán végigfutott a hideg. Erec mintha olvasott volna a gondolataiban.
A lovag bement a többiekkel a kapun. A hullórostély lassan leereszkedett mögöttük.
Erec elment. A fájó szívű Thor alig bírta elhinni. Akár egy egész év is eltelhet, amíg újra láthatja.
Nyeregbe pattant, megmarkolta a szárat és keményen oldalba rúgta a lovat. Már délután volt, és még jó fél napot kell lovagolnia, hogy visszaérjen a lakomára. Egyfolytában a lovag végszavai zúgtak a fejében:
Védd a királyunkat!
Védd a királyunkat!