Buch lesen: «Akli Miklós»

I. FEJEZET. A MIKOS-VICCEK EREDETE. ISCHL ALAPÍTÁSA ÉS EGYÉB DOLGOK

Mária Terézia udvari személyzete közt még ott szerepel koncipisták, kontrollorok, szekretáriusok, kancellisták közt az udvari bolond, de II. József törülte ezt az állást, s azóta csak okos emberek voltak az udvarnál.

A kalapos király halála után mindenféle erőlködések indultak meg visszaállítani az udvari bolond stallumot, akképpen okoskodván az udvari hatalmak, hogy egy uralkodót okvetlenül megillet egy bolond, aki kedélyességre hangolja. Lám, Józsefnek nem volt bolondja, hát maga csinálta a bolondságokat.

Évtizedekig hasztalan kerestek egy megfelelő bolondot szanaszét az udvaroknál. Szerencsére, két bolondja volt a bajor választó-fejedelemnek s az önként átengedte az egyiket, egy Akli Miklós nevű magyart, aki az akkori udvari kalendáriumban »Mikos Akli« név alatt van bejegyezve. Valószínűleg nyomási hibából maradt ki a Miklós névből az »l« betű, s ennek a fickónak, akinek a mulattatási force-sza abból állt, hogy némelykor együgyűnek tettette magát, a bolondériából maradtak fenn a németek közt az úgynevezett Mikos-viccek, melyekkel a sógorék még ma is csúfolni szeretik a magyarokat.

Miklós tüskés hajú, kellemes fiatal emberke volt, olyan mozgékony arccal, hogy mikor a grimaszokat kezdte csinálni (pompásan utánzott arcban, hangban, mozdulatokban minden embert), halálra lehetett rajta nevetni. A piktorok akadémiáján tanult Münchenben, de annyi pajkos, vidám csínyt követett el, hogy híre kiszivárgott a sörivó burgerek közé, s az egész város az ő dévajságain nevetett. Némelykor a rendőrséggel is meggyűlt a baja, de a legszemenszedettebb leleményekkel mindig kisiklott a büntetés alól.

Divatba pedig egyenesen maga a választófejedelem hozta, akinek szokása volt, hogy minden héten egyszer néhány festő-tanárt és művészt is asztalához invitált s többnyire megkérdezte tőlük: »Was ist wieder mit dem Mikos?«

El kellett beszélni ötleteit, megjegyzéseit, viselt dolgait s őfensége szinte könnybelábadt szemekkel nevetett azokon, nem győzvén ismételni: »Oh, verfluchter Kerl!«

A dolog azután annyira elfajult a hiperlojális államocskában, hogy a gonosz csont, Akli Miklós, valóságos szabadalmat élvezett mindenféle bohóságok, rendellenességek és vaskos tréfák elkövetésére; az akadémiai tanács vagy a rendőrfőnök még szinte örült, ha valami új kihágást jelentettek: »No, hogy fog a fejedelem megint nevetni.«

Hiszen ha csak a fejedelem lett volna! Hanem ott volt a bolondja, Korb Joakhim, akinek egyenesen az önérzetét sértette az Akli Mikos növekedő híre. Ezt már nem tűrheti tovább. Két bolond nem fér el Münchenben. Addig-addig nógatta a fejedelmet, hogy ő versenyre akar kelni Aklival, vegye őt is az udvarába, aztán amelyik különb lesz, azt tartsa meg kettejük közül, hogy őfensége végre ráállott, s Miklós a bajor rezidenciába került.

Nem célja ez elbeszélésnek hosszabban időzni a különben felette mulatságos versenynél, mely két elmés kópé közt kifejlődött. Még azt sem szükséges eldönteni, hogy melyik maradt felül, de nem is lehet. Mert hogy a bajor király Mikost engedte át Ferenc császárnak s Korbot magának tartotta meg, az is kétes értékű. Ha udvarias volt, a jobbat adta oda; ha önző volt, a jobbat tartotta meg. Minthogy pedig Maximilián József udvarias is volt, önző is volt, örök homály fedi, melyik volt kettő között a különb bolond.

A bécsi Hofburgban csakhamar nélkülözhetetlen perszóna lett Miklós úr. Zseniális fickó volt, aki beszélt vagy hat nyelvet, ösmerte az irodalmakat, tudott minden forgalomban levő anekdotát és furaságot, otthonos volt a mágiában, a nyugati és keleti bűvészetekben, tudott a tenyérről jósolni és a csillagokról, ügyesen csinált meg minden kártya-kunsztot, pompás verseket és ódákat írt a császár születés— és névnapjára, amelyekkel behízelegte magát a jószívű uralkodónál. Szóval, minden tudományhoz hozzászagolt valamennyire s felületesen azt habzsolta el belőle, ami érdekes, de a mélyére, ahol már a hasznos kezdődik, nem hatolt. Nem tudott annyit egyik ismeretágból se, még a festészetet sem véve ki, amennyivel a becsületes mindennapi kenyeret megkereshette volna, hanem csak annyit, amivel biztos volt neki a mindennapi kalács.

Néha egy-egy ötletével nemcsak fölvidítá a császárt, de meg is védte, pedig többnyire az együgyűség lárvája alatt beszélt.

Egyszer valami cercle alkalmával azt kérdezte a császár Grassalkovich hercegtől:

– Milyen messze van Gödöllő Pesttől?

– Két órajárás jó lovakon – felelte a herceg.

– És Pest Gödöllőtől? – folytatta a császár szórakozottan.

A cerclenél levő urak elmosolyodtak, de különösen Stadion gróf vágott gúnyolódó arcot, csak Grassalkovich herceg tartotta meg hódolatból lojális komolyságát.

– Ugyanannyi, fölség.

A császár elpirult, az udvari bolond közbeszólt, Stadionhoz intézve a szót:

– Milyen messze van húsvéttól pünkösd, kegyelmes uram?

– Úgy gondolom, lehet vagy ötven nap.

– És pünkösdtől húsvét milyen messze van?

Stadion és a császár elnevették magukat – mert pünkösdtől húsvét már nem ugyanannyi.

– Lássa, kedves Grassalkovich – szólt a császár —, milyen jó, hogy van a környezetemben egy bolond, aki be tudja bizonyítani, hogy nem mondtam egészen bolondot.

Ferenc császár búskomorságra hajló, beteges ember volt, kinek nem voltak nagy ambíciói és nagy tervei. A nagy Napóleon, ki a világot megrázó robajjal jelent meg a történelem színpadán, kényelmetlen időben született. Szép az ilyen legény kortársának lenni, de Ferenc bizonyosan elengedte volna. Jobban szerette a fákat, virágokat, mint a katonákat. Az ischli fürdő megalapításának sikerével teljes életére nézve megelégedett volna.

Az udvari doktor azt találta, hogy az ischli levegő a legjobb a világon (bizonyosan telkei voltak Ischlben), oda küldte Ferencet hosszabb tartózkodásra, ami egyszerre fölvirágoztatta azt a vidéket. A császárnak kastélyt építettek és roppant parkot ültettek, amelyben kocsikázni lehessen. A birodalom összes arisztokráciája oda tolult. A divat szárnyaira emelte Ischlt. Még a levegőjét is elhordták hermetice elzárt palackokban Európa összes patikáiba. Az emberiség csak lassan, sok vér árán áll a nagy igazságok mellé, de a nagy bolondságok gyorsan legyőzik. A páciensek szörnyen hittek az ischli levegő csodálatos erejében, tehát az orvosok is, s nagyon gyakran lehetett hallani úri betegszobákban, amint az ütér megvizsgálása és a százados sablon: »nyújtsa ki a nyelvét« után komor arccal rendeli Aeskulap fölkentje:

– Bontsanak fel a beteg szobájában éjjelre egy palack ischli levegőt!

S ha másnap panaszkodott a beteg, hogy nem javult az állapota, a doktor készen volt a bölcs tanáccsal:

– Hát meg kell az adagot kettőztetni. Bontsanak fel két palackot.

Az ilyen beteg aztán vagy meggyógyult és akkor holta napjáig dicsérte az ischli levegőt, vagy meghalt és nem panaszkodott ellene…

Ferencet már kora tavaszkor oda küldték és csak késő ősszel engedték orvosai Bécsbe jönni, hol akkor mindenféle ragályos betegségek mutatkoztak. Vele ment a bolond is. Az orvos azt állította:

– A bolond a legjobb medecina. Mert fölségednek főképp a szórakozás szükséges. Minél többet legyen vele.

Így szokott össze a király a bolonddal az ischli magányban, s nagyon megkedvelte. Együtt kalandozták be a vidéket, együtt kertészkedtek a parkban. Esténként történeteket mesélt neki, verseket írt a születése vagy a nevenapjára. Ischlben a császár is csak ember. Ide nem jön be a spanyol etikett. S ami ennél is többet ér, Stadion gróf messze van innen…

Stadion grófban a foglalkozását unta Ferenc. Hiszen ha még csak aláírásokból állana az uralkodói teendő, – de az a tömérdek haszontalan tárgyalás és beszéd hozzá, míg valamit aláír. S ennek a hatalmas kancellár, Stadion a mestere. Beszél az, mint a kávédaráló, beszél szakadatlanul, nem kell kavicsot tenni a nyelve alá, mint Demosthenesnek, inkább a nyelve fölé kellene, hogy ne mozdíthassa. Mert ha csak beszélne. De arra a császárnak figyelni is kell és hellyel-hellyel némi uralkodói megjegyzést tenni, mégpedig lehetőleg olyat, ami el ne árulja, hogy nem egészen érti a dolgot.

A császár tehát mindig fázott Stadiontól, ha kihallgatásra jelentették. Mert a nagy eszével elnyomta. Oly kicsinek érezte magát vele szemben, hogy egészen indokolt, miért nem szeretett vele lenni. Olyan volt, mint a gyerek a csukamájolajjal: tudja, hogy hasznos neki, de azért idegenkedik tőle.

Miklós észrevette ezt s azzal hízelegte be magát uránál, hogy mindenféle rossz vicceket csinált a grófra, csipkedő epigrammokat gyártott. (Akkor ez a genre volt nagy divatban.)

A császár jóízűen nevetett ezeken, könyv nélkül megtanulta, elmondta fűnek-fának, még a Napóleon előnyomulása se bírta megrontani ilyenkor hangos derültségét.

Különben is azt tartotta Napóleon szerepléséről, hogy az nem komoly dolog. Úgy tűnt fel neki, hogy az aluszékony földrész, a vén Európa, egy álmot lát – a rettenet ruháiba felöltözött lovagot álmodja, kinek buzogánya alatt ropog a föld, recsegnek a trónusok és … és egy fölébredés lesz a vége. Nincs Napóleon, elmúlt, mint a füst.

Míg az egész világ forrt, ő nyugodtan maradt; még akkor is, mikor Ausztria kezdett kerülni a deresre. »Majd megveri Mack s punktum.«

Csendesen vadászgatott Ischl környékén; egy ősszel azt vette fejébe, hogy miután a háborúskodás sokba kerül, ő a személyére nézve mindennap maga szerzi meg a pecsenyére valót.

Egy kis vadásztársaságot szervezett – mert ilyen nyárspolgárias kedvtelései voltak —, s egész napokat elkalandoztak inkognitóban, hogy nehány nyulat, foglyot vagy fácánt lőjenek a környéken.

Állt pedig a Nimród-kompánia Lobkowitz herceg szárnysegédből, Kovács Mihály ezredesből a Stipsics-huszároktól, egy hűségéről híres, Laube nevű komornyikból, és Akliból, aki egy egész hónapig űzte már velök a vadat, mikor egy nap azt a kérdést intézte Laubehoz, hogy hol kell megnyomni a puskát, ha az ember azt akarja, hogy elsüljön.

A császár roppant kedvelte e vadász-kirándulásokat, melyeken mind az öten egyforma polgári ruhát viseltek s jámbor puffogtató kereskedőknek látszottak, akik hétköznap is egy kis vasárnapot csinálnak maguknak. Útközben szóba állt mindenféle parasztemberrel, rőzsét szedő öregasszonnyal vagy vendéglőssel, ahol egy kis frissítőre betértek, rendesen kormányzati ügyekről kérdezősködve, vagy a nagy világeseményekről.

– Nos, van-e valami jó újság Napóleonról?

A feleletek roppant mulattatták és nagy súlyt fektetett azokra.

Valaki egyszer így felelt neki:

– Nem féltem én a mi Ferencünket, ha Napóleon bejön is.

– Tehát bízik Ferencben? – ismételte örvendve.

– Oly fösvény ő, hogy tőle még Napóleon sem vehet el semmit.

Más alkalommal így szólt egy vendéglős:

– Nem jól mennek itt a dolgok, higgyék el nekem a vadász urak. A határokon ott bömböl az oroszlán, a császár pedig mégis nyulakra vadász itt valahol Ischlben.

Egy ilyen kalandja majdnem végzetes lett rá nézve; – részleteit örök homály födi. A dolog úgy történt, hogy egy szeptemberi délután rettentő vihar érte a Nimródokat St.-Wolfgang határában, úgyhogy kénytelenek voltak az ottani vendéglőbe menekülni. A felhőszakadás azonban annyira megdagasztotta a folyamokat és elrontotta a hidakat, hogy éjszakára is ott kellett maradniok. A vendéglőben volt elég szoba, s a korcsmáros elég jó vacsorát főzött, úgyhogy semmiben sem szenvedtek szükséget.

De a vendéglő tele volt gyanús alakokkal (akkoriban különben is minden idegenben francia kémet láttak az emberek), s mikor a lefekvésre került a sor, feltűnt Aklinak, hogy a vendéglős a legszebb csilláros szobába Ferencet vezette.

– Attól félek, felség – mondá, miután eltávozott a vendéglős —, hogy ezek az emberek fölismerték.

– Miről ismertek volna fel?

– A pénzekről. Egy rossz pofájú alak váltig vizsgálgatta a fölséged arcát és a saját tallérját. Azért tehát jó volna, ha a szobát más valaki foglalná el.

– Például én – ajánlkozott az ezredes.

– Nevetséges aggodalom hű alattvalóim között.

– Egy kis óvatosság sohasem árt – vélte Lobkowitz herceg.

– Végre is, ahogy önök kívánják – szólt a császár nevetve. – Tudom, hogy ki vagyok a környezetemnek szolgáltatva, és az ezredes szeretné a szobámat. Nos, tehát átengedem neki.

A császár tehát a kis zugok egyikét foglalta el éjjelre s jóízűen aludt egész reggelig, amikor rettentő lárma, kiabálás, futkosás zaja verte fel. Az ezredest szétzúzott aggyal, halva találták szobájában. Valaki az ablakon át lőtt rá. Sohase lehetett megtudni, ki volt, egyike maradt a megfejthetetlen rejtélyeknek, melyektől hemzseg ez a kor.

A császár elájult, mikor a hírt meghallotta.

– Csak egy hajszál híja – kiálta fel később, a halott ágyánál megjelenve —, hogy nem én fekszem most itt helyetted, te derék ember! Intézkedjék, kedves Lobkowitz! Szép temetést fog kapni, megérdemli. Valóságosan értem áldozta fel magát. Oh, Akli, mennyire szerencsés ön, hogy az a szobacsere ötlete támadt, és most az én megmentőmnek mondhatja magát!

Egész valójában megrendülve tért vissza Ischlbe, hol már akkor el volt terjedve a hír, hogy a császárt St.-Wolfgangban egy francia kém meggyilkolta, az utcákon összegyülekezett emberek ámulva éljenezték, elevenen látva őt visszatérni.

A rendőrség elfogta a wolfgangi vendéglőst és néhány gyanús alakot, de sohase bírt semmit kisütni. Ferenc császár azonban örökre jóllakott a polgárias kalandozásokkal és könnyezve kísérte ki másnap a meggyilkolt Kovács ezredes koporsóját a temetőbe, márvány obeliszket emeltetve föléje, melyre Akli Miklós komponálta a feliratot:

 
Nuntia Caesarum Domino, te sub hac saxa jacere
Pro Caesare tuo – Quid tibi hoc valeat?
Interrogato eum!
 

(Jelentsd a császárok császárának, hogy te a császár helyett pihensz e kő alatt és kérdezd meg tőle, használ-e ez neked valamit?)

II. FEJEZET. A KOVÁCS-GYEREKEK FELLÉPÉSE. STADION INTRIKÁI ÉS A NAPÓLEONI ESEMÉNYEK

Kevés idővel e rejtélyes, soha ki nem nyomozható bűntény után laxenburgi kastélyába vonult az uralkodó, hogy a hevesen megindult hadjárat miatt közel legyen a Burghoz. Már a dér csípte meg a parkot, a falevelek sűrűn hulltak alá, amerre a szél járt (mint a katonák, amerre Napóleon járt), midőn a császár egy nap künn sétálgatva Aklival, a kerítéshez érve hallotta, hogy az őrtálló katona a faköpönyeg mellett haragosan felesel valakivel.

A császár kíváncsi volt, odalépett a rácshoz s látta, hogy két gyereket fenyeget a strázsa, egy kis fiút, meg egy leánykát, akik a kerítésen akarnak átmászni.

– Miért bántod a gyermekeket? – szólítá meg a katonát.

Az elsápadva szalutált:

– Mindenáron a kastélyba akarnak hatolni. Már a tegnapi pajtásaimat is infesztálták.

– Szegény kicsikék – sajnálkozott a császár. – Már tegnap óta be akarnak jönni? De hisz a kastélyt minden alattvalómnak szabad megtekinteni. Das kost kein Geld. Nicht wahr, Akli?

– Csakhogy ezek a porontyok – bátorkodott közbeszólni a most lihegve odaérkezett udvarmester – egyenesen fölséged színe elé kívánkoztak. Nekem jelentették ezt s megparancsoltam, hogy egyszerűen kergessék el a kis semmirekellőket. No, még mi nem jut eszükbe? Ők a császárhoz akarnak menni. Hallott már ilyet valaki? Tíz-tizenkét éves kölykök, akiknek iskolamester kell, respektive nádpálca, ami körülbelül mindegy. Mi mindent megél az ember! Igazán nevetséges!

Ferenc ma túlságosan jó hangulatban volt, épp csak az imént jött ki a kápolnából a gyóntató atyától, lelkét frissnek és szelídnek érezte.

– Ne legyen olyan mérges, Kolowrat. Nincs igaza. Miért ne jöhetnének hozzám gyerekek? Hiszen ők is alattvalóim. S nem mondja-e az írás: Engedjétek hozzám a kisdedeket.

– Hát hogy mért nem jöhetnek? Megfelelek fölségednek. Mert először is nincs audienciális nap. De ha volna is, mit keresnének ilyen oktalan lények fölségednél? Nem engedi a spanyol etikett, respektíve a császári trónus méltósága, ami körülbelül mindegy.

– De ha én kíváncsi volnék rá, hogy mit akarnak? – mondá a császár.

– Ez esetben mindnyájunknak meg kellene hajolnunk – szólt Kolowrat, meghajtva félig térdét a kor divatja szerint.

– Nos, hát eresszék be őket!

Császár akarata egy közös ágyban hál a teljesedéssel, legott behítták a gyerekeket; gömbölyű arcú, pufók volt a fiúcska, de villogó, bátor tekintettel, mint a sasfiók; inge piszkos, haja fésületlen, az öltözéke elhanyagolt, megviselt, kifoszlott, de látszott rajta, hogy jó posztóból való; krispinformájú kabátot viselt, mint a magyarok akkoriban. A fiú lehetett kilenc éves, a vele jött leányka több volt vagy három évvel, szép, nyúlánk, vézna gyermek, a hidegtől kicsípett ovál arccal, melyet kedves őzike-szemek ragyogtak be: a feje, szöszke hajtól körítve, egy fekete capichonból mosolygott ki, a kurta barchet-szoknyácskája ki volt ráncaiból szakítva és lelógott baloldalt a bokáján alól, míg a jobb láb formás bokája látható volt.

A császár szelíd tekintettel nézte végig a gyermekeket.

– Mit akartok? – szólt.

– A császárral akarunk beszélni – mondá a fiú, bátran előlépve.

Ő volt a kisebbik, de ő a szószóló, mert ő a férfi.

– Nos, én vagyok a császár.

A fiú gyanakvó tekintettel vizsgálta, aztán így szólt:

– Igazán te volnál a császár? De meg ne csalj! Hiszen nincs a fejeden a korona.

Az uralkodó évek óta nem nevetett oly édesdeden, mint ezekre a szavakra. Nagy effektust várt, megszeppenést, térdreborulást, vagy valami effélét, ha fölfedezi magát, s íme, hogy bánik vele a kis fickó! Lehetetlen ezen nem kacagni.

– De ha mondom, az én lelkemre (meiner Seel’), hogy az vagyok.

– Császár! – mondá most a fiú emelt hangon. – Add vissza az apánkat!

– Apátokat? Hát kik vagytok ti, kicsikéim? – kérdé még mindig derülten.

– Mi a Kovács Mihály huszárezredes gyermekei vagyunk. Add ide az apánkat!

Borulat szállt a császár homlokára; ez a név a szívébe nyilallott. Vallásos lelkét önszemrehányás szúrta meg. Milyen hálátlanság tőlem! – gondolta. – Nem is kérdeztem, hogy annak a szegény embernek maradt-e családja?

– Hogyan, ti a Kovács ezredes gyermekei vagytok? És honnan jöttök, hogyan jutottatok ide?

A kisfiú értelmesen felelt:

– Pozsonyban laktunk egyik távoli rokonunknál, ahová az apánk adott, mivelhogy már az anyánk meghalt. Iluska iskolába járt, én pedig otthon tanultam, apánk minden hónapban pénzt küldött értünk és vagy levelet írt, vagy eljött hozzánk. Most már se pénzt nem küldött, se nem írt, se nem jött, se nem üzent, és ott, ahol voltunk, Folinyi bácsinál és néninél, rosszul bántak velünk, hát összebeszéltünk, megszöktünk onnan és ide jöttünk hozzád, hogy az apánkat add vissza nekünk.

– Per amorem dei! Szegény gyermekek! – mondá a császár elszörnyűködve. – Ilyen messzire eljönni! És persze pénzetek se volt?

– Iluskának arany fülbevalója volt, amit eladtunk.

A császár tekintete önkéntelenül a leányka fülecskéjére esett, mely piros volt a hidegtől, mint a mályvarózsa. Igen meghatotta az ijedelemmel és feszült várakozással rátekintő szép szeme. Úgy rémlett neki, mintha az ég két csillaga nézné őt.

Egy percig habozott, mit feleljen. Igen, a száz Caesarok ivadéka habozott a két tépett ruhájú gyermekkel szemben. Kereste a szavakat, formát a jósághoz, mely a szívéből kibuggyant.

– Apátokat, amennyire lehet, visszaadom, kedves kicsikék. Én gondoskodom rólatok helyette. Intézkedjék, Kolowrat, hogy a gyerekek jó lakást, élelmezést, jó ruhákat és jó gondozást kapjanak itt a kastélyban, addig is, míg a továbbiak iránt határozok. Ön pedig, Akli, elutazik holnap Pozsonyba és kimerítő jelentést tesz nekem a gyermekek körülményeiről. Legyen ez a császár privát ügye, melyről csak mi hárman tudunk.

Kolowrat meghajtotta magát.

– Fölséged a föld legnemesebb uralkodója.

– És apánk? – kérdé a fiú makacsul.

– Ő most nagyon messze van – nyugtatta meg Kolowrat. – Egyelőre mondjatok köszönetet őfelségének és jertek velem.

A lányka kecses pukedlit csinált és ránézett a császárra.

– Köszönöm, fölséges császár.

A fiú csak a kalapját emelintette meg.

– Hát te mért nem köszönöd meg az őfelsége jóságát? – feddette meg Kolowrat gróf.

– Ha nagyobb leszek, megszolgálom neki – felelte a fiú.

A császárnak tetszett a férfias szó. Kedvteléssel nézett a távozó fiú után.

– Ezt a fiúcskát katonának neveltetem, Akli. Azt hiszem, jót teszek vele akkor. Az apja is az volt, derék katona volt. Oh, Akli – sóhajtott fel azután —, olyan jó érzés jót tenni, olyan nagyon jó érzés, de… (gondolkozott kissé, megmondja-e, amit akart, és azt találta, hogy ilyen hű és csekély ember előtt, mint Akli, kiegészítheti a gondolatát) – de sokba kerül, Akli. Azért csak ritkán tehetünk jót… Egy császár is kénytelen takarékoskodni a jótettekkel. Lássa, az Isten se tesz mindenkivel jót. Ha jól meggondolom, hát még velem sem.

A Kovács-gyerekek a laxenburgi kastélyban maradtak, s mikor két nap múlva ott látta őket játszadozni Ferenc császár a tó körül, finom ruhákba öltöztetve, elcsodálkozott, milyen csinosak s előkelő tartásúak, s aztán maga is beállt a játékba, elkérte a horgászóbotot Iluskától, s addig el nem mozdult, amíg nem fogott neki egy pontyot, – amit külön kellett megsütni a szakácsnak vacsorára.

Akli is megérkezett Pozsonyból és referált a gyerekekről, hogy az ezredes után nem maradt semmi vagyon; a gyerekeket Pozsonyban neveltette egy unokatestvérénél és a fizetéséből küldözött a tartásukra, de hogy most már két hónap óta nem érkezett pénz, kezdték a gyerekeket elhanyagolni, sőt még verni is.

A császár elhatározta, hogy a gyermekekre ő teszi rá a kezét, a fiút a bécsújhelyi katona-iskolába küldi, a leányt pedig elhelyezi egy bécsi nevelőintézetben, s ha megnő, férjhez adja és hozományról is gondoskodik.

– Mindezekkel pedig önt bízom meg, Akli, gondoskodjék mindenről, mintha ön volna az atyjok, s ha szükségesnek tartja, tegyen nekem esetenkint jelentést. A kiadások azon a címen szerepelnek majd az udvari költségvetésben: »A császár pártfogoltjai«.

Aklinak tetszett a megbízatás; nagy lelkiismeretességgel végezte, s minden héten meglátogatta Iluskát az intézetben, megrakodva az udvari cukrász nyalánkságaival, s minden hónapban Gyurit, a kis katonát, akiről sok dicséreteset és jót újságoltak a professzorok. Pompás fiú. Nagy jövője van. Remek egy katona lesz belőle. Egyszer egy évben, karácsonykor személyesen is megjelenhettek a Burgban, amikor a császár elbeszélgetett velök és megajándékozta őket holmi apróságokkal, amiket a Jézuska hozott.

Akli ezalatt mind bennfentesebb lett a császárnál, úgyhogy már a politika menetére is befolyást kezdett gyakorolni, és Stadionnak nem egy kedvenc eszméjét vagy tervét hiúsította meg valamely szúrós észrevétellel.

Stadionnak pedig nemcsak hosszú kezei voltak, hanem hosszú fülei is. Ahova el nem értek, megtoldotta kémekkel. Mindent tudott; az Akli csipkedő verseinek szövege, a császár jelenlétében elszórt ötletei dühbe hozták s nem egyszer mondta Stohlen lovagnak, az akkori bécsi rendőrfőnöknek:

– A bolondnak ki kell a nyakát tekerni. Érti-e, Stohlen?

– Ami nem könnyű, kegyelmes uram, mert őfelsége nagyon kedveli – felelte a rendőrfőnök.

– Az csak annyiban könnyíti a sorsát – felelte nevetve Stadion gróf —, hogy valami udvari betegségben kell kimúlnia.

– De melyikben?

– Ez az, amit önnek kell kitalálnia – fejezte be a miniszter jelentőségteljes szemintéssel.

Stohlen lovag pompás »eszköz« volt, értett az okos szóból és tudott a sorok közt is olvasni. Bécs akkoriban legügyesebb detektívjét, a híres Fritz Brattot bízta meg Akli Miklós megfigyelésével. Fritz Bratt ennélfogva az Akli inasával, egy züllött expiktorral, Grabe Mihállyal szűrte össze a levet, de semmi olyan gyanús dologra nem akadt, amit »fogantyú«-nak lehetett volna használni.

Fritz Bratt az inasra bosszankodott, Stohlen lovag Fritz Brattra, Stadion gróf Stohlen lovagra.

– Ügyetlen emberek! – sziszegte ingerülten. – Nem tudják, hol kell a dolgot megkezdeni. Azt kutassák mindenekelőtt, van-e valami fehér személlyel ismeretsége?

Hamar megjött rá a válasz, hogy nincs.

– Akkor hát azt kutassák, van-e valami fekete személlyel ismeretsége?

Stadion azt gondolta: Aki fehér személyekkel nem tart, az bizonyosan feketékkel tart. Fehér vagy fekete, mindegy. Valamelyik a kettő közül okvetlenül ott áll a háttérben. S a szerető épp olyan könnyen hozhat az emberre veszedelmet, mint a pap. Ebben az irányban tessék keresgélni.

Hanem hát nyugodt keresgélés nemigen esett most Bécsben.

A hatalmas francia császár, Napóleon, addig-addig közelgett hadaival Bécs felé, hogy egyszer csakugyan oda is ért, s megnyitván előtte kapuját a város – felütötte székhelyét Schönbrunnban.

Ferenc császár Pozsonyba szaladt előle kedvelt magyarjaihoz (ilyenkor mindig kedveltek), s e sorscsapások között annyira megpuhult, hogy így szólt a pénzügyminiszterhez, ki kemény rendeleteket akart kibocsátani:

– Kedves Zichy! Bánjon egy kicsit enyhébben a népekkel; mostanság ők is nyomnak a mérlegben.

Oh, a jó császár! Milyen kedves volt, hogy atyai szíve így megszánta a népet…

Pozsonyból a ratzeni táborba sietett, ahol a döntő ütközet vívatott meg a franciákkal. Persze, megint Napóleon győzött.

Ferenc császár még a vereség napján békét ajánlott fel Napóleonnak és Liechtenstein János herceget küldte el a francia táborba az ajánlattal, aki egyszersmind személyes találkozást kérjen a két uralkodó közt.

– Vigyázzon kegyelmességed a kalapjára – kiáltá utána Akli, mikor a császári sátor mellől vasderes lován megindult.

– Miért? – kérdé a lovas visszafordulva, miután tollas kalapját megigazítá a fején.

– Mert félni lehet – felelte a bolond —, hogy miután a koronákat már elszedegette Napóleon, most a kalapokra kerül sor.

A herceg sikerrel járt. Napóleon beleegyezett a személyes találkozásba, hogy a békét megbeszéljék, s ez a találkozás Naszidlovics és Ursitz közt a francia előőrsöknél, egy malomnál ment végbe másnap.

Ferenc megpillantván a közeledő Napóleont, az előőrsöknél leszállott lováról, valamint csekély kísérete is, aztán gyalog lépegetett a csikorgó havon a hatalmas hódító felé.

Háromszor ölelték meg egymást, s Napóleon enyelegve szólott, a malomra és az ólakra mutatva:

– Íme, ilyenek a paloták, melyekben felséged három hónap óta laknom kényszerít.

– A bennök való mulatás jobban sikerül önnek — válaszolá udvariasan Ferenc —, mintsem ezért reám nehezteljen.¹

Nem is neheztelt, dehogy neheztelt, sugárzó arccal diktálta a békét, s elvitt vagy ötven milliócska hadisarcot. Azonfelül, mielőtt Schönbrunnból kivonulna, kifejezte abbeli óhaját, hogy szeretné a bécsi fegyvergyárat megtekinteni, s hogy valami emléke legyen innen is, elvitt magával kétezer ágyút és százezer puskát.

A béke tehát meg lett kötve Ferenc és Napóleon közt. De ez a háború újbóli kitörését jelentette Stadion és az udvari »mulattató« közt.

Fritz Bratt, a detektív, sokáig nem talált semmi gyanúsat. Azt az egyet nyomozta ki, hogy Akli minden vasárnap délután egy csinos bakfis-leányt kocsikáztat meg a Práterben, aztán beviszi egy cukrászatba, vagy valami látványos komédiába. Eleinte megörült a felfedezésnek, de a további nyomozásokból kisült, hogy erről a császárnak tudomása van, sőt egyenesen az ő óhajtására történik.

Egy nap azonban egy latin verset adott át neki az Akli inasa, melyet a »bolond« komponált latin nyelven, s az »Ad Napoleontem« címet viselte. Ez az »impurum« volt törlésekkel, beszúrásokkal, éppen ahogy született, pólyákban.

A latin nyelvet se az inas nem értette, se a detektív, és nem ítélhette meg értékét, tehát csak úgy találomra vitte el Bratt Stohlen lovagnak.

A rendőrfőnök megelégedettséget sugárzó arccal olvasta el s egy tekercs aranyat dobott oda Brattnak:

– Azt hiszem, megfogtuk a madarat – dünnyögte s Bratt távozása után újra meg újra átolvasta a vers szövegét, mely így hangzott.

 
Vaticinor tibi quod navalis laurea cinget
Tempora nec magnas spes mare destituet
Deiciet tua gens cunctas nec Gallia victrix
Denique frangetur litus ad Albionum
Sors bona non mala sors lustrabit proelia quare
Tempora te dicent quod tibi vaticinor.
 

(Azt jósolom néked, hogy tengereken szerzett babér fogja övezni homlokodat s nagyratörő reményeidet nem hiúsítja meg a tenger.

A te nemzeted leigázza valamennyit és a győztes Gallia nem fog megtörni Anglia partjain.

Kedvező— s nem balszerencse fogja kísérni harcaidat, – hogy mi módon, arra majd megtanít az idő. – Ezt jósolom néked!)

A rendőrfőnök gondosan tárcájába rejtette a versezetet, mint valami értékes okmányt, s legott rohant vele a kancellárhoz.

– Tudom már, kegyelmes uram – lihegte, a fogadóterembe betörve —, milyen udvari betegségben fog Akli barátunk kimúlni.

– Nos, ugyan milyenben? – kérdé Stadion gróf élénken.

– Vörös himlőben, kegyelmes uram, vörös himlőben.

A »vörös himlő« alatt a forradalmi lázat értették. Hívták még »Febris hungarica«-nak is, amelynek a szimptómái akkoriban igen gyakorta léptek fel, – még maga József palatinus is megfigyelés alatt állt. Ez pedig azért volt veszedelmes nyavalya, mert mindenképpen elpusztítással végződött nemcsak arra nézve, aki tényleg benne volt, de arra nézve is, aki csak benne látszott lenni.

A rendőrfőnök átnyújtá a versezetet Stadionnak, aki mohón falta fel szemeivel az Akli gömbölyű gyöngybetűit.

– Hisz ez árulás! – kiáltott fel. – Ez a fickó csakugyan egy közönséges gazember. Úgy lehet, hadállásainkról is értesíti Napóleont. Egyszerűen fogassa el tüstént, még ma.

– Nem kellene talán a fölséggel is közölni?

– Majd utólagosan. Ez az én dolgom lesz.

– De a Burgban csak nem fogathatok el senkit a császár előleges engedelme nélkül?

– Ebben, azt hiszem, igaza van, tehát meg kell várnia Akli uramat, míg közömbös területre teszi ki a lábát.