– Dobhattok, de dobhat az ellenség is. Lehet, hogy harminclépésnyire nincs biztonságban – de lehet, hogy ti sem. Meg kell tanulnotok, hogyan védjétek meg magatokat harminclépésnyiről. Megértettétek?

– IGENIS, URAM!

– Ahhoz, hogy megvédjétek magatokat a dobófegyvertől, nem csupán ébernek és fürgének kell lennetek, nem csak ahhoz kell értenetek, hogy lebukjatok, elguruljatok vagy félrehajoljatok, de tudnotok kell védekezni egy nagy pajzzsal is.

Intett, mire egy katona odahozott egy hatalmas, súlyos pajzsot. Thor elhűlt: a pajzsa csaknem kétszer akkora volt, mint ő.

– Van önkéntes jelentkező? – kérdezte Kolk.

A csoport hallgatott és habozott. Thor a pillanat igézetében

gondolkodás nélkül fölemelte a kezét. Kolk bólintott, Thor a parancsnokhoz sietett.

– Jól van – mondta Kolk. – Legalább egy olyan bolond van köztetek, aki önként jelentkezik. Tetszik a bátorságod, fiú. Ostoba döntés. De jó.

Amikor Kolk átadta neki a hatalmas fémpajzsot, Thor már kezdte azt gondolni, hogy valóban ostobaságot művelt. Az karjára öltötte a pajzsot. Hihetetlenül nehéz volt. Alig tudta megemelni.

– Thor, az a feladatod, hogy elfuss a térnek ebből a végéből a másikba. Sértetlenül. Látod ezt az ötven fiút veled szemben? – kérdezte Kolk. – Valamennyien fegyvereket fognak rád hajítani. Igazi fegyvereket. Megértetted? Ha nem védekezel a pajzzsal, meghalhatsz, mielőtt átérnél a túloldalra.

Thor hitetlenül bámult a parancsnokra. A fiúk nagyon elcsöndesedtek.

– Ez nem játék – folytatta Kolk. – Ez nagyon komoly. A csata is az. Ez élet-halál kérdése. Biztos, hogy még mindig meg akarod csinálni?

Thor bólintott, túlságosan félt ahhoz, hogy mást mondjon. Nem változtathatta meg a véleményét, különösen a többiek előtt.

– Jól van.

Kolk intett az egyik segédjének, aki előrelépett, és megfújt egy kürtöt.

– Fuss! – kiáltotta Kolk.

Thor két kézzel maga elé rántotta a pajzsot, és markolta, ahogy bírta. Közben visszhangzó koppanást hallott, olyan erőset, hogy belerázkódott a feje. Ez biztosan egy vaskalapács volt. Nem ütötte át a pajzsot, de összerázta az egész testét. Csaknem elejtette a pajzsot, de kényszerítette magát, hogy szorosabban markolja, és továbbmenjen.

Futni kezdett, olyan gyorsan szedte a lábát, ahogy ezzel a pajzzsal egyáltalán képes volt. Mikor a különböző fegyverek elzúgtak mellette, kényszerítette magát, hogy behúzódjon a pajzs mögé. A pajzson múlt az élete. Futás közben megtanulta, hogyan bújjon el mögötte.

Nyílvessző süvített el mellette, hajszál híján eltalálta. Thor jobban leszegte az állát. Újabb súlyos tárgy csapódott a pajzsnak, és olyan keményen meglökte, hogy néhány lépést hátratántorodott, és a földre rogyott. De ismét feltápászkodott, és tovább futott. Hatalmas erőfeszítéssel, zihálva érkezett meg a pálya túlsó végébe.

– Dobd le! – kiáltotta Kolk.

A verejtékben fürdő Thor ledobta a pajzsot. Mérhetetlenül hálás volt, hogy átért a másik oldalra: nem tudta, képes lett volna-e még egy pillanattal tovább cipelni a pajzsot.

Visszasietett a többiekhez. Sokan csodálattal néztek rá. Nem is értette, hogy bírta túlélni.

– Szép munka! – súgta Reece.

– Még egy önkéntes? – kiáltotta Kolk. A fiúk hallgattak, mint a sír. Miután látták Thort, senki sem akarta megpróbálni.

Thor büszke volt magára. Nem biztos, hogy jelentkezett volna önként, ha tudja, mivel jár ez, de most, hogy túlesett rajta, örült, amiért megtette.

– Jól van, akkor én keresek önkéntest! – bömbölte Kolk. – Te! Saden! – mutatott rá valakire. Előlépett egy rémült arcú, idősebb, vékony fiú.

– Én? – kérdezte elcsukló hangon.

A többiek kinevették.

– Hát persze, hogy te. Ki más? – harsogta Kolk.

– Bocsáss meg, uram, de inkább nem.

Elszörnyedt sóhaj tört fel a légióból.

Kolk pofát vágott, és közelebb ment hozzá.

– Nem azt csinálod, ami jólesik! – morogta. – Azt csinálod, amit mondok!

Saden csak állt, mint a sóbálvány. Látszott, hogy rettenetesen fél.

– Nem kellene itt lennie – suttogta Reece.

Thor ránézett. – Hogyhogy?

– Nemes családból származik, ők dugták be ide. De nem szeret itt lenni. Nem harcos. Kolk is tudja. Azt hiszem, igyekeznek megtörni, hogy elhordja magát.

– Bocsánatodat kérem, uram, de nem bírom megcsinálni – felelte Saden rémülten.

– Dehogynem! – bömbölte Kolk. – És meg is teszed!

Dermedt, feszült hallgatás következett.

Saden a földet nézte, szégyenében leszegve a fejét.

– Bocsáss meg, uram! Adj valami más feladatot és boldogan teljesítem!

Kolk rákvörös lett. Odarohant Sadenhez, és olyan közel ha-jolt hozzá, hogy az arca alig párujjnyira volt a fiútól.

– Adok neked más feladatot, fiam. Nem érdekel a családod. Mostantól futni fogsz. Addig futsz ezen a téren, amíg össze nem esel. És nem jöhetsz vissza, amíg önként el nem vállalod ezt a pajzsot. Megértetted?

Saden bólintott. Úgy festett, mint aki mindjárt elsírja magát.

Odajött egy katona, láncpáncélt húzott Sadenre. Egy másik megtetézte egy második vérttel. Thor nem is értette, hogy bírja el Saden. Ő egy páncélingben is alig tudott futni.

Kolk lendületet vett, fenékbe rúgta Sadent, aki bukdácsolva elindult, és elkezdte hosszú, lassú útját a gyakorlótéren. Thor sajnálta. Figyelte a tántorgását, és önkéntelenül arra gondolta, hogy túléli-e Saden a légiós kiképzést.

Hirtelen kürt harsant. Tucatnyi Ezüstlovag kíséretében belovagolt egy királyi osztag, hosszú lándzsával, tollforgós sisakban. Megálltak a légió előtt.

– A királylány menyegzőjének tiszteletére és a nyári napforduló tiszteletére a király úgy határozott, hogy a mai nap hátralevő része a vadászaté!

Thor mellett üdvrivalgásban törtek ki a fiúk, majd egy emberként futni kezdtek a paripák után, amikor a lovasok elkanyarodtak és keresztülvágtattak a téren.

– Mi az? – kérdezte Thor Reece-től miközben ő is futni kez

dett. Reece fülig érő szájjal mosolygott.

– Váratlan szerencse! – mondta. – Mára vége a kiképzésnek! Megyünk vadászni!

Huszonegyedik Fejezet

Thor a vadászathoz kapott lándzsát markolva loholt az erdei ösvényen a többiekkel – Reece-szel, O’Connorral, Eldennel, és ötven egynéhány légiós társával. Előttük száz Ezüstlovag ügetett könnyű páncélban. Némelyiknél rövid dárda volt, de általában íjat és nyilakat hoztak a vadászatra. Közöttük fegyvernökök és szolgák tucatjai futottak.

Az élen az izgatottan mosolygó MacGil király lovagolt, hatalmasan és büszkén, mint mindig. Mellette a fiai, Kendrick és Gareth. Thor meglepetten látta, hogy Godfrey is ott van. Mellettük tucatnyi apród futott, néhányan hosszú, elefántcsont kürtöket fújtak, mások csaholó kutyákat vezettek, amelyek a pórázukat tépték, hogy lépést tarthassanak a lovakkal. Óriási lármát csaptak. Az erdőben a hatalmas csapat kisebb részekre vált szét, amelyek más-más irányba indultak, Thor nem tudta, melyikhez csatlakozzon.

A közelben ellovagolt Erec. Thor és társai úgy döntöttek, hogy őt követik. Thor a királyfi mellett futott.

– Hova megyünk? – kérdezte lihegve Reece-től.

– Be az erdőbe – felelte Reece. – Az a cél, hogy akkora zsákmányt ejtsünk, ami napokra ellát vadhússal.

– Miért van az egyik Ezüstlovag lovon, mások meg gyalog?

– kérdezte O’Connor.

– A lovasok a könnyebb zsákmányra mennek, szarvasra és madarakra – válaszolta Reece. – Ők az íjaikat használják. A gyalogosok veszedelmesebb dúvadra vadásznak. Például sárgafarkú vaddisznóra.

Thor föllelkesült, ugyanakkor megszeppent az állat említésétől. Még kiskorában látott egy sárgafarkú vaddisznót: rút és veszedelmes lény, amely a legkisebb ingerlésre is kettétépi az embert.

– Az idősebb harcosok inkább nyeregben hajtják a szarvast és a madarakat – tette hozzá Erec és lenézett a fiúkra a lováról.

– A fiatalabbak szívesebben kergetik gyalogszerrel a nagyobb vadakat. Nektek természetesen jobb formában kell lennetek.

– Ezért engedjük meg nektek, hogy ti is vadásszatok! – kiáltotta oda Kolk, aki másokkal együtt a közelükben futott. – Ez is edzés. Az egész vadászatot végigtalpaljátok, és lépést kell tartanotok a lovakkal. Menet közben kisebb csoportokra oszlotok, mindegyik a saját útját fogja járni, hogy elejtse a saját zsákmányát. Keressétek a leggonoszabb állatot, amit csak találtok, és halálig küzdjetek vele! A vadászat ugyanazokat a jó tulajdonságokat követeli meg, mint a katonaság: kitartást, vakmerőséget, és azt, hogy ne hátráljatok meg az ellenség elől, legyen akármilyen vad és nagy. Most pedig indíts! – ordította.

Thor és társai gyorsabban kezdtek futni, hogy utolérjék a lovakat az erdőben. A fiú nem tudta, merre menjen, de úgy vélte, ha közel marad Reece-hez és O’Connorhoz, nem lehet nagy baj.

– Nyilat, gyorsan! – kiáltott Erec.

Thor odaszáguldott Erec lovához, kikapott a nyergen lógó tegezből egy nyílvesszőt, föladta a lovagnak. Erec az idegre helyezte, lassított és célba vett valamit a fák között.

– A kutyákat! – kiáltotta.

Az egyik kísérő elengedett egy ugató kutyát, amely bevágódott a bozótba, ahonnan felszállt egy nagy madár. Erec kilőtte a nyilát.

Tökéletes lövés volt, a szárnyas nyakát találta el, a madár holtan esett a földre. Thort ámulatba ejtette a találat pontossága.

– A madarat! – kiáltott Erec. Thor futott, felkapta a vérző nyakú madarat, amely még me-leg volt, visszaloholt Erechez, és a nyeregre akasztotta.

Thor körül a lovagok ugyanezt csinálták: felverték a bozótból a madarakat, lelőtték őket, majd odahozatták magukhoz a fegyvernökeikkel. Legtöbbjük nyilat használt, de volt, aki lándzsát, mint Kendrick, aki így ejtett el egy szarvast. Tökéletes találat volt, a lándzsa az állat torkába fúródott, és azonnal megölte.

Thor csak ámult, hogy mennyi a vad ebben az erdőben. Azon a zsákmányon, amit eddig elejtettek, napokig elélhet Királyudvarhely.

– Voltál már vadászaton? – kiáltott oda Reece-nek, sikeresen kikerülve egy lovast, aki hajszál híján letaposta. Alig hallották egymás szavát a csaholásban és a kürtölésben, nem is szólva a hahotázó diadalüvöltésekről, amelyek az új és új vadak elejtését kísérték.

A szélesen mosolygó Reece átugrott egy kidőlt fát, azután tovább loholt.

– Sokszor! De csak apám miatt. Tilos vadásznunk egy bizonyos korhatár alatt. Izgalmas, noha kevesen ússzák meg sértetlenül. Nem is egy ember sebesült, vagy halt meg vadkanvadászaton.

– De mindig lóháton vadásztunk – folytatta lihegve. – Mi-előtt a légióba kerültem, sosem engedték meg, hogy gyalog vadásszak, és azt sem, hogy vaddisznóra menjek. Ez az első alkalom!

Az erdő hirtelen megváltozott. Számtalan ösvény húzódott előttük, amelyekből újabb ösvények ágaztak le. Ismét kürtöltek, és a nagy csapat elkezdett kisebb csoportokra oszlani.

Thor ottmaradt Erec közelében, Reece és O’Connor pedig csatlakoztak hozzájuk. Futásnak eredtek egy keskeny csapáson, amely meredeken lejtett. Thor a lándzsáját markolva átugrott egy kis patakot. Hatfős csoportjukban Erec és Kendrick lovon ültek, Thor, Reece, O’Connor és Elden futottak. Thor egyszer hátranézett, és látta, hogy a légió két másik tagja rohan utánuk, tagbaszakadt, szélesen mosolygó fiúk, Thornál pár évvel idősebbek. Hullámos, homokszínű hajuk a szemükbe lógott. Úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás.

– Conval vagyok! – kiáltotta Thornak az egyik.

– Én pedig Conven.

– Testvérek vagyunk – mondta Conval.

– Ikrek! – tette hozzá Conven.

– Remélem nem baj, hogy csatlakoztunk! – folytatta Conval.

Thor már látta őket a légióban, de még egyszer sem beszéltek. Örült, hogy újabb légiósokkal ismerkedhet meg, különösen, ha azok barátságosak.

– Örülünk nektek – felelte.

– Minél többen vagyunk, annál jobb – mondta Reece.

– Azt hallottam, hogy ebben az erdőben különösen hatalmas vadkanok élnek – jegyezte meg Conval.

– Halálosak – folytatta Conven.

Thor az ikrek lándzsáira pillantott, amelyek háromszor hoszszabbak voltak az övénél, és elcsodálkozott. Észrevette, hogy azok meg az ő rövid lándzsáját nézik.

– Az a lándzsa nem lesz elég hosszú – vélte Conval.

– Ezeknek a vadkanoknak hatalmas agyaruk van. Valami hosszabbra van szükséged – mondta Conven.

– Fogd az enyémet! – futott oda Elden, és nyújtotta a lándzsáját.

– Nem vehetem el – tiltakozott Thor. – Akkor te mit használsz?

Elden vállat vont. – Megleszek.

Thort meghatotta ez a nagylelkűség. Milyen döbbenetesen

megváltozott a kapcsolatuk!

– Vedd az enyémet! – parancsolta egy hang. Thor feltekintett. Erec volt az. A nyerge felé intett, amelyen két hosszú lándzsa függött.

Thor hálásan leakasztotta az egyik fegyvert. Súlyosabb volt, és nehezebben lehetett futni vele, de úgy érezte, ezzel jobban meg tudja védeni magát. Alighanem szüksége lesz rá.

Addig futottak, amíg a lélegzés égetni nem kezdte Thor tüdejét, és nem tudta, képes lesz-e tovább menni. Éberen leste, felbukkan-e valamilyen állat. Megnyugtatta, hogy nincs egyedül, és győzhetetlennek érezte magát a hosszú lándzsával. Ugyanakkor nagyon ideges volt. Még sosem vadászott vaddisznóra, és fogalma sem volt, mire számítson.

Egyszer csak kiértek egy tisztásra. Thor örömére Erec és Kendrick megállították lovaikat, amiből arra következtetett, hogy ők is megállhatnak. A fiúk levegő után kapkodtak. Erec és Kendrick leszálltak a lovukról. A paripák fújtattak, egyébként nyugodtak voltak. Csend volt, csak a szél neszezett a lombok között. Semmi sem hallatszott annak a sok száz embernek a hangjából, akik ugyancsak az erdőt járták. Ezek szerint ugyancsak messzire kerülhettek a többiektől.

Thor lihegve kémlelte a tisztást.

– Semmiféle állatot nem láttam – mondta Reece-nek. – Te? A királyfi megrázta a fejét.

– A vaddisznó ravasz fajzat – mondta Erec és közelebb jött.

– Nem mindig mutatkozik. Olykor ő les rád. Lehet, hogy kivárja, amíg figyelmetlen leszel, és akkor támad. Úgyhogy maradjatok éberek!

– Vigyázz! – kiáltotta O’Connor.

Thor hirtelen megfordult. Valamilyen nagy állat robbant ki a tisztásra. Thor összerázkódott, azt hitte, vadkan támadt rájuk. O’Connor üvöltött, Reece elhajította a lándzsáját. Elvétette, az állat felvágódott a magasba. Thor csupán akkor jött rá, hogy csak pulyka volt, amikor a madár eltűnt az erdőben.

Valamennyien kacagtak, a feszültség fölengedett. O’Connor pironkodott, Reece vigasztalóan tette a vállára a kezét.

– Semmi baj, barátom – mondta.

O’Connor szégyenkezve lesütötte a szemét.

– Itt nincs vadkan – jelentette ki Elden. – Rossz utat választottunk. Ezen az ösvényen csak szárnyasok vannak. Üres kézzel megyünk vissza.

– Talán nem is olyan nagy baj – felelte Conval. – Azt hallottam, hogy a vadkanok halálig harcolnak.

Kendrick nyugodtan fürkészte az erdőt, Erec szintúgy. Thor az arcukon látta, hogy éreznek valamit, és a tapasztaltságukból arra következtethetett, hogy ugrásra készen állnak.

– Nos, úgy tűnik, itt ér véget az ösvény – mondta Reece. – Ettől kezdve olyan része következik az erdőnek, amelyben még nem járt emberi láb. Nem találunk vissza.

– De ha visszamegyünk, vége a vadászatunknak – válaszolta O’Connor.

– Mi lenne, ha üres kézzel térnénk vissza? – kérdezte Thor.

– Vadkan nélkül?

– A többiek kinevetnének – felelte Elden.

– Nem fognak – tiltakozott Reece. – Nem mindenki talál vadkant. Igazság szerint a legtöbb ember soha életében nem találkozik vele.

Ahogy szuszogva figyelték a fákat, Thor egyszer csak rájött, hogy túl sok vizet ivott. Az egész vadászat alatt visszatartotta, de mostanra annyira fájt a hólyagja, hogy majd összevizelte magát.

– Bocsánat – mondta és elindult az erdőbe.

– Hova mész? – kérdezte gyanakodva Erec.

– Muszáj könnyítenem magamon. Rögtön jövök.

– Ne menj messzire! – óvta Erec. Thor bűntudatosan iszkolt be a fák közé. Úgy húszlépésnyire talált egy helyet, ahol nem volt szem előtt.

Alighogy könnyített magán, megreccsent egy ág. Erős hang volt, és a fiú tudta – egyszerűen tudta –, hogy nem embertől származik.

Tarkóján felborzolódtak a pihék. Lassan körülnézett. Talán tízlépésnyire egy másik kis tisztás volt, a közepén egy szikla állt. A szikla tövéből érzékelte a mozgást. Apró állat volt, nem tudni, miféle.

Thor egy darabig tétovázott, hogy visszatérjen-e a csoporthoz, vagy megnézze, mi az, majd osonni kezdett a hang irányába. Akármilyen állat volt is az, nem akarta elszalajtani, és ha visszamegy a többiekhez, talán eltűnik, mire ideérnek.

Lépett egyet, és libabőrös lett. Az erdő egyre sűrűbb lett, kevesebb mozgástere maradt. Csak a szorosan álló fákat látta, amelyek közé éles dárdákkal döfött be a nap. Végül kiért a tisztásra. Lazábbra fogta, és csípőmagasságba engedte le a lándzsát. Aztán meglátta, mi van egy napfényfoltban, és viszszahőkölt.

A fűben, a szikla mellett pici párduckölyök izgett-mozgott, és nyivákolva hunyorgott bele a napba. Nemrég születhetett, mert még lábnyi hosszú sem volt. Simán elfért volna a fiú inge alatt.

Thor döbbenten állt. A kölyök hófehér volt, és Thor tudta, hogy a fehér párduc egyike a legritkább állatoknak.

Hirtelen zörögni kezdtek mögötte a bokrok. Megfordult, és látta, hogy fut feléje az egész csapat, élén az aggodalmas képű Reece-szel. Pár perc alatt odaértek hozzá.

– Te meg hova lettél? – kérdezte Reece. – Már azt hittük, meghaltál!

Amikor meglátták a párduckölyköt, mindenkinek elakadt a lélegzete.

– Fontos előjel! – mondta Erec. – Ilyesmi egyszer adódik egy életben. A legritkább állat. Itt hagyták. Nincs, aki vigyázzon rá. Vagyis a tiéd. A te dolgod, hogy fölneveld.

– Az enyém? – kérdezte zavartan Thor.

– Kötelességed – tette hozzá Kendrick. – Te találtad. Illetve inkább azt mondanám, hogy ő talált meg téged. Thor elhűlt. Birkákra ugyan vigyázott, de sose nevelt föl állatot, fogalma sem volt, mit tegyen.

Ugyanakkor máris erősen kötődött az állathoz. A kölyök kinyitotta apró, világoskék szemét és mintha egyenesen őt nézte volna.

Thor érte ment, lehajolt, felnyalábolta. Az állat kinyújtotta a nyakát, és megnyalta az arcát.

– Hogyan kell gondozni egy párduckölyköt? – kérdezte megilletődötten.

– Gondolom, ugyanúgy, ahogy bármilyen más állatot – válaszolta Erec. – Etesd, amikor éhes.

– Nevet kell adnod neki – szólt Kendrick.

A fiú törte a fejét. Rövid időn belül másodszor kellett nevet adnia egy állatnak. Eszébe jutott gyerekkorának egyik meséje egy oroszlánról, amely rettegésben tartott egy falut.

– Khron – mondta.

A többiek helyeslően bólintottak.

– Mint a legendában – jegyezte meg Reece.

– Tetszik – mondta O’Connor

– Khron, az jó név –, bólintott Erec.

Khron a fiúhoz bújt, akiben sohasem tapasztalt gyöngédség ébredt. Akarva-akaratlanul úgy érezte, mintha régóta ismerné a fészkelődő-nyivákoló állatkát.

Váratlanul egy félreismerhetetlen hangot hallott, amelytől megborzongott. Gyorsan az égre nézett.

Estopheles lebegett a magasban. Vijjogva lecsapott, egyenesen Thor fejére célozva, csak az utolsó másodpercben kanyarodott el.

A fiú először arra gondolt, hogy nem azért teszi-e, mert féltékeny a kis párducra. De a következő pillanatban rájött, hogy a sólyma figyelmeztette.

Egy perccel később zaj hallatszott a tisztás másik végéből. Bokrok zörögtek, lábak dobogtak. Nagyon gyorsan történt.

Thornak a figyelmeztetés miatt volt némi előnye; látta, mi közeledik, és még volt ideje félreugorni az irdatlan vadkan elől, amely majdnem eltalálta.

A tisztáson elszabadult a káosz. A vadkan most a többieket támadta, vadul döfködött minden irányba az agyarával. Egy lendülettel sikerült felhasítania O’Connor karját. A fiú ordítva szorongatta a vágást, amelyből vér fröccsent.

Mintha egy bikával kellett volna megküzdeniük, a megfelelő fegyverek nélkül. Elden megpróbálta ledöfni a hosszú lándzsával, de a vadkan csak elfordította a fejét, bekapta a fegyvert hatalmas szájába, és egyetlen mozdulattal kettétörte. Azután megrohamozta Eldent, és oldalba taszajtotta. Eldennek szerencséje volt, hogy nem az agyarak találták el, amelyek felhasították volna a hasát.

A fenevadat nem lehetett megállítani. Vért kívánt, és úgy tűnt, valóan nem akart leállni, amíg meg nem kapja.

A többiek egyesítették erőiket a támadáshoz. Mindenki kardot rántott.

Bekerítették az állatot, de nehéz volt eltalálni, mert a háromlábnyi agyaraktól nem férkőzhettek a közelébe. Körbe-körbefutott a tisztáson, kergette az embereket, akik sorra megtámadták. Erecnek sikerült megvágnia az oldalán, de ez a vadkan mintha acélból lett volna, mert tovább rohant.

Ekkor minden megváltozott. Valami felkeltette Thor figyelmét. Elfordult, benézett az erdőbe. Megesküdött volna, hogy valamivel távolabb fekete, csuklyás köpenyt viselő alak bújik meg a fák között; íj volt a kezében, és egyenesen a tisztásra célzott, méghozzá nem a fenevadra, hanem az emberekre.

Thor először látomásnak hitte. Vagy lehet, hogy megtámadják őket? Itt? Az isten háta mögött? Kicsoda?

Átadta ösztöneinek az irányítást. Megérezte, hogy a többiek vannak veszélyben, ezért feléjük rohant. Látta, amint a fekete alak célba veszi Kendricket.

Rávetette magát Kendrickre, és a földre döntötte. A következő pillanatba nyílvessző süvített el fölöttük, egy hajszállal kerülve el a király fiát.

Thor azonnal visszafordult az erdő felé, kereste a merénylőt, de az addigra eltűnt.

Nem volt ideje ezen rágódni, mert a vadkan továbbra is eszeveszetten rohangált a tisztáson, tőlük alig pár ölnyire, majd váratlanul nekik támadt. Thornak már nem volt érkezése reagálni. Felkészült a becsapódásra, hosszú, éles agyarak döfésére.

Egy perc múltán éles sivítást hallott, és azt látta, hogy Erec felpattan a fenevad hátára, a magasba emeli két kézre fogott kardját, és beledöfi az állat tarkójába. A bestia felröffent, szájából vér lövellt ki. Térdre esett, azután nagy robajjal a földre zuhant, hátán Ereckel, alig párlépésnyire Thortól.

Mindenki csak állt, mint a sóbálvány. Bámulták egymást. Ez meg mi az ördög volt?