HÁT VELEM MI LESZ?
(A SZABADELVÜ KÖR ELABORATUMA SOMSSICH ELLEN)
SOKSZOR panaszkodunk, hogy a régi udvarok és nagy urak többet értek a maiaknál legalább az irodalomra és a szellemre nézve – pedig tessék elhinni tiszta rágalom az egész, a nagy uraknak és a hatalmon levőknek most is megvannak saját udvari poétáik és szatirikusaik, kik egyes eseményeket olyan formában gyurnak nagy ügyességgel, a hogy az patrónusaiknak legjobban tetszik.
Feldolgoznak egyes epizódokat, némelykor szellemmel, egy kis szatirát és humort is vegyitenek bele s kész a szellemi csemege ő excellencziáik számára.
Mert nincs valami kellemesebb, mint megnevettetni őket. Önzésből teszik. Hiszen a nagyok mosolyában van a kicsinyek boldogsága.
De ne fontoskodjunk itt hosszu bevezetésekkel, hanem csipjük el az exellencziás fülek elől az uj pasquille-t s nevessünk rajta mi is – de nem ott, a hová az udvari pasquillegyártók tették a pointe-ot.
Somssich Pálról szól a krónika. Kiről is szólhatna másról? Az ő magatartása sokszor árt a többségnek. S ha már nem lehet se kiparirozni bent a parlamentben, sem kisebbé tenni az öreget az ország közvéleménye előtt, fennmaradt a harmadik ut, nevetségesnek tüntetni fel.
Ez se rossz eszköz. Megölt az már nagyobb embereket is.
Hát ugy volt az, legalább igy beszélik a mamelukok szóról-szóra – hogy mikor Andrássy Gyula az első miniszterium lajstromát csinálta, Somssich Pál volt fölirva rajta kereskedelemügyi miniszternek.
A hiu Gorove kimaradt, szóba sem jött, a mi bántotta is szerfölött, ugy hogy napokig feléje se nézett a Deákkörnek. Mert hát mégis csak fekete hálátlanság, hogy őt nem vették be a lisztába, mikor «annyi jót tett Andrássyval» annak idején!
Még csak a csirájában volt meg ugyan a miniszterium, félig mint valóság, félig mint remény, ott lebegett a nagy «ha» fölöttük – mig végre egy este azzal a hirrel toppant Andrássy a klubba, hogy «meg van a miniszterium; most már bizonyos. Reggel megyünk Bécsbe.»
S ezzel sorba járta az összes kandidátusokat, hogy este pakoljanak be, a legközelebbi vonattal indulni kell ő felsége elé, a vett távirat folytán. Nehogy elkéssen valamelyik.
Természetesen kész volt rá mindenik, csak az akadékoskodó Somssich nem, kinek természete mindenre észrevételt tenni:
– Engedd meg kedves barátom, de a dolog véleményem szerint nagyon fontos s én 24 óra gondolkozási időt kérek.
– De ha nem lehet! szólt Andrássy türelmetlenül. Aztán mi van azon megfontolni való?
– Méltóztassál megbocsátani, de én nem mehetek semmibe bele egykönnyen, nekem, tudod multam van.
– Ejh, hiszen mindenkinek van multja. Ösmerlek, csak kéretni akarod magadat…
– Hallgasd meg kérlek indokaimat. Először is mindenre jó aludni egyet, de különben annál inkább is, mert…
– Nem vagyok kiváncsi az okoskodásaidra, mert azoknak nem vehetem semmi hasznát… szólt Andrássy némi boszankodással s a másik terembe indult.
– Az ajtónál azt kérdezi tőle Kandó:
– Haragos vagy Gyula, ki bántott?
– Somssichra dühösködöm. Huszonnégy órai gondolkozási időt kér, vállaljon-e vagy se miniszteri tárczát s nekem már holnap ő felségénél kell lennem az összes miniszteriummal. Az egész dolog csak caprice Palitól, s nekem nagy zavart okoz vele. Honnan a pokolból vegyek én most holnapra hirtelenében kereskedelmi minisztert?
– No bizony, ott van Gorove… Az ugy is haragszik, hogy be nem vetted.
– Gorove? Eh Gorove… Azaz megállj csak, hát gondolod, hogy jó lenne?
– Körülbelül. Irj egy pár sort, elviszem neki.
– Azt nem… hanem ha akar jőjjön, de mindjárt.
Kandó azonnal kocsiba ült s sebesvágtatva hajtatott a Gorove szállására.
– Andrássy nevében jövök, – rontott be Kandó Kálmán, – gyere azonnal a klubba – kereskedelmi miniszternek.
– Hát most jutottam eszébe? pattant fel Gorove neheztelő hangon. Köszönöm alássan a grácziáját. Persze, ilyenek az emberek. Most talán szüksége van rám? Hálátlan a világ, kedves Kálmánom. Ki hitte volna ettől az Andrássytól? De ülj le már egy kicsit s itéld meg magad, van-e okom haragudni vagy nincs?
– Most ne arról beszéljünk. Majd akkor haragudjál Andrássyra, ha miniszter leszel, vagy nem leszel. Most az a kérdés, akarsz-e miniszter lenni vagy se? Mert ha nem, akkor isten áldjon meg, én megyek…
– Hát jól van no, megteszem a te kedvedért.
– Az én kedvemért ne tedd meg. Én nem kivánok áldozatokat.
– Akkor hát a «haza» kedvéért.
– Az már lehetséges. De siessünk.
Egy félóra mulva együtt volt az összes első miniszterium, melyről még akkor azt hittük, hogy a nemesi előnevét is megtartja, azt, hogy «független.»
– Hát uraim, most már együtt vagyunk valamennyien, mondá Andrássy, menjünk hozzám a lakásomra s beszéljük meg a legközelebbi teendőket.
A lelkesült Deákpártnak éljenei közt vonultak ki a termekből Andrássy, Eötvös, Fesztetics, Horváth, Lónyay, Wenckheim, Mikó és Gorove, – hogy mint igazi miniszterek térjenek vissza holnapután.
Sokan utánuk mentek az előszobába, s mig felső kabátjaikat adták rájuk, addig is éljeneztek.
Somssich is ott állott tétovázva, hogy felvegye-e kabátját ő is, s midőn Andrássy kifelé indult, hamleti pathosszal kérdé:
– Hát velem mi lesz?
Andrássy hallotta-e vagy nem Somssich kérdését, tudni bizonyosan nem lehet, annyi azonban áll, hogy nem felelt s búcsút intve a párttagoknak, sebesen távozott le társaival a lépcsőkön.
Somssich még mindig ott állott ködös arczczal rémletes tekintetet vetve az ajtóra, mely a nap hősei után becsapódott.
Azután lassan gondolkozva visszaindult a nagy terembe s megállva annak közepén, szomoruan dünnyögte:
– Hát velem mi lesz?
…S azóta sok, sok esztendő folyt le, az első miniszterium alakjai régen letüntek: ki a sirban, ki rosszabb helyen élvezi a nyugalmat, de Somssich mintegy árny tizenöt év óta mindennap megjelenik a klub termeiben s homlokára mindig oda van irva a tünődés, hogy:
«Hát velem mi lesz?»
De a legfurcsább az, hogy ezt az irást csak egy idő óta tudják elolvasni a Somssich homlokán a szabadelvü párt irástudói.
Ha ugy neki dülnének egyszer az olvasásnak: akadnának ott még más homlokok is – más irással.
A SZEGÉNY JÁMBOR ÁRMÁDIA
BIZONY mi polgárok huzzuk örökösen a rövidebbet a katonasággal szemben. El is vagyunk keseredve e miatt. No hogy valamit enyhitsek ezen a nagy nemzeti keserüségen, mondok én egy olyan esetet ellensulyozásul, melyben a hadsereg huzta a rövidebbet egyetlen magyar polgárral szemben. Igaz, hogy az az egyetlen polgár is csak képzelte ezt s meghalt, mielőtt kiábrándulhatott volna.
Az 1879-iki tiszai árviz pusztitása idején többek közt Kállay Ödön képviselő is vállalkozott mentési munkálatokra, s minthogy ő volt a legtekintélyesebb a leutazott képviselők között, a végrehajtó hatalmat ő rá ruházták; vitte is azt az öreg ur egész táblabirói tekintélylyel és szigorusággal.
A veszély első napjai voltak ezek. Szegeden mindenki fejét vesztette, a municipium hatalma elenyészett, a törvényszék szétfutott, adóhivatal, végrehajtó, városi drabant, börtön, minden nullifikáltatott, csak a villámok között létezett egy Ur, a kiről azt mondják, hogy a világot dirigálja; a földi gondviselés pedig állott Kállayból és az odarendelt katonaságból, melyet Kállaynak, ki quasi kormánybiztosi állást viselt, joga volt igénybe vennie.
Az öreg ur nem is igen kimélte őket, s sokat mérgelődött rajta, ha a megkeresésére legénységével megjelent tiszt, utasitásait nem teljesitette föltétlen engedelmességgel, hanem rendesen hozzá járult a maga ellenvetéseivel és tanácsaival.
Már abban az időtájban beteges volt, a mi idegességét csak nevelte. Ingerlékeny természete minden pillanatban erőt vett rajta.
Igy történt meg egy napon, hogy a kérelmére odarendelt hadnagyot, ki 50 legénynyel jött, s kit az alsóvárosi részekbe akart küldeni pontonokkal, miután az némi nem épen tapintatos megjegyzéseket tett intézkedéseire, dühre lobbanva, kiutasitá hivatalos helyiségéből.
– Takarodjon ön ki, – mert rögtön kidobatom, – kiáltá ingerülten a hatalmas táblabirói alak s az oroszlán dörgő szavától megjuhászodva ment ki az inczi-finczi hadhagyocska.
Fiatalabb, de higgadtabb képviselőtársai hüledezve fogták körül az öreget.
– Mit tett bátyám, az isten szerelmeért?
– Ejh! Hát egy kis becsületre szoktatom az ármádiát. Majd megmutatom én…
– Nem jó a katonasággal kikötni. – Meglássa bátyám, az lesz a vége, hogy megtagadják az engedelmességet s akkor aztán nem mi keserüljük meg, hanem az ügy.
Ugy is lett. Az ezred, mely a tiszai hajókon állomásozott, roppant zokon vette a sérelmet s a szerencsétlen várostól megvonta a katonai mentő erőt. A másik utász-csapat, melynek délben kellett volna megérkeznie a kormánybiztoshoz, már nem jött el. A kardbojton esett hitök szerinti megalázás elég volt, hogy hadd vesszen minden: vagyon és emberélet.
De még ily körülmények között sem mert szólni a büszke Kállaynak senki. Valaki ugy példálózva megpenditette mégis, hogy tán jó volna bocsánatot kérni a tisztikartól ily körülmények között. Az öreg arcza lángba borult, egy méltóságteljes megvető pillantást vetett az illetőre daczos, villámló szemeivel, becsapta mérgesen hivatalszobája ajtaját, s ki nem jött abból többé a másik szobába, a hol a képviselők hivataloskodtak. – Ott ült egyedül estig, mint egy medve.
Valamit mégis tenni kellett, mert a «földi gondviselés» kerekéből kiesett a sróf, s nem forgott többé.
Szótlanul távozott H. képviselő, egyenesen a hajóra, a hol épen tanácskozva találta O. tábornok elnöklete alatt az egész tisztikart, hogy mitevők legyenek, milyen intézkedéseket involvál a kérdés.
– Én H. országos képviselő vagyok, – mondá a jött, a hajó födélzetére lépve – s O. tábornok urat keresem.
– Én vagyok az.
– Kállay kormánybiztos megbizásából jövök, hogy az ő nevében ünnepélyes bocsánatot kérjek a tisztikartól, melyet megsértett.
A tábornok egészen kipirult a dühtől ennek a névnek hallatára:
– Az egy neveletlen goromba ember – mondá. – Nekünk teljes elégtétel kell. Nekünk nem elég holmi diplomáciai intervenció. Csalódnak önök, ha azt hiszik, hogy egy katonát meg lehet sérteni, s aztán megkövetni. Az megjárhatja a czivilek között. Nekünk több jár uram…
H. elmosolyodott:
– De hát mit szándékoznak önök tenni?
– Elégtételt követelünk!
– Kapni fognak, biztosítom. Ha pisztoly kell: pisztolylyal; ha kard, karddal. De most, midőn arra vagyunk ide küldve önök is, mi is, a király akaratából, hogy ezt a várost mentsük, csak nem kaphatunk a világ szeme előtt egymással hajba. Ha majd a vész elmulik…
– Önöknek mindenre van egy csomó argumentumok – dünnyögé a tábornok s aztán hozzátette: nekünk semmi közünk többé a mentéshez, én egy szál katonát sem adok többé önöknek, épen most fogalmazzák ott az asztalon a sürgönyt…
– Milyen sürgönyt?
– A kabinet-irodába: ő felségéhez, melyben jelentjük a sértést, s azt, hogy további rendelkezésig felfüggesztjük a katonai támogatást.
H. meg nem állhatta, hogy közbe ne szóljon az ő bizalmas rábeszélő modorában egész önkénytelenül.
– Én nem tudom mire való az?
– Hogyan? – mondja a tábornok homlokát összeránczolva s gunyosan felbigyesztve ajkait: – no lám, ön nem helyesli?
– Őszintén szólva nem: mert ő felsége vagy megbüntet valakit e miatt, vagy nem büntet meg senkit.
– No aztán?
– Ha senkit sem büntet, akkor hiába való volt a sürgöny, ha pedig megbüntet valakit, az semmi esetre sem lehet Kállay, annak nem parancsol ő felsége, mivelhogy országos képviselő.
– Mondom, hogy vigye az ördög az önök argumentumait! Hanem, hüm… ebben a dologban igaza lehet… no ez igy van. Hát tudja mit az ur, én nem vonom meg a katonai támogatást, csak egyet kötök ki, hogy a katonákat kirendelő iratok alá ezentul az ön neve legyen aláirva.
– Hjah, csakhogy ez lehetetlen… Kétségbe vagyok esve, tábornok ur, mert azt nem teljesíthetem. A kormánybiztos Kállay, csak neki van joga.
– Jog… jog! Maguk mindig a jogról beszélnek. Maguk nevetségesek az örökös jogaikkal… Nos, vigye ördög, nem bánom hát, miután ő végre is bocsánatot kért, ám legyen; azt azonban kijelentem, hogy azzal a goromba emberrel ezentul egyetlen tiszt sem alázza meg magát annyira, hogy szóba eredjen; néma megvetésükkel fogják őt sujtani!
Hát hiszen épen erre vágyott H. legjobban, s örömmel nézte s jóizüen nevetett markába estefelé, midőn ismét sorba jelentkeztek a megrendelt katonai csapatok Kállaynál, s katonásan tisztelegve előtte, miután kiadta a parancsot rossz németséggel, a szolgálattevő tiszt rendszerint szó nélkül fordult meg, hogy teljesítéséhez lásson.
Nem volt ott soha többé egy «mukk» se.
Az öreg táblabiró gőgösen feszítette ki a mellét ilyenkor s kevélyen magyarázta a fiatalabbaknak:
– Lássátok gyerekek! Mindenhez talentum kell. Ime, hogy ránczbaszedtem egy nap alatt az egész ármádiát.
A PÉNZÜGYMINISZTER REGGELIJE
ELLENZÉKI VÁZLAT
A BUFFETBEN csak két asztal van megteritve fehér abroszszal. A többi asztal terítetlen: az a demokratáknak való. E czélra paprikásszalonna is van az üvegedényben. Szalonna üveg alatt! Borzasztó idea!
Az egyik asztal terítője sokkal fehérebb mint a másik. Az asztalon egy pohár áll sherryvel, egy üres tányér, melybe a sonkás szeletek jönnek s végre egy kis tányér tele finom hosszukás czukorkákkal.
A szék is oda van már készítve s eltolva a többi székek, hogy valahogy más oda ne ülhessen.
A belépő mamelukok áhitattal néznek az asztal felé s mutatni akarván, hogy az államügyekben mennyire járatosak, tiszteletteljesen mormogják:
– A pénzügyminiszter még nem reggelizett!
Uj mamelukok lépnek be s az asztalra mutatnak.
– Itt a pénzügyminiszter fog reggelizni.
Bejön Vizsolyi. Épen oda ül. S amint könyökét az asztalra ráteszi az abroszra, a palaczkok s tányérok elkezdenek csörömpölni, mintha mondanák:
– «Mindjárt itt lesz a miniszter!»
De ezt Vizsolyi is észre veszi és rögtön saját magától kér bocsánatot.
– Pardon! Hisz itt a miniszter fog reggelizni.
Felugrik s átjön a szomszédasztalhoz, a hol nem olyan hófehér a terítő, hol vegyes képviselők fogyasztják a vörös bort, a sonkát és a sherryt, kiki a saját pártállása szerint.
– Összetévesztettem az asztalt. Ez az átkozott rövidlátásom…
– Ne átkozd, – mondja egy kormánypárti – hisz az tett meg téged elnökünkké.
– Igen, de most oda ültem, a hol…
– Igen, igen, a hol a pénzügyminiszter fog reggelizni.
– Ah a czukkedlik! Irtóztató! Duschek valamikor rövid szivart szitt – mondja valamelyik habaréki.
– És mindennap más emberhez hivatta meg magát reggelire, hogy arra se költse az ország pénzét.
– Oh, az Duschek volt! A nagy Duschek. A Duschekek kora lejárt uraim? Most a czukkedli-korszak van.
– Czukkedli? – süvit bele gunyosan egy szélsőbali. – Az adófizetőknek kellene adni czukkedlit, – az adószedők pedig egyenek arzenikumot.
– Neked ez a programmod?
– Ennek alapján választottak meg.
E pillanatban nesztelenül belép a miniszter. Mély csend. A szőnyeg felfogja lépteinek neszét s lágyan suttogja: «ő exczellencziája reggelizni jött».
A legyek, a mint a tejre idejöttek, pajkosan röpködnek körbe, s egymást biztatják: «Gyerünk reggelizzünk a miniszterrel.»
A mamelukok ajkain megjelenik a nyájas, hódoló mosoly, a szélsők arczárói elfut az elégedetlenség, minden derült, a napsugár besüt az ablakon, a buffetbeli Hébe kék szemei igéző fényben tündökölnek, a vajak olvadoznak, a heringek, sajtok pikáns illatokat terjesztenek, minden, de minden olyan ünnepélyes, mert a pénzügyminiszter reggelizik.
A kegyelmes ur leül, a szék megrecscsen alatta, mintha a nagy megtiszteltetést köszönné. A sonkát oda teszik eléje. Kár, hogy nincs retrográd élet, hogy a megboldogult sertés földi maradványai átéreznék.
A miniszter keveset eszik és elegánsan. A kés és villa bizonyos előkelőséggel horzsolja egymást.
Az első falatnál leönti egy kis borral… még egy falat és még egy… megint egy korty rá… Ő exczellencziájának jó étvágya van.
S ezalatt benn a tanácsteremben sebesebben megy minden. A szónokok megrövidítik beszédeiket. Minek is beszéljenek? Hiszen eredménye ugy sincs – és még csak nem is boszankodik meg érte senki, ha elmondják, hogy az adózó nép mint nyomorog. Mert a pénzügyminiszter ugy sincs ott. A pénzügyminiszter reggelizik.
A buffet ajtaja ki van nyitva. Kilátni meg belátni.
Künn két erdélyi képviselő sétál nagy szomoruan. Épen a székelyek tömeges kivándorlását beszélik. Borzasztó állapotok… a szegény székelyek éheznek.
– Pszt! Ne olyan hangosan! Bent a pénzügyminiszter reggelizik!
SAJÁT KÜLÖN REGÉNYEINK
HASZONBÉRLŐ KOROMBOL
GOGOLY irt már egy szép elbeszélést a köpenyegről, pedig micsoda egy köpenyeg a hatalmas bundához képest? A bundához képest, melynek majesztetikus külseje, komor szürke posztója, széles farkasbőr gallérja bizonyos tekintélyt fejez ki. Kétségkívül a bunda a ruhák királya – akár mit mondjon is az általam nagyon tisztelt szabó czéh.
A szabók ugyanis nem azt tartják, a mit az esztétikusok, hogy egy nagy regény a nagy alkotás, a szabók azt mondják, hogy a legnagyobb alkotások a kis ruhadarabok, részletek mutatják a mesterkezet, mert a kis ruhadaraboknak többnyire a testhez kell simulniok, annak a kidomborodó arányai szerint. Mit a bunda? A bunda semmi! Azt meg tudja varrni még a szabóinas is.
De én nem tartok e tekintetben a szabókkal, bár nem vagyok rosszakarójuk, mert készséggel ismerem be róluk hogy az emberiség formáját isten után ő tőlük kapja. Sőt nem ritkán ők korrigálnak az isteni művön is! Szép mesterség az, akárki mit mondjon!
Hanem hát a bunda mégis csak legtöbb, szó sincs róla, hogy nem a legtöbb lenne. Nézzétek csak meg, a mint ott függ a boltajtón czégérnek s báránybőr bélése, a mint kevélyen látszik odakiáltani a zúzmarás fáknak a járda szélén: «Nincs hidegség… ne bolondozzatok azokkal a puderes galyaitokkal!» Oh a bundát nem szabad kevesebbre nézni, mint a mi, mert az megboszulja magát.
Bundája különben igen kevés embernek van (s innen az a lenéző guny, a melylyel róla beszélnek). Uj bundát pláne ritkán láthatni (talán már nem is varrnak a mai időkben), mert az emberek folyton szegényednek s a bundák folyton drágulnak. E sajátságos körülmény bizonyos elhidegülést, bizonyos visszavonást szült s válaszfalat épitett a bundák és az emberek közé. De ezen elhidegülésből nem hiszem, hogy háboru vagy nemzetiségi kérdés keletkeznék valaha, ez legfeljebb azt fogja eredményezni, hogy a ki ezentul is még egy-egy bundát csináltat, rá fogja iratni a névjegyeire, például ilyenformán: «Nagy István orsz. képviselő és bundatulajdonos!» Mivelhogy nem fog lehetni tudni a kettő közül, melyik czim imponál majd jobban a közönségnek.
No, nekem soha sem lesz ilyen vizitkártyám. Nem, én soha se csináltatok bundát, – mert én csak bunda-haszonbérlőnek születtem a világra, s meg van irva (alkalmasint a szent irásban), hogy a kit az isten egy garasra teremtett, soha se lesz annak három krajczárja.
A Mimitől kaptam levelet, hogy jőjjek el… szívesen látnak, ha náluk töltöm a karácsonyt.
Jaj igen… Mimit elfelejtettem mondani, hogy kicsoda. Hát a Mimi az én jelöltem, – ha valamikor megtalálnék házasodni. Leirthatnám, hogy néz ki, milyen – de ezzel még jobban el lenne kapatva s én nehezebben jutnék hozzá. Nem jó azoknak a lányoknak reklámot csinálni, a kik a jelöltjeink, – mert bizony-bizony magunk ellen liczitálunk.
Hát igaz… a levélben a mit Mimi irt, benne volt még az a gyöngéd sor is, hogy okvetlenül bundában jőjjek, mert ő nem venné lelkére, ha megfáznék, ha valami bajom lenne. Megtiltja tehát, hogy bunda nélkül jőjjek. Oh édes kedves tilalom! inkább maradjak – azt mondja – veszteg, otthon. Deiszen! Ha megkötöznének se maradnék! Szalasztottam is mindjárt a takarítónőt a szabómhoz, dolgozzon ki egy elaboratumot: miféle modalitások mellett kaphatnék egy bundát, mert el akarok utazni.
A szabóm megüzente, okvetlen szerez egyet haszonbérbe (a haszonbér egy osztr. ért. forint naponkint). Belenyugodtam s azonnal irtam egy vizitkártyát, melyen kötelezem magamat minden napra egy forintot fizetni, mindaddig, mig vissza nem szolgáltatom. Erre a kártyára aztán az elutazás előtti estén elhozta egy legény nagy örömmel.
Szép bunda volt s a mint elterült a diván egyik csücskén, mosolygó piros bélésével, legalul, a hol a fekete prém végződik s a zsebek körül, egészen uti külsőt kölcsönzött a szobának.
– Mikortól kezdve kell fizetni? – kérdém a legényt. Remélem csak holnaptól kezdődik?
– Igenis, holnaptól – nyugtatott meg közönyös arczczal s eltávozott.
Valóságos megelégedés szállotta meg lelkemet, hogy most már holnap délben utra kelhetek, hogy semmi akadály nincs s lefeküdvén óvatosan kétszer fordítottam meg a kulcsot a zárban. Volt már félteni való jószágom: a bunda.
A mint a gyertyát eloltottam, szemem önkénytelenül felkereste. Sötét árnyékot vetett a falra s ez az árnyék olyan fölséges volt ott, mint egy nagybirodalom mappája.
Oh bunda, bunda, te teszed nekem lehetővé, hogy elutazzam a Mimikémhez!
El is utaztam másnap. Azonban meleg volt a kupéban, ugy hogy a bundát egyszerüen végig terítettem az ülésen s unatkozva vártam, mint vasuton szokás, hogy füty után mikor jön megint uj füty.
Hol-hol megnéztem az órámat is. Lassan jár a kutya! Egyszer megdöbbenve pillantok a bundára, s eszembe nyílalik, hogy mióta ez a bunda itt hever mellettem, azóta körülbelül huszonkét krajczárra nevekedett már az érte járó árenda.
Iszonyu gondolat ez egy fösvény embernek, én pedig az vagyok a természetemnél fogva. Minden kedvemet örömömet elvette ez az átkozott bunda.
Hivatalfőnököm ugy eresztett el, maradjak a meddig tetszik, most eszembe jutott s elszomorodtam bele, hogy a bunda okvetlenül haza hoz már mindjárt holnapután. Lehetetlen ott maradnom, lehetetlen. Megölne a tudat, az önvád pazarlásom felett, mert szegény ember vagyok, nem igen futja a költség. Az kéne még, hogy tékozoljak!
Egy kisebb állomásnál kocsi várt reám s már tengelyen kellett utaznom egy kis városkáig, a honnan omnibusz kocsi közlekedik, addig a faluig, a hol a Mimi lakik; a kocsi ott fog letenni a házuk előtt.
Egy kicsit csipős idő volt s igen jó hasznát vettem a kiárendált jószágnak, beleburkolództam egészen, ugy hogy csak az orrom látszott ki, az is csak akkor, ha a kocsistól kérdezősködtem egyet-mást.
De mit toldjam, foldjam, másnap ott voltam minden baj nélkül Mimiéknél. Nagy örömmel fogadtak. Mimike egészséges s olyan eleven lett látásomra, mint a gyík, sürgött, forgott akár a karika; sietett leszedni málhámat a kocsiról s föltálalni a párolgó villás reggelit, mely készen várt.
– Nem fázott meg? Oh no! láttam azt a rettenetes bundáját. Fölér egy fütött szobával. Hej Anka, Anka, hova akasztottad a téns ur bundáját?
– Ott van a szegen, a nappaliban.
Igen, ott volt. Ugyanazt az árnyékot vetette a falra, a mit otthon nálam, de most keserüen sohajtottam föl. Az az árnyék nem csak a fal fehérségéből nyelt el egy darabot, hanem az én tárczám tartalmát is folyton nyelte.
Amint az óra egyhanguan ketyeg a falon, minden tik-takja pénzemben van. Az idő mulik, az árenda növekszik. Mialatt Mimim rózsás ajkai elfecsegték, mit csinált délelőtt, nekem az is egy hatosomba került. Minden szó, minden mozdulat bizonyos időmennyiséget vesz igénybe s minden időrész emészti vagyonomat. Tönkre megyek, tönkre kell mennem. Oh átkozott bunda, minek is hoztalak magammal?
Elképzelheti, tisztelt olvasó, hogy nem jól éreztem magamat. A fösvénység bántott s ez már magában is elég volna, hogy megrontson mindent; de még azonfelül az irigység, a boszszankodás is emésztett, hogy a bunda ott függ érintetlenül a fogason, gondozva van, nem kopik s mégis jövedelmet hoz a gazdájának.
Ejh, ezt már nem lehet kiállni! Azt forgattam fejemben, hogy fogadok egy paraszt embert, a ki bizonyos napibér mellett kötelezi magát egész nap viselni az árendális jószágot s éjszakára is benne alszik. Mert én jogositva vagyok mindenre a megállapodásunk szerint. Ha már fizetem, hát legalább én is vegyem ki a haszonélvezetemet!
Boldog egy pár nap volt az, melyet ott töltöttem – vagy inkább lett volna… e nélkül. Mindenben kedvemben jártak.
Mimike elárulta, ugy fátyolon át, hogy egy nagy meglepetés is készül számomra. Nem mondta meg. De már tudtam. Egy kis karikagyűrüt csináltatott, mert láttam a mint az első nap, pajkos tréfával megmérte az ujjamat egy czérnaszállal. Kért, hogy maradjak ott még vagy két-három napig, mert az a bizonyos meglepetés ugy kivánja, mert még nincs készen.
Mondtam, hogy nem maradhatok, nem lehet, okom van rá, hogy elmenjek.
– Oka van? szólt Mimike gyanakodva s tündérarcza elborult. Hátha nem ereszteném… hátha…
Nem szóltam semmit, nem is gondolhattam, hogy olyan szörnyü merénylet készült ellenem.
Az ünnepre otthon volt a Mimike öcscse is, a ki rangjára nézve diák Rozsnyón s a kinek mindjárt az ünnepek után el kellett utaznia.
Egy este elbucsuzott tőlem, mert ugy volt, hogy korán fog elmenni, a mikor még én alszom. S ugy is történt, reggel már hült helye volt a diáknak.
– Elment a Laczika? Kérdem a reggelinél. Szegény Laczi, mennyit szenved a hidegen! Van-e legalább jó meleg gunyája?
– Ne busuljon – szólt Mimi mosolyogva – egy kis csinyt követtem el ön ellen.
– Előre is megbocsátom, kis boglyoskám.
– Tudja, két legyet egy csapásra. A gyerek se fázik meg s az erőszakos intézkedés is végre van hajtva, holnap még el nem utazhat.
– Hogyan? hebegém.
– Ráadtam a szegényre a bundáját.
– Az én bundámat! kiáltottam. Kisasszony, ez rettenetes.
Dult arczczal ugrottam fel. Az egész familia megdöbbenve bámult rám.
– Mi történt önnel, az isten szerelméért?
– Mi történt – hörgém gúnyos ingerültséggel – az történt, hogy kegyed tönkre tett engem… Mikorra jön vissza az a kocsi, a melyik elvitte a fiut?
– Négy nap mulva.
– Annak nem szabad megtörténni.
– Pedig már az egészen ugy lesz – szólt Mimike, méltatlankodva modorom fölött. De ha ön el akar menni, ám menjen uram – tette hozzá hidegen. – Naláczy bácsiéknak két bundájuk is van, azonnal hozatok egyet kölcsön, addig, mig az önét felküldjük Pestre. Jó lesz-e uram?
Kétségbeesve hajtottam le fejemet az asztalra és nem szóltam semmit többé. Csak sóhajaim éreztették velök a nagy szenvedést, mely lelkemben dul.
Az egész család elhidegült irántam e különös modor miatt, maga Mimi is olyan furcsán nézett rám e percztől, hogy én egészen kiestem eddigi szerepemből; ugy éreztem magam mint egy üldözött ember, a kinek minden perczben lecsaphat feje fölé a pallos. Valami ideges nyugtatlanság vett erőt rajtam s lázassá tett. Nem tudtam helyemet találni s helyzetem óráról-órára tarthatatlanabb lett a család előtt is.
Másnap, ugy vettem észre, valami kis csomag jött a postán. Mimi fel se bontotta. Oda csapta azon módon a sublód-kaszniba. Minden tagom reszketett. Tudtam, mi van a csomagban. Ajkamat már mozgattam is, hogy szólni fogok. De nem – semmi alkalmas szó sem jutott eszembe; azok a hideg pillantások, melyekkel találkoztam megfagyasztottak bennem minden érzést.
Végre negyednap megérkezett a kocsi. Épen benn ültem a nappaliban, midőn berobogott. Senki sem törődött velem.
Tűkön ültem, hogy mikor hozzák le már a kocsiról a málhákat. Az ajtó nyilt, de a bunda csak nem jött.
– Anna! szóltam a cselédnek. Itt van a bunda?
– Nincs, teens uram, szólt az vigan, a kocsis ott felejtette az ifju urnál.
– De hiszen a bunda enyim! kiáltám elsápadva.
– Nem baj az, teens uram, majd visszahozzák husvétkor, mikor megint elmegy a kocsi az urfiért.
Őrült voltam dühömben, tomboltam, toporzékoltam:
– Kocsit, kocsit! Rendelje meg nekem a kocsit! Azonnal megyek, egy perczig sem maradok ennél a háznál, a hol ilyen gunyos játékot üznek velem!
– De kedves Cserkeszy ur – mentegetőzött Csomádyné, Mimike édesanyja, hiszen megtörtént a hiba, a kis hóbortos Mimi az oka… de hát ez még nem olyan veszedelem, hogy ennyire kihozza a sodrából. Bundát majd hozatunk kölcsön, hogy most meg ne fázzék. Az öné is itt lesz husvétkor s akkor majd… felküldjük önnek.
– Nem bánom én asszonyom, ha már elevenen megfőztek, ha megesznek is.
– De uram… ez talán mégis tulság!…
Az omnibusz előállott, belevágtam magamat s eljöttem bunda nélkül.
A menyasszonyomat eljátszottam, az ki sem jött elbucsuzni tőlem, de hát ez még nem volna baj; menyasszonyt találok én még – hanem hogy mi lesz a bérletemmel?
A bunda nyilván még most is valahol Rozsnyón terpeszkedik s pajkos diákok hanczuroznak rajta, de mi lesz, ha még husvétkor sem kapom, ha soha se kapom meg?
A tulajdonos, miként szabóm értesit, valami ügyes-bajos dologban elutazott Amerikába és az itteni ruhaboltját bezárta. Mondják, vissza se jön évekig.
Mi lesz, mi lesz, ha negyven esztendő mulva kerül haza s beekzekválja rajtam a forintokat minden napra a bundáért?
Uraim, ösmerjék be kérem, hogy nem érdemes bundát haszonbérelni.