Az írnok alig bírt szóhoz jutni meglepetésében. – Megállj, megállj! – ordítá azután. És ő is utána iramodott. De pocakos teste nem volt a futásra berendezve, meg-megállt kifújni magát, biztató szavakat hangoztatva utána:
– Hiszen csak tréfáltam! Semmi se igaz. Becsületemre mondom, nem igaz. Gyere vissza, kis rozmaringom!
Majd újra szaladt egy sort és újra kiáltá: »Hiszen csak tréfáltam, nem igaz semmi sem!«
A karcsú alakot elnyelte a sötétség, sehol se látszott, sehol se hallatszott már semmi nesz. Ki tudja, hol fut már! Vagy talán meghúzódott valahol a kapuk alatt, a sövények mellett.
– Gyere, gyere, Apolka!
Hallgatódzott minden felhívása után. Mély csend volt. Semmi válasz nem jött, csak a Trnowszky Péter udvarából felelte gúnyosan egy kakas: kikiriki!
*
Rebernyik János, a Blázy polgármester úr hajdúja, vidrafogásra indult az éjjel. Ő találta meg Apolkát elájulva a Vág partján. Mikor fellocsolta, a leány rimánkodott neki, hogy hagyja beugrani a Vágba.
Rebernyik azonban nem engedte.
– Nem hagylak, kis lányom, mert én keresztény katolikus ember vagyok, s ezt a vallásom tiltja. Te tán lutheránusnak néztél engem? Nem, nem, hazajössz velem. Jobban szerettem volna egy vidrát vinni haza, de így is jó. Hogy nem jössz? No, azt szeretném én látni! Hát tudod te, hogy kivel beszélsz? Rebernyikkel, a hatalom emberével.
Elvitte erővel a városházára és a polgármester úr szobájában terített Apolkának ágyat a hajdúköpenyegekből.
Mikor aztán reggel a mai vásár miatt a szokottnál is valamivel korábban döcögött be hivatalos helyiségébe a polgármester, ezüstgombos botjával ütögetve maga előtt a földet és garádicsokat, hogy előre érezzék, ki jön, bezzeg felette elcsodálkozék vala, hogy valaki fekszik a díványon. Talán valamelyik szemtelen korhely írnok? Hanem, amint jobban odanézett, látta, hogy ilyen gyönyörű írnokot isten még nem pingált erre a világra; de meg a csapadékos, nedves perkál szoknyácska is kilátszott lent a pokróc alul. A formás, keskeny lábacskák egymáson keresztbe téve pihentek. Az egész szobát betöltötte a szűz, üde test kilehelése, a frissen szűrt tej illatához hasonló.
A polgármester becsengette Rebernyiket és halkan kérdé:
– Ki az ott, te? Nem merem felkölteni.
Rebernyik aztán elbeszélte, hogy az bizony a Trnowszky doktor árva leánykája, az Apollónia, hogy miként találta meg, és miként akarta magát elölni a Vágba.
A polgármester lelkiismerete megmozdult: »Egy kicsit könnyelműen vettük a sorsát«, mormogta, majd megdicsérte Rebernyiket:
– Derék fickó vagy, öreg, hogy megmentetted. Ne, itt van egy szivar!
Kihúzta a tárcáját, de szivarjai közt hiába keresett kurtát, hát egy portorikót volt kénytelen adni, de hozzátette: »Ilyet a király se szí«.
A beszélgetésre felnyitotta szemeit Apolka. Nagy, fényes szemek voltak azok, mosolygók, frissek, édesek, mint a hajnal, arcán fényes, szelíd pír ömlött el, mint a hullámokból kelő Aphroditéén – mert ő is a hullámokból jött, ragyogó álmok közül. A »tegnap« csak egy régmúlt volt, messze az álmok mögött. S amint a rózsás álmok oszlottak, szálltak, még ott csillámlott visszaverődésük arcán, ajkai körül; csak midőn végképp elillantak, kapcsolódék össze hirtelen a »tegnap« a mához, és Apolka elkezdett egyszerre hangosan sírni.
A polgármester odaült hozzá s gyöngéden kikérdezte élete sorját. Apolka mindent elmondott őszintén. A becsületes öreg úr meg volt hatva és fel volt háborodva.
– No, semmi az – vigasztalá. – Minden jóra válik, még ma gondoskodom, hogy elhelyezzelek valahová, valami becsületes emberekhez, ahol jó dolgod lesz. Tudsz-e dolgozni?
– Senki se tanított – felelte szomorúan.
A polgármester nagy fejvakarások között vette a kalapját, botját (mint mindig, ha halaszthatatlan dolga volt).
– Hát csak maradj itt, míg nem intézkedem. A Rebernyik majd reggelit hoz a kávéházból. Én meg addig nyakamba veszem a várost.
Lement mély gondolatokba merülve, kavargó tervekkel fejében, a piacra. Az úri vendéglő előtt néhány úr sörözött és a budetini tisztikar. A honvédparancsnok megszólította. Éppen panaszkodni kezdett, hogy milyen furcsa eset történt vele, egy szép leány hogy akarta magát a vízbe ölni, aki most már el kellene helyeznie (így van az, ha az embernek nincsen családja; mindjárt magamhoz venném), mikor egyszerre csak óriási csapat gyerek, asszony és ember kezd futni Budetin felől a piacnak, őrült lármával, jajveszékeléssel:
– Jaj, jön a muszka! Jön a muszka!
– Megbomlottatok? – kiáltott rájok a polgármester.
– Nyakunkon az ellenség! – csörtetett most elő egy városi hajdú és jelenté: – Egy egész tábor jön!
S valóban e percben a toronyban is elkezdte félrekongatni a harangot a vén toronyőr, Harubcso Pál.
A polgármester bosszúsan intett fel neki a kendőjével, hogy hagyja abba.
– Nem szégyenlitek magatokat, szamarak! Bizonyosan egymást bolondítjátok el.
Egyre több-több ember jött futva, némelyek batyuban cipelve hátukon a holmijukat, siránkozó nőket szétszórt hajjal, megrémült gyermekeket, mankóval szaladó aggastyánokat lehetett látni. A gyolcsosok, vargák és mézeskalácsosok, akiknek a budetini úton voltak a sátraik, kezdték portékáikat nyakra-főre behányni a ládáikba.
– Nézzen csak oda, polgármester uram!
S ím, a fölkavart porfelhőből csakugyan kezdett kibontakozni egy magyar ruhás vitéz, ágaskodó paripán, kivont, villogó karddal. Utána valaki egy zászlóval, s a háttérben beláthatatlan barnaságban gomolygott valami tömkeleg. Ágyúszekerek nehéz, tompa dobaja lüktetett messziről…
A honvédparancsnok felkiáltott:
– Macska legyek, ha ez nem az én rokonom, gróf Pongrácz István, a hadaival!
HARMADIK RÉSZ
A TÚSZ
Igen, ő volt, s utána húzódék gazdag színpompában, hadias mozgalmasságában az egész tábor; gurultak a nehéz szekerek, ficánkoltak a paripák, csillámlottak a dárdák és lószerszámok, s pergett a dob, felharsantak a lapusnyai híres trombiták.
Minden lélekemelő volt és zordon, csak az élelmezési szekér lőcseiről csüngő oldalszalonnákban tett kárt a ragyogó verőfény, mert azok megolvadva csurogtak, két egyenletesen futó zsírvonalat hagyva az út porában.
Pongrácz gróf a vendéglő elé érve, kardjával tisztelgett a honvédparancsnoknak, aki már messziről integetett neki.
– Hová, hová, István? – kiálta rá vidáman a honvédparancsnok, ki hozzá volt szokva, hogy a gróf hadgyakorlatokat tartson. De hogy egész Zsolnáig eljött, ez mégis feltűnt neki.
Pongrácz István megállította szép fekete lovát, s kemény, ropogó hangon felelte, amiképpen illik egy haragvó hőshöz, villámló kardjával megfenyegetvén a messze kéklő zólyomi hegyeket.
– Beszterce ellen megyek, rokon.
– Ne beszélj!
– És vissza sem jövök, míg kő kövön marad, míg nem lesz egyenlő a földdel, s míg a területét sóval be nem vetem, hogy még fű se nőjön az egykori helyén.
A honvédparancsnok megijedt, mert szerette István grófot, de megütközését elárulni nem volt célszerű; egykedvűen látszott hát simogatni agyagsárgás harcsabajuszát.
– No, ez komoly dolog, de miért haragudtál meg annyira Besztercére?
– Megsértettek, vérig sértettek – felelte István gróf -, és még egyéb is van a dologban.
– Egyéb is? – kérdé rendkívüli érdeklődéssel. – Ugyan no, szállj le egy kicsit, igyunk meg egy pohár sört és beszéld el a sérelmedet.
István gróf hüvelyébe dugta a szablyáját, azután lepattant a nyeregből és odaszólt Kovács uramnak, az adjutánsnak:
– Nyargaljon végig kegyelmed és közölje a hadakkal a parancsot, hogy legyenek veszteg egy darabig, és mivelhogy békességes városba érkeztünk, harácsolni, zsákmányolni nem szabad. Senkinek se bántsák se ökrét, se szamarát, se szolgáló leányát és semminemű jószágát.
Ezzel kezet fogott sorba a tisztekkel, a jelenlevő Blázy polgármesterrel, aki régi barátja volt, és akit most is legott biztosított, hogy Zsolna városának semmi bántódása nem történik, majd karonfogta, és mindnyájan megindultak a vendéglő különszobájába. De bár a hátulsó szekeren guggolt Pruzsinszky Szaniszló, hamar észrevette éles sas-szemével a történendőket s nem sajnálta elindítani lábát, hogy ő is odaérjen s hozzájuk csatlakozzék. Nemsokára jött Kovács várnagy is jelenteni, hogy a parancsot kiadta, úgyhogy az extra-szoba küszöbénél még elcsíphette a budetini parancsnokot egy bizalmas suttogó szóra.
– Jaj, beszélje rá, méltóságos uram, valahogy az urunkat, az isten megáldja, hogy ne menjen, hogy mondjon le az eszeveszett tervéről (de istenem uram, hogy is ragadhat meg ilyesmi az eszében), mert isten úgy segéljen, megfogdosnak bennünket Besztercén és egyenesen Budára visznek a bolondokházába.
– Magam is azon töröm a fejemet, Kovács uram. Majd meglátjuk, hogy mit csináljunk.
Utánuk nyitott. Egy nagy tágas szoba volt ez, egyetlen óriási asztallal: a vendéglős, Jágovics Bogdán, egy lelógó bajuszú, fényes olajbarna arcbőrű örmény, egészben olyan kinézésű, mint egy szurokba mártott patkány, ezt a feliratot csinálta rá: »Úri söröde«.
Jágovics úr élelmes ember volt, ami már abból is kilátszott, hogy a szokásos Gambrinust (a legismertebb királyt a földgolyóbison) úgy »gazdálkodta« meg, hogy a saját édesapját festette le egy habzó sörserleggel a falra, így érvén el kettős célt az öreggel, aki amellett, hogy mint tiszteletreméltó ős tündökölt a falon, örömére az unokáknak, egyszersmind fia üzletét is szolgálta, mint sörivásra ingerlő agent provocateur. De, minthogy a néhai Jágovics úr híres kereskedő volt Zsolnán, meghagyta a piktornak, hogy kereskedői volta is okvetlenül meglátszassék, ami aztán akként oldatott meg, hogy a nyakába egy mérő serpenyő volt akasztva, az ölében pedig egy váltóűrlap. No, már nagy kópé lehetett az a piktor.
De még nagyobb volt Pruzsinszky, mert amíg a sört elhozták (»Ex frissibus« – kiáltá az élő Jágovics úr a nagy urak láttára a pincéreinek), addig egy széket húzott magának, hogy a magasan lógó néhai Jágovics urat elérje, s kihúzván a zsebéből a ceruzáját, egy hirtelen ötlettel odaírta a váltóűrlapra: »Elfogadom: Pruzsinszky Szaniszló.«
Lett nagy derültség, István gróf hahotázott, mint a zuhogó patak, még a könnyei is megeredtek, s mire a friss csapolású sört behozták, egész vidáman kezdte elbeszélni Estella szökését a Behenczy-fiúval, akik Besztercére menekültek, de a város nem akarja őket kiadni, meg kell tehát fenyíteni stb.
No, ez úgy volt elmondva, hogy lehetetlen nem inni egy pohár bort a Pongrácz-fegyverek győzelmére. A sör csak a németnek való, koccintani se lehet vele. Hozassunk egy kis vörös bort! Finom vágújhelyi van a Jágovics pincéjében.
A villogó, szikrázó gránátpiros bornál aztán szó szóba fűződék. »Ej, ej, az a gonosz Estellácska!« A honvédparancsnok az asszonyokról kezdett mesélni. Egyik nagyobb pillangó, mint a másik. Nagy téma ez. Kivált ha a honvédparancsnok kezeli, kinek kapitánykori híres kalandjait roppant szerette hallgatni István gróf. A velencei esetet a Canal Granden, mikor a férj léptei közelednek a kontessz budoárjához, s a kapitány kénytelen volt kiugorni mezítláb az ablakon a kanálisba. Hanem ehhez persze hozzá kell képzelni legalábbis – az olasz eget.
A tisztek sokszor hallották már, István gróf is, de azért mégis tetszett neki, Pruzsinszky meg éppen el volt ragadtatva.
– Bravó! bravó! – mondá István gróf és koccintott. – Világéletedben nagy lurkó voltál, édes rokon! Hanem most már halljuk a pozsonyi asszony történetét.
– Restellem a polgármester ősz haja miatt – évelődött a parancsnok, bajuszát pödörgetve.
– Hagyd el, bátya – vágott közbe István -, jól esik a mellének. Igaz-e, Blázy?
Blázy ráhagyta mosolyogva.
A kedve nőttön-nőtt, a palackok ürültek, a poharak csengtek, István gróf az ablakhoz ment és kikiáltott valamelyik emberére, hogy küldjék a lapusnyai bandát.
A parancsnok azalatt odahajolt Blázy fülébe súgni:
– Itassuk le mindenáron. Van egy jó tervem.
Az visszahunyorított a becsületes macskaszínű szemeivel.
– Hollá, urak, halljuk már azt a pozsonyi asszonyt!
– Halljuk, halljuk!
– Bogdán, bort! A legénységnek egy hordó pálinkát. De mármost igazán halljuk a pozsonyi asszonyt!
– Adjatok előbb egy cigarettát! Így, mármost jól van. Pozsonyban feküdtünk, nem is emlékszem már, hányadik esztendőben. Gyönyörű huszár voltam. Pruzsinszky megmondhatja. Igaz-e, Pruzsinszky? Mert Pruzsinszky ösmert akkor. Ösmert, mert sok pénzem volt. Elég az hozzá, egy tisztességes családnál voltam beszállásolva, bizonyos Vinkóczynál, ha jól emlékszem. A vámnál hivataloskodott a szegény ördög. Szép, fiatal asszonya volt, karcsú, mint az őzike, fitos orrú (az orroknak ez a fajtája mindig ingerlően hatott rám), de olyan szende, ártatlan és szemérmetes, mint egy madonna. Már hetekig voltam ott s alig láttam, de ha láttam is, észrevétlenül tudott elsuhanni előlem; ha köszöntöttem, biccentett a fejével s lesütött szemekkel menekült megszólításom elől… Rá sem gondoltam többé, midőn egy nap Bécsbe rándulok. A kupéban egy gyönyörű asszony ült, teljesen kifejlett szépség, a hervadás bizonyos poézisével. A Balzac asszonyaiból egy kedves darab, a harminc és negyven közt, a tudás minden bájával megkent asszonyka. Higgyétek meg, fiúk, hogy nagyon beleszerettem. Pedig az nagy szó, ha én mondom, abból az időből, mikor úgy szálltak rám az asszonyok, mint a legyek a mézre. – Hiszen te ösmertél, Pruzsinszky.
– Tovább, tovább!
– Elkezdtem neki udvarolni, egyre tüzesebben, hevesebben. Csak fogadta, fogadta eleinte és maga is visszakacérkodott egy kicsit, de mikor aztán látta, hogy nem tréfálok, bevallotta, hogy ne fáradjak, mert őneki egy imádottja van Bécsben, éppen most is ahhoz megy. S olyan ügyesen tudott lehűteni s átterelni a beszélgetést közönyös dolgokra, hogy csoda. Megkérdezte, hogy hínak, mint vagyok megelégedve Pozsonnyal, s hol, kinél lakom. Megmondtam, hogy ki vagyok és hogy valami Vinkóczyéknál lakom. »Vinkóczyéknál? – szólt meglepetve – hiszen ott igen csinos asszonyka van.« Mit ér – feleltem bosszúsan -, az egy szent, azzal semmit sem lehet kezdeni. A szemem közé nevetett: »No no, csak próbálja meg, kapitány!« A fejemet ráztam, hogy hasztalan, de ő csak egyre mosolygott hamiskásan és midőn kiszálltunk Bécsben az indóházban, odasúgta fülembe: »Jobban tudom én azt, kapitány, mert az én leányom a Vinkóczyné«.
– Pompás história! – lelkesedett Pruzsinszky.
– Rosszabb vagy Boccacciónál! – vélte nagy hahotával István gróf.
– De hát a folytatása! – sürgették a tisztek.
Mire a parancsnok leöblíté torkát egy pohár borral, megtörülgette óvatosan a nagy bajuszát; csillogó, kékes szemei kialudtak, mintha egy bántó szó koppantaná el lángjukat, homloka redőkbe gyűrődött, széles tenyerét szívére tette bűnbánón, s méltóságteljesen, de mégis szemrehányóan förmedt a tisztekre:
– Uraim! Én tetőtől talpig gavallér vagyok.
Erre a mondásra megint koccintani kellett, s István gróf intésére ráhúzta a lapusnyai hadi banda a Rákóczi korából maradt híres nótát, magyarba vegyített tót szöveggel:
Mikor még én kuruc voltam Rákóczi vojnában,
Jártam szattyánból varrt cserveni csizmában.
Ilyen vigadozás közben elmúlt a dél és megéhezének mind az urak, mind a hadak. Kovács jelentette, hogy a hadsereg enni akar.
– Hát vonuljanak valami térségre és főzzenek gulyáshúst a katlanokban. Egy ökröt ki kell fogni valamelyik társzekérből és meg kell enni.
A Vág mellé vonultak a hadak, annak a hancsikos, hompos partján gyújtottak tüzeket s ütöttek tanyát. Az urak pedig a vendéglőben ebédeltek, megoldott nyelvekkel folytonos rózsás humorban, mely csak fokozódott ebéd után. Aranyos köd szállott alá a dib-dáb földi bajokra, keservekre, mikor a feketét is behozták és rágyújtottak a Jágovics által megnemesített szivarokra. Jágovics ugyanis rendesen megvette a Motesiczky úrfiaktól a finom havanna szivarok dobozait, tíz krajcárért darabját, s e dobozokban, melyek évekig tele szedték magokat a drága havannaillattal, kassai négyeseket nemesített… (Ilyet is csak egy örmény eszelhet ki.)
Ha a bor gőze sírásó, a jelen bánatát elföldelő, piktor a szivarfüst, a jövő képét verőfényesen színező. Csak úgy bugyborékolt a jókedv. Pruzsinszky ledobta dolmányát és egy ingujjban kezdte járni a »podzabucskit«. Hip-hop! Hip-hop! A parancsnok egyre biztatta a tisztjeit: Hajrá, mulassunk, bajtársak! S egyre tartotta szóval, adomákkal Istvánt, ki, mint otthon a várában minden ebéd után, most is lehozatta a társzekérről a pénzeszsákot és az ablakon kihajolva szórta a járókelők közé a kétgarasokat, ami itt még jobban ütött ki, mert a talaj a fogadó ezen ablaka alatt csátéval, csalánnal és »Mária koronájával« volt benőve, s ugyancsak mulatság volt nézni, hogy a pénzre rohanó pórnép mint szurkálja össze magát a harapós növények között.
Ebben a pompás hangulatban kezdte Blázy is, a parancsnok is, nagy diplomáciával rávenni, hogy mondjon le a jóravaló bányaváros lerombolásáról. Végre is egy olyan fehérszemély, mint Estella, nem érdemes arra, hogy egy várúr fölcihelődjék a seregével. Olyan perszónáért bizony nem való Besztercéig menni, piros vért ontani, dúlni, pusztítani. Hiszen minden nyomon akad olyan száz is.
De István gróf csak a fejét rázta gúnyos mosolygással:
– Nem az Estella kell. Utálom a nőket. Soha életemben egyet sem csókoltam, egyhez se vonzódtam (mert úgy van az, urak, Zrínyi Ilonával eltemették az utolsó asszonyt), de a jogomat nem hagyom a nyakukon, a sértést nem tűröm a címeremen; meg kell aláznom Besztercét.
Összehordtak aztán hetet-havat, mindent, hogy az okosabb enged, és arra is gondoljon István gróf, hátha Beszterce talál lenni erősebb, milyen szégyen éri a Pongráczok pajzsát.
Addig-addig beszéltek neki, egyik nagyobb elokvenciával, mint a másik, hogy lassankint elnémult. Kifogyni látszott az ellenvetésekből, mintha meglágyulna, mintha kezdené magát megadni, de csak a végén látták, hogy biz az szép csendesen elaludt. Elnyomta a sok bor, meg a sok beszéd.
– Makacs koponya – mondá Blázy. – Ezzel nem boldogulunk.
– Szép spektákulum lesz belőle, mondhatom, ha meg nem akadályozzuk – sopánkodott a parancsnok, ki Pruzsinszkyt is odaszólítá egy szögletbe tanácskozni. – Ki kell valamit gondolnunk, urak. Okvetlen tennünk kell valamit. Hátha sikerül.
A polgármester hitetlenül rázta a fejét:
– Én rátok bízom, urak. Bennem úgy sincs lelemény. És időm még kevesebb van; gondoskodnom kell a lánykámról. Ebédet küldtem ugyan neki, de most még el kell valahová helyezni. A kánya vigye a dolgomat, kisvárosban a polgármester még helyszerző is. Nemsokára visszatérek, uraim!
Blázy uram kicsoszogott az ajtón, piros, mosolygós arcával, apró, húsos lábaival és sorra vette a jobb házakat, Apolkát ajánlgatva, csak estefelé tért vissza a vendéglőbe bosszúsan. A tisztek még mindig ittak, István gróf még egyre aludt.
– No, hát sikerült? – kérdé a parancsnok.
– Dehogy! Hiába koptattam a csizmámat. Egy helyen nem kell, mert már nem elég kicsi a gyerekekhez játszópajtásnak, más helyütt nem kell, mert még nem elég nagy a munkára. Kurka fiskális a Róza lánya mellé keres társalkodónét, de az Apolka nem alkalmas, mert – úgymond – nagyon konfidens lenne, minthogy idáig barátnék voltak. Luby uraméknál nem fogadják be, mert nagyon szép és a fiok már lányok után nézeget. Egy ötödik helyen (Sztraka Györgyéknél) az asszony féltékeny. Egy hatodikon a férj kikapó. Szegény gyerek, no, azt ugyan megverték az istenek azzal a nagy szépségével.
– Tehát nem adtál túl rajta? – kérdé a parancsnok.
– Mindenütt kikosaraztak.
– Hála istennek!
– Hogy-hogy?
– Mert a leány a tervünkhöz kell.
– Nem értem.
A parancsnok kihítta Blázyt a mellékszobába.
– Nagy dolgot fundáltunk ki azóta. Ez a Pruzsinszky nagy mester. Istvánt meg kell menteni. Istvánnak vissza kell fordulnia, de ezt nem teszi meg másképp, ösmerem a dölyfét, hacsak Beszterce egy hódító küldöttséget nem meneszt elébe és nem hoz Estella helyet túsz gyanánt egy másik leányt; hogy ez addig nála legyen, míg a másikat visszaadják.
– De hisz ez lehetetlen! István gróf lehet bolond, de Beszterce nem az. Hol vegyünk mi neki besztercei küldöttséget.
– Hol? Nagyon egyszerű. Magamra vállalom, rendelni egyet estére.
Blázy nagy szemeket meresztett.
– Küldöttséget? Még ha ma belemenne is a város a tréfába, ide nem érhet már estére.
– Csak bízd rám. Este tizenegy órára itt lesz.
– Küldöttség Besztercéről?
– Nem éppen Besztercéről, de az mindegy.
– Nem értelek. Hát hol veszed?
– Egyszerűen megrendelem a színigazgatónál, Lengeffynél. Öt tagból állhat, tehát bele kerül huszonöt forintba. Ámbátor három színész is elég lenne. Az egyik füvet hoz tálcán, a másik földet, a harmadik lesz az orátor. De csak hadd legyen mégis öt. A hatodik lesz a túsz, az Apolka.
– Nem, nem, az Apolkát nem adhatom – kiáltott fel, kellemetlenül érintve Blázy. – Kegyetlen játék lenne az ártatlan gyermekkel.
A budetini parancsnok kelletlenül vágta rosszul szelelő szivarját a falhoz, amelynek semmi nemesítés se használt, azután megfogta a polgármester kabátgombját.
– Ne okoskodj, Blázy. Azt szeretném én látni, hogy nem adnád a leányzót. Ha a Szent Erzsébet kötényébe esne, jobb helyre akkor se esne. Tudod, milyen István; erkölcsben szigorú, lélekben tiszta. Ételben, ruhában nem lát nála szükséget, nevelteti, még férjhez is adja. Jobban fog rá vigyázni, hidd el, mint a tulajdon szemefényére, hogy a hadi túsznak baja ne történjék.
– Hiszen igaz, igaz – hagyta rá Blázy -, de mikor mégis bolond. Bolondoktól sok bolond telik.
A parancsnok a fejét rázta:
– Nincs az ő elméjének más baja, csak a vesania; gyakran találkozol idős asszonyokkal is, akiknél egész betegessé fajul el a cicomázási ösztön. Átmegy a szertelenbe. István agyvelejét az ősök életmódja és fényessége impregnálja. Káprázatok uralkodnak fölötte. De ebben mi végre is laikusok vagyunk; csak egyet mondok neked, Blázy, hogy például a keresztes hadjáratok után mint ragály mutatkozott Európában e hadjáratok eszméje, levegője, fanatizmusa. Aachenben száz meg száz ember kapta egymástól a Szent Vitus-táncot. Ami valamikor ragály volt, hogy azt ne mondjam, divat, az ma sem lehet őrültség. Ne félj te Istvántól, nem bolond az!
– Jól van, jól – mosolygott Blázy -, a kedvedért most már nem félek attól, hogy bolond, de mit nyertél vele, mert most már attól félek, hogy nem bolond. S ha nem bolond, előbb-utóbb rájön, hogy megcsaltuk.
– Nem fog vele törődni, mint ahogy minden mániátikus ember tenné. Ott vannak a kleptománia betegei. Ha megakadályozzuk a kleptománikust valamelyes módon a lopásban, utána már nem bánja, mert nem az ellopott tárgyat akarta, hanem a pillanatnyi élvezetet, hogy lop. A rábeszélésnek nem enged, hogy ne lopjon, ha alkalom nyílik rá, de a lopás meggátolásáért nem haragszik, ha utólag tudja meg. Ösmertem egy püspököt Besztercén, akinek az anyja lopott, bár maga az öregasszony is jól tudta, hogy minden boltban lopni engedik a püspök meghagyásából, s hogy az ellopott tárgyakat egy óra múlva visszahordják az inasok a kereskedőknek. Lopott, mert egy csodálatos kényszer ösztökélte. Istvánt is egy csodálatos kényszer vezeti Beszterce ellen.
– Úgy beszélsz, parancsnok, mint egy doktor. Én végre is nem bánom, de semmi felelősséget se vállalok.
– No, én elvállalom. Hiszen okvetlenül bezárnák a bolondokházába, ha Beszterce alá eresztenők. S hogyan akadályozzuk meg egyébbel? Az okos beszédre nem hederített, hát szóljunk hozzá a saját nyelvén.
– A hódoló deputációval?
– Azzal; te pedig, édes öregem, eredj haza, és tanítsd ki a szép Apolkát, akit természetesen fehér ruhába kell öltöztetni, nemzetiszín pántlikákkal.
– Igen, de hol vegyük a fehér ruhát?
– Azon te ne búsulj. Majd mindent elvégez Pruzsinszky. Nagy lurkó az. Már azóta ott jár a színi-direktornál és nyilván nyélbe ütötte az egész parádét.
*
Míg vidáman fürdött a nyári délután verőfényében a szelíd Garam partján a szép öreg Beszterce város, nem is sejtve, nem is álmodva a feje fölé tornyosuló veszedelemről (talán csak most éntőlem fogja megtudni), addig Pruzsinszky Szaniszló mindent elkövetett a megmentésére. (Isten küld barátokat a szorongatottaknak.)
Lengeffy Elemér (hajdani nevén Nawratil Samu) kalandos természetű ember volt, aki még maga fizetett volna azért (ha pénze lett volna), hogy valami nevezetes csíny elkövetéséhez jusson, mert örökösen ilyenek után szomjazott, természetesen örömest vállalta a feladatot, Beszterce város magisztrátusát eljátszani, de amint látta, hogy itt valami haszon is lehet, föltette cvikkerjét, összeráncolta a homlokát és így szólt:
– Van-e hozzá valami szöveg?
Ha azt mondta volna Pruzsinszky, hogy van szöveg, ő azt felelte volna: »Hja, az nagy baj, mert azt meg is kell tanulni, az nehéz dolog, az sokba kerül, mert a többi négy színésznek is fizetnem kell, minthogy proporcióra dolgozunk.«
De Pruzsinszky így szólt:
– Szöveg nincs, de minek is? Mindössze egy pár szót kell mondani a szónoknak, hogy a nemes város meghódol, kegyelmet kér s addig is, míg az onnan elmenekült Estellát megkeríti, ezt a másik leányzót hozza túszul.
A Lengeffy szemöldökei felszaladtak egész a homloka közepéig.
– Tehát nincs szöveg. Hja, az nagy baj, mert akkor komponálni kell. Hiszen ha legalább szöveg volna. Aztán a négy színésznek is fizetnem kell, minthogy proporcióra vagyunk.
– Hiszen a többi négy színésznek egy szót sem kell szólniok. Azok csak szenátorok lesznek, átnyújtják a vizet, a földet és a füvet, meg a leányt.
A kis eleven, vézna emberke méltatlankodva terjesztette az ég felé a kezeit.
– Az isten áldja meg, kedves uram, egy szót se szóljon többet. Ön nem ismeri a színészeket. Hiszen ha én azt mondom az embereimnek, hogy egy-egy szerepet kell eljátszanotok, amelyikben egyetlenegy szó sem fordul elő, hát meglincselnek és felrúgnak, hogy minek nézem én őket. Az émelygésig gőgös nép ez! Jupiterre mondom, halálos veszedelemben forgok, uram. Vagy pedig fizetnem kell, mint a köles, legalább öt-öt forintot egynek-egynek. De még a kellékek beszerzése is pénzbe kerül.
Pruzsinszky dühbe jött:
– Ne prézsmitáljon annyit, Lengeffy, hanem mondja meg egyszerűen, mit akar. A kellékek megszerzése? Ne tegye magát nevetségessé! Földet, füvet és vizet. Ön egy fiskálisnál is rosszabb, Lengeffy. És azonfelül együgyű, mert azt hiszi, hogy egy balekkal van dolga. Pedig tudja meg, hogy már én is voltam komédiás. Nézzen csak meg jól.
Lengeffy csodálkozva meresztette rá a szemeit, azután egyszerre felordított és a nyakába borult:
– Oh, no! Jaj, no! Az ördög ismert volna rád, cimbora, Tarcsay László, ha nem szólasz. Persze, húsz éve, hogy elváltunk a Pataky József társulatától. Sok felhő vonult el azóta Albion felett. Egy tenger feküdt közöttünk és egy szakáll. Mert szakállt növesztettél, cimbora. Oh, én azóta is szerencsétlen vagyok. A természetben nincsen más vesztes, csak én, csak én.
– Jól van, jól, öreg – mondá Pruzsinszky, kibontakozva az ölelésből és elfogadva a pertut -, de térjünk a dologra, vállalod-e a dolgot, vagy nem?
– Vállalom, hogyne vállalnám, de bizonyos föltételek mellett.
– Hadd halljam őket.
– Hát igen olcsón csinálnám meg a komédiát, sokat engednék az árból, pedig szabott ár, barátom, szabott ár, ha az a súlyos föltétel nem volna, hogy az árva lánykát visszük a Pongrácz grófhoz túszul. Tudod, az emberben mégis van valami, ami megmozdul, van egy kis lelkiismeret. Én ugyan nem ismerem a hajadont, de a szívem fáj, igazán fáj. Nem lehetne-e mással pótolni?
– Például?
Lengeffy elgondolkozott, hegyes borostás állát nyomkodva, azután behunyta apró szemeit és szelíden mondá.
– Például a feleségemmel.
Pruzsinszky kirúgta maga alól a széket és elkezdett kacagva keringeni a szobában.
– Jaj, üss hátba, hamar üss hátba, Lengeffy, mert asztmatikus vagyok, mindjárt megfúlok. Oh, akasztófára való kékszakáll! Hát a feleségedtől akarnál megszabadulni a mi révünkön? Nos, lássuk, mennyi esztendős és csinos-e? No, már nagy zsivány vagy, Lengeffy. De reménylem, nem igazi feleséged.
– Tudod, amint nálunk szokás; most harminc éves, elég csinos, de…
– De meguntad, és már más van kinézve; értelek, Lengeffy.
– Látni akarod? Behíjjam?
Felugrott és kikiáltott: »Katharina!« – de Pruzsinszky a szájára nyomta a kezét.
– Nem, ne bántsd! Maradjunk egyelőre az eredeti terv mellett. Meglehet, hogy reflektálni fogunk ajánlatodra, meglehet, de most még a kisleánnyal együtt megy az alku. Hát mit kérsz?
– Ötven forintot.
– Egy garast se többet harmincnál.
– Becsületemre mondom, nem lehet.
Pruzsinszky megfogta a kilincset:
– Hát ördög vigye, legyen harmincöt.
– Lesz negyven – szólt a direktor, a Pruzsinszky tenyerébe csapva.
– Harmincötnél nem mehetek tovább, csak annyira hatalmazott fel a budetini parancsnok. Így is öt-öt forint jut a színészekre, neked magadnak tíz, s mondjuk, hogy apró költségekre öt, összesen harmincöt forint.
– Hát a titoktartásért? – vágott közbe Lengeffy. – A titoktartás se lehet ingyen; azért is számíts fel öt forintot.
Pruzsinszky a fejét rázta.
– A titoktartásért semmit se fizetünk, hékás. Majd bolond vagyok én, ugye? Bátran beszélheted a dolgot holnaptól kezdve.
A lengyel (aki színész is volt valamikor) ravaszul mosolygott, jól ösmerte ő a maga emberét; olyan általános hazug hírében állott Lengeffy, hogy annak a fecsegése nem veszedelmes. Csodaszerű kalandjaival azon időkből, mikor mint szerződés nélküli vándorszínész végigkóborolta az országot, azon táplálkozván egész nyáron, hogy ahol legelő tehenet látott a mezőn, alájakuporodott és megszopta: úgy elrontotta örökre a szavahihetőségét, éppen csak az szükséges, hogy ő mondjon el valamit, arra nézve, hogy azt senki se higgye.
Megállapodván a részletekre is, Pruzsinszky vígan sietett a vendéglőbe. Éppen jó szerencse, hogy az ébredő István gróf ott látta a környezetben.
A nap már alacsonyan járt, a Jágovicsék óráján kijött a kakukk és hetet kiáltott egymásután.
– No, ez bolond dolog – káromkodott a gróf, kitörölve szemeiből az álmot -, átaludtam az időt; de a »menetelés« végre is kellemesebb éjjel, mint nappal. Eredj, Pruzsinszky, add ki a parancsot, nyergeljen a tábor!
A honvédparancsnok közbeszólt:
– Megálljatok! Megállj, Pruzsinszky, nem mehettek! Nem eresztelek!
István gróf felugrott és a kardja után szaladt, mely egy szögletbe volt támasztva. Aztán felfortyanva kérdé:
– Mit akarsz ezzel mondani? Erőszak ez, vagy mi?
A honvédparancsnok ünnepélyes pózba vágta magát:
– Üdv a fegyvereidnek, kedves rokon! Nem arról van itt szó, hogy én akadályozzalak, csak a hadi szokásokra akarlak figyelmeztetni, a lovagi erkölcsökre. Biztos forrásból jelenthetem, hogy Beszterce város táviratilag értesülvén haragodról és hadaid közeledéséről, még azon órában hódoló követséget menesztett elédbe Zsolnára. A követség útban van, azt tehát itt kell bevárnod.