Ez a pocsolya tehát kellett, szívesen tűrték, mint közhasznú intézményt, s mikor egyszer a megyei főmérnök, Brunkusz Nep. János erre utaztában figyelmeztette az elöljáróságot, hogy a városház előtti mélyedést fel kellene tölteni, mindenki kinevette Brunkusz Nep. Jánost.
A pocsolyát ennélfogva most is ki kellett kerülniök a Mravucsánné vendégeinek, a korcsma felé tartva, melyet a »Megfagyott birká«-hoz címeztek egymás közt az idegenek, célzással Bábaszék éghajlati viszonyaira. A »Megfagyott birká«-nál még most is szólt a zene, a vendégek már be se fértek, egypár turóci »safranyik« künn itta állva a pálinkát, míg egy zólyomi talyigás odaült az egyetlen asztalhoz, és hármasával hozatta a borospalackokat. Derekasan el volt már ázva, s hangos beszélgetésbe eredt önmagával, át-átpislantva szerető szemekkel sovány gebéjére, mely leeresztett fejjel várta a talyiga elé fogva a gazdáját, a borókából font állás alatt.
– Még azt mondja a szomszédom – filozofált a talyigás —, hogy az én lovam nem ló. Hát hogyne volna ló. Ló volt az már a Kossuth-világban is. Hogy azt mondja, nem bírja a terhet? Nem ám, mert a teher nehéz. Hogy sovány? Hogyne volna sovány, mikor nem adok neki zabot. Hogy mért nem adok? Hát iszen adnék, ha volna. Hogy azt mondja, a múltkor se bírta kihúzni a talyigát? Nem ám, mert belement a kerék a kátyúba. Nagy szamár az én szomszédom. Igaz-e, vagy nem?
Felkelt tántorogva, és mindenáron követelte a turóci safranyikoktól, hogy nyilatkozzanak: szamár-e az ő szomszédja, vagy nem?
Azok szépen kitértek előle, mire a talyigás, mint a veszett kutya, aki se lát, se hall, de a szimatja az ember felé viszi, nekirontott a Mravucsánné karján lépkedő madame Kriszbaynak:
– Ló-e hát az én lovam, vagy nem ló?
Kriszbayné megijedt, felsikoltott, a talyigás szájából kigőzölgő borszag közel hozta az ájuláshoz.
– Szent Isten! – nyögte elhaló hangon – milyen országba jutottam!
Hanem Mravucsánné, amilyen szelíd volt, éppen olyan kardos tudott lenni.
– Hogy ló-e a lovad, azt nem tudom – mondá —, de hogy te magad részeg disznó vagy, azt látom!
S olyat lökött rajta, hogy eldőlt az úton, mint a darab fa, hörögve folytatván hanyatt fekve a tűnődést:
– Azt mondja a szomszédom, hogy vak az egyik szemére. Ostobaság! Hiszen egy szemmel is olyan darabot lát az útból, mint kettővel.
Csakhamar feltápászkodék, és a részeg emberek öntudatlan következetességével utánuk iramodott, mire madame Kriszbay elfelejtvén, hogy meg van sérülve, futni kezdett, fölfogván ügyetlenül egész térdéig, amikben megbotlott volna, a hosszú szoknyáit. A »safranyikok«, akik utána néztek, nevetgélve emlegették vékony lábszárait: »Hogy a pokolba tud úgy szaladni ilyen lábakon!«
Még jobban csodálkozék az elöl menő Veronka, aki Gyurival beszélgetve semmit sem vett észre a zólyomi talyigás ízetlenkedéseiből, s nem tudta mire vélni, látván a beteg hölgyet ilyen fürge futamodásban.
– Madame, madame, mi lelte?
Nem felelt, csak rohant egyenest a Mravucsán-portára, ahonnan azonban legott visszahőkölt egy velőtrázó sikoltással, három hatalmas komondortól megrémülve, kik hangos ugatással fogadták a kapuban.
Már éppen ájultan rogyott volna a földre, ha hirtelen ott nem terem a vendégváró Mravucsán; így aztán az ő karjaiban ájult el.
A becsületes polgármester csak tartotta ott, csak tartotta határozatlan, bamba arccal, sohasem látott még elájult asszonyt, hallott valami olyast, hogy vízzel szokás ilyenkor meglocsolni, de vízért nem mehetett, gondolta, hogy meg kellene egy kicsit csipkedni (attól a holt asszony is fölpislant), csakhogy a megcsipkedéshez némi hús kívántatnék, s madame Kriszbay csupa csontokból állott.
Bevárta inkább keresztényies türelemmel, míg a többiek előjönnek, kik csakhamar eszméletre hozták a szegény, ideges teremtést.
– Ah – sóhajtá újra és újra —, milyen tartományba jutottam!
NEGYEDIK RÉSZ
A BÁBASZÉKI INTELLIGENCIA
VACSORA MRAVUCSÁNÉKNÁL
Nem akarom szélesen elbeszélni, ami még következik. Csak a Krisztus ruháival történt meg a csoda, hogy együtt nőttek a gyermekkel. A kis palástka, melyet fiúcska korában viselt, ugyanaz volt, mely a Golgotára lépegető férfi Jézus tagjait fedte.
Azóta nincsenek többé ilyen palástok (a szabók nagy örömére), csak a regényírók keze alatt támad némelykor hasonló csoda; a csekély szövet, egy mellénykére való, kinyúlik a tollukból egész végekre.
De én nem szeretem ezt s röviden végzek a Mravucsánék vacsorájával, mely pedig kitűnő és ízletes volt – s ha akadt elégedetlen, az csak madame Kriszbay lehetett, aki az első tál ételnél, a fölséges báránypaprikásnál, megégette a száját, fölkiáltván:
– Jaj, harap odabent a torkomban valami!
Még kevésbé nyerte meg tetszését a másik étel: a túrós tepertős metélt, melyet megízlelvén, egy csúf fintorral tette le a villáját:
– Mon Dieu, hiszen ez valami fölmetélt vizes ruha!
A szegény Mravucsánné oda volt bánatában, hogy semmiből se eszik: »Milyen gyalázat ez nekem«, óbégatott, végre is előhordogatta neki a megmaradt befőttjeit, amikhez aztán derekasan hozzálátott, és amint lassan-lassan a gyomrával kibékült, kezdett a helyzettel megbarátkozni.
Méltán, mert a helybeli lutheránus lelkész, tiszteletes Rafanidesz Sámuel uram, meg a kántor, Klempa Teofil mulattatták az asztalnál, egyik balról, a másik jobbról. Már a meghívásuk is így szólt: »El kell jönniök, mert egy német fehérszemély lészen a vacsoránál, akit disztrahálni fognak.« De ki is tettek magukért csupa »flanc«-ból, mindenik be akarván bizonyítani a szenátorok előtt, hogy mennyire járatos a német finom társalgásban.
Madame Kriszbay kellemeseknek találta a szomszédjait, kivált mikor azt is megtudta, hogy tiszteletes Rafanidesz Sámuel uram házasulandó ember. Hogyan? Hát itt házasodni szoktak a papok? (Talán mégis jó országba jutott!)
A kántor csinosabb ember volt, de már házas és öregebb. Intelligens hosszúkás arca fényes, hosszú fekete szakállban folytatódék, mely egész mellét befedte, azonfelül némi elmésség is nyilvánult benne, de csak olyanformán szivárgott ki belőle, mint valami izzadmány, ahogy a durva fatörzsből a mézga.
Madame Kriszbay sokszor elnevette magát egy-egy ötletes megjegyzésen, kár, hogy nem merte magát egészen átadni a kacagási ingernek: mert a torkát még egyre reszelte az átkozott paprika, vagy talán csak a szörnyű visszaemlékezés rá. Neki-nekivörösödött viaszksárga arca, láthatólag igyekezett elfojtani a köhögést, ami amellett, hogy az öregség előhírnöke, még dísztelen is.
– Ej, semmi az – biztatta Mravucsánné —, csak bátran, lelkem, köhögje ki magát! Kuc, kuc! a köhögést és a szegénységet nem lehet eltitkolni.
Hovatovább mind jobban érezte magát, mert a tiszteletesnek az az előnye is volt, hogy valamikor Münchenben is járt iskolába, s apró anekdotákat tudott elmondani az ottani életből, ottani dialektusban, ami annyira tetszett a madame-nak, mintha vajba fürösztenék a lelkét.
Tiszteletes Rafanidesz Sámuel úr sehogy sem tartozott az unalmas, ájtatosságot szimuláló papok közé, s habár a híres bábaszéki tót mondás, melyet Klempa Teofil állított össze olyan elmésen, hogy visszafelé olvasva is ugyanazon értelme van: »szedi na fare Rafanidesz« (ül a parókián Rafanidesz), otthon a parókián üldögélő férfiúnak festi, éppen ellentéte volt a »szedatus« embereknek, örökké járt és kalandozott. Egyszóval jó vére volt, és már az előbbi eklézsiájából is (valahol Nógrád megyében) menyecske-dolog miatt kellett távoznia. Mravucsánné tudja a históriát, még az illető asszonyt is ösmeri! valami Bahó Mátyásné; buta egy perszóna lehet, mert ő maga kottyantotta ki férje, a főkurátor előtt a pappal való viszonyát, és nem valami nagy szépség, mert Mravucsánné így nyilatkozott szórul-szóra:
– Bolond volt Rafanidesz ővele okvetetlenkedni. Csúnya asszonytól ne kérjen az ember csókot és szegénytől kölcsönt, mert mindjárt eldicsekszik vele.
Így nyilatkozott Mravucsánné; igaz, hozzátette: »Ha azonban valaki reám hivatkoznék, bizony eltagadom.« Azért tehát én még arról sem állhatok jót, hogy így nyilatkozott Mravucsánné, mert nem tudnám bebizonyítani.
De ez végre is mindegy. A száraz tény az, hogy madame Kriszbay vidáman trécselt a szomszédjaival. A két nagyműveltségű férfiú jobb véleménybe sodorta országunk iránt. Valóságos szerencse, hogy tótul nem tudott, s nem hallhatta ama közönségesebb társalgást, melyet Bábaszék többi meghívott előkelőségei folytattak. Hiszen szó ami szó, ezek is okos emberek, de a maguk módja szerint. A szép Veronka nemegyszer mosolyodott el tréfáikon, mert ő még nem hallotta, de a bennszülöttek már mind ösmerték ezeket az asztal melletti elmésségeket: a gazdag mészáros, Kukucska Pálnak szokását, hogy a pecsenyénél feláll s röfögő hangján imígy üríti fölemelt poharát önmagára: »Az isten éltesse feleségem urát«; a stuccer nótáriussegédnek ama százszor hallott rébuszát, melyet most százegyedszer adott fel Veronka kisasszonynak, lehúzván (állítólag vadászatban) megsebesült kisujjáról a sebóvó kesztyűujjat: »Miféle város ez, kisasszony?« Az ördög tudná hirtelen eltalálni, hogy az Kisujjszállás. Egyébiránt a stuccer nótáriussegédnek talán nem is fáj a kisujja és alkalmasint soha nem is fájt – csak azért hordja a kesztyűujjat, hogy a rébuszát elmondhassa a kisasszonyoknak.
Voltaképpen istenkísértés egy ilyen vacsorát akarni lefesteni. Hiszen semmi nevezetes sem történik. Esznek, isznak és azután hazamennek. Talán valami érdekes dolgokról beszélgetnek? Dehogy. Ezer dib-dábság merül fel. Isten ments azt nyomtatásba szedni. És mégis napokig fognak e semmiségekről beszélni Bábaszéken, hogy Mravucsán uram kiöntötte a vörös bort, s amint végigfolyt az abroszon és sózni kezdték, Konopka szenátor felkiáltott:
– Hej, huj! keresztelő lesz komámasszony!
Mravucsánné természetesen elpirult. Veronka ellenben ártatlan arccal kérdezte:
– Hogy tudhatják ebből a keresztelőt?
(Vagy nagy liba az a lányka, vagy már nagy színésznő.)
Hát tessék aztán neki felelni, mert olyan szende arca van, mint a Szűz Máriáé lehetett, rövid ruhás lányka korában. Mind összenéztek. De szerencsére ott volt az erdész neje, Szliminszky Wladimirné. Ez a leleményes fejű asszony magyarázta meg:
– Hát úgy van az, kisasszony, hogy a gólya, amely a gyermekeket szokta hozni, megjelenik előlegesen láthatatlanul, és ő löki fel intő jelül a poharat.
Veronka elgondolkozott egy darabig, azután hitetetlenül rázta meg a szép fejét, mely körül az ártatlanság glóriája látszott lengeni.
– De hiszen láttam, hogy a tiszteletes úr döntötte fel a könyökével!
Erre aztán nem tudott mit felelni Szliminszkyné, s rendes szokása szerint az urát ajnározta, bábusgatta egész este.
– Vakard le a kövéret a libacombról, Wladin!
Wladin bosszankodva ráncolja össze a homlokát s a sovány nyakán sebesen mozog ide-oda az ádámcsutka, ami mindig annak a jele, hogy haragszik.
– De mikor azt szeretem a legjobban.
– Mindegy, Wladin. Nem engedem meg. Az egészség az első!
Wladin engedelmesen távolítja el a kövér részeket.
– Miért van a kabátod kigombolva? Nem érzed, hogy hűvös van? Tüstént gombolózz be, Wladin!
Az erdész begombolózik, és a teljesített kötelesség jóleső érzésével nyúl ismét a tál felé.
– Egy falatot se többé, Wladin! Egy akkorát se, mint egy pöhöly. Elég volt. Nem szükség bikákkal álmodnod az éjjel.
Wladin engedelmesen leteszi a villát, és egy pohár vizet akar inni.
– Add ide előbb – kiált rá az asszonyság ijedten —, hadd nézzem meg, nem túlságosan hideg-e?
Wladin átnyújtja a vizespoharat.
– Ihatsz egy pár kortyot. Elég langyos. De sokat ne igyál, mert a sok locs-pocs nem jó a gyomorban. No, mi az, Wladin? Úgy iszol, mint egy szivárvány. Elég, elég, az isten szerelméért!
Szegény Wladimir! Mártírja a hitvesi szeretetnek. Tizenhat esztendeje áll ilyen soha meg nem szűnő gondozás alatt, s bár mint erős férfi házasodott, s azóta sem volt beteg soha, mégis minden órán várja a katasztrófát, mert a folytonos gyámolítás következtében a bolond lengyel maga is szentül hiszi, hogy egy levegőáram, vagy egy rossz falat – és vége van. Érzi, mindenütt érzi, hogy a természet ezer alakban ólálkodik körülötte gyilkos szándékkal.
– Vigyázz, Wladin! A kutya bele talál harapni a lábadba!
Az asztal alatt egy komondor rágcsál valami lehajított csonton, ott somfordálván a vendégek lába közt, távolabb a macska bernyákol keservesen, mintha mondaná: »Adjatok nekem is abból a sok ennivalóból.«
Az úgynevezett »amabilis confusio« kezd beállni. Mindenki beszél, mindenki másról, másfelé. A szenátorok megint rátérnek a közügyekre, az akasztott ember esetéből származott konfliktusra, Mravucsánné sopánkodik, hogy senki sem evett semmit, valóságos keserűség ül emiatt becsületes, egyszerű arcán; Klempa Teofil, megoldozván nyelvét a vörös bor, miután madame Kriszbayt úgyis a pap tartja szóval, felkiált, magára akarván vonni a közfigyelmet:
– Uraim, szenátorok, egy töredelmes vallomást teszek.
– Halljuk! Miről!
– A kutyák öngyilkosságáról.
Ah, ez nevezetes kérdés. Általános figyelem támad, még a papnak is abba kell hagyni a csevegéseit. Pszt, pszt! Halljuk a kutyák öngyilkosságát!
Egy idő óta ugyanis a környéken nagy szenzációt kezd okozni, hogy a Klempa kántor méhesében reggelenkint egy-egy holt kutyát találnak, amelyik fegyverrel öngyilkosságot követ el: nem főbe, de hátgerincen lövi magát.
– A gyilkos én vagyok! – beszéli Klempa. – Úgy szoktam eljárni, hogy a megtöltött puska csövét bedugom az üres méhköpű felső részén annak a belsejébe; a künn maradt s felhúzott ravaszra madzagot kötök, azzal megkerülöm a puska fogantyúját, s áthúzván a madzagot a billentyű alatt, hasonlóképpen bevezetem a kas belsejébe, egy darab húst kötve a madzag legvégére. A kutya odajön, megszagolja a húst, bedugja érte a fejét a köpű belsejébe, természetesen húzgálni kezdi fogaival a húst, mire dörren a puska, bumm, s bekövetkezik a haláleset.
Homéri kacaj fogadja a furfangos kutyahalált, miből Mravucsán vonja le a morált legelőbb.
– Az öngyilkosságok kétségen kívül sokfélék, de a legborzasztóbb lehet a szomjúság által előidézett öngyilkosság. Igyunk, uraim!
A poharak összekoccannak, a vidám csengésbe egy hang vegyül:
– Ej, Wladin, Wladin!
Ez a Szliminszkyné hangja, ki nem jó néven veszi, hogy Wladin is a poharához nyúlt. Tőle viszont nem jó néven veszi Mokry, a stuccer jegyzősegéd, hogy dacára az érdekfeszítő témának, mellyel mulattatta, figyelmével örökké férjén csüng.
– Megárt az az erős szivar, Wladin! Tedd le már! Néhány szippantás is elég lehetett… Hát még miért járt Besztercén, kedves Mokry?
– Sok apró-cseprő dolgom volt, s tetejébe még ezt a ruhát is hazahoztam a »kecskétül«, ami most rajtam van.
Csodálattal vegyes gyönyörködéssel nézett végig sötétkék új ruháján, ki tudja, már hányadszor ma este.
– Csinos ruha. Hogy vette?
– Mérték után csináltattam a Kléner szabónál, tulajdon testemre szabták…
– Hogy volt?
– Gácsi posztó ám ez, olyan erős, hogy a víz se hat rajta át, nappal kellene ezt megnézni.
– Az ám, de vajon sokba került-e? – felelgette a lengyel menyecske szórakozottan.
– Láttam az érintetlen posztóvéget, rajt volt még a sárga kezdődése is, ott voltam, mikor szabták. Valami különös játéka van a napsugarak mellett.
– Jó, jó, de az árát kérdezem.
Azonban nehéz volt Mokryt a maga vágányából kizökkenteni, mikor az ő új ruhájáról beszélhetett.
– A Klénernek van egy szabásza, valami Kupek nevű. Azelőtt Bécsben szabott valamely udvari szabónál. Ez a Kupek így szólt hozzám: »Ne sajnálja a pénzt, Mokry úr, mert ez olyan szövet, hogy a bőr is elbújhat előle.« Tapintsa meg csak, erdészné asszony!
– Puha, akár a selyem… Wladin fiacskám, jó volna, ha helyet cserélnél velem. Ott könnyen ér léghuzam, mikor az ajtót nyitják. No, mit vágsz olyan dacos, fancsali arcot? Talán bizony ellenkezni akarsz velem? Egy, kettő, három, ülj át, Wladin!
A szeretet mártírja helyet cserél a feleségével, s most már Szliminszkyné a másik oldalra kerül, a fiatal Wibra ügyvéd mellé, ki főleg Veronkával van elfoglalva. A bakfisnak is bezzeg, mintha a nyelvét vágták volna fel, úgy elcsacsog a Gyurival. A híres okos ember, akiről azt mondják, hogy Besztercebánya követe lesz valamikor, olyan feszült érdeklődéssel hallgatja, mintha egy püspök beszélne, a világért sem venné le róla a szemét, csupán akkor egy pillanatra, ha Veronka veti rá a magáét.
Halkan beszélgetnek, azt hinné az ember, hogy tudja isten, milyen főbenjáró dologról, pedig merő bolondságokról foly a szó. Hogy mit szokott Veronka csinálni napközben? Hát olvas, sétál. Ebből kisarjadzik a másik kérdés: mit olvas, hol sétál? Veronka elmondja a könyveket. Azokat mind olvasta Gyuri is, s elkezdik felemlegetni a regények hőseit, mint közös ösmerőseiket: Elemért, a sast, Berend Ivánt, Ankerschmidt Erzsikét, Béldi Arankát. Bizony nagy csacsi volt a Béldi Pál, hogy nem fogadta el a fejedelemséget.
– De hátha mégis jól tette, mert ha elfogadja, miből támad akkor az a szép regény?
Majd Glogova után kérdezősködik az ügyvéd, unalmas-e nagyon?
Veronka csodálkozva emeli rá sötétkék szemét:
– Hogy volna Glogova unalmas? (Mintha azt kérdezné valami tudatlan ember: Unalmas-e Párizs?)
– Van-e Glogován erdő?
– De még milyen erdő van.
– Szokott-e maga kijárni?
– Szoktam bizony.
– És nem fél?
– Mitől?
– Hát tudja, az erdőknek vannak néha olyan lakói.
– Ah, a mi erdőnk lakói, ellenkezőleg, tőlem félnek.
– Ugyan? Magától is lehet félni?
– Mert én fogdosom őket.
– A zsiványokat?
– Ugyan menjen! Mindjárt a kezére ütök, ha ilyet mond.
– Üssön, no. Itt a kezem.
– Majd, ha még egyszer olyat mond. Én a lepkéket fogdosom az erdőben.
– S vannak szép lepkék? Diákkoromban nekem is volt gyűjteményem. Még most is van néhány példány.
De már erre elfogta Veronkát is a dicsekvési vágy:
– Az én gyűjteményemet látná. Van abban már minden: gyászpalást, admirál, papmacska, Apolló. Kár, hogy az Apollómnak el van hasadva az egyik szárnya.
– Hát Hébéje van-e?
– Van, pedig olyan nagy, mint a tenyerem.
– Nagy is a maga tenyere? Mutassa!
Veronka kitette tenyerét az abroszra. Biz az csöppecske volt, de olyan finom fehér, mintha valami rózsából lenne lehasítva egy szirom.
– Van egy öles a liliputiak országában! – jegyzé meg az ügyvéd enyelgő hangon, s fölkapván egy gyufaszálat, csintalanul mérni kezdte vele a szélességét.
Mérés közben vigyázatlanul hozzáért a saját ujjaival, mire a bakfis összerezzent, visszahúzta kezét, és a vér arcába szökött.
– Nagy hőség van – mondá fojtott hangon, a tenyerét kigyúlt arcához tapasztva. Mintha csak azért rántotta volna vissza.
– Valóban átmelegedett a szoba – ragadta meg a szót Szliminszkyné. – Gombold ki a kabátodat, Wladin!
Wladin fújt egyet és kigombolta a kabátját, Veronka pedig visszatért a lepkéihez.
– Valóságos sportom a lepkefogás. Olyan lehet az, mint mikor a férfiak a vadat űzik.
– Én is lelkesedem a lepkékért – bizonykodék Gyuri —, mert csak egyszer szeretnek.
– Ó, én másért szeretem őket…
– Csak talán nem azért, hogy bajuszuk van…
Veronka durcásan fordította el a fejét.
– Wibra úr, maga kiállhatatlan kezd lenni.
– Köszönöm a vallomást.
– Miféle vallomást?
– Azt, hogy kiállhatatlan kezdek lenni. Következésképp eddig nem voltam az.
– Ah, itt van ni! Ez az a bizonyos prókátori fogás. Olyasvalamit belemagyarázni valakinek a szavaiba, amit nem mondott. Magával veszedelmes beszélni, tudja. Egy szót se szólok többet.
Gyuri könyörgésre tette össze kezeit.
– Nem teszem többet. Soha többet. Csak beszéljen.
– Komolyan érdeklik a lepék?
– Becsületemre mondom, az oroszlánok és tigrisek se érdekelnek e percben annyira.
– Lássa, a lepék olyan szépek, mint valami gyönyörűen felöltözött asszonyok. Milyen ízléses összekeverése a színeknek! Én úgy nézem a szárnyaikat, mintha megannyi mintázott szövet lenne. Vegyük például éppen a Hébét, a fekete-piros alsó szárnyai nem pompásan illenek-e a sárga-kékes felsőkhöz? Éppen olyan fölséges összhang van a papmacska tarka-barkaságában, amilyen ünnepélyes komor hangulat a gyászpalást kékpettyes, sárgaszegélyes barna toalettjén. Higgye meg, hogy a híres párizsi Worth is eljöhetne az erdőre, a pillangóktól tanulni az öltözködés művészetét.
– Lassabban, Wladin! – kiált fel e percben Szliminszkyné. – Hány tüdőd van? Helyi levelekre elég háromkrajcáros márkát ragasztani.
Szliminszky Wladimir ugyanis Fajka szenátorral bocsátkozott vitatkozásba, arról az aktuális témáról, hogy mi lenne, ha az embereknél a hallás érzéke hiányoznék, s olyan hangosan feleselének e felett, hogy a szerető hitves nem állhatta Wladin tüdejének ezt a fölösleges pocsékolását rendreutasító szózat nélkül.
– Egymás mellett ülnek és mégis kiabálnak – zsörtölődék nagy fejcsóválással —, mintha tizenöt krajcáros márkát ragasztanának helybeli levelekre. Ó, istenem, istenem, mikor lesz már egészen okos az emberiség?
E percben fölemelkedett Konopka szenátor, és felköszönté a házigazdát, Bábaszék »regenerátorát«, teljesen olyan vékony, reszelős hangon, aminő a Mravucsáné volt, szinte azt lehetett volna hinni, ha valaki a szemét behunyja, hogy maga Mravucsán dicsőíti önmagát, ami zajos derültséget okozott. Erre aztán felugrott Mravucsán, és visszaszállott a poharával Konopkára, éppen azon mozdulatokkal, grimászokkal és szempislogásokkal, amint Konopka szokott beszélni. Ezen is nagyot nevettek. Pedig ilyenformán csinálják ezt a királyok is, midőn udvariasságból egymás ruhájában jelennek meg – de azokon senki sem mer nevetni. A tósztok most nagy szaporaságban eredtek meg.
– Fölszabadítottad láncaikról a kutyákat – súgta Konopkának Fajka.
Mokry a háziasszonyt éltette, Mravucsán újból felállt, felesége és a maga nevében a vendégkoszorúért ivott, köszönetet mondván szíves megjelenésükért. Megjegyzé, hogy a meghívottak közül csak az egy Münczné nem jöhetett, mert belejött estefelé lábába a köszvény, nem csoda, sokat csütlött-botlott ma, vásár idején, a szegény öregasszony. Üríti poharát Bábaszék távollevő zsidóasszonyáért.
Zajos, lelkes éljenzés támadt, melynek lecsillapultával Szliminszky Wladimir kiáltott fel:
– Most már én teszem le a garast!
– Wladin, ne beszélj! – intette a neje. – Ne beszélj! Árt a tüdődnek a hangos beszéd.
De Wladinnal nem lehetett most bírni. Mindenre képes az ember a papucs ereje alatt; begombolózik, kigombolózik, nem eszik, nem iszik, de hogy valaki a benne levő tósztot el ne mondja, akkora engedelmesség ismeretlen a magyarországi annálékban.
– Emelem poharamat, uraim, a legszebb virágszálra ebben a társaságban. Urunk, Jézus Krisztus húgocskájára, az ártatlanság bárányára, kiért Isten csodát művelt, mondván a szolgájának: »Eredj hamar, Péter, ne hagyd a kicsikét megázni.« Éljen sokáig Bélyi Veronka kisasszony!
Veronka piros lett, mint a bíbor, kivált mikor a vendégek felugráltak és odamentek rendre kezet csókolni, némelyik le is térdelt előtte, a vallásos Mravucsánné pedig lehajolt a földig, s a szoknyája szegélyét érinté ajkaival.
Gyuri először azt hitte a bolondos epithetonok hallatára, hogy az erdész őrült meg, de most az egész társaságot látván megbolondulni, csodálkozással vegyes zavar s valami különös kényelmetlenségi érzet lepte meg.
– Miféle csodatételről beszélt a kedves férje? – szólt Szliminszkynéhoz fordulva.
Szliminszkyné összecsapta a kezeit.
– Hogyan? Ön hát nem tudja? Igazán nem tudja? De hisz az lehetetlen. Megvan az már nyomtatásban is tót versekben.
– Mi van meg nyomtatásban?
– Hát az esernyő története… Wladin, nagyon kimelegedtél, olyan vagy, mint a rák, izzadsz is! Ne adjam oda a legyezőmet?
– Miféle esernyőé? – sürgeté az ügyvéd türelmetlenül.
– No, az érdekes, hogy maga semmit se hallott erről. Hát az úgy történt, hogy mikor a szép szomszédnéja kicsiny gyermek volt, egy kosárban künn felejtették valahol a paplak udvarán. Testvérbátyja, a glogovai pap, bent imádkozott a templomban. Nagy vihar támadt és felhőszakadás azalatt, a vékony dongájú gyermek bele is halt volna, tüdőgyulladást kap, vagy mit tudom én, milyen baja eshetik, ha csoda nem lép közbe. Honnan jött, honnan nem jött, egy ősz ember termett ott, mintha csak a mennyből pottyant isten küldöttje lenne, egy esernyőt borított a lányka fölé.
– Az én esernyőmet – tört ki az ügyvédből önkéntelen.
– Mit?
– Semmit, semmit.
A vér sebesen nyargalt ereiben, szíve hangosan dobogott, kezeivel türelmetlenül kalimpált a levegőben, elannyira, hogy ő is feldöntötte a poharát.
– Keresztelő! Még egy keresztelő! – ujjongtak vidáman szerte.
A bortócsa Szliminszkyné felé vette folyását.
– Gratulálok, erdészné asszony – ingerkedett tiszteletes Rafanidesz úr.
Szliminszkyné lesütötte a szemeit.
– Nem igaz – rebegte szégyenlősen. – Ugye, Wladin?
De az ügyvéd nem hagyta, hogy újonnan felmerült sületlenségek fölfalják az ő nagy témáját, melyben dolgozott. Közelebb húzta székét a menyecskééhez.
– Hát aztán? – lihegte lázasan, izgatottan.
– Az ősz ember eltűnt, köd előtte, köd utána, nem maradt semmi nyoma. Akik egy percre látták, fölismerték benne a nagy szakállú Szent Pétert.
– A Müncz zsidó volt.
– Mondott valamit?
Gyuri ajkaiba harapott, megrestellte magát, hogy ismét hangosan gondolkozott.
– Semmit, semmit. Folytassa, kérem.
– Nos, Szent Péter tehát eltűnt, de az esernyő megmaradt.
– És megvan? – kérdé mohón.
– De meg ám. Úgy őrzik azt a glogovai templomban, mint egy kincset.
– Hála istennek!
Nagy lélegzetet vett, mint akinek a szívéről mázsás teher esik le, gyöngyöző homlokát megtörülte a zsebkendőjével. Megvan! – motyogta, s meredten nézett a levegőbe. Azt hitte, leszédül a székről. Mindent tudott, s a nagy szerencse egyszerre összemorzsolta. Valami merevedést érzett a nyakcsigáján és szorongást a szíve körül, lankasztó búgás támadt körülötte a levegőben.
– És kié most az esernyő? A templomé? – tudakolta gépiesen.
– Lehet még a magáé is – csintalankodék a menyecske. – Veronka magával viszi a férjéhez. Így mondta nekem egyszer a glogovai tisztelendő úr. Az esernyő a húgomé, ha ugyan oda nem ajándékozza férjhezmenetelekor a templomnak.
– Nem, nem – rázta fejét az ügyvéd, zavart tekintetét körüljártatva tétován, mintha nem lenne teljes eszénél. – Nem engedem… Azaz, hogy mit beszélek. Igen, igen, miről is volt csak szó? Borzasztó melegem van. Mindjárt megfúlok. Mravucsán úr kérem, nem lehetne egy kicsit kinyitni az ablakot?
– Dehogynem.
Mravucsán az ablakhoz futott.
– Gombold be a kabátodat, Wladin!
Hűs tavaszéji levegő ömlött be az ablakon; egy pajkos széláram bolondjában egyszerre eloltotta mind a két gyertyát.
– Szabad a csók! – kiáltá a kujon Klempa a nagy sötétségben.
Az ablakba egy orgonaág hajlott be a kertből, gazdag virágfürtjeitől szerelemre ingerlő illattal telt meg a szoba, cserébe a kitóduló szivarfüstért.
Madame Kriszbay felsikoltott, hihetőleg a sötétségtől megijedve, de a selyma Klempa igyekezett ez ártatlan körülményt felhasználni egy gonosz közbeszólásra:
– Becsületemre mondom, nem én voltam!
Rejtelmes vihogás támadt köröskörül. A sötétben különben is rejtelmesebbek az elnyomott félkacajok. Szliminszykné ellenben demonstrálni akarván addig is, míg a gyertyákat meggyújtják, hogy ő fölüláll az ily bárdolatlan élceken, elfogulatlanul folytatá az esernyő történetét, amivel egyszersmind azt is bizonyította, hogy beszél a szájával – tehát semmi másra nem használja.
– Szép kis legenda ez, Wibra úr, tessék elhinni. Én nem vagyok hiszékeny asszony, azonfelül lutheránusok is vagyunk (ámbár nem szokás bevallani), de ez mégis igen szép legenda. Az esernyő igazi csodadolog. A betegek meggyógyulnak, ha alája lépnek; egy halott feltámadt, akit az esernyő érintett. Hiába csóválja a fejét. Ez így van. Magam is ösmertem azt az embert, még ma is él. S általában megfoghatatlan, mi minden történt ezzel az esernyővel. Már maga az, hogy sok szerencsét és nagy gazdagságot hozott a glogovai paplakra.
Rémítő gyanú fogta el Gyurit. Amint újra meggyúltak a gyertyák nagy lobogással, látni lehetett, hogy olyan sápadt az arca, mint egy halotté.
– Gazdag a pap? – kérdé halkan, kísértetiesen villogó szemekkel.
– Nagyon gazdag – felelte Szliminszkyné.
Még közelebb hajlott hozzá, s hirtelen megragadta a kezét görcsösen. Szliminszkyné nem tudta, mire vegye. (Ha legalább előbb tette volna, értené – de most már égnek a gyertyák!)
– Ugye, talált valamit az esernyőben? – szólt lihegve, fojtott hangon.
Szliminszkyné negédesen vonogatta a csipkebetéten keresztül kicsillámló fehér vállát.
– Ej, ugyan mit lelhetne egy esernyőben? Nem katlan az vagy vasas láda. Hanem messze vidékről odajárnak vagy tizennégy év óta a házasulandó párok az esernyő alatt egybekelni és fizetnek gazdagon. Aztán amennyi vagyonos beteg és halott van a Bjela-Voda mentén, a Szitnyától egész Krivánig, azokat mind a glogovai pap gyóntatja halálos ágyukon és temeti holtuk után az esernyőjével.
Veronka, kinek Mravucsánné mutogatta be a hímzett abroszait, meg a fölséges lenvásznát, csak most kezdte észrevenni félfüllel, hogy a szomszédjai miről tárgyalnak.
– A mi esernyőnkről beszélnek? – kérdé elfogulatlanul, kedvesen, a széken himbálódzva.
Gyuri és Szliminszkyné összerezzentek.
– Igen, kisasszony – mondá az erdészné némi zavarral.
Gyuri gúnyosan mosolygott.
– Nos – kérdé Veronka —, ön, látom, nem is hiszi?
– Nem.
– Ah! – mondá a leányka egy szemrehányó tekintettel – és miért?
– Mert semmi ostobaságot se hiszek el és mert…
Itt nagy dolgot akart kikottyantani, de szavait úgyszólván elmetszette az a sértődés, megriadás, mely a lányka egész valójában látszott. Összehúzta magát, mint a madár, ha egy tollát kitépik. Csöndesen elfordította a fejét, és hallgatagon bámult a tányérjára, melyben a klenóci ostyepka lehámozott haja zöldellett.
Gyuri is elnémult, pedig úgy csiklandozta, úgy ösztökélte valami, hogy ugorjék fel és kiáltsa ki: »Gazdag vagyok, úr lettem, amaz esernyő nyelében vannak elrejtve a kincseim.« Különös az, ha nagy szerencse éri az embert, hogy az első vágya (mert vágya még mindig marad, ha minden vágya betelt is) a közlés; a harsonákat szeretné megfúvatni, heroldok kiáltsák ki a nagy esetet, hallja az egész világ.
De ha ilyen az első érzés, a második már a kételyé, a legnagyobb szerencse mögött is ott ólálkodik a barázdán egy árnyék, egy kellemetlen »hátha«. Gyuri is látott még ilyet.
– Hogy néz ki az a bizonyos esernyő, kisasszony?
Veronka elbiggyesztette ajkait, mintha nem tartaná érdemesnek ebben a tárgyban szóba állni a kérdezővel.
– Biz az nem valami különös – szólt aztán vontatott hangon —, színehagyott piros kelme, mintha ezer esztendős lenne, folt is van rajta, nem tudom, hány.