A Hősök Küldetése

Gwen váratlanul lehajolt, és a fiú szájára szorította a magáét, amely még annál is puhább volt, mint amilyennek Thor képzelte. Amikor ajkuk találkozott, a fiú először érezte úgy, hogy igazán él.

Lehunyták a szemüket, és nem mozdultak. Thor nem tudta, milyen sokáig simult egymásra az ajkuk, szerette volna, ha megáll az idő.

Végül a lány lassan fölemelte a fejét és még mindig mosolyogva, lassan kinyitotta a szemét, de továbbra sem mozdult. Hosszú ideig feküdtek így, egymás szemébe nézve.

– Honnan jöttél? – kérdezte a lány halkan, mosolyogva. A fiú visszamosolygott rá. Nem tudta, mit válaszoljon.

– Én csak egy átlagos fiú vagyok – mondta.

A lány mosolyogva rázta a fejét.

– Ez nem igaz. Érzem. Gyanítom, hogy ennél sokkal, de sokkal több vagy.

Előrehajolt, ismét megcsókolta, és ez alkalommal még tovább forrt össze az ajkuk. Ujjaikat belefúrták egymás hajába. Ám Thor közben sem állíthatta le lázasan örvénylő gondolatait.

Máris azon töprengett, hogy mi lesz ennek a vége. Lehetséges, hogy együtt maradjanak, amikor ilyen erők akarják elválasztani őket? Valóban lehet egy pár belőlük?

Nem volt ennél nagyobb vágya. Gwendolyn társasága még a légiónál is jobban vonzotta.

Javában töprengett, amikor váratlan surrogás hallatszott a fűből. Összerezzentek, a zaj felé fordultak. Tőlük párlépésnyire Khron nagyot ugrott a fűben. Megint hallatszott az a surrogás. Khron nyivákolt, azután morgott. Azután valami sziszegett. Végül csend lett.

Gwen legurult Thorról. Felültek, figyeltek. Thor felpattant, hogy megvédje Gwent. Mi lehet ez? Mérföldekre nincs egy lélek. Ám innen párlábnyira akkor is kell lennie valakinek – vagy valaminek – a magas fűben.

Előbújt Khron. Apró, tűhegyes fogai közül hatalmas, fehér kígyó lógott ernyedten. Legalább tíz láb hosszú volt, a bőre szemkápráztatóan fehér, a törzse olyan vastag, mint egy nagyobb faág.

Thor abban a pillanatban megértette, hogy Khron az életüket mentette meg a gyilkos hüllő támadásától. Szíve túlcsordult a hálától a párduckölyök iránt.

Gwen lélegzete elakadt.

– Fehérhátú kígyó! – mondta. – A legveszedelmesebb csú

szómászó az egész országban! Thor félelemmel vegyes bámulattal nézte a kígyót.

– Én azt hittem, hogy ez a kígyó nem is létezik! Azt hittem, csak mese!

– Nagyon ritka – válaszolta Gwen. – Egész életemben csak egyet láttam. Azon a napon, amikor nagyapámat megölték. Rossz előjel.

A fiúra nézett.

– Azt jelenti, hogy közel a halál. Olyasvalakié, aki nagyon közel áll hozzánk.

Thor hátán végigfutott a hideg. A nyárhoz képest váratlanul hűvös szellő borzolta végig a virágos rétet, és a fiú feltétlen bizonyossággal tudta, hogy a lánynak igaza van.

Huszonötödik Fejezet

Gwendolyn magányosan vágott át a kastélyon a csigalépcsőig, amelyen felhágott a magasba. Gondolatai Thor körül jártak. Meg a sétájuk körül. A csókjuk körül. Végül a kígyó körül.

Ellentmondásos érzések között vívódott. Egyrészt ujjongott, hogy a fiúval lehetett, másrészt rettegett attól a kígyótól, a halál előhírnökétől. Nem tudta, kire jelent halált, mégsem bírta kiverni a fejéből. Attól félt, hogy valamelyik családtagot fenyegeti. Talán valamelyik bátyját? Godfreyt? Kendricket? Vagy az anyjukat? Vagy – ez gondolatnak is iszonyú volt – az apjukat?

Az a kígyó sötét árnyat vetett gyönyörű napjukra, és miután elromlott a hangulatuk, nem tudtak többé felvidulni. Együtt indultak vissza az udvarba, azelőtt váltak szét, hogy kiértek volna az erdőből, nehogy meglássák őket együtt. Gwen főleg az anyjától tartott. De ilyen könnyen nem mondott le a fiúról. Majd kitalálja, hogyan küzdjön meg az anyjával. Csak idő kell neki, hogy kidolgozza a megfelelő stratégiát.

Fájt elválni Thortól, a búcsú nem úgy alakult, ahogy akarta. Meg szerette volna kérdezni a fiútól, találkozhatnak-e ismét, mert akkor megbeszélhettek volna egy újabb napot. De annyira megzavarta és felzaklatta a kígyó, hogy erről megfeledkezett. Most aggódott, hogy a fiú talán azt gondolja, nem is szereti eléggé.

Az udvarnál a szolgák azzal az üzenettel várták, hogy az apja hívatja. Ezért kapaszkodott most fölfelé a lépcsőn. A szíve erősen vert, míg azon töprengett, mit akarhat az apja. Talán meglátták Thorral? Más oka nem lehet annak, hogy az apja ilyen sürgősen akarja látni. Ő is el akarja tiltani a fiútól? Nehezen elképzelhető. Az apja mindig mellette állt.

Alig kapott levegőt, mire felért a lépcső tetejére. Végigsietett a folyosón, el a testőrök mellett, akik vigyázzállásba merevedtek, amikor meglátták, majd benyitott az apja szobájába. A szobában várakozó két szolga meghajolt.

– Hagyjatok magunkra! – parancsolta a király. A szolgák meghajoltak és kisiettek, visszhangos döndüléssel csukva be maguk mögött az ajtót.

A szélesen mosolygó MacGil megkerülte az íróasztalát, és odajött a termen át Gwenhez. A lány jobban érezte magát, mint mindig, ha láthatta az apját, és megkönnyebbült, mert a király arcán nyoma sem volt haragnak.

– Drága Gwendolynom! – mondta MacGil.

Kitárta a karját, és megölelgette a lányát. Gwendolyn viszonozta az ölelést. Utána az apja odavezette két öblös karosszékhez a kandalló előtt, amelyben ropogott a tűz. A hatalmas farkaskutyák, amelyet Gwen a gyerekkora óta ismert, félrekullogtak az útjukból. Ketten azonban követték a lányt, és a térdére hajtották a fejüket. Gwen örült nekik: nyári naphoz képest szokatlanul hideg volt.

Az apja a kandalló felé hajolt, és belebámult a lobogó tűz lángjaiba.

– Tudod, miért hívattalak? – kérdezte.

A lány fürkészőn nézett rá, de semmit sem olvashatott ki az arcából.

– Nem, apám.

MacGil elcsodálkozott.

– A múltkori beszélgetés miatt. Amelyen a testvéreid is részt vettek. Az öröklés miatt. Erről szeretnék beszélni veled.

Gwendolyn szíve szárnyra kelt a megkönnyebbüléstől. Nem Thorról van szó. Politika a téma. Ostoba politika, ami a legkisebb mértékben sem érdekli. Fellélegzett.

– Látom, megnyugodtál – mondta a király. – Hát mit hittél, miről fogunk beszélni?

Az apja túlságosan jó megfigyelő; mindig is az volt. Egyike annak a néhány embernek, akik előtt nyitott könyv az arca. Óvatosnak kell lennie.

– Semmit, apám – vágta rá.

MacGil ismét elmosolyodott.

– Akkor mondd el a véleményed. Mit gondolsz a választásomról? – kérdezte.

– Milyen választásodról?

– Hogy kit választottam trónörökösnek!

– Vagyis rólam van szó? – kérdezte Gwendolyn.

– Ki másról? – nevetett a király.

A lány elvörösödött.

– Apám, az a legkevesebb, ha azt mondom, hogy meglepődtem. Nem én vagyok az elsőszülött. És nő vagyok. Semmit sem értek a politikához. És nem is érdekel, mint ahogy az uralkodás sem. Nincs politikai becsvágyam. Nem tudom, miért engem választottál.

– Pontosan ezért – felelte halálos komolysággal a király. – Mert nem vágysz a trónra. Nem akarod a királyságot. És egy cseppet sem értesz a politikához.

Mély lélegzetet vett.

– Viszont jó emberismerő vagy. És nagyon jó megfigyelő. Ebben rám ütsz. Anyád fürge eszét örökölted, viszont abban rám hasonlítasz, hogy ügyesen bánsz az emberekkel. Tudod, hogyan ítéld meg őket, és átlátsz rajtuk. És egy uralkodónak éppen erre van szüksége. Ismernie kell az emberi természetet. Ennél nem kell több. Minden más csak sallang. Tudnod kell, kivel állsz szemben. Meg kell értened őket. Bízz az ösztöneidben! Légy jó hozzájuk! Ennyi.

– Bizonyosan több kell egy királyság kormányzásához – vitatkozott a lány.

– Igazából nem – felelte az apja. – Minden más ebből jön. A döntések is.

– De apám, megfeledkezel róla, hogy egyrészt én nem akarok uralkodni, másrészt nem fogsz meghalni. Ez az egész egy ostoba hagyomány, amellyel az őseid ünnepelték az esküvőt. Minek ragaszkodni hozzá? Én inkább nem beszélnék róla, és nem foglalkoznék vele. Remélem, sose jön el az a nap, amikor látlak elmenni, így ennek az egésznek nincs jelentősége.

A király megköszörülte a torkát, komolyan nézett rá.

– Beszéltem Argonnal, aki sötétnek látja a jövőmet. Magam is éreztem. Fel kell készülnöm – mondta.

– Argon bolond. Boszorkánymester. A fele sem válik be annak, amit jövendöl. Ne törődj vele! Ne dőlj be ostoba előjeleinek! Egészséges vagy. Örökké fogsz élni.

De a király lassan csóválta a fejét, és Gwen látta a szomorúságot az arcán, amitől még jobban megfájdult a szíve.

– Gwendolyn lányom, szeretlek. Szükség van rá, hogy felkészülj. Azt akarom, hogy te legyél a Gyűrű következő uralkodója. Komolyan mondom. Ez nem kérés. Ez parancs!

Olyan komoran, sötéten nézett a lányára, ami megrémítette Gwent. Még sose látta ilyennek az apja arcát.

Azt hitte, megszakadt a szíve. Elmorzsolt egy könnycseppet.

– Sajnálom, hogy elszomorítottalak! – mondta MacGil.

– Akkor ne beszélj így! – sírta el magát Gwen. – Nem akarom, hogy meghalj!

– Sajnálom, de nem tehetem. Választ várok tőled.

– Nem akarlak megbántani, apám.

– Akkor mondj igent!

– De hogyan uralkodhatnék? – könyörgött a lány.

– Nem olyan nehéz, mint gondolod. Lesznek tanácsadóid. Az első szabály, hogy egyikükben se bízz meg. Csakis magadban. Ezt meg tudod tenni. A tudatlanság, a naivság, ez a te erősséged. Igazi döntéseket fogsz hozni. Ígérd meg! – követelte.

Gwen az apja szemébe nézett, és látta, hogy mennyire fontos ez neki. Szerette volna lezárni a témát, ha másért nem, hát azért, hogy eloszlassa a király borúlátását, és felvidítsa.

– Jó, megígérem – mondta sietve. – Most jobban érzed ma-gad?

A király hátradőlt, és Gwen láthatta rajta, mennyire megkönnyebbült.

– Igen – felelte MacGil. – Köszönöm.

– Jó, akkor beszélhetünk másról? Olyasmikről, amik tényleg megtörténhetnek? – kérdezte a lány.

Az apja hátradőlt, és úgy kezdett hahotázni, mint akinek egy kőszikla esett le a szívéről.

– Ezért szeretlek – mondta. – Mindig olyan boldog vagy.

Mindig meg tudsz nevettetni. Fürkészőn nézte a lányát. Gwen érezte, hogy valamit keres.

– Még a szokottnál is boldogabbnak látszol – mondta a király. – Fiú van a képben?

Gwen elvörösödött. Fölállt, az ablakhoz ment, elfordult MacGiltől.

– Sajnálom apám, de ez magánügy.

– Nem magánügy, ha uralkodni fogsz a királyságomban – válaszolta az apja. – De nem fogok tolakodni. Mindazonáltal anyád beszélni akar veled, és gondolom, ő nem lesz ilyen elnéző. Én annyiban hagyom a dolgot. De készülj fel mindenre.

A lány elszoruló szívvel nézett ki az ablakon. Gyűlölte ezt a helyet. Bárhol másutt inkább lett volna, mint itt: egy egyszerű faluban, egy egyszerű tanyán, ahol egyszerű életet élhet Thorral. Messze innen, messze minden erőtől, amelyek irányítani akarják.

Szelíden megfogták a vállát. Apja odajött hozzá, és lemosolygott rá.

– Anyád félelmetes tud lenni, de akármiként döntsön, tudnod kell, hogy én melletted állok. Szerelemben mindenkinek jár a szabad választás.

Gwen átölelte az apját. Ebben a pillanatban jobban szerette mindenki másnál. Igyekezett kiverni a fejéből a kígyó baljós előjelét, és minden erejével azért imádkozott, hogy ne az apját fenyegesse.

Folyosók útvesztőjében, színes üvegű ablakok sora mellett igyekezett az anyja lakosztályához. Utálta, hogy így maga elé citálja. Utálatos ez a dirigálós modora. Sok tekintetben valójában az anyja uralkodott a királyságban. Nem egy dologban erősebb volt az apjánál: keményebben megvetette a lábát, kevéssé volt hajlandó hátrálni. Az alattvalók ezt persze nem tudták: MacGil mindig erősnek, bölcsnek mutatkozott.

De amikor visszatért a kastélyba, a zárt ajtók mögött az asszonytól kért tanácsot. Ő volt az okosabb. A hidegebb fejű. A számítóbb. A keményebb. A vakmerőbb. Ő volt a szikla. És vaskézzel irányította a nagy családot. Ha valamit akart, különösen, ha eldöntötte róla, hogy az jó a családnak, akkor keresztülvitte az akaratát.

Most Gwent fenyegette ez a vasakarat. Máris gyűjtötte az erőt az összecsapáshoz. Sejtette, hogy az ő érzelmi életéhez lesz valami köze, és félt, hogy valaki meglátta Thorral. De elhatározta, hogy nem hátrál. Kerüljön akármibe. Ha kell, elmegy innen. És ha az anyja a pincebörtönbe csukatja, arra is fütyül.

Amikor odaért az anyja lakosztályához, a szolgák kitárták a hatalmas tölgyfaajtót, félrehúzódtak, és amikor a hercegnő bement, becsukták mögötte az ajtót.

Ez a szoba jóval kisebb és sokkal bensőségesebb volt az apjáénál: nagy szőnyegek, a kandallóban lobogó tűz mellett apró teáskészlet meg egy sakktábla, mellettük sárga bársonnyal kárpitozott, kecses székek. Az anyja az egyik széken ült, háttal Gwennek, holott várta a lányát. A tüzet bámulta, a teáját kortyolgatta, és lépett a táblán. Mögötte két komorna állt, az egyik a haját fésülte, a másik a ruhája zsinórjait húzta meg.

– Gyere be, gyermekem! – mondta szigorúan.

Gwen utálta, amikor az anyja ezt csinálta – a szolgák előtt adta a királynét. Szerette volna, ha elküldi őket, ahogy az apja tette, amikor vele beszélt. Ez a legkevesebb, amit a jólneveltség és a magánszféra tisztelete megkövetel. Ám anyja sosem tette meg. Gwen arra következtetett, hogy ez hatalmi játék: anyja azért tartja bent a szolgálókat, hogy ezzel is idegesítse a lányát.

Nem tehetett mást, keresztülment a szobán, és leült az egyik bársonyszékbe, szemközt az anyjával, túl közel a tűzhöz. Ez is a hatalmi játék része volt; anyja gondoskodott róla, hogy a társaságában levő embernek túlságosan melege legyen, és ez zavarja őket.

A királyné nem nézett föl: a sakktáblát bámulta, és arrébb tette az egyik elefántcsont figurát az útvesztőben.

– Te jössz – mondta.

Gwen a táblára nézett, és meglepődött, hogy az anyja még mindig ennél a játéknál tart. Ő annak idején a sötét bábukat választotta, de már hetek óta nem nyúltak a táblához. Az anyja kiválóan sakkozott, ám Gwen még nála is jobb volt. Az anyja gyűlölt veszíteni, nyilvánvalóan jó ideig elemezhette az állást, hogy rájöjjön a legjobb lépésre, és most, hogy Gwen itt volt, lépett.

A lánynak, az anyjától eltérően nem kellett tanulmányoznia a táblát. Csak ránézett, és máris látta, mivel lépjen. Megfogta az egyik sötét figurát, és végigfutott vele a táblán. Ezzel az anyja egy lépésre került a vereségtől.

Az anyja kifejezéstelen arccal nézte a játszmát, csak a szemöldöke rándult meg, amiből Gwen tudta, hogy megriadt. Gwen az okosabb, de az anyja ezt sosem lesz hajlandó elfogadni.

A királyné a torkát köszörülte, a táblát tanulmányozta, és továbbra sem volt hajlandó a lányára nézni.

– Tudok a kis kalandodról azzal a parasztfiúval – mondta megvetően. – Szóval dacolsz velem. – Feltekintett. – Miért?

Gwen mély lélegzetet vett. Görcsbe rándult a gyomra, miközben a legjobb válaszon törte a fejét. Nem fog engedni. Ez alkalommal nem.

– A magánügyeim nem tartoznak rád – felelte.

– Csakugyan? Nagyon is rám tartoznak. A magánügyeid hatással vannak a királyságra. A családod sorsára. A Gyűrűre.

A magánügyeid elválaszthatatlanok a politikától, bármennyire igyekszel erről megfeledkezni. Nem vagy közrendű. A te világodban semmi sem lehet magánügy. Előttem pedig nem lehet titkod.

Gyűlöletesen hideg és rideg volt a hangja. Gwen pedig kénytelen volt ott ülni, és kivárni, amíg befejezi. Csapdában érezte magát.

Az anyja ismét megköszörülte a torkát.

– Mivel nem vagy hajlandó szót fogadni, döntöttem rólad. Többé nem találkozhatsz azzal a fiúval. Ha mégis megteszed, kizáratom a légióból, és visszazavartatom Királyudvarhelyről a falujába. Utána börtönbe záratom a családjával együtt. Kegyvesztett lesz, te pedig nem hallasz róla soha többé.

Gwenre nézett, alsó ajka reszketett a haragtól.

– Megértettél?

Gwen levegőért kapott. Először tudatosodott benne, milyen gonosz tud lenni az anyja, és kimondhatatlanul gyűlölte érte. Ugyanakkor látta a komornák ideges pillogását. Megalázó volt.

Mielőtt válaszolhatott volna, az anyja folytatta.

– Valamint annak érdekében, hogy a jövőben ne viselkedhess ilyen illetlenül, megtettem a lépéseket egy ésszerű házasság felé. Hozzámész Altonhoz a jövő hónap első napján. Máris kezdheted az előkészületeket az esküvőre. Egy férjezett nő életére. Ennyit akartam közölni – mondta elutasítóan, és úgy fordult vissza a táblához, mintha a legelcsépeltebb témáról beszélgettek volna.

Gwen felbőszült. Visítani szeretett volna.

– Hogy merészelsz?! – vágott vissza indulatosan. – Azt hiszed, bábu vagyok, amelyet madzagon rángathatsz? Tényleg azt képzeled, hogy ahhoz megyek, akihez parancsolod?

– Nem képzelem – felelte az anyja. – Tudom. A lányom vagy, engedelmeskedned kell. És ahhoz mész hozzá, akit én mondok.

– Nem fogok! – ordította Gwen. – Nem kényszeríthetsz! Apa azt mondta, hogy nem teheted!

– Ebben a királyságban minden szülőnek joga van dönteni a gyerekei házasságáról, és ez különösen érvényes a királyra és a királynéra. Apád csak pózol, de te éppolyan jól tudod, mint én, hogy mindig meghajlik előttem. Megvannak a módszereim.

Fenyegetően nézett a lányra.

– Vagyis azt teszed, amit mondok. Férjhez fogsz menni. Semmi sem akadályozhatja meg. Készülj!

– Nem készülök! – válaszolta Gwen. – Soha! És ha folytatod

ezt a témát, soha többé nem állok szóba veled! Az anyja fagyos, rút mosollyal nézett föl rá.

– Nem érdekel, szólsz-e hozzám. Én az anyád vagyok, nem a barátnőd. És én vagyok a királyné. Lehet, hogy ez az utolsó beszélgetésünk. Nem számít. Végül úgyis azt teszed, amit mondok. És majd figyelni foglak, amint éled azt az életet, amelyet én jelöltem ki neked.

Visszafordult a táblához.

– Távozhatsz – mondta és intett neki, mint egy cselédnek.

Gwen nem bírta tovább. Három lépéssel ott termett az anyja sakktáblájánál, két kézre fogta és földhöz csapta. Az elefántcsont figurák és a nagy elefántcsont tábla ripityára tört.

Az anyja döbbenten ugrott hátra.

– Gyűlöllek! – sziszegte Gwen.

Rákvörösen kiviharzott a szobából, félrelökve a szolgálókat. Saját akaratából akart távozni, hogy soha többé ne lássa az anyja arcát.

Huszonhatodik Fejezet

Thor órákon át bolyongott a kanyargós erdei csapásokon, és a találkozásukon töprengett. Nem tudta kiverni a fejéből Gwent. Együttlétük varázslatos volt, meghaladta a várakozásait. Már nem kételkedett a lány érzelmeinek őszinteségében. Tökéletes nap volt – kivéve természetesen azt, ami a végén történt.

Az a fehér kígyó nagyon ritka, és nagyon rosszat jelent. Szerencse, hogy nem marta meg őket; lenézett Khronra, aki a szokott derűs kedvvel, hűségesen ballagott mellette. Mi lett volna, ha a párduc nincs velük, nem öli meg a kígyót, és nem menti meg az életüket? Mostanra holtak lennének? Örökké hálás lesz Khronnak, akiben életre szóló, megbízható társat talált.

Az ómen mégis zavarta; ez a kígyó rendkívül ritka, és nem is él a királyságnak ezen a részén. Messze délen tanyázik a mocsarakban és lápokban. Hogyan juthatott el ilyen messzire? Miért éppen most támadt rájuk? Ez túl titokzatos volt. Kétség nem fér hozzá, hogy ez egy előjel, méghozzá rossz. Gwenhez hasonlóan ő is érezte, hogy halált jelent. De kiét?

Szerette volna kitörölni a képet az agyából, megfeledkezni róla, másra gondolni, de nem volt képes. Egyfolytában gyötörte, nem hagyta békén. Tudta, hogy vissza kellene térnie a laktanyába, de nem bírt. Ma szabadnapjuk volt, így tovább bolyongott az erdei csapásokon, próbálta kiszellőztetni a fejét.

Cáfolhatatlanul érezte, hogy a kígyó valami komoly üzenetet hozott, csak neki, és arra sürgeti, hogy megtegyen valamit.

Tovább rontotta a kedvét, hogy olyan kurtán-furcsán vettek búcsút egymástól. Az erdő szélén váltottak pár szót, és ki-ki ment a maga útján. A lány zaklatottnak tűnt, a fiú szerint a kígyó miatt, bár ebben nem lehetett biztos. Nem beszélt újabb találkozásról. Megváltozott volna Thorról a véleménye? Valamit rosszul csinált?

Ez a gondolat elviselhetetlen volt. Nem tudta, mit kezdjen magával, miközben órákon át csavargott. Beszélnie kell valakivel, aki járatos ezekben a dolgokban, aki képes értelmezni a jeleket és előjeleket.

Megtorpant. Hát persze! Argon! Tökéletes! Ő mindent el tud magyarázni, és megnyugtatja a lelkét.

Körülnézett. A legtávolabbi hegynyereg északi végében állt, ahonnan rálátott az alatta elterülő királyi városra. Egy keresztút közelében volt, azt pedig tudta, hogy Argon egyedül lakik egy kőkunyhóban, a Sziklás Síkság északi peremén. Ha balra kanyarodik, távolabb a várostól, az egyik ösvény éppen oda vezeti. Elindult.

Hosszú az út, minden esélye megvan rá, hogy Argon nem lesz ott, mire Thor megérkezik. Mégis meg kell próbálnia. Nem nyugodhat, amíg nem kap válaszokat.

A léptei rugalmasabbak lettek, kétszer fürgébben haladt a síkság felé. Már délután volt, de ő csak ment. Gyönyörű nyári nap volt, körülötte a mezőket beragyogta a fény. Khron mellette szökdécselt, időnként megállva, hogy rávetődjön egy mókusra, amit aztán diadalmasan cipelt a szájában.

Az ösvény meredekebb, kanyargósabb lett, a mezők átadták helyüket a kietlen szikláknak. Hamarosan az ösvény is elhalványodott. Elmaradtak a fák, hidegebb, szelesebb lett az idő, sziklás, szakadékos a táj. Baljós vidék volt, csupa szikla és por a szemhatárig. Thor úgy érezte, mintha az átokföldjén járna. Az ösvény végképp eltűnt, a fiú kavicsokon, köveken gázolt.

Mellette Khron nyivákolni kezdett. A levegőben volt valami kísérteties, Thor is érezte. Nem szükségszerűen gonosz; csak éppen más. Mint valami súlyos, spirituális köd.

Éppen amikor azon kezdett töprengeni, jó irányba megy-e, magasan egy domboldalban felfedezett egy kis kőkunyhót. Alacsony épület volt, olyan kerek, akár egy gyűrű, és fekete, tömör kőből készült. Nem volt ablaka, csak egyetlen, boltíves ajtaja, de a fiú azon sem látott kopogtatót vagy kilincset. Tényleg itt, ezen a sivár helyen él Argon? Vajon dühös lesz, ha ő hívatlanul beállít?

Kezdte bánni, hogy idejött, de kényszerítette magát, hogy tovább menjen. Ahogy közeledett az ajtóhoz, úgy megsűrűsödött a levegőben az energia, hogy alig bírt lélegezni. A szíve gyorsabban vert az izgalomtól, amikor kinyújtotta az öklét, hogy kopogtasson.

Mielőtt megérintette volna, az ajtó magától kinyílt egy résnyire. Odabent feketeség volt. Thor arra gondolt, hogy talán csak a szél nyitotta ki az ajtót. Olyan sötét volt, hogy nem láthatta, van-e odabent valaki.

Óvatosan meglökte az ajtót, bedugta a fejét:

– Hahó! – kiáltotta.

Szélesebbre tárta az ajtót. Odabent vaksötétség volt, leszámítva némi halvány izzást a kunyhó túlsó végében.

– Hahó! – kiáltotta hangosabban. – Argon!

Mellette Khron nyüszíteni kezdett. Thor most már belátta, hogy rossz ötlet volt idejönni, Argon nincs itthon. Mégis erőt vett magán, és körülnézett. Két lépést tett előre, mire az ajtó döngve bezárult mögötte.

Thor megfordult. Mögötte a túlsó falnál ott állt Argon.

– Elnézést kérek, hogy megzavartalak! – mentegetőzött vadul verő szívvel Thor.

– Hívatlanul jöttél – szólalt meg Argon.

– Bocsáss meg! – felelte Thor. – Nem akartam betörni.

Ahogy a szeme alkalmazkodott a sötétséghez, sok kis gyertyát látott körben, a kőfal tövében. A szobát egyébként egyetlen fénypászma világította meg, amely a tetőn levő kis, kör alakú nyíláson hatolt be. Nyomasztó, kopár, szürreális hely volt.

– Kevesen járnak erre – felelte Argon. – Természetesen te sem lennél itt, ha nem hagyom. Az az ajtó csakis annak nyílik meg, akinek be kell jönnie. Ha nem akar beengedni, sosem nyitod ki, a világ minden erejével sem.

Thor jobban érezte magát, de most azon rágódott, honnan tudta Argon, hogy ő idejön. Csupa rejtély volt ez az ember.

– Volt egy találkozásom, amit nem értek – mondta a fiú. Mindent ki akart tálalni, mert ismerni akarta Argon véleményét. – Volt egy kígyó. Egy fehérhátú. Kis híján megtámadott minket. A párducom, Khron mentett meg.

– Minket? – kérdezte Argon.

Thor elvörösödött, rájött, hogy túl sokat mondott. Nem tudta, mit feleljen.

– Nem voltam egyedül – mondta.

– És ki volt veled?

Thor a nyelvébe harapott, nem tudta, mennyit árulhat el. Végtére is ez az ember közel áll a lány apjához, a királyhoz, és talán tovább adja neki.

– Nem értem, mi köze ennek a kígyóhoz.

– Nagyon sok. Nem gondolkodtál el azon, egyáltalán miért

jött a kígyó? Thor teljesen megzavarodott.

– Nem értem – mondta.

– Nem minden előjel szól neked, amit látsz. Némelyik másnak szól.

Thor a druidát bámulta a halvány fényben, és már kezdte kapiskálni a dolgot. Vajon Gwenre vár valami rossz? És ha így van, ő megakadályozhatja-e?

– Meg tudod változtatni a sorsot? – kérdezte.

Argon lassan átment a szobán.

– Ez az a kérdés, amelyet évszázadok óta felteszünk magunknak – felelte. – Meg lehet változtatni a sorsot? Egyrészről minden el van döntve, le van írva. Másrészről van szabad akaratunk. A döntéseink is meghatározzák a sorsunkat. Lehetetlennek tűnik, hogy ez a kettő – a végzet és a szabad akarat – együtt létezhessen, mégis ez a helyzet. Ahol ez a kettő összeér – ahol a végzet találkozik a szabad akarattal – ott jut szerephez az emberi viselkedés. A végzetet nem mindig lehet megtörni, de néha meghajlítható, vagy éppen megváltoztatható egy hatalmas áldozattal, és a szabad akarat hatalmas erejével. Legtöbbször azonban a végzet az erősebb. Legtöbbször csak szemlélői vagyunk, figyeljük, ahogy működik. Azt hisszük, hogy szerepünk van benne, de ez rendszerint tévedés. Inkább szemlélők vagyunk, nem résztvevők.

– Akkor a világegyetem miért bajlódik előjelekkel, ha sem

mit sem tehetünk? – kérdezte Thor. Argon rámosolygott.

– Fürge eszű kölyök vagy, meg kell hagyni. Főképpen azért mutatkoznak az előjelek, hogy felvértezhessük magunkat. Megmutatják a sorsunkat, hogy legyen időnk elkészülni.

Néha azért kapunk előjelet, hogy cselekedjünk, megváltoztassuk azt, ami eljövendő. De ez fölöttébb ritkán adódik.

– Igaz, hogy a fehérhátú a halál előhírnöke?

Argon figyelmesen nézett rá.

– Az – mondta végül. – Mindig.

Thor szíve hatalmasat dobbant a választól, amely megerősítette félelmeit. Ugyanakkor meg is lepte, hogy Argon nem kertel.

– Ma találkoztam eggyel – mondta – de nem tudom, kinek kell meghalnia. Vagy, ha valamit tenni kell, mit cselekedjek, amivel megakadályozhatom. Szeretném kiverni a fejemből, de nem bírom. Mindig ott a kígyó képe a fejemben. Miért?

Argon hosszú ideig csak nézte, aztán felsóhajtott.

– Mert akárki hal is meg, annak közvetlen hatása lesz rád. Befolyásolja a sorsodat.

Thor egyre izgatottabb lett. Minden válasz újabb kérdéseket vetett föl.

– De ez nem tisztességes! – méltatlankodott. – Tudnom kell,

kit fenyeget a halál, hogy figyelmeztethessem! Argon lassan csóválta a fejét.

– Lehet, hogy nem is neked kell tudnod – válaszolta. – És ha tudod, akkor is lehet, hogy nem tehetsz semmit. A halál megtalálja a célját, még akkor is, ha azt valaki figyelmezteti.

– De akkor miért láttam? – kérdezte feldúltan a fiú. – És miért nem tudom kiverni a fejemből?

Argon odajött hozzá, olyan közel, hogy alig pár ujjnyira voltak egymástól. Szeme ijesztő fénnyel ragyogott a homályos szobában. Thor mintha a napba nézett volna. Alig bírta ki, hogy le ne süsse a szemét. Argon fölemelte a kezét és Thor vállára tette. Olyan volt, akár a jég. A fiút kirázta tőle a hideg.

– Fiatal vagy – mondta lassan Argon. – Még csak tanulsz. Túlságosan a lelkedre veszed a dolgokat. Nagy kiváltság látni a jövőt. Ugyanakkor nagy átok. A legtöbb ember úgy éli meg a sorsát, hogy nincs tudatában. Néha nincs fájdalmasabb annál, mint ha tudod a sorsodat, tudod, mi lesz a jövő. Te még el sem kezdted megérteni az erődet. De meg fogod érteni. Egy napon. Amikor megérted, honnan jöttél.

– Honnan? – kérdezte zavartan Thor.

– Anyád otthonából. Az pedig messze van innen. Túl a Szakadékon, a Vadon végvidékén. Van ott egy vár, mely az égig ér. Magányosan áll egy sziklán és ahhoz, hogy elérd, kanyargós kőlépcsőn kell fölhágni. Bűvös út ez, mintha magába az égbe mennél fel. És a helynek hatalmas ereje van. Onnan származol. Amíg azt a helyet el nem éred, sosem lesz teljes a tudásod. De ha egyszer odaérsz, minden kérdésre választ kapsz.

Thor pislogott, és amikor kinyitotta a szemét, megdöbbenésére kint állt Argon kunyhója előtt. Fogalma sem volt, hogy került oda.

Szél süvöltött a sziklák között. Thor belehunyorgott a szemfájdító napfénybe. Khron nyivákolva állt mellette. Visszament Argon ajtajához és teljes erejéből ráhúzott. De csak a csend válaszolt neki.

– Argon! – ordította.

Csak a szél fütyült.

Megpróbálkozott az ajtóval, még a vállát is nekivetette, de

semmire nem jutott. Hosszú ideig várakozott, fogalma sem volt, meddig. Végül a nap halványodni kezdett. Belátta, hogy ideje távoznia.

Töprengve baktatott lefelé a sziklás lejtőn. Tanácstalanabb volt, mint valaha, de azt az egyet biztosan tudta, hogy halál közeledik, ő pedig nem háríthatja el.

Ahogy kutyagolt ezen az átokföldjén, valami hideget érzett a bokája körül, és látta, hogy sűrű köd gomolyog a talaj fölött, és minden perccel sűrűbb, magasabb lesz. Nem értette. Khron nyüszített.

Igyekezett gyorsabban menni lefelé a hegyről, de pillanatokon belül olyan sűrű lett a köd, hogy alig látott az orráig. Ugyanakkor a tagjai elnehezedtek, és mintegy varázsütésre elsötétült az ég. A fiú egyre jobban kimerült. Egyetlen lépéssel sem bírt tovább menni. Ott, ahol állt, lefeküdt a földre, és összegömbölyödött a sűrű ködben. Próbálta nyitva tartani a szemét, vagy mozogni, de képtelen volt. Pillanatokon belül elaludt.

Magát látta, ahogy letekint egy hegy tetejéről a Gyűrű királyságára. Ott volt előtte Királyudvarhely, a kastély, az erődök, a kertek, a fák, a szemhatárig érő dombság a nyár pompájában. A vidék gyümölcsözött, a föld virágzott, vigalom és muzsika hallatszott.

De ahogy Thor lassan elfordult, hogy mindent lásson, a fű feketedni kezdett. A gyümölcsök lehullottak a fákról. Azután maguk a fák zsugorodtak semmivé. Az összes virág kóróvá aszott, és a fiú rémületére egyik épület a másik után dőlt össze, míg az egész királyságból nem maradt más, csak pusztaság, romok és kövek.

Letekintett, és meglátott egy hatalmas fehérhátút, amely végigkúszott a lábai közé. Tehetetlenül tűrte, hogy a kígyó rácsavarodjon a lábára, aztán a derekára, aztán a karjára. Érezte, ahogy megfojtják, kiszorítják belőle az életet, miközben rátekeredett, és alig párujjnyiról, sziszegve meredt rá, hosszú nyelvével csaknem érintve az ő arcát. Azután szélesre tátotta száját, megmutatva óriás méregfogait, előrehajolt és elnyelte Thor arcát.

Thor felkiáltott, és a király kastélyában találta magát. A kastély kihalt, egyetlen trónszék sem maradt a helyén, a Végzet Kardja érintetlenül hevert a földön. Minden ablak kitört, a kövön halomban állt a színes üvegszilánk. A távolból zene hallatszott. A fiú a hang felé indult, sorra vágott át az üres szobákon, amíg oda nem ért a száz láb magas, óriási, kétszárnyú ajtóhoz, amelyet minden erejét összeszedve kinyitott.