A LUPCSEK JANI HÁZASODÁSA
HA RENDES észjárásu ember volnék, ugy kezdeném a történetemet, hogy a birodalmi kanczellár fényes butorzatu teremben ült és finom czigaretlit szitt.
Hanem az nem volna talán igaz, mert sohasem találkoztam a kanczellárral, nem is voltam soha palotájában, nem is tudom, hogy mit csinált, mit szitt, hanem hogy Lupcsek János, a ki nekem per tu pajtásom, nem ült fényes butorzatu teremben, hanem valami komisz mellékszobában körmölgetett, arra le merném tenni a hitet.
Nem is született ő arra különben. Egy szürszabó-mesternek volt a fia és magának is a szürszabóság volt az ambicziója, (mert szép mesterség az annak, a ki tudja;) midőn beütött neki a szerencse: megtették intelligens embernek.
Mert nagy protektiója volt; a kulcsárné a falunkban, a kinek az urasága testvéröcscse a birodalmi kanczellárnak, s a ki «két testvérgyerek Lupcsek Janihoz», a hogy ő szokta mondani. S mivel Lupcsek Janinak nagyon szép czikornyás irása van, a hatalmas bécsi urhoz, mikor az egy izben öcscsénél volt, beajánlotta irnoknak a szekretáriusa mellé.
Ebből aztán, nagy öröme lett a szürszabó-családnak, nagy renoméja a kulcsárnénak, a ki olyan befolyást gyakorol a birodalom ügyeinek vezetőjére s kiváltképen sok becsület háramlott az egészből Czapik András kántor uramra, mert ő tanitotta irni Lupcsek Janit, s ugy megtanította, hogy most már Bécsbe vitték e miatt. Mégis csak jeles talentum ez a Czapik!
Lupcsek Janit senki sem sajnálta, hogy elment, csak épen a kovácsnak a lánya, az Eszter. Pedig hát senkinek se igérte meg, hogy visszajön érte, csak épen az Eszternek.
Visszajön, hogy ne jönne, csak épen négyszáz forintot akar ott gyüjteni, a mennyi elég egy derekas mühelynek a megnyitására. Mert szebb dolog a betüvetésnél szines selyemszálakból tulipánokat irkálni a ködmönökre és a szürökre: pápaszemes urak olvassák azt, szép leányok szemei nézegetik ezt.
Hát Lupcsek Jani, mondom, ott körmölgetett ez egyik irodában, midőn a belső termekből éles csengettyühang jelentette, hogy ő excellencziája parancsol valamit. Minden ilyen csengetés után bizonyos élénk nyüzsgölődés volt észrevehető: a palotában ajtók nyiltak, siető léptek hallatszottak.
Lupcsek Jani valami csiklandozást érzett a tagjaiban, megsugta az előérzete, hogy ez a csengetyüszó összefüggésben áll valahogy ő vele. Talán a fizetését emeli fel havonkint öt forinttal a kegyelmes ur s ezzel is hamarább, sokkal hamarább jut szeretett Eszteréhez. Már eddig összegyüjtött száz forintot, ha igy halad, két-három esztendő mulva együtt lesz az egész összeg.
A mint igy ábrándozik, egyszerre csak benyit az inas, hogy a kegyelmes ur hivatja.
Lupcsek Jani annyira megörül ennek, hogy a viaszkos vászon-ujjat sem huzta le a fekete gérokjáról, hanem azzal nyitott be ő exczellencziájához.
– Hogy hivják önt? – kérdé a kanczellár ridegen.
– Lupcsek János, – mondá Lupcsek János.
A kanczellár fel s alá járkált a fényes, bársonyos teremben, aztán még egyszer végig nézte Lupcseket.
– Nős ön?
– Nem, – felelte Jani halkan.
Erre a szóra egyszerre kigömbölyödött a kegyelmes ur ábrázata s maga taszitott egy karikán járó széket a Jani felé.
– Üljön le, kedves barátom!
Jani leült, de csak az egyik csücskére mert leülni az aranyozott széknek.
– Akar-e ön nagy ur lenni? – kérdé aztán a kanczellár hirtelen.
– Hogyne akarnék – mondá az én per tu pajtásom.
– Akkor ön nagy ur lesz.
Jani lecsukta a szemeit s ugy hallgatta azt a tündér álmot. Tán bizony nótáriussá teszi a kegyelmes ur, otthon a falujában. A volna még csak a nagy boldogság.
– Önnek százezrei lesznek… olyan gazdag ember lesz, mint én, selymes szobái, palotái, lovai, hintói lesznek s még azon felül valami – szép fiatal felesége.
– S mikor lesz ez? – kérdé savanyaru válva Lupcsek, azon hitben, hogy csak bolondítja az exczellencziás ur.
Holnap reggel.
– Holnap reggel? kiáltá elhülve Lupcsek. Lehetetlen az!
– Már miért volna lehetetlen? vágott közbe a nagy ur zordonan.
– Hát csakugy gondoltam – hebegé Lupcsek zavartan, – hogy Eszter nem jöhetne ide akkoráig.
– Micsoda Eszter?
– Hát az Eszter, a kovácsunk leánya, a kit el akarok venni.
– Ugy tetszik nekem, ön egy kissé… bocsánat, ha kimondom, hogy ön egy kissé ostoba.
Lupcsek egy szót se mert szólni többé.
– Játszszunk nyilt kártyákkal fiatal barátom. A dolog nem az ön szép szemeire megy, elhiheti. Az egész igen egyszerü. Egy angol bankár egy jövedelmező vállalkozást óhajt elnyerni Magyarországon, melyhez azonban szükséges dolog a magyar állampolgárság. A pályázati ajánlatot már holnap délben kell benyujtani, de ő nem nyujthatja be, mert nem magyar állampolgár. Benyujtja tehát a leánya, annak a neve alatt fog menni, de még ez se magyar állampolgár. Azonban még délelőtt azzá kell lennie. S lesz, mihelyt összeesküsznek. No, érti-e már? Ön az a szerencsés ficzkó, a ki hálákat adhat az Istennek, hogy magyar és hogy nem nős. Két napja keresek már ilyen embert. Neje az éji vonattal fog megérkezni.
Lupcsek ugy állt ott mereven, és szótlanul, mint egy sóbálvány. Egy igét sem birt volna kiejteni a világért.
A nagy ur még egyszer ránézett s igy szólt:
– Szerencsés csillagzat alatt született.
Majd hozzálépett s megveregette a vállát.
– Legyen ön itt reggel kilencz órakor, – szabóm már korábban oda fog menni önhöz s felöltözteti illendően.
Ezzel intett neki, hogy távozhat. Lupcsek hát távozott, de a feje tele volt ezzel a fényes mesével, a mit hallott. Valami vaskéz a szivére nehezedett és ugy nyomta, de ugy nyomta, hogy az majd megrepedt attól.
Egész éjjel nem tudta behúnyni szemeit; eléje jött Eszter szomoru ábrázattal, kisirt szemekkel s a vizió szemrehányólag nézett rá s hivogatta haza… haza…
Lupcsek felugrott, felöltözött a viseltes hétköznapi ruháiba és megindult az álomkép után s ment, ment, mig egyszer egy szép napon kopottan, rongyosan otthon termett.
A faluban azt rebesgették, hogy a nagy ur elcsapta a szolgálatból, valami rossz fát tehetett a tűzre, ki tudja, hogy volt, mint volt.
Hanem iszen elmondta aztán Jani ugy, a hogy én elmondtam; miért kellett neki szökni, ott hagyni mindenét, ruháit, pénzecskéjét, mely épen kölcsön volt adva egy barátjának.
A derék kulcsár néni nem hitte el a történetet – hanem a kis Eszter elhitte az utolsó szóig.
S már ezért is megérdemelte – hogy igaz legyen a Jani dolga s az abból kivilágló nagy hűsége.
A mint hogy én nem is látok benne semmi különös lehetetlenséget!
A KÁNTOR-FIU
(AZ ERZSI LEÁNY ELBESZÉLÉSE.)
EGY este történt, a mendikáns éppen a harangkötéllel vesződött odakünn a haranglábnál, én a konyhában a vacsorát főztem, mert mióta a szegény nagyasszony elhalt, ha csak szolgáló voltam is, mégis gazdasszonyi sorom volt a háznál; és rendelkeztem mindenben. Az öreg kántor torka felemésztette volna a Dárius kincsét is.
De foltoztam a szegénységet, a hogy lehetett. Nem hagytam éhen halni az öreget, (bár százszor inkább hagytam volna) s a fiunak és kis hugának is jutott tisztességes eledel ebédre, vacsorára mindennap. A leánykának még ruhácskát is teremtettem.
Mert el tudtam csinálni a dolgokat. Az olyan párbért, a mit akkor hoztak el a falubeliek, mikor a kántor vagy nem volt otthon, vagy aludt, eltagadtam előle, s a lajstromban kikerestem az illetőnek a nevét, és egy keresztet csináltam utána, a mi annyit jelentett, hogy már fizetett. Hej, csak jó mégis, hogy kis lány koromban megtanultam olvasni, irni. Ezeken az eltagadott morzsákon tengődtünk; a miről a kántor tudott, azt mind ő itta meg.
A kántor Laczi éppen a huszadik évét töltötte be, a sorozás alá esett volna már, de mint öreg apának egyetlen fia, szóba nem jött.
Csinos fiu volt, legalább nekem nagyon tetszett ártatlan, kék szemeivel, szelid mosolygásával. A szavai is olyan kedvesek voltak, mint a szinmész, kivált én irányomban, meglehet, talán tetszettem is neki, bár soha sem csipkedte meg orczámat, mint a többi legények, hanem arra emlékszem, hogy sokszor felejtette rajtam a szemeit s ugy elpirult, mint egy kisasszony, ha én is rávetettem a magamét. Pedig be sokszor rávetettem.
Azon az estén, a melyről szó van, ő sem volt otthon, a tiszteletes ur palántakertjét gyomláltatta a gyerekekkel, mivel hogy Laczi olyan preczeptor-forma volt az apja mellett. A tiszteletes ur alkalmasint ott tartotta vacsorára, a mi ő nála rendesen egy karéj kenyérből és egy köcsög tejből áll.
Egészen egyedül voltam, mondom a házban, mert a kántor odabent szundikált, midőn egyszerre megnyilott a konyhaajtó és Sáfrány János uram nyitott be. Még most is szinte látom ő kegyelmének azt a szomoru arczát és reszkető hangját, mintha hallanám.
– Itthon van-e a kántor, Erzsi fiam?
– Itthon van János bácsi, de alszik.
– Költsd fel Erzsi lányom, mert nagy dologban van vele egy-két szavam.
Olyan ünnepélyes hangon mondta e két szót «nagy dologban», hogy magam is belesápadtam, bementem, és megfogtam a kántor sárga kabátját.
– Hop! Hát mi baj van?
– Itt a Sáfrány János, keresi nagy uramat.
– Tudom, tudom, – dörmögé még mindig félálmosan, – a fiura jön megalkudni, nem adom, négyszázon alul… nem adom, nem adom. Nekem sok pénz kell…
Bámulva, de mégis valami baljóslatu sejtelemmel néztem rá, de nem értettem semmit a mondottakból.
– Hídd be Sáfrány uramat – parancsolá mogorván, – te pedig eredj ki az udvarra, leány… mert magunk akarunk lenni.
Az esteli harang most kondult meg. Az öreg kántorra néztem. Ájtatosan keresztet vetett magára.
Sokáig beszélgettek aztán odabenn, lassan suttogva, csak néha-néha kaphattam ki egy-egy rövid szót, mert nem mentem ám ki az udvarra, hanem ott hallgatóztam az ajtónál.
Tudtam, éreztem, hogy valami irtózatos történik a két ember közt.
A hideg borzongatta hátamat, szorosan odalapultam a szögletbe, kezemmel az ajtópánt hideg vasába fogódzva, fogaim vaczogtak, szivem összeszorult. Hallottam a saját szivem dobogását s néha-néha egy-egy elejtett mondatot:
– Mert szeretem a gyereket, – hangzott a kántor rekedtes beszédje. – Jó fiu, nagyon jó fiu.
– Igen, de háromszáz forint is sok pénz a mai világban. Egy egész élet kell hozzá, mig annyit kikaparunk.
– Hiszen én is egy egész életet adok ő vele.
– Csak nyolcz esztendőt, kántor uram.
– De hát ha vissza nem tér, hehehe… Okos ember mindenre számitson, Sáfrány gazda. Aztán gondolja meg, hogy olcsóbb legényt sehol sem kap a fia helyett.
– Ki tudja, hátha kapnék…
– Ugyan hol? Mondja meg hol? Az egész környéken nincs eladó fiu.
Most már érteni kezdém az iszonyatos alkut. Az öreg Sáfrány a besorozott fiu helyett meg akarja venni a mi Laczinkat. Oh, hogy ezt megengedi igy a törvény? Istenem, istenem, micsoda szive van annak a királynak!
Elborult szemem előtt a világ, fejem zúgott, s semmit sem hallottam többé, csak a lugzó kád csurgását, poty, poty, poty. És az olyan kisérteties volt most!
Az öreg kántor kinyitotta az ajtót, és kikiáltott: – «Erzsi gyere be, gyujts gyertyát!»
Bevánszorogtam s meggyujtottam a gyertyát.
A fali tükör rendkivül sápadtnak, dúltnak mutatta arczomat, de ők nem ügyeltek rám.
A kántor megfogta a gazdag Sáfrány kezét s belecsapott.
– Tehát ebben állapodunk meg.
Sáfrány kivette a tárczáját és egy tizforintost vett ki belőle.
– Itt a foglaló – mondá halkan – a többit majd akkor…
– Nagyon helyesen van… igenis. Eredj fiam Erzsi ezzel a nagy bankóval a zsidóhoz, hozz egy czilinder bort. Megisszuk az áldomását. Igaz-e?
Ugy égette kezemet a pokoli pénz, de azért engedelmeskedtem s meghoztam a bort. Hozzá is láttak azonnal: az öreg felköszöntötte Sáfrány uramat, szidta azokat az apákat, a kik nem szeretik a gyerekeiket s dicsérőleg emelte ki Sáfrány gazdát, mint a ki áldozatot hoz az apai szeretetnek.
Azután maga magát köszöntötte fel, mondván:
– Az isten éltesse a szegény megboldogult feleségem urát!
Ezt gyakran szokta mondogatni a kántor ur s ilyenkor mindig nevetett.
Engem is kináltak egy pohár borral. Utánam hozta a kántor a konyhába, de én csak sirtam, és beöntettem a bort a lugzó kádba. Inkább szomjan halnék, mintsem ebből a borból igyam egy kortyot.
Laczi is megjött a paptól.
– Mi bajod Erzsike, miért sirsz? – kérdé szeliden.
– Ne is kérdezze, – mondám szomoruan.
– Itthon van édes apám? Ki van még bent?
– Az öreg Sáfrány – szóltam reszketeg, fojtott hangon.
– Mit csinálnak?
Kedvem lett volna elkiáltani magamat: «Istentelenséget csinálnak. Most kezdtek hozzá, hogy téged megigyanak.»
De nem, nem szóltam semmit. S ez az egyedüli hibám. Ha akkor szólok, talán elszökik az a fiu s nem kerül többé az apja elé. De igy… tudhattam előre, leveszi lábáról a vén sátán. Hiszen oly szelid, engedelmes volt.
Negyednapra elment helyettesnek a Sáfrány fiu helyett. Az öreg kántor megkapta a három százast. Tiz forintot odaadott belőle a fiunak az utra, a többit megtartotta ő maga.
Nem volt annál a háznál nyugalmam többé. Elkezdődtek a kántornál a dáridók, evés-ivás. Ették a szegény Laczit.
És megették az utolsó falatig. Mikor a legutolsó forintot vittem váltani a zsidóhoz, akkor jött meg a hire a Kovács Mihályék fiának levelében, hogy Laczit egy golyó a másvilágra vitte Solferinónál.
Az öreg kántor ájtatosan keresztet vetett magára s azután csendesen zokogott sokáig.
Majd nyöszörögve jött ki az udvarra:
– Nem igazságos az isten! Ő sem igazságos már. Azoknak a gyerekeit szedi el, a kik szeretik. Elszedi idegen országba, mészárszékre hajtja… Oh egy érzékeny apának nehéz a sorsa! Nehéz, nehéz!
A Laczi kis huga, egy szőkehaju angyalarczu gyerek is ott sirdogált a padkán, lábacskáit kinyujtva.
– Ki lesz most már az én gyámolóm, büszkeségem? – orditozott a kántor.
Szemei a gyermeklányra tévedtek.
– Te lész, te lész… csak már valamivel nagyobb lennél édes angyalom!
Hozzáment, szivéhez szorította s megcsókolta szép lenhaját.
– Tied most már apai szeretetem egészen.
A kis leányka velem, az én ágyamban szokott hálni. Egész éjjel arról gondolkoztam, hogy ne fojtsam-e meg szegénykét?
De nem volt bennem annyi keresztényi erő és bátorság!
TÖRTÉNETEK A “FOLYOSÓ”-RÓL
RÉGI URAK, RÉGI CSELÉDEK, RÉGI RABLÓK
Beszéli: Eötvös Károly.
HALLOD-E palócz fiam! Te abban a bolond vármegyédben odahaza, a hol széles tótkalapban jár a rabló és zsendiczét früstököl, vacsorázik, talán nem is hallottad hirét Sobrinak?
De ha a Sobriét hallottad volna is, a Hunkár Tóni bácsiét bizonyosan nem hallottad!
Hát olyan inzurgens vitéz volt az öcsém, fiatal korában, hogy hét vármegyére szólt a vitézsége. Regék nőttek mögötte a földből, a melyet sarkantyus lábával megtaposott ő és a huszárja Farkas Pál nevezetü.
Azt beszélték az inzurgens tábortüzeknél, hogy a franczia császár ki akarta cserélni a mi császárunktól, az öreg Ferencztől – s egy regementet igért érte, hanem a császár két regementet kért – hát a dolog abban maradt. Ez persze csak mesebeszéd volt. Hanem neked elég az palócz, hogy megértsed, mekkora vitéz lehetett Hunkár Antal. Hát ugy-e elég?
Ez a Farkas Pali vén ficzkó volt már s ott őszült meg az ura mellett, de jól is bánt vele Hunkár Antal. Egy koszton voltak együtt mindig.
A győri csatában golyóktól, kardcsapásoktól találva összerogyott Hunkár Antal élettelenül, piros vére megfestette a füvet nagy darabon és összefolyt a Farkas Páléval, mert a vén huszár is ott feküdt nem messzire, halálos sebektől boritva, mert kutya erős csatapaté volt az… Hej, kemény gyerekek voltak azok… akármit beszélnek is a szegény inzurgensekről ezek a gyámoltalan fraknóiak… mesterségre, ketyeg azoknak, hidd el, a masinájuk, a melyen a történelmet férczelik…
Hát mondom, a mint igy feküsznek véresen haldokolva, Farkas Pál kinjaiban is siet még oda kuszni a vérpatakban holtnak hitt urához s ráfeküdt… úgy bizony palócz… ráfeküdt, hogy a testével eltakarja még akkor is, nehogy futó lovak megtapossák ura testét.
Ilyen volt Farkas Pál, egy körömnyivel se kicsinyebb mint a gazdája.
Azt kérdezed: meghalt-e Hunkár Antal? Dehogy halt meg, dehogy. Nem olyan könnyen ment ki még akkoriban a lélek az emberekből, mint most. Mert erősebb volt az ember is, a lélek is.
Nem halt biz’ az – a minthogy éppen egy későbbi esetét akarom nektek elmondani, hogy im a rendőrséget ócsároljátok itt. Mindig olyan veszett rossz volt az!
Jegyezzétek meg magatoknak, hogy mindenki halandó a világon, csak két ember nem, Bízay és Thaisz.
Ezekre senki sem emlékszik mióta vannak – és senki sem fogja megérni azt, hogy már nem lesznek.
Hát minek az a hiábavaló rugaszkodás?
Hiszen megcsinálta azt Hunkár Antal is… vagy igaz, nem mondtam el.
Hát igen. Dunántuli ember úgy is tudja, ha máskép nem, pendeles korából, hogy az öreg Hunkárt megrabolta egyszer Sobri. A ki pedig nem dunántuli ember, az úgy sem érdemli meg, hogy elmondjam.
El sem mondom. Csak azt jegyzem meg, hogy Sobri gyöngéden, finoman, udvariasan vette el a pénzét, úgyszólván emlékül, mert régenten a rablógyilkosokban is több ildomosság volt – mint most azokban néha, a kik őket fogdossák.
Hunkár megcsóválta a fejét, mikor kirabolták. S elment a szolgabiróhoz, a ki keresztfia volt:
– Hallod-e Laczi öcsém – mondá neki mosolyogva – azok a gazemberek megtréfáltak, megraboltak, hát azt mondom neked, édes keresztfiam, hogy az ellopott holmim elő legyen egy hét mulva. Küldd el a hajduddal mához egy hétig, mihelyt visszavetted Sobriéktól. Nem én… nem is szólnék egy szót sem, ha a feleségem gyürüjét is el nem viszik az imposztorok.
– Hja bátyám, nem olyan könnyen megy az!
– Nem-e? mondja Hunkár. Hát akkor mért fizetne benneteket a vármegye? Ne bolondozz fiacskám, jobban tudom én azt, mint te… Csak te küldjed a tárgyaimat… mindig otthon vagyok délután.
– De bátyám…
– Nem lehet édes fiam, szivesebben adnék hosszabb terminust… de tudod, a feleségem gyürüje miatt…
Egy álló hétig várt Hunkár Antal. A hetedik napon megkérdezte a huszárjától:
– Hoztak-e valamit a szolgabirótól?
– Semmit se hoztak – szólt Farkas Pál.
– Se nem üzentek?
– Se nem üzentek.
– No hát az is jó. Akkor hát hozd elé a mentémet öreg, aztán vedd ki az ünnepi öltözetemet a kaszniból. Mert Bécsbe megyünk öreg.
Felment Bécsbe. Ott aztán felhuzta a ránczos kordován-csizmát, a brokát-dolmányt és az ezüst gombos mentét panyokára, felkötötte a régi rezelvált fringiát s úgy csörtetett be a császári rezidencziába, hogy ereszszék be a császárhoz egy-két szóra, mivel hogy ő az a bizonyos Hunkár Antal.
A császár emlékezett nevére s nagy kegyelemben fogadta.
– Milyen kivánsága van, kérdé tőle nyájasan.
Az öreg inzurgens hátrarántotta a mentét, azután végig simogatva a csörömpölő fringiát az oldalán, recsegő kevély hangon mondá:
– Fölséges uram! Én ezzel a karddal védelmeztem meg Fölséged trónját Napoleon hadseregei ellen s fölséged egész kormánya most nem tud engem megvédelmezni egy pár tolvaj ellen. Ezt akartam felségednek mondani. Aláz szolgája!
Meghajtotta magát s szép csendesen fölpakkolt és hazajött.
S többet soha se hozta elő, hogy valaha valamijét ellopták.
Megadta magát a sorsának.
Mi pedig adjuk át magunkat annak a tudatnak, hogy a régi jó urak és velök a régi jó szolgák már kihaltak – de a régi rossz rendőrség, az halhatatlan.
Ne izéljetek hát kérlek ezzel a szegény Thaisz Lexivel.
A NAGY REGDON MIHÁLY
MINDEN igaz, az alábbiakból csak a nevek nem. De hát talán nincsenek is már igaz nevek!
Pedig érdekes lesz mégis keresni az igazi neveket.
Én resteltem kiirni, mert egy képviselő van szóban, a kit mindnyájan nagyon szeretünk, ha nem is egészen olyan nagyon, mint ő magát.
Történetem az Almássy-összeesküvésből ered. Egy nagy meséből egy kis kiágazó mese!
Regdon Mihálynak keresztelem hősömet, mert igazán hős volt Nem volt bátorsága nem annak lenni; kikereste hát, hogy lehet azzá a legolcsóbban.
Szerette a szép frázisokat, de barátja volt a rideg filozófiának is. Csinos kis konfliktus.
«Ha részt veszek az összeesküvésben – igy okoskodék – elfoghatnak, felakaszthatnak, az pedig szintén nem lesz nekem kellemes, de az országnak sem lesz hasznos.
«De ha részt nem veszek az összeesküvésben, rám kiáltják a hazafiatlanságot, az pedig szintén nem hasznos az országnak, de nekem is kellemetlen.
«Azért hát részt veszek az összeesküvésben, de úgy, hogy ha akarom, még se legyek benne részes.»
No, ez elég egyszerü taktika. És a kivitele sem volt nehéz. Az okos ember mindent kitalál. A nagy Regdon Mihály is kitalálta.
Ki kellett mennie néhányszor az összeesküvés ügyében «ő» hozzá Olaszországba, hát erre nézve van ám ott elég talján, a ki sokra nézi a titokban nőtt szűz dohányt. Mert nagyszerü plánta az, hogy olyan rettenetes háboruságot tudott hozni a népek és királyok közé.
Ami Regdonunk mindenekelőtt kontraktust kötött egy olaszszal, hogy ennyi meg ennyi dohányt tartozik neki szállítani. Soh’se szitt még olyan olcsó jó portékát a jámbor olasz. S a derék Regdon még azt a kis pénzt is otthagyta nála; jó helyen van, hadd kamatozzék, mindössze egy kis irást vett mindig az átadásról. Már csakhogy igazán ritka becsületes emberek ezek a magyar szomszédok. Isten növessze meg nagyra a vetéseiket.
Azok a vetések pedig nőttek is azalatt – a hazafiui fantáziákban. A «Köztelek» volt a szinhely. Ott tartották az összeesküvők titkos gyüléseiket. Titkosakat? No ’iszen épen mi tudunk titkolózni!
Regdon természetesen szintén ott könyökölt a nagy titkokon. Mert ez is hozzátartozott akkor a «chic»-hez. Csakhogy nem tette lábát most sem a Köztelekbe addig, mig egy szobát nem bérelt az «Angol királynő»-ben – éppen a Deák Ferencz szomszédságában.
S ha már ott lakott, minek járt volna ebédelni is egyebüvé? Az öreg urral evett egy asztalnál az emeleti ebédlőben.
Az ebéd minden okos elme szerint egy kényelmetlen küzdelem a fekete kávéhoz. A fekete kávénál megindul a füst a szivarokból s tervek, remények, egy szóval a másik füst, az aranyosabb… Ez is, az is, felhőket csinál.
Regdon is mindig elmondta a «Deák-asztalnál», miről beszéltek, mit végeztek a Köztelekben. Szellemes csevegő volt, gyermekded naivság s kedély nyilatkozott a felfogásában. Akármit beszélt, érdekessé vált előadásában. Csodálatos volt ez a Regdon. Aranyat tudott csinálni a sárból; azért tudott talán sarat is csinálni az aranyból.
Deák e mozgalommal szemben azt az álláspontot foglalta el: «Nem bánom, akármit csináltok.» És nem bánta. Legalább látszólag nem. Valószinü azonban, hogy bizalmas forrásokból folyton értesült a történetekről. De a Miska fecsegéseire sohasem volt semmi megjegyzése. Meghallgatta, nevetett is, a hol nevetni kellett, de nem vette semmibe. Hadd csevegjen szegény Miska. Miért ne beszélhetne mindenki arról, a miről szeret?
Egyszer aztán ugy fordult a dolog, hogy Regdon egy délben nem jelent meg a nagy asztalnál. Nem lehetett neki. Bevitték a Neugebäudéba és ráfordították a kulcsot. Az ilyen mulatság gyakran megesett akkoriban az embereken.
S a milyen könnyü volt bejutni az Ujépületbe, épen olyan nehéz volt belőle kijutni. Ilyen bolondos természete volt annak.
Hanem valami nagyon unalmas nem igen lehetett ott, mert volt arra nézve egy rendes hivatalnok, hogy a bekerült vádlottakat maga elé vezettetve, órák hosszáig mulattassa a kérdezősködéseivel.
A hivatalnokot Koporka Jánosnak nevezték. Magas, szikár ember, epés arcczal, zöldes kigyószemekkel. Az isten is arra teremtette, hogy egy egész országra haragudjék. Az arcza, mint mondom, valóságos mesterségéhez tartozó eszköz volt.
Hát ez a Koporka János kezdte vallatni Regdont németül.
– Miért járt ön Olaszországban három izben?
– Miért jártam? – szólt az naiv titkolózással. Hiszen épen ezt nem mondhatom meg az urnak.
– Ugy-e he? kiáltott fel Koporka eltitkolhatatlan örömmel. Hát nem mondhatjuk meg, ugy-e? De beismeri ön, hogy tiltott cselekményt végzett?
– Beismerem, de…
– Tollnok! szól oda Koporka a segédjének, – jegyezze a Nr. 20-nak vallomását.
A Nr. 20 erre nagy akadozva előadta, hogy csakugyan tiltott cselekedetben járt Olaszországban három izben; szállitott oda egy kundschaftjának, mert mi tagadás, ő bizony csempészettel foglalkozott, de becsületére mondja, még vesztesége volt mellette, nem hogy kárt tett volna vele a magas aeráriumnak. Az olasz is megcsalta. Mai napig kapja a pénzét. Ime, itt vannak a hiteles elismervényei. Tessék megnézni a dátumokat.
Koporka János a fogait csikorgatta mérgében.
– Gyík, valóságos gyík! S dühösen csapkodta az aktákat, lineákat és czeruzákat.
Másnap megint felhozatta Regdont a börtönéből.
– Megtudtam, hogy ön titkos gyülésekre járt a Köztelekbe! Mit keresett ön ott? És miről tanácskoztak? S kik tanácskoztak?
– Miről tanácskoztunk volna? Egyszerü gazdasági dolgokról, ipar, kereskedelem, földmivelés, állattenyésztés…
– Hagyja el! sziszegte Koporka gúnyosan. Nem ilyen tárgyak voltak azok! Engem el nem ámit…
Azután gondolkozva vakarta meg füle helyét, melyre penészszin hajából volt befésülve egy hosszabbra hagyott fürt…
– Önök bünös dolgokról tanácskoztak!
De már erre felpattant Regdon Mihály.
– Én nem tudom, uram, mit tartanak önök bünös dolognak, csak egyet tudok, hogy az nem lehet bünös, a miről Deák Ferencz is tud. Mindent közöltem vele!
– Deák Ferencz? Jó. Hol lakik Deák Ferencz?
– Az «Angol királynő» szállodában.
Koporka feljegyezte a nevet, lakást s mikor a kihallgatásnak vége lett, bekiáltotta a tollnokot.
– Amice, állitson ki nyomban egy elfogatási parancsot Deák Ferencz ellen. Lakik helyben, az «Angol királynő»-ben.
Amice Dvorinyáknak azon módon lefordult a tolla a füle mögül erre a névre.
– Deák Ferenczet? dadogá. Az lehetetlen!
– Hogy, ugyan miért? csodálkozék Koporka. Hát ki az?
– Gondolja meg, princzipális ur, az istenért hisz ez egy nagy ember.
– Nagy ember? Akkor hát rendeljen ki még egyszer annyi zsandárt. Hát csak elfogja, ha olyan nagy is, mint a torony.
– De nem igy értem. Egy nagy név ő… nemzetének feje. Veszedelem lehetne belőle, ha elfogatnánk. Jó lenne tán kérdést intézni előbb a helytartóhoz.
Ez aztán gondolkozóba ejtette Koporkát.
– Nagy név!… Nagy név!… Bolondos kifejezés. Hát van is ott olyan nagy név, mely bele ne férne az elfogatási blankettába? No mindegy, teljék az amice kedve, sürgönyözzön hát a helytartónak Pozsonyba: lehet-e Deák Ferenczet elfogatni?
A sürgöny elment a helytartóhoz. Lehet-e elfogni Deákot? A helytartó meghökkent. Hüm! Ezt jó lesz megkérdeni Bécsben. Lehet, vagy nem lehet? De tán csak lehet.
Bécsben a mindenható miniszter egy csipetnyi burnótot szítt fel előbb erre a sürgönyre, azután lótott-futott, tanácskozott füvel-fával. S füvek-fák azt döntötték el, nem jó lesz megbolygatni a mozgó kaptárt egy ilyen eseménynyel. Ment hát Pozsonyba a sürgöny, hogy az öreg Deákot nem szabad elfogatni.
S Pozsonyból is nyomban vitte a drót Pestre Koporkának: Deák Ferenczet elfogatni nem szabad.
Mikor Koporka elolvasta, földhöz ütötte a tapló sapkáját és rátaposott.
– No még ilyet nem ettem. Hát van ebben a monarchiában rend és tisztesség? Amice, hivasson nekem egy kenő asszonyt, mert én megcsömörlöttem.
Másnap azután igy okoskodott magában: «Ha elfogatni nem szabad, kihallgatni mégis csak szabad!»
De hohó! dörmögte, hátha kihallgatni sem szabad. Az volna csak szép! Ebben a monarchiában egyébiránt megeshetik. Hej amice, sürgönyözze meg a helytartónak: szabad-e kihallgatni Deák Ferenczet?
Inkább gúnyból tette ezt az önérzetes Koporka, mint komolyan. Hanem a helytartó komolynak vette s ujra üzen kérdést Bécsbe s ujra felelnek: «jó lesz a közvéleményt nem izgatni ezzel sem». – Bécsből Pozsonyon át Pestre ment a válasz: «Deák Ferenczet kihallgatni sem szabad».
De már erre tüzes szikrákat hánytak a Koporka szemei.
– Amice! orditott fel. Nyissa ki hirtelen az ablakot.
Megfogta a nagy öblös tintatartót, melyből annyi vizsgálati jegyzőkönyv nyerte létezésének alapföltételeit s kidobta az utczára tollastul, porzótartóstul, mindenestül. Bárcsak nyakon öntene vele valami generálist odalent!
– Hát szisztém ez? dult-fult toporzékolva. Hát van itt rend? Hát érdemes itt szolgálni? Nem szabad kihallgatni? Ugy? no jól van. Semmit se szabad? Nem bánom. Hol a porkoláb? Küldjék fel mindjárt a porkolábot!
Kis vártatva előcsoszogott a vén börtönőr.
– Kisérje fel Regdont! – parancsolá Koporka hevesen. De nem, még se. Menjen és ereszsze ki pokolba. Átkozott ficzkó. Az rászedi még a menyországot is. Ha Deákot nem lehet kihallgatni, ő se kell. Minek van itt? Kergesse el azonnal!
Igy dobták ki a nagy Regdon Mihályt a rabságból.
*
Egy fiatal politikus beszélte el az országházi folyosón ezt az esetet. Megtetszett nekem s mindjárt elmondtam egy öreg politikusnak.
– Én már tudtam ezt – szólt nevetve. Miska mindig ilyen volt! Pszt! Épen itt jön!…
Csakugyan a nagy Regdon Mihály ment el mellettünk; hatalmas léptei alatt szinte repedezni látszott a szürke szőnyeg, nagy idomtalan kezével hetykén integetett szervuszt a dii minorumoknak.
– Ki kérem, ez az öreg ur? kérdé a hátam mögött egy vidéki deputáczió.
– Ez Regdon!
Áhitattal néztek utána, mig csak el nem tünt erős alakja a könyvtár-szögletnél.
– Nagy multja van! jegyzé meg a deputáczió vezetője elábrándozva.
Nagy mult! Nagy mult!… Mosolyognom kellett.
Olvasóim, mosolyogjanak önök is.