Thor igyekezett követni Reece útmutatását, miközben jobbrabalra kanyarodva keresztülvágott a kastélyon, de nem volt könynyű dolga. Túl sok volt a sarok, a forduló, az álcázott mellékajtó, és a hosszú folyosó, amelyek újabb folyosókba torkolltak.

Gondolatban lefuttatta Reece tanácsait, miközben lement egy újabb rövid lépcsőn, befordult egy újabb folyosóba, és végül megállt annál az apró, boltíves ajtónál, amelyről Reece beszélt, és lenyomta a piros kilincset.

Elvakította a nyári napsütés, amikor kilépett az ajtón, de azért örült, hogy kiszabadult a kőrengetegből, friss levegőt szívhat, süttetheti az arcát a nappal. Addig hunyorgott, amíg a szeme alkalmazkodott az erős fényhez, és ekkor meglátta a hatalmas királyi kertet. Tulajdonképpen az egymást követő kertek sorozata volt, formára nyírt sövényekkel, kanyargós ösvényekkel elválasztva. Voltak itt szökőkutak, egzotikus fák, gyümölcsösökben érett a kora nyári termés, és voltak rétek, telis-tele a legváltozatosabb formájú, színű és méretű virágokkal. A fiú lélegzete elállt. Mintha egy festménybe került volna.

Dobogó szívvel körülnézett, Gwendolynt kereste. A hátsó udvarban senki sem járt, nyilván azért, mert ezt a királyi családnak tartották fent, és magas kőfalak vették körül. Mégis tovább nézelődött, noha nem látta a lányt.

Lehet, hogy csak ugratás volt a levél? Alighanem. A lány bizonyára csak tréfát űz belőle, a vidéki suttyóból. Végtére is mi érdekeset találhat benne egy ilyen előkelő dáma?

Ismét elolvasta a levelet, azután szégyenkezve összetekerte. Csak szórakoztak vele. Milyen bolond volt, hogy reménykedett. Ez nagyon fájt neki.

A fejét lehorgasztva vissza akart térni a kastélyba. Már az ajtónál tartott, amikor megszólalt valaki.

– Hát te meg hova mész? – kérdezte vidáman. Olyan volt a hangja, mintha madár csicseregne.

Thor azt hitte, képzelődik. Megfordult, ide-oda nézett, és ekkor már felfedezte a mosolygó lányt, aki az egyik fal árnyékában ült. Királyi eleganciájú öltözéket viselt, fehér szaténból, rózsaszín szegéllyel. Még annál is szebb volt, mint amire a fiú emlékezett.

Ő volt, Gwendolyn, a lány, akinek kék mandulaszeméről, hosszú, vörösesszőke hajáról, szívet melengető mosolyáról az első találkozásuk óta álmodott a fiú. Nagy, rózsaszín-fehér kalapot viselt, védve magát a nap ellen, és alatta úgy ragyogott a szeme, hogy a fiú kis híján hátrafordult, hogy megnézze, nem áll-e mögötte valaki más.

– Izé… – kezdte. – Én… ühm… nem is tudom. Én… izé … éppen befelé indultam. Most is megszeppent a lánytól, pedig nagyon igyekezett ösz

szeszedni és formába önteni a gondolatait. Gwendolyn nevetett. A fiú még sose hallott ilyen szép hangot.

– Miért tennéd? – kérdezte játékosan. – Csak most érkeztél. Thor összezavarodott. A nyelve lebénult.

– Hát… izé… nem találtalak – felelte zavartan.

A lány ismét fölnevetett.

– Nos, itt vagyok. Nem akarsz idejönni és felsegíteni?

Nyújtotta a kezét. Thor odasietett, megfogta. Mintha áramütés érte volna, amikor megérintette a sima, puha, törékeny kezet, amely pontosan beleillett az övébe. A lány felnézett rá, és egy pillanatig a fiúéban felejtette a kezét, mielőtt lassan fölemelkedett volna. Thor imádta ujjainak érintését a tenyerén, és remélte, hogy továbbra is foghatja.

Gwen azonban elhúzta a kezét, és a fiúba karolt, majd elindult a kertben, mutatta az utat a kanyargós ösvényeken. Végigballagtak egy keskeny, macskaköves úton, és hamarosan megérkeztek egy puszpáng labirintushoz, amely megvédte őket a kíváncsi szemektől.

Thor ideges volt. Ő, a közember talán bajba kerül, ha csak így andalog a király lányával. Homlokán kiütött a verejték. Nem tudta, hogy a melegtől van-e, vagy a lány érintésétől.

És azt sem tudta, mit mondjon.

– Jó kis felbolydulást okoztál itt, igaz? – mosolygott rá a lány. Thor hálás volt, amiért megtörte a félszeg csöndet.

Vállat vont. – Elnézést. Nem állt szándékomban.

Gwendolyn elnevette magát. – És miért nem? Talán nem jó

dolog egy kis felbolydulást okozni? Thor megakadt. Erre mit feleljen? Mintha mindig valami helytelen választ adott volna.

– Ez a hely egyébként is olyan fojtogató és unalmas – csevegett a lány. – Jó látni egy új arcot. Az apám észrevehetően megkedvelt téged. A fivérem is.

– Izé… köszönöm – felelte Thor.

Legszívesebben fenékbe rúgta volna magát. Tudta, hogy még valamit kellene mondania, szívesen folytatta is volna. Csak azt nem tudta, mit mondjon.

– Te… – kezdte, kétségbeesetten törve a fejét, hogy a meg

felelő dolgot mondja – …te szeretsz itt lenni? A lány kacagott.

– Hogy szeretek-e? – kérdezte. – Hát, gondolom. Hiszen itt lakok!

Megint nevetett, a fiú pedig elvörösödött. Érezte, hogy leszerepelt. De hát nem lányok között nevelkedett, a faluban sem udvarolt senkinek, akkor meg mit mondjon? Mit kérdezhet tőle? Hova valósi vagy? De hát ezt már tudja. Egyáltalán miért vesződik vele ez a lány? Csak szórakozásból?

– Miért tetszem neked? – kérdezte. A lány rápillantott, és valami különös hangot hallatott.

– Ugyancsak elbizakodott vagy – kuncogott. – Ki mondta, hogy tetszel? – kérdezte széles mosollyal. Nyilvánvalóan mulattatta minden, amit a fiú mondott.

Thor úgy érezte, hogy sikerült még jobban belemászni a lekvárba.

– Bocsánat. Nem akartam ezt mondani. Csak eszembe ju

tott. Úgy értem… izé… tudom, hogy nem tetszem neked. A lány még hangosabban nevetett.

– Meg kell adni, igazán szórakoztató vagy. Lefogadom, sose

udvaroltál, igaz? Thor lesütötte a szemét, és restelkedve megrázta a fejét.

– Gondolom, nővéred sincs? – faggatta tovább Gwen. Thor megint a fejét rázta.

– Három bátyám van – bökte ki. Végre képes volt valami épkézláb dolgot mondani.

– Tényleg? – kérdezte a lány. – És hol vannak? A faludban?

Thor a fejét rázta. – Nem, itt vannak a légióban velem együtt.

– Ez legalább vigasztaló.

Thor csak a fejét csóválta.

– Nem. Nem szeretnek engem. Azt szeretnék, ha nem len nék itt. A lány arcáról először tűnt el a mosoly.

– És miért nem szeretnek? – kérdezte csodálkozva. – A saját testvéreid?

Thor vállat vont. – Azt én is szeretném tudni.

Egy ideig szótlanul sétáltak. A fiú hirtelen megijedt, hogy

elrontotta a kellemes hangulatot.

– Ne aggódj, engem nem zavar. Ez mindig is így volt. Egyébként itt találtam jó barátokat. Jobb barátokat, mint amilyeneket valaha ismertem.

– Az öcsém az? Reece? – kérdezte a lány.

Thor bólintott.

– Reece jó gyerek – mondta a lány. – Ő a kedvencem. Mert négy fivérem van, tudod. Három igazi és egy nem. Apám leg-idősebb fiának más asszony az anyja, úgyhogy a féltestvérem. Ismered Kendricket?

Thor bólintott. – Nagyon sokkal tartozom neki. Ő érte el, hogy bekerüljek a légióba. Nagyon jó ember.

– Így igaz. Az egyik legkülönb a királyságban. Úgy szeretem, mintha vér szerint is a testvérem lenne. Azután ott van Reece, őt is nagyon szeretem. A másik kettő… hát… Tudod, milyenek a családok. Nem mindenkivel jön ki az ember. Néha nem értem, hogyan származhatunk ugyanazoktól a szülőktől.

Ezúttal Thor lett kíváncsi. Többet akart tudni a testvérekről, a családi kapcsolatokról, tudni akarta, miért nem kedveli őket Gwendolyn. Szerette volna kifaggatni, de nem akart tolakodni. Egyébként mintha a lány sem akart volna ezzel a témával foglalkozni. Derűs természetűnek látszott, aki csak a derűs dolgokra szeret összpontosítani.

Az útvesztőből kiérve egy másik kertbe jutottak, ahol szabályos mintájúra nyírták a pázsitot. Valamiféle óriási játéktábla volt, a mérete legalább ötvenszer ötven láb, és akkora fabábuk álltak rajta, amelyek magasabbak voltak Thornál.

Gwen örömében felkiáltott.

– Játszol? – kérdezte.

– Mi ez? – kérdezett vissza a fiú.

Gwen a csodálkozástól tágra nyílt szemmel nézett rá.

– Te még sosem játszottál rostélyost? – kérdezte.

Thor zavartan rázta a fejét, és nagyobb suttyónak érezte magát, mint valaha.

– Ez a legjobb játék! – kiáltotta a lány.

Megragadta a fiú kezét, és kivonszolta a pályára, miközben szökdécselt örömében. Thor akarva-akaratlanul elmosolyodott. Gwen kezének érintése nagyobb öröm volt neki mindennél. A pályánál és ennél a gyönyörű helynél is. Azt érezhette, hogy kell valakinek. Gwen azt akarja, hogy vele jöjjön. Vele akarja tölteni az idejét. De miért lenne ő fontos bárkinek is? Különösen egy olyan lánynak, mint Gwendolyn? Megint úgy érezte, mintha álmodna.

– Állj meg ott! – mondta a lány. – A mögött a bábu mögött. Lépned kell vele, de csak tíz másodperced van rá!

– Hogyhogy lépni? – kérdezte Thor.

– Válassz egy irányt, de gyorsan! – kiáltotta a lány. Thor fölkapta a hatalmas bábut, amely meglepően súlyosnak bizonyult. Pár lépéssel arrébb vitte, és letette egy másik négyzetre.

Gwen habozás nélkül megtolta a saját bábuját, amely eltalálta a fiúét, és felborította.

A lány felkiáltott örömében.

– Ez rossz lépés volt! – mondta. – Egyenesen az utamba álltál! Veszítettél! A fiú csodálkozva nézte a földön heverő bábukat. Egyáltalán

nem értette a játékot. Gwen fölnevetett, belekarolt, és tovább vezette az ösvényen.

– Ne aggódj, majd én megtanítlak rá! – mondta.

A fiú szíve repesett ezektől a szavaktól. Megtanítja a játékra! Ismét látni akarja! Vele akarja tölteni az idejét! Nem csak képzeli az egészet?

– No és mi a véleményed erről a helyről? – kérdezte a lány, miközben beléptek egy újabb útvesztőbe, amelynek nyolc láb magas falait színpompás virágok alkották. Különös rovarok lebegtek a szirmok felett.

– A legszebb hely, amelyet valaha láttam – felelte őszintén Thor.

– És miért akarsz a légióban szolgálni?

– Mert mindig erről álmodtam – felelte a fiú.

– De miért? – firtatta Gwendolyn. – Mert az apámat akarod szolgálni?

Thor elgondolkodott. Őt tulajdonképpen sose foglalkoztatta döntésének az oka. Így akarta, és kész.

– Igen – felelte. – Azért. És a Gyűrűért.

– No és az életed? – kérdezte a lány. – Nem akarsz családot? Földet? Feleséget?

Megállt, ránézett a fiúra Thor teljesen kizökkent. Nem tudott válaszolni. Még sose foglalkozott ilyen dolgokkal. Gwen kitartóan nézte ragyogó szemével.

– Izé… én… nem is tudom. Ezen még nem gondolkoztam.

– És anyád mit szólna hozzá? – kérdezte játékosan Gwen. Thor mosolya lehervadt.

– Nincs anyám – felelte.

– Mi történt vele? – kérdezte a lány.

Thor éppen válaszolni akart, mindent el szeretett volna mondani. Életében először akart beszélni erről. Borzasztóan szerette volna feltárni a lelkét ez előtt az idegen előtt. Azt akarta, hogy Gwen megismerje a legmélyebb érzéseit.

Alighogy szóra nyitotta az ajkát, váratlanul rájuk rivallt valaki.

– Gwendolyn!

Sarkon fordultak. Gwen anyja volt az, a gyönyörűen kiöltözött királyné, aki udvarhölgyeinek kíséretében egyenesen a lánya felé tartott. Arca sápadt volt a dühtől.

Gwenhez lépett, gorombán megmarkolta a karját, és elrántotta a fiú mellől.

– Azonnal gyere be! Mit mondtam neked? Nem akarom, hogy még egyszer szóba állj vele! Megértettél?

Gwen előbb elpirult, de azután kiült az arcára a sértett büszkeség.

– Hagyj békén! – kiáltotta, de hasztalan: az anyja tovább vonszolta, az udvarhölgyek is körülvették őket.

– Azt mondtam, hagyj békén! – ordította Gwen. Kétségbeesett szomorúsággal, könyörögve nézett vissza Thorra.

Thor megértette. Ő is így érzett. Szeretett volna utána kiáltani, és majd megszakadt a szíve, amikor látta, hogyan vonszolják el. Mintha a jövője ígéretét kapták volna el a szeme elől.

A lány már eltűnt, de ő még sokáig ott állt, és csak bámult. A lába a földbe gyökerezett, és nehezen lélegzett. Nem akart elmenni, nem akarta elfelejteni ezt.

És mindenekelőtt azt nem akarta elképzelni, hogy talán soha többé nem látja a lányt.

Még akkor is a találkozásukon töprengett, amikor visszabaktatott a kastélyba, alig véve tudomást a környezetről. Csak Gwenre gondolt, csak az ő arcát látta. Csodálatos volt. A legszebb, leggyengédebb, legédesebb, legszelídebb, legszerethetőbb és legmulatságosabb teremtés, akit valaha ismert. Mindenképpen látnia kell ismét. Testi fájdalmat okozott neki a hiánya. Nem értette a vele kapcsolatos érzelmeit, és ez megijesztette. Alig ismerte a lányt, de azt máris tudta, hogy nem létezhet nélküle.

Ám ugyanakkor nem feledhette el a királynét sem, ahogy elrángatja a lányát, és elszorult a szíve, ha arra gondolt, milyen hatalmas erők választják el őket. Erők, amelyek valamilyen okból nem akarják, hogy ők együtt legyenek.

Miközben kétségbeesetten törte a fejét, hogy valamilyen értelmet hámozzon ki ebből, valaki mellbe lökte, és megállította.

Felnézett, és meglátott egy magas, vékony fiút, aki néhány évvel idősebb lehetett nála. A létező legdrágább öltözékben – bíbor, skarlát és zöld selyemben, rafinált kalapban – pompázott, és fintorogva méregette Thort. Agyonkényeztetett puhánynak látszott, akit alighanem tejben-vajban fürdettek. Lágy kacsója volt, ívelt szemöldökét megvetően felvonta.

– A nevem Alton – közölte. – Lord Altonnak, a király első unokatestvérének a fia vagyok. Családunk hét évszázada kizárólag urakból áll, ami feljogosít a hercegi címre. Te viszont közember vagy – mondta mély undorral. – A királyi udvar a királyi családé. És a rangos személyeké. Nem a te fajtádé.

Thor csak állt, fogalma sem volt, ki ez, vagy hogy ő mivel bosszantotta fel.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte.

Alton vihogott.

– Hát persze, hogy nem tudod. Nem tudsz te semmit, igaz? Hogy mersz betolakodni ide, és megjátszani, hogy közénk való vagy! – sziszegte.

– Én nem játszom meg semmit – felelte Thor.

– Engem nem érdekel, melyik csatornából mosott ki az eső. Csak figyelmeztetni akarlak, mielőtt tovább álmodoznál, hogy Gwendolyn az enyém.

Thor döbbenten nézett rá. Az övé? Nem tudta, mit mondjon.

– Már születésünkkor eljegyeztek bennünket – folytatta Alton. – Egyidősek vagyunk, és egyenrangúak. A tervek már a megvalósulás útján vannak. Egy pillanatig se merészelj arra gondolni, hogy ez másképpen is lehet.

Thor tüdejéből kiszaladt a levegő. Annyi ereje sem maradt, hogy válaszoljon. Alton közelebb lépett, és lebámult rá.

– Tudod – fuvolázta –, én engedélyezem Gwennek a flörtölést. Sokszor csinál ilyet. Időnként megsajnál egy közembert vagy egy cselédet. Megengedi nekik, hogy szórakoztassák, mulattassák. Talán azt hiszed, hogy ez valamivel több. De hát Gwennek csak ennyi. Csak egy újabb ismerős, egy újabb szórakozás. Úgy gyűjti az ilyeneket, mint a babákat. Semmit nem jelentenek neki. Izgalmasnak találja az újonnan jött senkit, azután egy-két nap után ráun. Téged is hamarosan el fog dobni. Semmit nem jelentesz neki. Az év végén pedig összeházasodunk.

Kimeresztette a szemét, amelyben látszott is az eltökéltség. Thor azt hitte, megszakad a szíve. Valóban ez a helyzet? Valóban semmit nem jelent Gwennek? Össze volt zavarodva, nem

tudta, mit higgyen. Gwen olyan őszintének látszott. Vagy talán ő következtetett helytelenül?

– Hazudsz – mondta végül.

Alton vigyorgott, azután megbökte manikűrözött ujjával Thor mellkasát.

– Ha még egyszer meglátlak a közelében, hatalmammal élve idehívatom az őrséget. Akkor börtönbe kerülsz.

– Milyen alapon? – kérdezte Thor.

– Nekem nincs szükségem alapra. Megvan hozzá a rangom. Majd kitalálok valamit, és el fogják hinni. Ha megrágalmazlak, a fél királyság azt fogja hinni, hogy bűnöző vagy.

Önelégülten mosolygott. Thort a hányinger kerülgette.

– Benned nincs becsület – mondta. Képtelen volt felfogni,

hogyan lehet valaki ennyire aljas. Alton fejhangon vihogott.

– Soha nem is volt – felelte. – A becsület a bolondoknak való. Én megszerzem, amit akarok. Te megtarthatod a becsületet, nekem itt lesz Gwendolyn.

Huszadik Fejezet

Thor és Reece kiléptek Királyudvarhely boltíves kapuján az országútra, amely a légió laktanyájához vezetett. Az őrök vigyázzállásba merevedtek, amikor a fiúk elhaladtak mellettük. Thor örült, mert úgy érezhette, hogy idetartozik, már nem kívülálló. Arra gondolt, hogy alig pár napja kergette el innen egy őr. Milyen sok minden változott meg azóta, és milyen gyorsan!

Vijjogást hallott. Felnézve látta, hogy magasan a feje fölött Estopheles köröz és letekint rá. A madár lebukott, Thor izgatottan fölemelte kezét, amelyen még mindig rajta volt a fémkesztyű. De a sólyom ismét a magasba vágódott, és elrepült: egyre magasabbra szállt, de soha nem tűnt el teljesen a szeme elől. Thor megcsodálta. Olyan erős köteléket érzett önmaga és a misztikus madár között, amit nehéz volt megmagyarázni.

Szótlanul, szapora léptekkel mentek a kaszárnya felé. Thor tudta, hogy a testvérei várják, és kíváncsi volt, hogy milyen fogadtatásban lesz része. Irigyek és féltékenyek lesznek? Haragszanak rá, amiért az öccsüknek jut minden figyelem? Kinevetik, amiért hordágyon hozták vissza a Szakadékon túlról? Vagy elfogadják végre?

Az utóbbiban reménykedett. Belefáradt a viaskodásba a légió többi tagjával, mindennél jobban szeretett volna hozzájuk tartozni, hogy fogadják el közéjük valónak.

A távolban felbukkant a kaszárnya. Thornak most valami más jutott az eszébe.

Gwendolyn.

Nem tudta, mennyit mondhat el Reece-nek, tekintve, hogy az ő nővéréről van szó. De nem tudta kiverni a fejéből a lányt. Sem azt a nemesembert, aki megfenyegette, azt az Altont. Vajon mi igaz abból, amit mondott? Részint vonakodott megbeszélni ezt Reece-szel, nem akarta kockáztatni, hogy felmérgesítse, mert hátha elveszíti új barátját a lány miatt, másrészt azonban tudni akarta, mit gondol erről a királyfi.

– Ki az az Alton? – kérdezte végül habozva.

– Alton? Miért kérdezed? – érdeklődött Reece.

Thor vállat vont, nem tudta, hogyan folytassa.

Szerencsére Reece nem hagyta annyiban a dolgot

– A királyi család egy kisebb rangú, de nagyhangú tagja. A király harmadunokaöccse. Miért? Beléd kötött? – Összehúzta a szemét. – Gwen? Erről van szó? Figyelmeztetnem kellett volna téged.

Thor a királyfira bámult. Alig várta a folytatást.

– Hogyhogy?

– Az egy fajankó. Amióta járni tud, a nővérem után koslat. Biztosra veszi, hogy összeházasodnak. Úgy tűnik, az anyám egyetért vele.

– Na és tényleg így lesz? – Annyira mohó volt a hangja, hogy

őt is meglepte. Reece ránézett és elmosolyodott.

– Nahát, nahát, csak nem belezúgtál? – kuncogott. – Ez

gyorsan ment. Thor elvörösödött. Azt hitte, ennyire nem látszik meg rajta.

– Hogy igen vagy nem, az a nővérem érzelmeitől függ – felelte végül Reece. – Hacsak nem kényszerítik a házasságra. De kétlem, hogy apám ilyet tenne.

– És mit érez iránta? – firtatta tovább Thor. Félt, hogy tapintatlannak tűnik, de tudnia kellett a választ.

Reece vállat vont. – Tőle kéne megkérdezned. Sosem beszéltem vele erről.

– De apád kényszerítené a házasságra? – erőltette tovább a témát. – Tényleg megteheti?

– Az apám bármit megtehet, amit akar. De ez az ő és Gwen dolga. Egyébként mi ez a nagy kérdezősködés? Miről beszélgettetek?

Thor elpirult. Nem tudta, mit mondjon.

– Semmiről – nyögte ki végül.

– Semmiről! – Reece elnevette magát. – Nekem nagyon soknak tűnik ez a semmi!

Még hangosabban kacagott. Thor zavarba jött. Lehet, hogy csak képzeli, hogy megtetszett Gwennek? Reece megszorította a vállát.

– Idefigyelj, öreg cimbora – mondta –, Gwennel kapcsolatban kizárólag abban lehetsz biztos, hogy tudja, mit akar. És meg is szerzi, amit akar. Mindig ilyen volt. Ugyanolyan erős akaratú, mint az apánk. Senki sem kényszerítheti, hogy megtegyen valamit

– vagy szeressen valakit –, ha ő nem akarja. Úgyhogy ne aggódj! Ha téged választ, hidd el nekem, tudatni fogja veled. Rendben? Thor biccentett. Mint mindig, most is jobban érezte magát, ha beszélhetett Reece-szel.

Felnézett, és meglátta, hogy már ott is vannak a légió kaszárnyájának hatalmas kapujánál. Csodálkozására sok fiú ácsorgott a kapuban, mintha őket várnák, és ami még jobban meglepte, vigyorogtak rá, és éljenezték. Hozzásiettek, szorongatták a vállát, átkarolták, úgy kísérték be a barakkba. Thor nem győzött ámulni ezen a szíves fogadtatáson.

– Mesélj a Szakadékról! Milyen a másik oldal? – érdeklődött az egyik.

– Milyen volt a rém? Az, amelyiket megöltél? – kérdezte a másik.

– Nem én öltem meg! – tiltakozott Thor. – Erec volt.

– Azt hallottam, hogy megmentetted Elden életét – mondta valaki.

– Én meg azt, hogy csak úgy nekiugrottál annak a fajzatnak. Igazi fegyver nélkül.

– Most már közénk tartozol! – kiáltotta valaki, és a többi fiú éljenzett. Úgy fogadták, mint rég elveszett testvérüket.

Thor alig tudta elhinni. Minél többször hallotta, amit mondanak, annál inkább rájött, hogy igazuk lehet. Talán végül is bátran viselkedett. Ezzel még sohasem foglalkozott. Hosszú idő óta először kezdett elégedett lenni magával, főleg azért, mert végre úgy érezte, hogy ezekhez a fiúkhoz tartozik. Izmaiból kioldódott a görcsös feszültség.

Elkísérték a központi gyakorlótérre, ahol egy csomó légiós társa és több tucat Ezüstlovag várakozott. Ők is éljenezni kezdtek, amikor meglátták. Valamennyien hozzásiettek, és megveregették a vállát.

Most előlépett Kolk, mire a többiek elcsöndesedtek. Thor megacélozta magát, mert Kolktól még sose kapott mást, csak megvetést. Ám meglepő módon a parancsnok most másképp nézett rá. Noha arra nem vehette rá magát, hogy mosolyogjon, nem is ráncolta megvetően a szemöldökét. A fiú megesküdött volna rá, hogy valami csodálatfélét lát a parancsnok szemében.

Kolk odament hozzá, fölemelt egy apró jelvényt, amely fekete sólymot ábrázolt, és Thor mellére tűzte.

– Thorgrin, aki a Nyugati Királyság Déli Tartományából jöttél! – mondta komolyan. – Isten hozott a légióban! A fiúk nagyot kiáltottak, azután valamennyien odafutottak Thorhoz, és összeölelgették. Thor még mindig nem fogta fel, ami történt. Nem is próbál

ta, csak élvezni akarta a pillanatot. Végre tartozott valahová. Kolk végignézett a csapaton.

– Jól van fiúk, csillapodjatok! – parancsolta. – Ma különleges nap van. Nincs többé vasvillázás, lóvakarás, ganajozás. Itt az ideje az igazi kiképzésnek. Ez a fegyverek napja.

A fiúk izgatott kiáltozással követték a parancsnokot, ki odakocogott a gyakorlótéren egy gyűrű alakú, nagy épülethez. Fényes bronzajtaja volt, és tölgyfa deszkából ácsolták. Thor is a csapattal tartott. Minél közelebb értek az épülethez, annál hangosabb lett az izgatott zsongás. O’Connor is csatlakozott Thorhoz és Reece-hez.

– Nem hittem volna, hogy élve látlak viszont – mosolygott O’Connor, és rácsapott Thor vállára. – Legközelebb engem kelts föl elsőnek, rendben?

Thor visszamosolygott rá.

– Miféle ház ez? – kérdezte Reece-től. Az ajtót hatalmas vasszegecsekkel verték ki, az egész épület tiszteletet parancsolt.

– A fegyverek háza – felelte Reece. – Itt tároljuk a fegyvereinket. Néha megmutatják őket, olykor még a kiképzéshez is használhatjuk valamelyiket. Attól függ, mire akarnak megtanítani.

Thor észrevette, hogy Elden közeledik hozzájuk. Azonnal görcsölni kezdett gyomra, de megacélozta magát, felkészült az újabb komiszkodásra – ám megdöbbenésére Elden elismerően nézett rá.

– Köszönetet kell mondanom – sütötte le a szemét alázato

san –, amiért megmentetted az életemet. Thor elképedt: ezt sosem várta volna tőle.

– Tévedtem veled kapcsolatban – folytatta Elden. – Szent a

béke? – kérdezte. Kezet nyújtott. Thor nem volt haragtartó. Boldogan kezet fogott vele.

– Szent – mondta.

– Én komolyan veszem ezt a szót – válaszolta Elden. – Min-dig vigyázni fogok rád. És az adósod vagyok.

Azzal visszasietett a csapathoz.

Thor csak hüledezett. Hihetetlen gyorsasággal változtak a

dolgok.

– Talán nem teljesen görény – szólalt meg O’Connor. – Le-het, hogy végül is normális.

Odaértek a fegyvertárhoz. Az óriási ajtó kitárult, Thor áhítattal lépte át a küszöböt. Lassan ment, jobbra-balra forgatta a fejét, mindent megfigyelt. A falon fegyverek százai lógtak, köztük olyanok, amilyeneket még sose látott. A többiek izgatottan pusmogva siettek oda a fegyverekhez, elvették, forgatták, vizsgálgatták őket. Thor követte a példájukat. Úgy érezte magát, mint a gyerek a cukorkaboltban.

Leemelt egy nagy alabárdot, két marokra fogta a nyelét, tenyerében latolgatta a súlyát. A vastag fanyelet beolajozták, a penge kopott és csorba volt. Vajon öltek vele embert csatában?

Letette az alabárdot, fölvett egy láncos buzogányt. Ez egy tüskés vasgolyóból meg egy rövid nyélből állt, amelyeket hosszú lánc kötött össze. Megragadta a fanyelet, meglóbálta a láncra fűzött, tüskés vasgolyót. Mellette Reece egy harci szekercét forgatott, O’Connor pedig egy hosszú dárda súlyát próbálgatta, mielőtt ledöfött egy képzelt ellenséget.

– Figyelem! – kiáltotta Kolk. Valamennyien ránéztek.

– Ma megtanuljuk, hogyan kell távolról harcolni az ellenséggel. Meg tudja mondani nekem valaki, milyen fegyvereket használhatunk? Mi ölheti meg az embert harminc lépés távolságból?

– Íj és nyíl! – kiáltotta valaki.

– Igen – bólintott Kolk. – És még?

– Lándzsa! – ordította valaki.

– Mi van még? Több is létezik. Hadd halljam!

– Parittya! – szólalt meg Thor.

– És még?

Thor törte a fejét, de semmi sem jutott az eszébe.

– Dobókés! – kiáltotta Reece.

– És még?

A fiúk haboztak. Senkinek sem volt ötlete.

– Vannak dobókalapácsok – kiáltotta Kolk –, és dobófejszék! Ott a számszeríj. A dárdát is el lehet hajítani. És a kardot is.

A parancsnok járkált a teremben, végighordozta tekintetét a fiúk arcán, akik megbabonázva bámulták.

– Ez nem minden. A földről felkapott, egyszerű kő a legjobb barátotok lehet. Láttam embert, akkora volt, mint egy bika, és háborús hős, mégis szörnyet halt egy kőtől, amelyet egy furfangosabb katona hajított el. A katonák gyakran figyelmen kívül hagyják, hogy a páncélt is lehet fegyverként használni. A páncélkesztyűt le lehet húzni, és az ellenség arcába lehet vágni. Ez akár több lábnyiról is elkábíthatja, és abban a pillanatban megölhetitek. A pajzsot is el lehet hajítani.

Levegőt vett.

– Alapvető fontosságú, hogy ne csak a karnyújtásnyira levő ellenséggel tanuljatok meg harcolni. Nyújtsátok ezt a távolságot minél hosszabbra! A többség háromlépésnyiről harcol. Egy jó harcos harminc lépésről is képes. Megértettétek?

– Igenis, uram! – bömbölte a kórus.

– Jól van. Ma a dobókészségeteket fejlesztjük. Fésüljétek át a termet, és hozzatok ki minden dobófegyvert, amit láttok. Fél perc alatt mindenki szerez egyet, utána futás kifelé. Mozgás!

A teremben elkezdődött az izgatott futkosás. Thor a falhoz rohant, hogy keressen valamit, és a nagy lökdösődésben végre megtalálta, amit keresett: egy kis dobófejszét. O’Connor tőrt ragadott, Reece kardot, majd a többi fiúval együtt kiszáguldottak a gyakorlótérre.

Követték Kolkot a mező túlsó szélére, amelyet oszlopokhoz erősített pajzsok szegélyeztek. A fiúk, kezükben fegyvereikkel, várakozóan körülvették a parancsnokot.

– Itt megálltok! – mennydörögte Kolk, és a földön húzott vonalra mutatott. – És azokra a pajzsokra céloztok, amikor elhajítjátok a fegyvereiteket. Azután odarohantok a pajzsokhoz, kiszedtek egy másik fegyvert, és azzal gyakoroljátok a dobást. Senki se válassza kétszer ugyanazt! Mindig a pajzsokra célozzatok! Akik elvétik, futnak egy kört. Rajta!

A fiúk felálltak a vonalon, és dobálni kezdték fegyvereiket a jó harminclábnyira levő pajzsokra. Thor is beállt a sorba. Szomszédja lendületet vett, és elhajította lándzsáját. Csak egy hajszállal vétette el.

A fiú kiloholt a pálya szélére, és futásnak eredt. Az egyik testőr utánaszaladt, és egy nehéz láncpáncélt kanyarított a vállára.

– Ezzel fuss, kölyök! – parancsolta. A fiú, aki már a teher nélkül is izzadt, tovább futott a hőségben.

Thor nem akarta elvéteni a célt. Homorított, összpontosított, meglendítette a fejszét, elhajította. Behunyta a szemét, és megkönnyebbülten hallotta, ahogy a fejsze belecsapódik a bőrpajzsba. Majdnem eltévesztette, csak a pajzs alsó sarkát találta el, de akkor is találat volt. Körülötte többen is elvétették, és futni kezdtek. Az a néhány, aki célba talált, rohant a pajzsokhoz új fegyverért.

Thor egy hosszú, vékony dobótőrt rántott ki a pajzsból, majd visszaszaladt a vonalhoz.

Órákon át gyakorolták a dobást. Thor végül már alig érezte a karját és ő is jó párszor körbefutotta a pályát. Folyt róla a verejték, akár a többiekről. Érdekes gyakorlat volt ennyiféle fegyvert dobálni, szokni a különböző nyelek és pengék súlyát és alakját. Thor egyre jobban érezte magát, és minden dobással jobban hozzászokott a fegyverekhez. Ennek ellenére kifárasztotta a rekkenő forróság. Már csak egy tucat fiú állt a pajzsok előtt, a többség futott. Túlságosan nehéz volt ilyen sokszor célba találni ilyen sokféle fegyverrel, amit a futás és a hőség tovább nehezített. Thor lihegett, és nem tudta, meddig bírja még. Éppen akkor, amikor már úgy érezte, hogy összeesik, Kolk hirtelen előrelépett.

– Elég! – bömbölte.

A fiúk visszatértek a futásból, a fűre rogytak, és lihegve elterültek, ledobva a nehéz láncvérteket. Thor is lehuppant a fűre. Patakzott róla a verejték. Néhány katona vizesvödröket hozott és a gyepre tették őket. Reece fölkapott egyet, ivott belőle, továbbadta O’Connornak, aki ivott, és továbbadta Thornak. Thor pukkadásig itta magát, a víz az állára meg a mellére folyt, és csodálatos volt. Zihálva visszaadta a vödröt Reece-nek.

– Meddig tarthat ez? – kérdezte.

Reece lihegve rázta meg a fejét. – Nem tudom.

– Esküszöm, ezek meg akarnak ölni minket – szólalt meg valaki. Thor odanézett. Elden volt az, aki éppen leült mellé. Thor elcsodálkozott, hogy itt látja. Kezdte elhinni, hogy Elden komolyan gondolja a barátságot. Különös, mennyire megváltozott a viselkedése.

– Fiúk! – kiáltotta Kolk, miközben lassan járkált közöttük.

– Minél későbbre járt, annál többen elvétettétek a célt. Most láthatjátok, mennyivel nehezebb pontosan célozni, amikor fáradtak vagytok. Ez a lényeg. A csatában nem lesztek frissek. Ki fogtok merülni. Vannak csaták, amelyek napokig eltarthatnak. Különösen, ha egy várat ostromoltok. És amikor a legfáradtabbak vagytok, akkor kell a legpontosabban dobnotok. Gyakran arra kényszerültök, hogy azt a fegyvert hajítsátok el, amely éppen kéznél van. Értenetek kell minden fegyverhez, és meg kell ismernetek a kimerültség minden fokozatát. Megértettétek?

– IGENIS, URAM! – kiáltották.

– Vannak köztetek, akik tudnak dobni késsel vagy lándzsával. Viszont mellédobtok kalapáccsal vagy fejszével. Gondoljátok, hogy életben maradtok, ha csak egy fegyverrel tudtok dobni?

– NEM, URAM!

– Gondoljátok, hogy ez csak játék?

– NEM, URAM!

Kolk elhúzta a száját, és hátba rúgta azokat a fiúkat, akik szerinte nem ültek elég egyenesen.

– Eleget pihentetek – közölte. – Talpra!

Thor a többiekkel együtt feltápászkodott. A lába annyira elgyengült, hogy nem tudta, meddig bír még talpon maradni.