Lépj az árnyékod elé

SZERELEM VAGY SZERETET?

Csak bántott és bántott, szavai, mint megannyi éles kés szúródtak sebzett szívembe. Már nem is beszélünk, eltávolodott, én pedig értetlenül nézek magam elé.

Az a hatalmasan fénylő és ragyogó nő, aki mellette a kezdetekkor lettem, most porszemmé zsugorodott össze. Hogy teheti ezt velem, hogy hagyhat magamra, hogy képes bezárni magát annyira, hogy még engem is kizárjon, aki eleinte a mindent jelentettem számára? Mit rontottam el, ő mit rontott el, ki a hibás? Mint a nyári zápor hirtelensége, zúdulnak rám a kérdések. Nem hagyhatom, nem engedhetem, vissza kell hogy kapjam! Nem kizárólag őt akarom visszakapni, hanem azt a valakit, aki mellette voltam, akivel együtt bármire képesek lehetünk! Csak azt a hatalmas energiát, ami felszabadult kettőnk által, a kapcsolódásunk által, elkezdtük egymás ellen fordítani észrevétlenül, és ami a legnagyobb teremtésre képes, a legnagyobb pusztítást okozta. Elfáradtam, tehetetlen vagyok, és ettől a legkétségbeesettebb. Vajon gondol rám? Vajon ő is azt érzi, amit én? Vajon ő sem tud nélkülem létezni? Várom a válaszokat, de csend van, már azt sem tudom, honnan várom a válaszokat, mert tőle akarom tudni, de ő nem válaszol.

Miért vett tőlem el minden reményt? Miért vette tőlem el azt, amit ő adott nekem; amitől azt éreztem, hogy végre vagyok valaki? Miért emelt fel engem oly magasra, hogy onnan ennyire nagyot tudjak esni? Talán azért, hogy lássam, mennyire magasan tudok lenni, hogy lássam, mekkora értékek vannak bennem, és hogy lássam végre valódi önmagamat. Nem azt a valakit, akit a többiek, a múlt porba tiportak. Miért tőle várom mindezt? Hisz’ ott van mindez bennem! Magamat kell újra oda felemelnem, hogy aztán ő csatlakozhasson! Most már tudom, nem várhatom tőle, mert ami kívülről jön számomra, azt bármikor el is tudják venni! Nem az a megoldás, hogy őt kergetem, magamat kell visszakapnom és magamat kell ugyanúgy látnom, ahogy ő látott engem az elején, ahogy én láttam őt az elején. Magamat kell ugyanúgy szeretnem, ahogy őt tudom szeretni, és ahogy tőle vártam, hogy szeressen. Mert erre tanított ő: emlékezni… emlékezni arra, aki lehetek!

Az életembe is érkeztek nagy szerelmek. Rengeteg negatív körülménnyel, nehézséggel tarkítva. Most, hogy visszagondolok arra az időszakra, teljesen máshogy értékelem a megszerzett tudásom és tapasztalataim alapján azokat a dolgokat, amiket átéltem, megtettem, végigkínlódtam, megéltem abban az időszakban.

Itt merült fel bennem leginkább az, amit szeretnék megosztani mindenkivel; hogy mekkora különbség van a szerelem és a szeretet között. A szerelem esetében általában önmagunkat szeretjük igazán, mert a szerelmünket akarjuk magunk mellett tudni, hogy ő velünk legyen. Azt érezzük, hogy csak ő tud minket feltölteni, őt akarjuk. Féltékenyek vagyunk, és nem szeretnénk, hogy ő mással legyen, máshova menjen, máshol érezze jól magát.

Végül is kinek akarunk jót leginkább? Saját magunknak. Teljesen eltekintünk attól, hogy a másik számára mi a jó. Mi őt szeretjük szerelemmel, és pontosan tudjuk, hogy neki az a jó, ha velünk lehet. Hallani sem akarunk arról, hogy esetleg lehet olyan program, helyzet az életében, amikor ő máshogy dönt, nem úgy, ahogy mi azt elvárjuk tőle. Nem velünk szeretné tölteni az adott pillanatot. Úgy gondoljuk, hogy az az igaz szerelem, ha minden egyes pillanatot velünk akar tölteni.

Ilyenkor jönnek a nagy csalódások. Elkezdjük keresni a hibát a másikban. Talán ebben sem olyan, abban sem olyan… de ezek mind-mind azért vannak, mert saját magunkat akarjuk nagyon erősen szeretni, és mindezt egy másik emberre próbáljuk „rányomni”. A másik embertől tesszük függővé önmagunk szeretetét.

A szerelem esetében saját magunkat szeretjük annyira erősen, hogy nem tudjuk a másik embert elengedni, nem tudjuk szabadjára engedni, nem engedjük a szabad döntésében. Míg a szeretet esetén a másik embert szeretjük feltételek nélkül. Elfogadjuk a hibáit, elfogadjuk azokat a dolgokat, hogy neki van önálló élete és volt előttünk is élete, lehetősége lenne arra, hogy még utánunk is legyen élete, bármilyen hihetetlenül is hangzik. Egyszerűen csak szeretjük őt, a lényét, amilyen ő. Nem akarjuk megváltoztatni. Nem akarjuk rákényszeríteni olyan dolgokra, amire ő nem képes, mert például nem áll azon a fejlettségi szinten, vagy teljesen más feladattal él ebben az életben, mint amit mi elvárnánk tőle. Csak szeretjük, úgy, ahogyan van.

Akkor képes az ember az igazi és feltétel nélküli szeretetre, ha előtte igazán és feltétel nélkül megszereti önmagát. Ha önmagadat mindennél jobban tudod szeretni és elfogadni a hibáiddal együtt, a rossz döntésekkel, a kudarcokkal, mindennel együtt, akkor bárkit képes vagy szeretni az ő hibáival és kudarcaival együtt. Mert hibátlan és kudarcmentes élet nem létezik, hibátlan ember nincsen.

Minden egyes személy az életünkben egy lecke: lehet, hogy a sírig tartó lecke, és utolsó szívdobbanásig vele tudunk lenni, de lehet, hogy csak egy időszakra.

Tehát a legfontosabb dolgunk, hogy önmagunkat kezdjük el minél jobban megszeretni és elfogadni. Abban a pillanatban sikerülni fog a másik embert is szeretni. Az igaz szeretet sokkal hosszabb és sokkal mélyebb, mint a szerelem.

A szerelem általában egy fellángolás. Ahogy fellángol, pillanatok alatt leég és hamuvá változik. A szeretet pedig egy folyamatosan, szépen lassan égő tűz, ami sosem alszik ki.

AZ EGYEDÜLLÉT NEM MAGÁNY

Vannak, akik mástól teszik függővé az életüket. Nagyon sokan összekeverik a szükségletet a vágyakkal. Úgy gondolják, hogy csak akkor tudnak életben maradni, akkor tud működni az életük, akkor tudnak jó munkahelyen dolgozni, akkor tudnak mindent jól, ha egy társ van mellettük, ha ott van mellettük egy pár. Mert egyedül magányosak. De az egyedüllétnek nem kell egyenlőnek lennie a magánnyal. Az életben maradáshoz elengedhetetlen szükségletek az étel, az ital, az anyagcsere, a levegővétel – mert ha nincs levegővétel, nem tudok életben maradni. De ha nincs mellettem társ, nincs párom, attól még életben tudok maradni. Az emberek nagy része hajlamos belekeseredni ebbe, önmagát sajnálni, bántani önmagát, akár önromboló dolgokat tenni azért, mert nincs párja, nincs társa.

Nyilvánvaló, az ember társas lény, és vágyunk egy társra. De ez vágy, nem szükséglet – ne keverjük össze! Attól, hogy nincsen társad, párod, még nem kell magányosnak lenned, és nem kell tönkretenned azt, amit előtte felépítettél – ha egyáltalán felépítettél. Nagyon-nagyon fontos, hogy most, amikor egyedül vagy, illetve társas magányban élsz, nézz a tükörbe és kérdezd meg magadtól: a te mostani éned lehet-e valaki vágya. Vagy fordítva: te vágynál-e magadra, a mostani énedre, mint tökéletes párra? Ha a válaszod nem, akkor neked is rá kell jönnöd arra, hogy magadat kell fejleszteni, önmagadat kell szeretni. Magadtól kell függővé tenni a saját boldogságot, és nem mástól, másoktól.

Miképp várod, várhatod el mástól, hogy szeressen, ha te nem vagy képes önmagadat szeretni? Hiába jönne most egy társ, egy pár az életedbe, ideig-óráig lehet, hogy jó lenne, aztán társas magányban élhetnél, vagy veszekedések közepette. Ha valami hiányzik belőlünk és azt mástól várjuk, a pár ilyenkor tükröt tart nekünk és felnagyítja azokat a hiányosságokat, amiket nem változtattunk át magunkban pozitívra, nem emeltük meg magunkban, nem fejlesztettük magunkban. És a kép fájdalmas tud lenni.

Nem az a megoldás, hogy keresek egy másikat, aki engem boldoggá tud tenni. Ha azt érzed, hogy készen vagy, ha azt érzed, hogy nem a másik feled keresed (két fél együtt egy egész, de külön csak egy-egy fél), hanem a valódi társad keresed, aki a TE EGÉSZ önmagad mellé EGÉSZ ÖNMAGA-ként tud csatlakozni, akkor meg fog érkezni. Addig a feladatod, hogy magadat tedd egésszé.

SZEREPEK A PÁRKAPCSOLATBAN

Az alap, ősi felfogás szerint a nő, az igazi nő a háttér, aki támogatja energetikailag a szeretetével, gondoskodásával, odafigyelésével a férfit, aki ezáltal fizikálisan tud teremteni a család részére. Ez a modell – azzal, hogy a nők kivívták egyenjogúságukat – teljesen felborult. A nő feladata az volt a régi időkben, hogy otthon biztonságot, boldogságot, nyugalmat, kedvességet, gondoskodást, finom ételt biztosítson a férfiak és a gyermekek részére, míg a férfi feladata az volt, hogy kiment, elkapta, hazahúzta a mamutot, amit a nő étellé tudott alakítani. Abban a pillanatban, amikor ez megváltozott, felborultak némileg a szerepek is. De az alapprogram a kollektív tudatban – tehát mindenki kollektív tudatalattijában – ugyanúgy fut. Fut egy program, amire manifesztálva lettünk. A férfi kint, a „harcmezőkön” teremti az energiát, az anyagit (most a pénzt), és a nő otthon, védelemben gondoskodik, szeretetet ad, hátteret biztosít. Ahogy a mondás tartja: minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő. Ez nagyon fontos energetikailag is. Mivel ez felborult, azért nem működnek a mostani kapcsolatok rendesen.

Sok esetben energetikailag két férfi él egymással. Hiába nőként született le az a nő, közben férfienergiát hordozva megy, és teremti a családnak a pénzt. De közben belülről ott ketyeg a tudatalatti program, hogy neki gondoskodni is kell, szeretetet is kell nyújtani. Eközben a férfi szintén megy, teremt sok esetben (bízzunk benne), de a nő nem tud teljes erőbedobással arra fókuszálni, hogy az otthoni hátteret biztosítsa, azt a nyugalmat, energiát, amit nőként kéne, hogy biztosítson. Ezáltal borul össze a rendszer, és így mennek tönkre a kapcsolatok, valamint emiatt van az, hogy minden harmadik házasság válással végződik; a szerepek nincsenek a helyükön.

A régi időkben is eljártak a nők „hobbi-szinten” tollfosztóba, ami szintén munkaként tekinthető. De leginkább azért, mert beszélgettek, pletykáltak, elvoltak. De a nők soha nem avatkoztak a férfiak üzleti dolgaiba. Ez így volt helyénvaló, és most is annak kellene lennie, mert ez a tudatalatti program. A mostani kapcsolatoknál sokszor ez teljesen máshogy működik. Ezáltal a férfinál megbomlik az egyensúly: az anyagiak szempontjából nem tud igazán férfi lenni, és nem tudja sem a nőt, sem a családot maga mögé ültetni, karon fogni, és vinni az életben. Ennek oka, hogy nem érzi a biztonságát, nem érzi otthon azt, amit neki kapnia kellene. Ilyenkor mit csinál? Elindul kifelé, és más Vénusztól, más Nőtől szeretné megkapni azt, amit a nő energetikailag arra fordít, hogy pénzt teremtsen, a fizikai világban ő legyen a sikeres, karrierje legyen. Felborul az egész. Ezt kell igazából teljesen helyre tenni.

Nekem olyan agyam van már kiskorom óta, hogy ha meghallok egy szabályt, szabályrendszert, abban a pillanatban a „kiskapu” is bevillan. Nem létezik olyan, ember által alkotott szabály, szabályrendszer, aminek ne lenne valamilyen kiskapuja. Ez nem azt jelenti, hogy csalni kell bármiben is. Vannak az asztrológiában, a pszichológiában, nagyon sok tudományban olyan helyzetek, amiket analógiákkal – nevezzük kiskapuknak – ki lehet védeni.

Egyértelmű és nyilvánvaló számomra, hogy amikor leszületünk, majd végigéljük az életünket, az egy előre gondosan megtervezett folyamat. Minden találkozás és helyzet egy terv része. Az élete maga az iskola. A rajtunk kívülálló szereplők – családtagok, barátok, munkatársak, ellenségek – a tanítók, tanárok az iskolában, és mi vagyunk a tanulók. Mindig az a kérdés, hogy az adott vizsgákon, a találkozásokon hogy szerepelünk, hol tartunk a tanulási folyamatban. Hány szigorú és hány kedves tanítóra van még szükség ahhoz, hogy az igazi leckét megtanuljuk

Nagyon fontos, hogy az ember, amikor már egy kicsit érzi, hogy valami nem stimmel, akkor kezdjen el segítséget kérni, mert sokkal könnyebb egy kisebb volumenű negatív hatású helyzetet helyretenni, mint egy régóta húzódó, sokkal súlyosabb, egymásra épülő probléma-, egymásra épülő negatívumhalmazt. De mind a kettő lehetséges, csak az nem mindegy, hogy hány alkalom és mennyi idő szükséges mindehhez. Ha 10 év szenvedés után keresel fel egy segítőt, nem fog egy csettintésre tudni segíteni, mert nem a Harry Potter és nincs varázspálcája. 10 év szenvedés után nyilván hosszabb idő szükséges ahhoz, hogy újra minden a helyére kerüljön, mint egy év, vagy egy hónap szenvedés után.

Ha teljesen rendben érzi valaki a párkapcsolatát, akkor ott abban nincs szükség változásra. Akkor kell a segítség, a változtatás, ha valami nem működik, ahol érzékelhető a párkapcsolatban a nehézség, a korlát.

PÁRKAPCSOLATOK AZ ÉLETEMBEN

A párkapcsolatokat tekintve egy olyan felismerés született bennem – és azóta ezt hirdetem az emberek felé –, hogy nem szabad elfecsérelni a drága időt. Nem bölcs dolog veszekedésre pazarolni. Nem kellene hagyni, hogy szellemek legyünk egymás életében, mert olyan kevés időt töltünk együtt. Pont amiatt, mert az időnk véges. Rendben van, hogy dolgozni kell, meg kell teremteni a pénzt a vágyainkhoz, álmainkhoz, de ez semmit nem ér, ha közben elveszítjük azt, akit szeretünk, aki a legfontosabb a számunkra. Most kell együtt élni, szeretni, és nem egy feltételezett távoli jövőben. Aki félve szeret, az nem szeret teljesen.

Azt mondom mindenkinek: engedd meg magadnak, hogy korlátok nélkül szeress, méghozzá most; nem holnap, hanem most. Csak egyszerűen át kell gondolni a prioritásokat, hogy mi, vagy ki az igazán fontos. Egyikünk sem tudhatja, hogy meddig él. Mindegy, mennyire vigyázunk az egészségünkre, mennyire érezzük jól magunkat, bármikor történhet valami olyan, amire nem számítunk.

Igazából ez a felismerés nekem abból jött, hogy párkapcsolataim alatt, a párkapcsolataim által mindig ugyanoda jutottam: megismerkedtem valakivel, és a vége szinte forgatókönyv-szerűen mindig ugyanaz lett.

Megjelent az első fiú az életemben, nagyon nagy szerelemnek ígérkezett. Gyönyörű szép barna szem, számomra nagyon mélyen megható tekintet, beleláttam a lelkébe, éreztem azt, hogy talán ő lehet az a valaki, ő lehet az az igaz, a minden, a számomra a tökéletes személy. Valahogy mindig hiányzott valami. Soha nem jött el az a pillanat, amikor is mi egy párt tudunk alkotni, úgy igazán. Együtt voltunk, de mégsem. Tehát mindig vártunk egy jövőbeli jóra, mindig az hajtott engem belülről, hogy nekem mindent meg kell tennem, nekem alá kell rendelődnöm, nekem mindent azért kell tennem, hogy majd egyszer nagyon jó legyen nekünk, úgy igazán együtt. Hajtott minket a munka, a siker, a karrier. Én jobbra, ő balra. Találkoztunk. Volt közösen töltött idő, de mégis, mindig hiányzott valami, és mindig azt vártam, hogy majd az a valami egyszer el fog jönni, amikor egy kicsit megnyugszunk, amikor majd egy kicsit hátradőlünk, amikor már úgy minden készen lesz hozzá. Aztán sosem lett készen hozzá.

Miközben várakoztam, várakoztam, egyre inkább úgy éreztem, hogy magányosodom el ebben a kapcsolatban; hogy nem érzem, hogy nincs az a plusz, vagy nem jön az a plusz. Csak vártam, vártam, vártam, de nem érkezett meg. Ezért jött egy másik. Általában ilyenkor az ember azt a „hibát” követi el, hogy ha nem működik az egyikkel, akkor majd jön egy másik, és akkor majd vele tökéletesíteni tudom azokat a dolgokat, amiket – úgy gondolom – nem tudtam rendesen megélni, amit én nem kaphattam vissza, hogy én nem úgy tudtam ezt átélni, ahogy kellett volna. Ezt majd egy másik kapcsolattal, egy másik, egy jobb, egy sokkal jobb emberrel, egy másik férfivel majd meg tudom, és én ki tudom hozni belőle azt az igazán jót, amire nekem szükségem van. De nincs jó vagy rossz ember, csak ember van. Hibákkal, álmokkal, gyarlósággal, értékekkel, érzésekkel, vágyakkal. Senki sem jó vagy rossz, egyszerűen csak ember.

Megérkezett ez a másik kapcsolat az életembe. Azt gondoltam, hogy minden szuper, és igen, és az, ami eddig hiányzott, az most őbenne ott van. És egyszer csak azt vettem észre, hogy most teljesen más dolgok hiányoznak. Most az hiányzik, ami az előzőben megvolt, amit hiányoltam az előzőből, azt pedig megtaláltam ebben. Ilyenkor jön az, hogy egy reggel felébredsz és azt érzed, hogy minden jó, de hiányzik valami.

Ilyenkor kell egy számvetés; ki kell zárni a régi dolgokat, ki kell zárni azokat a dolgokat, amik lehúznak – akár a negatív, panaszkodó embereket –, és koncentrálni kell az újra, a pozitívumra, valami irigylésre méltóra. Ez mind-mind felemel minket. Azt gondoltam, hogy nem kell ragaszkodni a problémákhoz, hogy nyugalom fog jönni. De közben tudtam és éreztem, és belülről ott volt a késztetés, hogy a mában kell élnem, élveznem kell az életet. Mindennap úgy kell élnem, mintha az lenne az utolsó.

Ebben a kapcsolatban jött az első olyan pillanat az életemben, amikor is megérkezett a betegség, amire nem gondoltam. 20 éves koromig én úgy gondoltam, hogy nekem soha nem lehet semmi bajom, hogy én mindig egészséges maradok. Velem minden rendben lesz, én bármit megtehetek, én bárhogy kínozhatom a testem, akkor is mindig egészséges leszek. Igazából csak az idős embereknek jönnek egészségügyi problémái, nekem biztos, hogy nem. Megérkezett a betegség. Ahogy a főiskoláról próbáltam kifelé sétálni, egyszer csak összeestem. Onnantól fogva megindult a kálvária, onnantól fogva kerestük és kutattuk a miértet és eltörpült az a dolog az életemben, hogy a párkapcsolat nem is úgy működik, vagy nem is olyan, amit én szerettem volna.

És jött a harmadik fontos párkapcsolat az életemben, aki azért a legfontosabb mind közül, mert vele a legnagyobb csodát sikerült létrehozni, aki nem más, mint a kislányom. A kapcsolat a tőlem megszokott módon indult: már túl sok volt a hiányzó a meglévő kapcsolatban, és úgy gondoltam, ennél sokkal több, jobb, ami egy párkapcsolatból kihozható. Aztán megláttam őt. Erősnek tűnt és mérhetetlenül határozottnak, valamint teljesen elérhetetlennek. Úgy gondoltam, hogy most jött el az én időm, és a tökéletes párkapcsolatot sikerül végre megélnem. És valóban jól érzékeltem, hogy több nagyszerű dolgot tudunk ketten megvalósítani, de inkább üzlettársként – és időnként riválisként – éltünk egymással. A legtöbb idő az egzisztencia megteremtésére ment el. Hajtottunk reggeltől estig, mellette gyermekünk született, és időközben sajnos édesapám agyvérzése kapcsán arra lettem figyelmes, hogy egyszerre vagyok anya, testvér, barát, gondviselő, segítő, üzletasszony, társ, minden. De közben a mindennapok rengetegében eltűnt minden varázs. Sajnos azt kellett megtapasztalnom, hogy aki ezer százalékot beletesz a munkájába, sikerébe, a karrierjébe, ott a többi ember irányából pillanatok alatt megjelenik az irigység, a kihasználás, a vádaskodás és sok-sok gyarló tulajdonság. Megjelentek az álbarátok, akik rajtunk keresztül próbáltak felkapaszkodni és közben tönkretették tetteikkel, amit felépítettünk és szó nélkül kisétáltak, mert soha nem vállalták a felelősséget – azt mind ránk hagyták, talán azért, hogy jól „emlékezzünk” rájuk. Megjelentek a kollégák, akik irigységük és lustaságuk révén a mi tönkretételünkben és meghurcolásunkban látták a megoldást a saját „becsületük” megóvására. Eközben a párkapcsolat teljesen megszűnt létezni, és szétválással végződött. De ezek a dolgok mind kellettek ahhoz – úgy gondolom, sőt most már tudom –, hogy az az ember legyek, aki most vagyok. Mindenki tanított valamit, és minden egyes kudarc, minden egyes „csőd” és kín hozzáadott egy keveset a személyiségemhez. Egyre inkább tudom, hogy nem az számít, hogy ki mit mond, illetve gondol rólam. Az inkább a másik embert jellemzi és nem engem. Tudom, hogy egy végtelenül megosztó személyiség vagyok, és legfőképpen azért, mert ahhoz az illúziókkal és álomvilággal tarkított gondolkodáshoz, amit képviselni tudok, egy nagyon erős és céltudatos viselkedés és megjelenés társul. Mert így működik ez. Az édesanya mintája és jellemének másolása adja a gyermek lelkületét, és az édesapa a gyermek szellemét, gondolkodását. Bennem a két teljesen ellentétes szülőm két egymástól a végletekig különböző, harcoló energiában jelenik meg. Ezt nehéz kezelni, de lehetetlen nem létezik.

Főként ennek a folytonos belső „harcnak” és bizonytalanságnak, valamint maximalista hozzáállásomnak köszönhetően jött a betegség, amely új és új helyekre vezetett el. Sok helyen jártam, nagyon sok mindent megtanultam. Mindig is bennem volt, és mindenhol, minden oldalról azt próbálták közvetíteni, hogy a negatív gondolat az, amiből minden következik.

Néha gondolkodom azon, hogy miből fakad egy negatív gondolat, miért jön ilyen? Hiszen tudatos életét élve minden ember tisztában van vele, hogy a pozitív gondolatok visznek előre, a negatívak megrekesztenek egy szinten vagy lehet, hogy lejjebb csúsztatnak, mélyebbre, mint a gondolat előtti idők. De mégis csak jönnek, előbújnak valahonnan, és továbbgondolkodásra késztetnek minket. Talán ezek is részei kellenek, hogy legyenek az életünknek? Mint ahogy az sem biztos, hogy ha süt a nap, közben nem eshet az eső. De az sem kizárt, hogy eső közben bújik elő a napsugár. De miért gondoljuk tovább? Vajon azért, hogy magunkat bántsuk? Miért nem lehet ez olyan természetes reakció, mint hogy amikor fázunk, felöltözünk? Ha örülünk, önkéntelenül elmosolyodunk? Bár néha örömünkben is sírunk. Mint a napsütésben az eső.

Nehéz erre megfejtést találni. Megerőszakolhatjuk kattogó agyunkat, hogy ne a negatív felé vigyen, de hogyha ez erőszak, az már hogyan is lehetne pozitív? Lehetne az egyik kulcs az érzés-mentes élet. Ha nem érzünk, akkor nincs lehetősége annak, hogy negatív érzéseink legyenek – ám pozitívak sem lesznek. Egyáltalán, az érzés eltűnik az életünkből. Úgy gondolom, én erre képtelen volnék. Azt gondolom, képtelenség életnek hívni, ahol nincsen érzés.

De akkor hol a megoldás? Arra jutottam, hogy megoldás lehet, hogy ha szokásként vesszük fel a pozitív gondolkodást, magát a pozitívumot. Egy szokás kialakításához 21 nap szükséges. Ez egy bizonyított dolog. 21 napig mindennap próbálok mindig pozitív dologra gondolni. Ennek van egy olyan egyszerű módszere, amit én alkalmazni szoktam mind a klienseimnél, mind saját magamnál is, és nagyon jól működik. Sok visszajelzés van erről. Első lépésként fogni kell egy füzetet. Ez lesz a mi saját pozitivitás-szótárunk. Mint egy szótárfüzet, ahol a magyar nyelv gyönyörű szavait idegen szavakkal helyettesítjük a szótárfüzetünkben.

Mindennap egy kis időre, egy pár percre, amikor ráérünk, kinyitjuk a szótárfüzetünket, a pozitivitás-szótárunkat, és beleírjuk azokat a szavakat, mondatokat, amiket negatívnak érzékelünk, amit mások mondtak nekünk, vagy ami saját magunknak eszünkbe jutott. A gondolataink – akár egy pici pillanatra is – elkezdtek ezekkel foglalkozni.

Azután, mint ahogy szótárazunk, átváltoztatjuk, átírjuk ennek a pozitív megfelelőjévé. Például ha a negatív oldalra bekerül az, hogy „nekem úgysem fog sikerülni”, akkor a pozitív oldalon átírjuk. Mindenképpen nagyon fontos alapszabály, hogy a „nem”-et, a „nincs”-et és a jövőidőt soha nem alkalmazzuk a pozitivitás-oldalon. Tehát a pozitivitás oldalra odaírjuk, hogy „nekem sikerült”. Mindig vagy múltidőben, vagy jelenidőben gondolunk erre a dologra, amit el szeretnénk érni.

Azután ha például a negativitás-oldalra az kerül, hogy „te nem vagy elég jó” – ezt mondta nekem valaki –, akkor én átírom a pozitivitás-oldalra, hogy „pontosan jó vagyok”, „tökéletesen jó vagyok”, „elég jó vagyok”, „még jobb is vagyok”, és hasonlók.

Ha ezt 21 napig csinálom – vagy csinálja valaki –, akkor azt fogja észrevenni, hogy az agya elkezdi helyettesíteni önmagától; ha más nem, csak felfigyel arra a pillanatra, hogy már megint jött egy negatív dolog. Gyorsan ki kell szótárazni, át kell fordítani. Mintha hirtelen elmennénk „pozitivitás-országba”, és pozitivitás-országban nem értik a negatív kifejezéseket. Nekik ott az az idegen nyelv. Pozitivitás-országban csak pozitív szavakkal lehet kommunikálni, és pozitív szavakból pozitív mondatokat lehet alkotni, csak azt fogják megérteni tőlünk. Ha valamit nem tudunk, vagy valami nem jut eszünkbe, elő tudjuk venni a pozitivitás-szótárunkat és meg tudjuk benne keresni azt, ami a pozitív megfelelője.

Én is elkezdtem ezzel foglalkozni, de aztán azt vettem észre, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem látjuk jól a dolgokat. Telnek a napok, a hónapok, az évek, de mindig csak arra leszünk figyelmesek, hogy ha jól átgondoljuk, mindenben van két közös. Egy: én magam, a másik pedig a hiszékenységem, a naivitásom, a hozzáállásom, a szemellenzős, védekező személy, aki azt érzi, hihet egy másiknak, aki valahogy mindig ott terem, mindig jelen van, amikor valami rossz dolog van, amikor keveredés van, amikor káosz van, amikor probléma van. Ilyenkor rá kell jönni arra, hogy magunk vagyunk a hibásak; azért, mert hittünk neki. Nem ő – ő csak kihasználta ezt, hisz’ emberből van. Tehát a megoldás mindig az, hogy segítsünk magunkon, hogy próbáljunk meg nem annyira hiszékenyek lenni és magunkban bízni. Néha még ez is nehéz, de ha megszokjuk, akkor megtanuljuk a leckét: saját magunk vagyunk a legerősebb támaszai saját magunknak, csak ezt nagyon-nagyon nehéz elhinni és alkalmazni.

Amikor jönnek kívülről azok az ártó energiák, amik próbálják mondjuk tönkretenni az én-képet, próbálják tönkretenni az adott kapcsolatot – és általában nagy sikerrel működnek is –, olyankor én azt szoktam javasolni magamnak is, másoknak is, hogy mindig csak olyan embertől kérjünk vagy fogadjunk el tanácsot, aki legalább azon a szinten, vagy egy kicsit feljebb tart abban a dologban, amit mi elérni szeretnénk. Ez lehet egy párkapcsolat, lehet egy munka, lehet egy vállalkozás, lehet a gyereknevelés, vagy bármire rá lehet húzni (főzésre, takarításra), bármire. Csak olyantól és csak olyantól, aki ebben benne van, abban a szituációban benne van, amiben mi benne vagyunk, vagy legalább úgy – vagy jobban – csinálja annak a megoldását, mint ahogy mi arra vágyunk. Ezektől az emberektől szabad tanácsot elfogadni.

Általában sokszor jönnek olyan tanácsok az életünkben, amik kéretlenek, amiket nem is kérünk, csak egyszerűen mesélünk valakinek, egy hozzánk közel állónak valamiről, és ő megpróbálja elmondani nekünk, hogy ez miért nem tud működni. Mivel minden tükör, mindenki tükör, mindenki a belsőnk tükörképe, azért kapjuk ilyenkor ezeket az információkat, mert nagyon könnyű hinni abban az időszakban, amikor minden jól megy. A hit igazi próbája az, amikor káosz van, amikor a káoszban is látni és hinni tudjuk a majdani pozitív jövőt. Ezek a szituációk, ezek a mondatok, ezek a szavak nagyon mélyre tudnak hatni, és ezek próbálnak elbizonytalanítani minket. Ez egy vizsga, egy próbatétel: ha kiálljuk a próbát és nem tud elbizonytalanítani, akkor már működhet és mehet.

De hogy engednének valamit szuperül, jól működni, hogyha egy apró dolog, egy apró mondat egy teljesen irreleváns személytől el tud bizonytalanítani? Akkor még nem vagyunk készen arra, hogy azt a dolgot mi tökéletesen működtessük.

Párkapcsolati téren nálam nagyon sokszor előjött az, hogy inkább nem szóltam, hagytam, hogy bántsanak, hogy megaláztam önmagam, annyira vágytam a szeretetre, annyira vágytam rá, hogy ami szinte semmit nem ért, ami nem tett boldoggá, azt is hagytam, azt sem akartam elveszíteni. De közben elveszítettem önmagam. Torz tükör volt minden és mindenki az életben, és nem akartam elfogadni a tükörképet. Kapaszkodtam olyan emberekbe, akik lábtörlőnek használtak, vagy még annak sem. A szívem-lelkem kitettem értük. Nem hogy hála nem volt, amint megfordultam, hátba szúrtak. Sőt, még meg sem kellett fordulnom, mert szemtől szemben is megtörtént.

Megfogalmaztam magamnak azt, hogy ne nézzek hátra, csak előre. Nem lehet meg nem történtté tenni a dolgokat, de újra nem is kell elkövetni a hibákat. Igaz, gyönyörűen tartja a mondás: Ami nem öl meg, az megerősít. Csak azokkal érdemes foglalkozni, akiknek fontosak vagyunk, akik tisztelnek, a többit pedig gyorsan el kell engedni, mert ott egyetlen vesztes lesz, és azok mi vagyunk. Mi vagyunk, aki igazán veszíthetünk.

Újra félre kellett vonulnom, újra át kellett gondolnom a kapcsolataimat. Újra át kellett gondolnom azt, hogy akarok-e egy olyan párkapcsolatban élni, ahol nem érzem a megbecsülést, és nem érzem azt, hogy nő vagyok. Ha nem tudok felnézni arra a férfira, számomra ő nem tud igazi férfi lenni. Ez nem az ő hiányossága, nem az ő nehézsége, nem az ő megélése, mindig a saját megélésünk.

Három hosszú kapcsolatból állt a teljes párkapcsolati repertoárom, ahol is mindenhol azt fedeztem fel, hogy valami nem jó, valami hiányzik, valami nem egészen tökéletes.

Asztrológiai szempontból most már pontosan tudom, hogy az én Napom a Szűz jegyben helyezkedik el, és nekem papírom van arról, hogy én ilyen legyek. Ez a Szűz jegy középső szintje, ahol is az igazi, nagyon nagy kritikus vagyok: önmagammal, másokkal szemben, a Napommal, azzal a férfival, akivel az életemet kívánom leélni. Tehát egyszerűen soha nem érzem azt a pozitívumot, valamit mindig hiányoltam, főként a férfiakkal kapcsolatban.

Én vallom azt, hogy nagyon fontos, hogy osszunk szeretetet. Mindennap. Picit, ha valakinek pici kell, sokat, ha valakinek sok kell. Mindig adni, adni, adni. Nem kell félni, mert nem fog elfogyni a szív. Az az egy, ami nem fogy el. Sőt, ha kiadod, sokszorosan visszakapod. Lehet, hogy mástól és máshonnan, de visszatér, és a visszatérés még nagyobb lendületet, erőt és lelkesedést ad, hogy tovább folytasd, hogy ideje újra tiszta lappal nekiindulni a napnak, és újra csak szeretni és szeretni.

Vívhatod a harcaidat, ami majd lassan felemészt – senki mást, csak téged, saját magadat. Vagy megéled a jelent, a napot, a pillanatot, ami majd hozza a holnapot, és oldja, magyarázza a tegnapot. Annyira könnyű, hogy iga