Disznótorban
Csend körünkben, csend és
Figyelem!
Szóm fontos beszédre
Emelem.
Halljátok, mit ajkim
Zengenek;
Egyszersmind az ég is
Hallja meg!
Hosszan nyúljon, mint e
Hurkaszál,
Életünk rokkáján
A fonál.
Mint ez eszemadta
Sűltre szánk,
Mosolyogjon a sors
Ajka ránk;
S pályánk áldásával
Öntse le,
Mint e kását a zsir
Özöne.
S életünk fölé ha
A halál
Romboló torát meg-
Űlni száll:
Egy gömböc legyen a
Magas ég,
És mi a gömböcben
Töltelék!
A bajazzo. Beszély
I.
“Nagysádnak méltóztatott...” mondá, vagy inkább hebegé egy belépő ifju, tétovázva hajtván meg magát a pamlagon ülő hölgy előtt.
,Igen...’ folytatá a hölgy, pillanatnyi zavar után összeszedve magát, — ,igen... meghivám önt... ön eljött, köszönöm. De üljön le. Ide mellém. Bátran. Így. — Ön kötéltáncos. Tudom. Én grófnő. Semmi! A szerelem nem ismer rangot... igen, én megszeretém önt. — Maradjon, maradjon űlve. Hallgasson meg. Ne pirúljon, nekem kellene pirúlnom, de ön nem fog félremagyarázni. Föltárom keblem mélyét, hogy lássa ön az érzelemtengert, mellynek hullámiból szerelmem Venusa bontakozék. Én szeretek; szerelmem forró, mint a nap, melly a virágokat élteti Vezuv tövében, forró, mint a Vezuv keble, mellynek lávája e virágokat elégeti. S én önhöz röpítem keblem bárkájából lángérzelmem galambját, hogy az a viszonszerelem zöld lombjával szálljon vissza...’
“Nagysád...”
,Keljen fel ön. Ne térdeljen. És ha szeret engem, nevezzen Izabellának.’
“Izabella!”
,Vagy Izabellájának...’
“Izabellám!”
És a teremben halk csattanat hallék; csók.