Nem hallgattam rájuk, pezsgőbe mártottam a nyelvem, és belenéztem a Bankó prímás rám ragyogó, lassú tüzű szemébe. Szép szál cigánylegény volt, és nekem játszott, lehajtott fejjel, egy mosolyért is hálás, leszámolt alázattal. Lassan, meghatottan jött közelebb felém, szordínót tett, és régi nehéz, tárogatós hallgatóba kezdett. Mindenki elcsendesülten nézett maga elé, messzi nemzetségek régi, fojtott bánata lebegett a korhelyes asztal fölött; titkos megértés közösségébe vonva, egymás felé ez egyfajtájú embereket. Megint ránéztem, és révedve káprázott bele a szemem gyűrűje gyémántos tüzébe. Szikrázva játszott a vonót lendítő, sovány, barna kézen; tudtam, hogy külföldön jártában egy angol királyi hercegnő küldte oda neki egyszer a hopmesterével, mert odakinn “művész úr” volt a mi kényeztetett és kedvünkre való hegedűsünk, az ócskás Trézsi testvéröccse.
Fölényes volt itt ebben a percben, egyetlen színjózan szinte a pezsgős urak között, hódoló művészetével és féken tartott indulatával; átfutó, kellemes forrósággal éreztem meg benne a férfit. “Bravó!” – mondtam nagyon halkan, bólintottam, és alig észrevehetően összevertem a tenyerem; mélyen meghajolt leeresztett vonóval, és hátrább vonult, míg a kontrás körüljárt a tányérral. Nagyobb pénzdarabok hulltak, és akaratlan Vodicska felé figyeltem; igen, jól van – tízest tett ő is! Megindulás nélkül, mámortalanul és nyugodtan nézett rám meleg, okos szemével.
Most már nem tudnám megmondani, melyik bálon volt ez, vagy majálison talán. Lehet, hogy több ilyen pillanat emléke többféle esetből keveredik most össze bennem. Olyan régen volt!
– Lássa, az emberek csak ezt tudják nálunk! – mesélte hátam mögött Telekdy anyámnak, mikor hazakísért. – Összefogódznak és ugrálnak, hogy megengedten ölelhessék egymást, vagy oktalan és értelmetlen nekibúsulással fülelnek egy túlhaladott, fejletlen és gyerekes muzsikát, amíg mindenféle ártalmas liquidumokat addig-addig töltögetnek rendszeresen magukba, míg megvadulnak, vagy barommá butulnak. Sohase lesz a magyar emberből semmi!…
“Hogy lehet most ilyeneket beszélni? – gondoltam bosszúsan és fáradtan, és előresiettem, hogy ne halljam. – Miért nem maradt ott, ahol mindenki olyan tudományos, józan és derék. Hisz ő is ivott pezsgőt, és sárgás, bajusztalan arca duzzadt volt, láttam, az ital mérgétől. Ha nem táncol, a lába kis hibája miatt van. Ő se különb!”
– Sokat összeolvasott, kicsit rendszertelenül, és most egyet-mást összezavar! – mondta mellettem lassan Vodicska Jenő. – De nemes lélek és nagy rajongó. Csalódni fog.
Felé fordultam. Lágy, meghatott volt a hangja a tavaszi csendes éjszakában, míg ilyen komoly és egyszerű, békességes szavakat mondott. Eszembe jutott, hogy most csak ő kísér haza; a többiek ma mind eláztak.
“Bárcsak már lefekhetném, egyszer jót alhatnám!” – gondoltam akkor először támadt, hirtelen kedvetlenséggel.
Hamar kihevertem ezt a jó, kényelmes párnák közt másnap délig; mert estére megint házimulatságba voltunk meghíva Béltekyékhez.
Otthon a házirend miutánunk igazodott, kései lefekvésünk, alvásaink és öltözködéseink szerint. A két fiúhoz néha berontott Zimán Pista bátyánk a konyhaházba; harsogott és rikácsolt, el is verte őket hébe-hóba; azután megint békén voltak, hónapokig. Tanulásukra, őrizetlen barangolásaikra senkinek se volt gondja. Úgy futtában sopánkodott egyszer-másszor anyám, ha eszébe jutott, hogy Csaba már megint bukott háromból; és egyszer komolyan ijedt volt és szomorú néhány napig. Valami különös eredetű nyakidegbaja támadt Sándornak, ferde állásra nyomorítva a fejet; időnként megrándult, görcsös, csukló hanggal. “Kamaszkori változás” – mondta Jakobi bácsi, az öreg doktorunk; de hosszan és tűnődve nézte a fiú vézna képét, nyugtalan szemeit.
Messze, jódos fürdőbe kellett küldeni e nyáron. Nagyon sok pénzbe került, de grószi maga is sürgette. Mindnyájunk közt Sándort kedvelte legjobban, és vele egy régi, dédelgetett terve volt: papnak menjen, legyen egyszer egy püspök, gazdag, tekintélyes, elegáns úri főpap a családban.
– Persze, pápista róka, kámzsás ördögfajzat! – dühöngött néha, megsejtve a szándékát Ábris nagybátyánk, az apám testvére. A Pórtelkyek mindig reformátusok voltak, és törvény szerint ez lett volna a két fiú felekezete is. De Zimán nagymama és anyám is megbecsülték a maguk katolikus vallását minden belsőbb áhítat vagy szentesség nélkül. Érezték előkelő, hatalmas voltát, sok szépségét; és mindenestül mégis erre a világra valóságát.
– Gyönyörű felfordulás van ott, ahol asszony regnál! – harcolt és keménykedett Ábris bátyám a deres szakállát húzogatva. – Hallom már, mit főztök, ezzel a csirkével mit szándékoltok. Valami kicska… Vodicska lesz a vődurad, igaz-e?
– Ha férjhez adom, majd csak hivatalos lesz a lagzira, sógor! Maga dolga, eljön-e? – felel vissza kicsit pattogva anyám. – Most még szó sincs senkiről!
– Hát persze, persze! – nevetgélt gonoszkodva a bácsi és rám nézett élesen. – Emlékszem én még jól, fiacskám, apró diákgyerek voltam a normális iskolából. Mondták a pajtások a pedellus kapujában kijövetkor: Gyertek, fiúk, gyertek a kispiacra, verik a vén Vodicskát! – Tudod-e, kisgalambom, ki vót? Ennek a mostani, peckes vén földszabdalónak kedves nagyapja vót. Földhöztapadt jobbágy, néha be-befogta a kerülő, mert galambtojást lopott a Vadas-erdőn. Ott volt a deres a piacon!…
Végre mégis felvetette a fejét nagyanyám, és haragos-keményen, kihívóan a vendég szeme közé nézett. A kisebb jelentőségű nemescsalád, a Zimánok örök oppozíciója villant fel a tekintetében, a hatalmasabb, hetykébb haddal, veje famíliájával szemben.
– Vége szakadjon az ilyen oktalan beszédeknek, sógor! Az a fiatalember az én házam hívott vendége volt, becsületire vált. Hogy kihez menjen az unokám, ne legyen arra gondja: vagyunk itt elegen, akik megválogassuk. Olyanformát nézünk bizony, aki eltarthat egy asszonyt holtig a jég hátán is ebbe’ a rossz világba. Az apjuk után nyugodjék – nemigen fürödhetnének tejbe!
Némán és elkomorult daccal hallgattam egy sarokból e sok, rég dúló, apró bosszúság epés felfakadását. Tisztában voltam mindazzal is, amit egyik fél sem említett; a rejtett rugókkal. Ábris bátyám tíz évvel ezelőtt, mindjárt, mikor anyám özvegyen maradt, feleségül kérte a szépséges sógornőt. Ő is özvegy volt egy leánygyerekkel. A váratlan kosár óta sohasem szűnt meg teljesen a gáncsoskodó ellenséges állásfoglalása; bár úgy tett később, mintha csak az elhalt öccse gyerekeiért, a család jólétéért akarta volna anyámat. Aztán meg Vodicska! Igen, az uradalmi mérnök, bírói szakértőképp, megakadályozta mostanában valami kis kétes birtokrendezési ügyeskedését.
Csakhogy azt is jól tudtam, miért kel ki grószi olyan heves-hirtelen a Vodicska fiú védelmében. Hogy a tél végén már volt valami házassági terve énvelem, s a sánta lábú Kendy Elemérrel, akire nyolcszáz hold néz. Nem sikerült, azok kevesellték az én vagyonom.
Akkor először öntött el hirtelen valami keserűség a tehetetlen voltom, lányi kiszolgáltatottságom éreztén. De nem lelt kifejezést; visszafojtódott hamarosan a családi fegyelem és szokástisztelet megnyugtató, mert sehova nem fellebbezhető rendjében. “Grószi legjobban tudja!” – gondoltam végül is megenyhülten.
6
Még csak a második farsangom volt ez; tizennyolc éves múltam. Csak nagyon lassankint, mint valami kelletlen rossz szájízzel ébredés, ért hozzám néhanapján egy kis korai és gyenge csömör.
Az idén majd szinte ugyanazok a fiatalemberek járták a táncot, de egy-kettő vőlegény lett a tél elején; hivatalnokok, igénytelen, alig észrevett lánykákat jegyeztek el csöndesen. Egy rokon fiú más megyéből hozott feleséget; a nagyobbik Reviczky lány kedvéért kilépett egy idegenes beszédű, szőke és csinos főhadnagy.
Néhány új leányt is mutattak be, és felijedve lestem: nem szebbek, ügyesebbek-e nálam? Nem, az én udvarom körülbelül együtt maradt azért. Csak mintha valahogy más színt kapott volna tavaly óta minden, fakóbb lett, megszokottabb és szegényesebb. Uralkodtam még, de már nem mentem újdonságszámba; nekem se volt már újság az egész. Még élvezni tudtam a tánc szédületét, de utána már eszembe jutott a Telekdy fanyarkodása néha: “Mire ez az együgyű ugrálás, ez a rángatódzó éjszakai robot? Cél ez?”
Az volt éppen a baj, hogy már nem önmagáért a ragyogás, szereplés, keringés öröméért volt az egész. Az öntudatlan átengedtségből fel-felérezve, hazamenet sokszor kellett arra gondolnom már: vittem-e előre ma a dolgomat, közelebb jutottam-e a köteles célhoz: férjhez, jól menni férjhez!
Az otthonunkban változott meg lassankint a levegő; ingerültséggel, feszültséggel volt tele néha. Mind ritkábban volt úgy, hogy mulatság után egymás ágyszélére ülve anyámmal élvezettel beszéltük volna meg együtt az este emlékeit, megjegyzéseket, bókokat, apró eseményeket. Most néha konokul hallgattunk már, mintha mindegyik külön, idegenül hajszolta volna önző érdekeit. Néha rosszakarattal csúfolkodott anyám egyik-másik nevetséges báli alakon; pedig azelőtt rá sem ért észrevenni az ilyeneket. Szegény, vénülő két Tyukody kisasszony, távoli rokonaink, az ő bocskorosnemes-gőgjükkel, nevetséges, hangos parlagiságukkal! Ők lettek az élceink céltáblája: hogy nadályt ragasztottak a nyakukba a lápból, báli készületül. “Hogy sápadtak legyünk, lelkem, nem ilyen falusi színűek!” Aztán teli szájjal elmondták, mindenkinek, nehogy most már azt gondolják: “Skrofulások vagyunk, lelkem!” S a társaságunk azon mulatott rekonneszánszokon, hogy förmedt rá Erzsus, a hosszú, szótlan csárdásügetés közben egyszer csak a táncosra, jó ecsedies hangsúllyal: “Nie te, megvierradt!” – és milyen keservesen hívta a húgát egyszer a petrezselyemárulásból, savanyú vigaszul a narancsosbódé felé: “Gyere, gyere mán, együnk legalább egy kis jóféle citronyt!” És hangos kacagással utánozta Klári mama, milyen kihúzott pulykanyakkal, gőgös szemmel mérte végig az anyjuk Vodicska Jenőt, mikor bemutattuk; és elfordulva, fulladós torokhangon kérdezte meg: “Lelkem, nem értettem jól ezt a nevet! Család?”
Furcsa volt nekem és új dolog, hogy minálunk ilyen hangos hahotával teszik nevetségessé a familiáris gőgöt. Ez a Telekdy tanítása, gondoltam, és anyám mindennek olyan könnyen a hatalmába kerül!
Pedig mindebből egyéb is látszott; az, hogy valami kényszerű magukáltatással mind hozzámelegedtek már minálunk ahhoz a gondolathoz, hogy Vodicska elfogadott kérőm legyen. “Milyen butaság gondoltam néha elámultan —, hogy a jövőm, az egész sorsom ennyire a véletlenen múlik! Hogy ki van éppen kéznél? Hogy a velem együvé való, korú férfiak közt, most hirtelenében nincs itt alkalmasabb!”
Ha még várhatnék egy-két évig! De már nincs minden úgy, mint eleinte! Éreztem néha a furcsa szorongást: ha megszoknák végképp a lényem, a különösségem, ha elkopna, unottá válna, ha más foglalná el egyszer a helyem! Nekem már gyilkos szégyen volna az is, ha nem lesné mindig két-három gavallér a következő táncom. Ünnepelt, nagy hírrel érkezett leánynak nem szabadna egy évnél tovább pártában bálozni.
Most, háromszor tíz esztendő messziségében megint csak az én lánygyerekeim sorsát látom és hasonlítgatom az akkori magaméhoz. A legkisebbik most tizennyolc éves, érettségire készül, küszködik, órákat ad, és stipendiumokat kilincsel ki magának, szegény kis jószág. És mégis azt írja, és néha érzem, igaza lehet: az ő élete igazibb élet, és fiatalsága igazibb fiatalság. Még kezdet előtt van, várhat, tervelhet, örülhet a jövőnek, melyet saját kezébe érez letéve. Sejtem, vannak apró levelezései, szerelmes dolgai, de ezekkel semmi terve, semmi szándéka nincs még; csak a kis izgalmak, ünnepek és könnyek édességéért űzi. Mi, régiek, nem ismertük az ilyet…
A nyár hónapjaira az anyám falura került, fiatalabb nővéréhez küldték.
A nagy, sokszobás, összevissza épített udvarház Hiripen állandó családi portyázóhely volt akkoriban; két-három eladó lány mindig tanyázott itt a rokonságból, és mindennapos volt a vendégjárás messze a környékről. Régimódi, külső csínra, divatra nem sokat adó, nagy, kellemes kényelem uralkodott itt, és falusi bőség. A vendégeket valami bölcs, kedves, békén hagyó rendszerrel kezelték, a két vadszőlős teraszon naphosszat terítve volt az asztal, mindenki kelt, feküdt, élt, kószált kedvére, Piroska néném félnapokon se’ került elő a méhesből, gyümölcsösből, kenderföldről, az ura a cséplőgép mellett tanyázott, a magtárban vagy a “dohányban”, a sok apró gyerek elveszett a béresekéi közt, kazlak alatt, szárazmalom tájékán. Régies, érdekes gazdálkodás ment itt, senki se fösvénykedett, nem sajnált semmit, dúlásig volt a jóból, seregestül az evő, sok vendég, sok cseléd, nagy csapat gyerek. Fényűzésre, bútorra az esküvőjük óta se költöttek, edényt, poharat a hátas erdélyi oláh hordott, a belső tálakat is megdrótozták, ha törtek, a súrolt padlón sávos rongyszőnyegek nyújtózkodtak. De azért örökös sürgős munkában éltek a háziak mind. A baromfiudvar, a gyümölcsös, a tejgazdálkodás meg zöldséges kofákkal kereskedés minden lélegzetét lefogta és elfoglalta a nénémnek, és közben minden évben volt kicsinyje; a bácsi hajnalban kelt, talpon volt vagy lóháton napestig; káromkodott az úrdolgásokkal oláhul, magyarul, szájában az örök csibukszár, aztán megint hosszúkat hallgatott. Plajbász, papiros nemigen volt a háznál, a zsákok számát, munkások bérét, kárt, nyereményt, árakat csak úgy a fejében tartotta, vagy csak találomra intézte tán. Nagyjában nemigen élték fel, ami termett, ment minden egyformán, ahogy száz évvel azelőtt. Itt még öntöttek gyertyát házilag juhfaggyúból, szappant főztek, árpát daráltak, aszaltak, tarhonyát gyúrtak, zsírmécsesnél a szolgálók danolva szőttek-fontak hajnalig. Pedig már volt akkor a városi boltokban mindezekből olcsóbb, jó holmi; de ők csak dolgoztak, szokásból a híréért, mert pihenés, ábrándozás, regényolvasás csak lusta, városi dámáknak való. Ilyet, ezt a világot is ismertem én még!
De minket, vendégeket nem fogtak dologba; türelmes lenézéssel hagyták, hogy éljük a világunkat kedvünkre. A rengeteg nagy kert végében nagy, hűvös kuglizóház volt, oda mindig elvonulhatott a hőség elől egy-egy csapat vagy magános pár. Az ócska, festett faasztal lapjára dobásszámok helyett sokszor íródtak vallomások, gyöngéd kérdések a fekete krétával. Kérdés, kötődés, felelet; aztán összefirkálták ijedten, idegesen; ha még megvan valahol az a vén kerti asztal, ha valaki egyszer vigyázva, gyengéden mosogatni kezdené, egy egész nemzedéksor lányainak apró regényeit leolvashatná onnan, rétegenként egymás fölé íródva.
Akkor nyáron is voltak ott mindig sokan, környékbeli fiatalság; tudtam, hogy jórészt az én kedvemért. Kedves idő volt ez megint, soha el nem felejtem. A télről ismerős fiúk jöttek el, vagy akik családját gyermekkorom óta hallottam emlegetni. Úgy bántak velem, mint közéjük valóval, kedvéntölt pajtással, kellemes, mulatós, szép jószággal, akibe illik is így egyenként és együtt, divatból, kedves-búsan, mosolygón, szépen és hasztalanul szerelmesnek lenni. Szép, napos nyári délutánokon és muzsikás, mulatós estéken.
Sötét, öreg jegenyefák sora vezet a háztól az országút felé, ott sétáltunk végig egyszer valamennyien gyönyörű, teljes holdvilágban. A messzi szérű felett ezüstben csillámlott a búzaszagú, nyári por, nagy hallgatásban voltunk mind, a tücskök muzsikáltak; egy-egy ösztövér oláh menyecske jött néha szembe, csendesen köszönve, és lejjebb eresztette vállán a gereblyét. Jó előre mentünk a többitől Tabódy Endrével.
– Lássa – mondta akkor, csak úgy hirtelen és szokatlan hangon —, lássa, egy ilyen fehér úton örökkétig tudnék így menni, menni szépen. Maga a karomba karolna, egyszerre lépnénk, egy ringassál, mint két összekötött csónak. Menni így elfelejtkezve, megszédülve, és az útnak sose lenne vége! Egyszer csak nem gondolkozna tovább az ember!
Elhalkult a hangja, fojtott vagy meghatott suttogásba. És nagyon vigyázva, nagyon gyöngéden megfogta a csuklóm a karperec fölött. Szelíden, szépen mentünk így, puhán lépve; különös nagy könnyűséget éreztem én is. Valami lágy szédület szálldosott a fejem körül, ezüstös, fátyolos pára; csak mentünk. A fasor végén voltunk, a szérűskert sövénye eltakart. Endre akkor lassan szembefordult velem, imádságos, szomorú, mély nézéssel, kímélőn, vigyázva az arcom fölé hajolt. Ma sem tudom, hogy történt az, hogy így bódultan, fájdalmasan, de mégiscsak hátrább csüggedt fejem a karján, az ajaka elől, hátrább léptem, és lehajtott fejjel visszamentem az útra. “Igazsága van, Magda!” – mondta akkor lihegő lélegzéssel, míg a nénémet s a többieket bevártuk.
Emlékszem, mind a ketten nagyon szótlanok voltunk az este. Én először éreztem életemben ilyen furcsa elkomolyodást, de magam sem értettem tisztán. Édes elgyengültség, belső, oktalan sírhatnámság fogott el és reszketeg kíváncsiság: “Mi ez? Lesz-e ez tovább?”
Másnap reggelre elmúlt az egész. Későn délelőtt találkozott a társaság a verandán, új vendéget vártak, szomszédi családokat. Délután befogatott Endre, és útra kelt az öccsével együtt. Búcsúzóra kicsit erősebben szorította meg a kezem, és a szemembe próbált nézni. Mintha sértésnek éreztem volna azt ma, hisz tegnap már elintéződött. Egyiket sem viszonoztam.
Azon a héten még meglátogatott Vodicska Jenő. A szolgabíró hozta ki a kocsiján, és bemutatta a háziaknak; elmondták, hivatalból járnak erre, tagosítanak, hogy üdvözlést hoznak nagyanyáméktól. Nyájasan fogadta a néném, tudtam, hogy az otthoniak említették már nekik levélben a dolgot. De a bácsi mégis tartózkodón bánt vele, nagyon is udvariasan; fiatal barátomnak, barátomuramnak titulálta, de nem öcsémezte, nem tegezte le, mint a többieket. Az ebédnél csodálkozva és tűnődve nézegettem kikefélt rendes alakját, szép nyakkendőjét, ápolt körmű, fehér kezét, körülnyírt, kerek szakállát. “Hát ő volna?” – gondoltam. “De én nem leszek szerelmes úgysem. Lám, nem tudok!”
– Megörült nekem, Magduska, egy kicsit? – kérdezte, mikor magunkra hagytak délután, és végigsétáltunk a kerti úton, a köszméték között.
– Igen! Persze!
– De nem jobban, mint másnak?
– Ezt nem tudom.
– Nem tudja! Hogy lehet az?
Vállat vontam, és az volt az érzésem, hogy most mind a ketten ostobának tarthatjuk egymást, pedig nem vagyunk azok. Csak nem találta el, hogy mit kelljen mondani nekem. Mit is kellett volna?
Később a lugasban egy verset mondott el, amely úgy kezdődött: “Hová merült el szép szemed világa?” Könyv nélkül tudta, elmagyarázta, hogy hol szép és mit jelent. Akkor hallottam legelőször ezt a verset, mintha tetszett volna is, csak valami röstelkedésformát éreztem a fellengzőssége miatt. Megkért, hogy elküldhesse nekem leírva. Tulajdonképpen nyugodtan és nem rosszul éreztem magam a közelében, de zavart egy kicsit a háziak s a többiek idegensége iránta. Hogy talán lenézik és miatta engemet is.
Mikor aztán őszre hazakerültem, nem volt okom panaszra ezért. Grószi és anyám túlontúl szívesek és majdnem bizalmasak voltak hozzá most már.
…Karácsony előtt meghalt végre az öreg Telekdy, a gőgös, pazarló, híres földesúr. “A vén gonosz!” – mondogatták megyeszerte és a temetésen is mindenki. A szegény, korán elhalt felesége idején is kikapós, préda, durva ember volt, a falu minden parasztleányát dugdosták, rejtették előle, mert akire szemet vetett, parancsszóval rendelte az udvarba, és jaj volt annak, aki ellenszegült. A tüdőbajos fiatalasszony naplójában, amit holta után meglelt a rokonság, sokszor van ez: “Mi lesz az én egyetlen fiamból, ha a szemem lehunyom?” A fiú nagyocska volt akkor már, látta az apja életét, hát messzi magától tartotta az öreg mindig. Küldözte német szóra; Kolozsvárra, Pestre jogot tanulni; pénzzel ellátta, sohasem kérdezte, vizsgázik-e? Később a tiszteletes fiával küldte idegen országba, utaztatta, csak hogy itthon ne legyen. “Tönkretette a szerencsétlent!” – mondogatta egyértelműen mindenki —, bár én sohasem értettem világosan, hogy miért és hogyan. Az öreg azalatt kártyabarlangot csinált a kúriából, őrült orgiákat rendezett, ahol a fiatal béresasszonyok, lányok szolgáltak fel. Ezekről csak suttogva beszéltek előttem, szörnyülködő képpel. Néhány évvel ezelőtt guta ütötte, elnyomorodott, megbénult minden tagja, kerekes székben tologatták csak; de a szép, rossz, öreg feje ép volt, villogó sasszeme, ártalmas nyelve, hogy átkozva tilthassa, kitagadással fenyegesse a nagy, embernyi fiát – így mesélgették nekünk —, mert hírül vette, hogy az anyám, birtoktalan, háromgyermekes özvegy után vetette magát. Most meghalt, eltemették nagy pompával. Így hát vége volna a tilalomnak!