István mogorván nézett maga elé, lesütött szemekkel, de Apolka fürkésző tekintete mégse vett észre semmi közvetlen veszélyt. Valami nyugodt határozottság látszott a vonásaiban; szinte olyan volt, mint egy normális ember.
– Apolka – szólt sajátos melankóliával -, egypár nap múlva eljönnek érted és elvisznek tőlem.
– Kik? – kérdé a leányka fojtott hangon.
– Gonosz emberek. Ő, az az ügyvéd, hiszen tudod. Hogy elvörösödtél, Apolka! De szép vagy most, mint egy piros szegfű. Vagy mások visznek el, mit tudom én. Jövő szombaton eljönnek érted és én odaadlak.
Olyan hangosan vert az Apolka szíve, hogy szinte hallani lehetett.
– Odaadlak, mert tudod, a hadi regula kívánja. Egyszóval, a hadi regula. A hadi regula nagy dolog.
Valami különös keménység ropogott ki a szavaiból. A kezeit hátratette egymáson keresztbe, a nyakát kinyújtotta, a mellét kidüllesztette, mint aki érzi, hogy bámulatra méltó nagy dolgot végez.
– Hát készülj! Szedd össze minden holmidat, rakd be az összes Pongrácz-ékszereket a ládádba. Minden a tied, kis »hadizsákmánykám«.
A leányka szemeiből kibuggyantak a könnyek, s midőn hozzálépett, a bolond ember odavonta szép fejét a mellére és érezte, amint átnedvesedik az inge a könnyektől, meglobban szemeiben az értelmi fény még egyszer, meglehet utoljára, valami delejes meleg futott keresztül az erein, s lázas, remegő hangon kérdé:
– Maradni akarsz, Apolka?
A leányka még csak mélyebben bújt a kosztros fejével (mert a gróf gépiesen szétbontotta szöszke hajfonatait) a testéhez, a kabátja két szárnyát a fejére vonván, onnan mondotta halkan, szégyenlősen:
– Sokszor fogom önt meglátogatni. Sokszor, sokszor. Minden héten egyszer. Jó lesz-e?
A Pongrácz István karjai, amelyek a hónyak körül fonódtak, letörve hulltak alá. Valami végzetes erő egyszerre rájuk ütött.
– Hát mégis el akarsz menni? – hörgé.
Újra bárgyún nézett maga elé, a lélek elröpült szemeiből, arcából, megfordult és kisompolyodott a szobából, mint egy megforrázott kutya.
Apolka utána kiáltott:
– No, hát ne haragudjon, István gróf, hiszen eljövök én kétszer is hetenkint. Kétszer meg maga jöhet hozzánk. Mindig együtt leszünk. Csak úgy fogom szeretni azután is.
Ment, ment a folyosón, mintha nem is hallotta volna, mellére csüggesztett fejjel, tétova léptekkel, dühösen kalimpálva kezeivel a levegőben.
Az őr még akkor is ott állt rendületlenül a szobájában.
– Mit vársz? – kérdé tőle.
– Az üzenetet, méltóságos uram.
– Milyen üzenetet?
– A lovasnak, aki a levelet hozta.
– Igaz, igaz. Küldd föl azt az embert.
A vén Rebernyik János lépett be (az a hajdú, aki egyszer a Vág mellett szedte föl Apolkát.)
– Mondd meg az uradnak, hogy amit Pongrácz István megmond, nem üres levegő. Megkapjátok szombaton a leányt.
Aztán fölvett az íróasztalról két szép művű pisztolyt és odaajándékozta Rebernyiknek:
– Nálam vagy huszonöt botot lehet kapni, vagy egyebet. Menj isten hírével, öreg!
Szinte megkönnyebbült, ahogy a Blázy embere távozott. Egész délután dúdorászott, még fütyült is. A várbeliek egyre mondogatták: »Valami víg dolog lehetett abban a levélben, amit az urunk kapott.« Senkinek se beszélt róla, még Pruzsinszky előtt is titkolta, pedig, ami már régen nem történt, azzal hívatta Pruzsinszkyt, hogy »ma egy kis víg napot csapunk, cimbora«. Ittak egész estig, a nagy ezüst billikomokból, az apród nem győzte hordani a bort a pincéből, István gróf, mint hajdan, széles kedvbe gurult, behívatta este a papot, Bakrát és Pamutkayt s mindnyájuknak kórusban kellett énekelniök:
Jó a bor reggel, jó a bor délben,
Jó a bor este, jó a bor mindig;
Hétfőn, kedden, csütörtökön,
Jó pénteken, jó szombaton,
És az egész vasárnapon.
Maga István gróf is dalolt és verte a taktust a dallamtalan, groteszk nótához… Bizony, még meg találja hozni az eszét ez a pompás nedű!
Egyszerre aztán, mintha valami húr pattant volna meg benne, a legjobb kedvéből sírni kezdett, megölelgette az embereit egyenként, összecsókolgatta s kiosztogatván közöttük az ezüst serlegeket emlékül, leszaladt az udvarba, onnan a várkertbe és leült a méhesbe az ott felállított köpűk közé, mintha maga is köpű lenne, s ott ült egész kivirradtig, merev szemekkel bámulva a holdat, a Göncölszekérnek fénylő, sziporkázó kerekeit.
Egy csöppet sem aludt s mégse volt álmos, sokat ivott s mégse volt részeg. Korán reggel elküldte Sztercsót Lapusnyára, hogy hívja el az odavaló asztalost, Matyej Görgyöt. Hozza el magával az összes szerszámait.
Jött Matyej György nyomban, még a reggelijét is otthagyta, szokva volt a főúr szeszélyeihez.
István gróf nyájasan fogadta, megkínálta tokaji borral, éppen azt ivott ő maga is. »Jó-e?« kérdé az asztalostól. »Jó lehet – felelte -, mert kicsivel adják.« Erre aztán földhöz vágta a kis szilvóriumos poharat István gróf és egy öblös ezüst serleget töltött meg, azt nyújtotta oda.
– Hát miért hívatott a méltóságos úr?
– Nem kicsi dolog az, Matyej György. Olyat még te nem is csináltál.
– Csináltam már én mindent a világon, még kalodát is.
– No hát csinálj nekem, Matyej György, egy diófa koporsót, másfél öl széleset, másfél öl magasat.
Matyej György elbámult, a szája nyitva maradt.
– Hiszen az olyan lenne, mint egy hombár, mint a Noé bárkája.
– Semmi közöd hozzá. Te jó mester vagy, hát megcsinálod. A diófa megvan hozzá, minden megvan hozzá. Addig el nem mozdulsz egy tapodtat sem, míg meg nem csinálod.
Matyej hozzálátott a munkához, szakadatlanul faragott, gyalult a kocsiszínben, senki sem bírta eltalálni, mire rontja azokat a pompás diófadeszkákat. A várúr hol-hol lement megnézni, mennyire haladt már, látszott, hogy érdekli, amit csináltat.
A többi idő alatt hallgatag volt, fel s alá járt a szobában, vagy kikönyökölt az ablakon s minden arra menőt felhívott a palotatermekbe s megajándékozta valamivel; a vásárosokat, ismeretlen utasokat, neki az mindegy volt. Szétosztogatta a fegyvereit, tőreit, kardjait, a kedves csecsebecséit. Pruzsinszky nem győzte szemrehányásokkal:
– Az isten szerelméért, István, mit csinálsz? Nem értem a dolgot.
Ravaszul mosolygott, de ebben a mosolyban volt valami titkolódzás, valami elrettentő utógondolat.
– Hej, sokat nem értesz te a világon, Pruzsinszky.
Utoljára is úgy segített a dolgon Pruzsinszky, hogy őröket állított fel egy-két puskalövésnyire a vártól, akik irgalmatlanul elkergessék a közeledőket.
A harmadik napon azok, akik benéztek a kocsiszín hasadékain, elborzadva kezdték suttogni, hogy egy óriási koporsó készül odabent, amelyikbe belefér az összes várnép. Már össze is van állítva, most politúrozza Matyej György. Megfagy a vér az emberben, ha rátekint. No, gyerekek, már ez félig sem tréfa, ebből ez egyszer nem jó lesz.
A Pruzsinszky fülét jókor megütötte a koporsó híre, lement leselkedni, s amint meggyőződött a valóságról, egy mukkot se szólt többé, csak elsápadt, felment a szobájába, összecsomagolta a könyveit, ruháit, minden holmiját, aztán benyitott István grófhoz, azzal a jelentéssel, hogy a testvéröccse halt meg Lembergben, hát el kell utaznia azonnal.
– Jobb volna, ha üzennél neki.
– De hiszen meghalt.
– Nem tesz semmit – szólt kurtán a főúr és megint fölvette a rejtélyes, megdöbbentő mosolygását.
Pruzsinszky egy kis kölcsönt kért az útra, István kikeresett minden fiókot, kifordította minden zsebét és végre felajánlotta neki a pókot, ami most már az ötödik numerus kihúzásán dolgozik. Ezzel bizony lehet pénzt csinálni, kivált Lembergben (ott van a legjobb lutri), csak egy kis szerencse kell hozzá.
De Pruzsinszky nem fektetett a pókra valami különös súlyt, inkább arra kérte Pongráczot, adja oda neki a zafirokkal, rubintokkal kirakott menteláncot, amit a cseresznyefa-szekrényben látott egyszer, ami a híres Pongrácz Péteré volt.
– Hát jól van – szólt egy megvető kézlegyintéssel, mintha a naivsága miatt nézné le -, hát jól van, te csacsi, ha te azt többre becsülöd a póknál.
S odaadta neki a láncot, aztán megveregette a vállát és így szólt:
– Mikor jössz vissza?
– Egy pár nap múlva.
Hogy ím, Pruzsinszky odébb állt, nagy bolhát eresztett a többiek fejébe. Hm, a patkány menekül. A lengyelnek esze van és orra van. A lengyel megérzi a veszedelmet, mint béka az esőt. S az a koporsó, jaj, az a koporsó aligha van hiába megrendelve.
A következő éjjel elpárolgott Bakra, s a vár katonái, cselédei közül is kereket oldottak néhányan. Valami rejtélyes veszedelem lógott a levegőben. A környék összes kuvikjai odajártak éjjelenként a kastély előtti jegenyefákra; péntekre való éjjel, éjfélkor az anyatyúkok elkezdtek kukorékolni (minden jó lélek vessen ilyenkor magára keresztet), a Waterloo kanca ugyancsak azon az éjszakán egy gödröt kapart maga alatt az istállóban, első ballábával. Jaj, fusson innen, aki futhat!…
Pénteken reggelre azt parancsolta a várúr, hogy nyergeljék fel neki Waterloot, látogatásokat akar tenni a környéken. Mindenki csodálkozott. Már másfél éve nem mozdult otthonról. Sápadt volt, beteg volt, s úgy jött ki a beszédje tompán, fahangon, mintha egy pincéből szólana ki, mintha valaki más volna az ő földi hüvelyébe elbújtatva. Pamutkay, aki látta a gödröt, amit a Waterloo ásott, sírva intette, óvta: »Ne üljön fel, uram, arra a kancára, mert nem jó vége lesz, ne tegye, ne tegye.« De csak mégis felült, mintha nem is hallaná, amit körülötte beszélnek; intett Makovnyiknak, hogy kövesse a másik lovon, aztán sarkantyúba kapta a Waterloot s elszáguldott, mint a nyíl; a gyönyörű kanca negédesen hányta-vetette a hosszúkás fejét, szemkáprázón rakta a négy vékony lábát.
– Ezt se látjuk többet – sóhajtott utána Pamutkay. – Üres nyereggel jő haza a paripa, fogadni mernék rá. Úgy nyom, úgy fojtogat valami rossz előérzet.
Legelőbb Gbelára nyargalt Pongrácz István, ahol Forget őrnagy lakott, a hajdani csatajátékokból a kommenciós ellenfél. Az öreg őrnagy el nem bírta képzelni, miért jött. Honnan ez a nagy szerencse?
– Hát búcsúzni jöttem önhöz, őrnagy, ahogy illik egy gentlemanhoz, mikor messze útra indul, még egyszer kezet fog a régi fickókkal, szomszédokkal, akikkel együtt élt.
– Ej, ugyan van jó dolga, hogy utazik? És hová utazik?
– Sehova. Csak éppen hogy egy kicsit meghalok.
– Mikor lesz az még!
– Az holnap lesz.
Az őrnagy nevetett, belenézett az arcába és jól oldalba ütötte:
– Nem látszik meg magán a facies hippocratica. Nem szép, hogy így megijesztgeti a jó embereit, valami jobb tréfát is faraghatott volna a megpihent eszével azóta, ahogy látott. Ezer esztendeje, hogy nem beszéltünk együtt.
– No, vagy négyezerig ezután se igen beszélünk.
Ezzel választ se várva, megrázta Forget kezét melegen és újra felült lovára, hogy útba vegye Podzameket, ahol Starvich báró lakott az év ezen szakában; a nyár egy nagy részét Morvaországban szokta tölteni az osztrák birtokán.
Starvichtól éppen úgy búcsúzott, mint Forgettől, de e nagyfejű, hirtelenszőke emberke is csak az István gróf egyik új hóbortjának vette a látogatási ürügyet, s még ő panaszkodott, hogy ezt az életet már nem képes tovább kiállni ezzel a két különböző birtokával.
– Ha Morvaországban vagyok, ott Kossuth-kutyának neveznek, ha itt vagyok, »vörös német« – nek csúfolnak.
Starvichtól átlovagolt az Ordódyakhoz, Motesiczkyakhoz, ez utóbbiak megmarasztották ebéden, s ott olyan csendesen viselte magát, olyan összefüggésben beszélt, hogy ezt jegyezte meg róla Motesiczky Erzsébet, Vereczkey Pálné: »Ez az ember csak néha bolond«. Igaz, hogy vissza is vonta elváláskor, mert István itt is így szólott:
– Az isten áldjon meg benneteket. Azért jöttem, hogy még lássalak egyszer. Holnap már üt az én órám.
Babonás fantaszta Pamutkay uram, mert ló, lovas ép-egészségesen tértek haza estefelé. Itthon sürgöny várta: arról értesítik pesti rokonai, hogy a főrendiház bizottsága kiadta személyét a kopogtató törvénynek: minthogy nemsokára bíróság elé fog állani, küldenek neki egy kitűnő ügyvédet, aki már holnapután ott lesz Nedecen.
István gróf egykedvűen gyűrte össze a sürgönyt és legott megírta ceruzával a választ: »Van nekem kitűnőbb ügyvédem annál, aki már holnap itt lesz Nedecen.«
Átadta Pamutkaynak:
– Küldje el, ezredes, korán reggel a távirdára, hogy ne fáradjon a prókátor, akit rám akarnak sózni. Az ördög pörlekedjék a holta után…
Egész jó kedvvel ültek vacsorához. Pongrácz beszédes volt, tréfálgatott, politizált, mint ahogy minden közönséges eszű magyar ember teszi borközi állapotban a világ eleje óta. S voltak helyes, találó megjegyzései, például, hogy teljes paritás csak akkor lenne, ha »azok« is felakasztanának tizenhárom tábornokot a magukéból. Pamutkay, Kovács nem győztek csodálkozni. Nem látszik ezen annyi elmezavar sem, mint a körömfeketéje. Isten különös csodát mívelt vele, világosságot öntvén a közelgő homályba. Mondták is odakünn egymásnak: »Bizony, bizony, még ember lehet az urunkból.«
Bár lefeküdni küldé kíséretét, ő maga alkalmasint nem aludt, be sem hunyta szemeit azon éjjel. A kulcsárné, aki alatta lakott, legalább azt beszéli, hogy egész hajnalig hallotta a lépéseit.
Már hajnalban talpon volt, bezárkózott Matyejjal a kocsiszínbe és felszegezték a koporsóra a Pestről érkezett betűket. Sokáig kopogott kísértetiesen a kalapács. Rettenetes volt azt hallani. Oh, istenem, kinek a nevét verik rá!?
A roppant szepegés csak akkor lohadt le egy kicsit, mikor kijött Pongrácz István a színből egykedvűen, majdnem vidáman s elrendelé, hogy a Waterloot fel kell nyergelni. Adják rá a legszebb szerszámot a régiek közül, amik fenn vannak a fegyvertárban, gyöngyvarrottas kantárt, színezüst zablával, meggyszín bársonynyerget brokát takaróval.
Míg a paripát nyergelték künn az udvaron, ki okos szemeivel gyöngéden, engedelmesen nézegetett a gazdájára, felszólt Pongrácz István a kedélyesen pipázgató toronyőrhöz.
– Fújd meg a kürtödet: gyülekezzék a nép! Lesz még ma itt látni és hallani való.
Ahogy aztán kész volt a paripa, hozzáment, megsimogatta, saját kezeivel nemzetiszín pántlikát font a sörényébe, megcsókolta a lámpásos homlokát. »A viszontlátásig, pajtáskám!« s odaintette a vártán álló őröket, akiknek a puskája mindig meg van töltve:
– Lőjétek le! Egy, kettő, három!
Két lövés eldördült, a kanca felágaskodott, fájdalmas vihogást hallatva, aztán összeesett vonagló teste, s két patakban kezdett folydogálni piros vére, az a sokat érő nemes angol vér, betöltvén apránkint nagy darabon a kikövezett udvar mélyedéseit.
A lövések zajára rémülten futottak szét a várbeli fehérnépek, a szolgálók, az Apolka hölgyei bebújtak az ágyak alá, zugokba, kuckókba, csak Apolka maga mert előjönni hófehér reggeli ruhában, s még a nagy vértócsától sem ijedt meg, mely karmin-pirosból át kezdett változni granátszínbe, odalépett a grófhoz vakmerően, megfogta a kezét.
– Már megint mit csinál, IV. István! Ej, mit csinál. No, jöjjön fel hamar, jöjjön, úgy akarom.
Szelídség, édesség volt a hangjában most is, vadakat megfékező varázs, még a lábacskájával is toppantott, hogy úgy akarja, de István grófra nem hatott most, rárivallt majdnem durván:
– Menjen fel a szobájába, kisasszony, azonnal. Össze vannak-e már csomagolva a holmijai? Vezesd fel, Makovnyik!
Apolka elpityeredett erre a hangra, hisz azelőtt mindig csak gyöngéden szólt hozzá, először életében magázta most; szép piros ajkait összeszorította, érezte, hogy a hatalma elveszett az ember fölött, most először kezdett félni tőle, úgy elszorult a szíve, úgy megkábult a feje, hogy ha Makovnyik nem támogatja, útközben összeesik. Pedig inkább örülnie kellene. Hisz ma van a szabadulás napja. Várta és mégis fázott tőle. Pedig ugyancsak ragyogó pompában bukkant ki a naptenger a »Semiramis« mögül. Aranyból van a tányér, de mi lesz rajta szervírozva?
– Hozzátok elő most a koporsót! – parancsolá Nedec ura.
Négy kozák cipelte ki rudakon a Matyej művét; hátborzongató volt arra csak nézni is; félelmetes alkotmány, nagy, mint egy óriási szuszék, felül egy fekete kereszttel, az oldalán faragott koponyákkal, közbül ezüstös betűkkel kiverve ragyogott:
ITT ÜL ÓVÁRI ÉS SZENTMIKLÓSI
GR. PONGRÁCZ ISTVÁN
WATERLOO NEVŰ LOVÁN,
BÉKE PORAIKRA!
Monstrum egy gondolat. Az öreg Kovács elájult, mikor megpillantotta és elolvasta a feliratot. Csak Matyej dörzsölte a kezeit megelégedetten. Tetszett neki, hogy bámulják az alkotását.
– Emeljétek bele a lovat, ha majd végképp lefut a véréből.
A várúr arcán volt bizonyos kifejezetlen gyönyör, szinte szürcsölte lelkével az őt körülálló közönséges emberi lények meghökkenését. Átszellemült, valami magasztos pátosz dolgozott benne, egy jóleső, tüdőt tágító érzés, mint a költőben, mikor megfogamzott gondolatait formába önti. Talán arra gondolt, hogy milyen legenda lesz ebből valamikor… az unokáiknak fogják mesélni az aggastyánok.
Mikor beemelték a szegény állatot, hat ember is alig bírta, alázatosan kérdé Sztercso Miklós, hogy rászegezhetik-e a fedelet?
– No persze, te marha! – szólt bosszúsan. – Hát még a lovas?…
Azzal megfordult, s kevély, katonás léptekkel sietett fel a szobáiba, magára vette a legszebb díszruháját, olivazöld dolmányát a mogyoró alakú aranygombokkal, sáfrányszín nadrágját ezüst paszománttal, sárga szattyáncsizmát aranysarkantyúval. Ujjára húzta a nagy családi pecsétgyűrűt, amit eddig az óraláncán viselt. Az órát kicsapta a zsebéből. Ki az ördög méricskélje ott az időt, ahova ő most megy – annyi van ott abból!…
Amint öltözködött, valami neszt hallott. Összerezzent. Ki jár itt? Csak nem a halál? »Ej, csak akkor jön az, mikorra én rendelem.« Bizony nem a halál volt, hanem az Apolka egyik leánykája, ki éppen ide menekült félelmében a lövés után és az István gróf közelgő lépteire a dívány mögé bújt. Ott kuksolt szegényke reszketve, dobogó szívvel, sápadtan. Látta, hogy öltözik, haját megfésüli, bajuszát kifeni, azután kinyitja átellenben a fekete szekrényt (»Patikának« nevezték a várbeliek), ahol mindenféle alakú üvegek álltak, mindenféle folyadékokkal megtöltve, abból kivesz egyet és kiissza. Uram, én teremtőm, ha most benézne a dívány alá…
De nem nézett be, hanem jó szerencse, elhagyta az öltözőszobát, átment a nagytermen, hálószobájába és becsöngette az apródját.
– Hídd ide Pamutkayt, Kovácsot, Apolkát, a kulcsárnét, Makovnyikot, a káplánt és a nőcselédeket.
Csakhamar összejöttek valamennyien.
– Húzzátok az ágyamat egészen az ablakhoz, hogy lássam, mi történik odakünn.
Mindnyájan bámulták, ragyogó öltözékében még szinte csinos, daliás volt, összedúlt vonásain elszántság és dac ült, szemei csodálatos tiszta fényben ragyogtak, homloka égi nyugalmat lehelt.
– Csak nem akar a méltóságos úr lefeküdni?
– De igen. Meg fogok halni.
– Hiszen nem is beteg méltóságod.
– Azt én jobban tudom.
Az ágyat az ablakhoz húzták, Pongrácz belefeküdt, de előbb az agátköves kardját is felkötötte, csak a kalpagot helyezte maga mellé egy kis szekrényre.
– No így, most jó lesz. Húzd ide a székedet, Apolka, és meséld el, mit álmodtál az éjjel. Te pedig, kis apródom, mondd meg a toronyőrnek, jelezze, ha porfelhőt lát a Nedec felé vezető úton.
– Jelezte már.
– No, annál jobb.
– Kegyelmed pedig, Kovács uram, nézze meg, hogy megjött-e már a lapusnyai banda.
– Megjött.
– Rendelje őket ide a szomszéd szobába, hogy kéznél legyenek.
Kovács uram kiment, kocogtak a szegénynek a térdei ijedtében.
Pedig senki sem hitte, hogy beteg a gróf, mindenki szeszélynek tartotta. Egy új változata eszelősségeinek, hogy most halni készül. Hiszen éppen az a borzasztó, hogy mikor ilyen csendes őrültnek kitanulják a szokott hóbortjait, egészen újakat, frisseket csinál.
Hanem amint aztán látták, hogy elkezd az arca lassan-lassan átváltozni, ónszínűvé, szederjessé, azután olyanná, mint a föld, koronkint vonaglik a belső kíntól, egyszerre megszállt mindenkit a rémület, és Apolka elfakadt sírva.
– Ne sírj, kis hadizsákmánykám. Ne okoskodj. Nézz ki csak az ablakon! Látod-e, kik jönnek?
Maga is félkönyökére emelkedett s úgy nézte az érkező három kocsit. Az egyikben Estella ült Lengeffyvel, a másikon a szenátorok, a harmadikon Blázy és Tarnóczy. Egyenkint meg lehetett őket ösmerni.
– Ki kell nyitni a kaput előttük! – mondá síri hangon Pamutkayhoz.
Apolka semmit se látott, el voltak borulva a szemei könnyekkel, csak azt az egyet látta, hogy István gróf csakugyan rosszul van.
– Fáj valamije?
– Nagyon fáj – hörgé.
– Hamar, hamar orvosért! – kiáltá Apolka.
Nem felelt, csak a fejét rázta; ugyancsak azt tette, mikor a káplán hozzálépett:
– Feladjam a halotti szentséget?
– Nem szükséges, nincs semmi bűnöm. Amit én kívántam az istentől, abból ő nem teljesített semmit, amit ő kívánt tőlem, azt én mind teljesítettem.
Összerázkódott és arccal a párnákba feküdt, mialatt az egész teste rángatózott. Hosszabb idő múlva, mintha csillapodnék szenvedése, fölemelte fejét, szemei megnyíltak, de már hólyagosan, befelé fordulva a kék karikáikkal.
– Hadd szóljon a lapusnyai banda! – mondá.
A lapusnyai banda rázendítette halkan a Rákóczi-nótát, mire a fejével integetett, hogy igen szép; egy fél percig figyelmesen hallgatta, majd odainté Pamutkayt:
– Lóháton akarok lenni a másvilágon, Pamutkay, tegyenek egy koporsóba a lovamra. Tudom, hogy úgy egyenesen nem lehet, de nem tesz semmit, ha rézsút is. Megértette, ezredes?
Pamutkay intett a fejével, hogy megértette, a könnyek végigfolydogáltak a hosszú szakállán.
– Nagy gyerek maga, Pamutkay!
Teljesen az eszénél volt, mindent látott, mindenre figyelt. Homlokáról csurgott a verejték. Apolka törülgette a keszkenőjével.
– Te jó vagy, hadizsákmánykám – susogta szelíden.
És újra behunyta a szemeit. Percekig feküdt nyugodtan, csendesen, mintha semmije se fájna, mintha álmodnék. Azonban hirtelen felriadt s bizonyos mohósággal kiáltott a kulcsárné háta mögött álló nőcselédekre, béres asszonyokra:
– Gyertek ide, vénasszonyok s igazítsátok el kezemet, lábamat, ahogy lenniök kell. Ti már értitek ezt. Hamar, hamar, mert nem akarom, hogy holtom után babráljatok rajtam a piszkos kezeitekkel.
Azok odasiettek és gyöngéden tették össze kezeit a mellén; aminthogy aztán úgy is maradtak örökké.
Egyet se mozdult többé. A szemeit még kinyitotta egyszer, halkan, elhalón susogta:
– Tedd össze te is a kezeidet, Apolka, és imádkozz!
A zenét elhallgattatták künn, Apolka összetette kis kezeit és imádkozni kezdett: »Miatyánk, ki vagy a mennyekben…«
– Megfúlok – hörgé -, nyissátok ki az ablakot.
Az ablakot hirtelen föltépték. Szűzies napfény ömlött be akácfa-illattal, s velök egy alamuszi darázs osont be szemérmetlenül röpdösve az ágy fölött, rejtélyes, méla döngéssel.
Még egy fél mondat az imából, midőn egy mélyet sóhajtott a gróf, feje leesett, szemei fölfordultak. A sóhaj belevegyült az ima halk szavába és együtt összefonódva szálltak az égbe mind a hárman: az ima, a sóhaj és Pongrácz István lelke.
Pamutkay föléje hajolt, kezét a szívére tette. Az nem dobogott többé.
– Az utolsó várúr meghalt! – mondá tompán, ünnepélyesen.
A jelenlevők mélyen megilletődve térdepeltek az ágyhoz, a káplán imádkozott az áhítatos csöndben. Csak az Apolka fájdalma tört ki zavaró szavakban, míg a halott kezét egyre csókolgatta, őt magát életre hítta erőszakkal:
– Csakugyan meghaltál? Igazán nem élnél, apám helyett nekem aki apám voltál. Oh, nézz rám még egyszer! Szólj hozzám valamit! Lehetetlen az, hogy többé ne szólanál.
Hiába csoszogtak-kopogtak ezalatt künn idegenek, senki sem vetett reájok ügyet, senki sem kiáltott szabadot, pedig ugyancsak türelmetlenkedtek már, kivált Lengeffy uram. Végre is rácsábította a vele született kíváncsiság, kinyitá az ajtót csikorgás nélkül, nagy óvatosan, s látván, hogy bent sokan vannak, belépett méltóságteljesen, mint egy Bánk bán, kezén vezetve Estellát, nyomukban a szenátorok, Blázy és Tarnóczy.
Senki sem vette tekintetbe a bejövőket, amin felette megütközék Blázy, gyöngéden megérintve a Kovács uram vállát:
– Mi történik itt? Hol találjuk a méltóságos grófot?
Kovács gépiesen mutatott az ágyra.
– Ott fekszik.
– Csak nincs valami baja?
– Nincs. Meghalt.
Blázy az ajtónak tántorodott a meglepetéstől és olyan fehér lett, mint a fal. Tarnóczy azonban se nem látott, se nem hallott, szelesen rohant Apolkához, szenvedélyesen átölelte és meg akarta csókolni.
Az kifejtette magát a karjaiból, ránézett tiltón, de mégis gyengéden, bánatosan:
– Nem, nem most, Miloszláv. Ez a nap nem az örömé. Egy halottat csókoltam. Hátha sértené őt most mindjárt az élőtől kapott csók…
Csak Lengeffy nézte Nedec mozdulatlan urát közömbösen, ily szavakat ejtvén:
– Oh, mily rettentő a halál keze.
Mylordok, ladyk, im okuljatok,
E por tegnap még parancsolt…
Mylordok és ladyk nem lévén jelen, hogy okulhattak volna, csak Estella tette a következő észrevételt:
– Jó, jó, de mi lesz mármost énvelem?
*
Pongrácz Istvánt eltemették, nem úgy, amint ő kívánta, híres fekete kancáján ülve – hanem csak gyalogosan és egyedül, ahogy a többi ősök feküsznek a csöndes varini sírboltban.
A temetésen, sőt már előbb is, azt sugdosták az emberek, hogy mérget ivott volna, hogy az egyik kisleányka látta is, de a család nem óhajtotta a boncolást. Nem okvetlenül szükséges mindent megérteni. »István különben is mindig érthetetlen marad.«
Bolond volt-e valóban, vagy csak játszotta néha a bolondot, azt magam sem óhajtottam teljesen eldönteni. Hadd maradjon ez is titoknak. Elfér a többi között.
Egyébiránt meglehetős hűséggel beszéltem el, amit róla hallottam. A mese folyása nem az én érdemem. Alig komponáltam valamit közé. Hanem hogy hozzá mertem nyúlni e szokatlan, groteszk tárgyhoz, az teljesen az én hibám. Tudom, hogy különös az, de szeretem a különöset…
És most már, midőn olvasóimtól búcsút veszek, még csak azon tépelődöm, nem felejtettem-e ki egyet-mást? Talán a Tarnóczy esküvőjéről kellene még szólanom valamit?
…Ej, hiszen benne volt akkor egész terjedelmében a »Vágvölgyi Lap« – ban. Még az Apolka öltözékét is leírták. Ha jól emlékszem, szürke útiruhát viselt, orgonavirágos szalmakalappal.