20
Évek, évszakok, egymásba göngyölődő napok számlálatlan serege! Milyen keveset jelent így a távolság szitaszövetén át az idő szorgos mértéke, a kalendáriumi változások, és hogy hányszor reggeledett és alkonyodott a nap felettünk, hányszor váltott a természet, és tért vissza a holdújulás, vízár, hó, eső s az évszak virágai és gyümölcsei! A mi emberéltünk más osztódással igazodik, és a sorsunk – mint valami mappán – kényére kirajzolja a gránicokat. Ha elgondolom, hogy a második házasságomtól számítva mostanig mennyi idő telt; bizony majd a fél életem. De így egészben néha oly egyszövésűnek tetszik ez a nagy halom esztendő; szinte elcsudálkozom; hát annyi tömérdek nap minden reggelén külön felkészültem az életre, öltöztem, beszéltem, gondoskodtam és küszködtem, és annyi éven át mindannyiszor mondtam néha nyüzsgő bajokból, gondokból eszmélve egy-egy pillanatra: “Bizony, hull a levél, hidegedik! Nemsokára fűtünk!” Vagy sóhajtottam nehéz közönnyel az égre: “Haj, esős nyár van! Tavaly szebben nyílt a leander!” Vagy ezt: “Itt van megint a karácsony; ez is, az is kellene!”… Összemosódó, nehéz és szívós, elsötétült színű szövete az időnek, egy hosszú, hanyatló, tompán nehezülő életszakasz; de mennyi alattomos, keserves küzdésekkel, mennyi buta, említeni is bajos, regényietlen, senyvesztő és lekoptató nyomorúságok csatározásaival átlyuggatott, szétrongyolt! Megőröltek, elnyűttek engem az évek! De vajon finom és csinos, halk és szépen nyugodalmas életben nem öregedtem volna-e meg szintúgy? Ott volnék, ahol vagyok! Most már nem is tűnődöm rajta, hogy hol hibáztam el. Tán mindenkinek az élete a természete szerint fejlődik; vagy a lénye alakul hozzá a körülményeihez. Én már el nem tudom képzelni önmagamat másféle múlttal és jelennel, mint ami így a részemmé vált, ilyenné formált.
A harmincadik évembe fordultam; és férjes asszony voltam megint, az én akaratommal, ahogy ezt kiszándékoltam, kierősködtem magamnak, zülleni indult életem megtámasztására, az ellenségeim bosszújára, vagy a szerelemért, mit tudom azt már – mindenért!
Mintha látszatra visszatért volna egy régi-régi korszak! Megint volt kicsiny, háromszobás, párembernek való lakásom a frissen kiépített, új és tiszta utcácskában a Hajdúvároson, beleköltöztem a nagy tűzből kimentett barna ripszgarnitúrával, a megmaradt ebédlőszékekkel, a politúros ágyakkal és szekrényekkel, a ládákból előcsomagoltam a rég használt, erős konyhaedényeimet, és a leanderfákat is elhozattam anyámtól, sorfalat állítottam belőlük a téglás tornác elébe. Megint volt egy cselédem, akinek parancsolhattam, háztartásom, ahol kefélni, törülgetni, csiszolni lehetett kedvemre, a régi szenvedéllyel. Csakhogy a sorsom egyszer előbbre fejlődött volt már; és ennek a visszaesésnek éreztem néha a melankóliáját. Mindegy, ebbe hamar beletörődtem azért!
Nyári, hosszú délutánokon ott ültem a tornácbéli nádszéken, harangszó rezgett, a cseléd danolt a vasaló mellett a konyhán; idegesen, szapora öltésekkel varrtam pici gyerekruhát már, és fáradtan zakatoltak fejemben a nehéz, asszonyi gondok, a szokott, lázadó szorongás a kérlelhetetlenül biztos, elodázhatatlan rossz előtt. Néha oly kínosan ült rajtam a magány, úgy megörültem, ha (mint régen) egy-egy ismerős bejáróasszony nyikorgatta meg óvatos alázattal a kapukilincset, és hátibutyrával hálálkodón vagy aprókat sóhajtva topogott fel a három garádicson. “Jaj, tekintetes asszonyom!”
– Lelkem egy tekintetes asszony, hát igazán így van? Istenkém, de hamar! De hát ez a sorja annak. Jobb is a’, kézit csókolom, ha akar, legyen egykettőre; hogy még örömit érhesse a kedves idesapja is. Mert bizony nem mai gyerek. Meg tán itthon ülőbb is lesz, meg tetszen látni, ha apróság csúszkál majd körülötte. De lássa, így nem is kell a rossz szóra hallgatni! Ha én azt akkor elmondtam vóna!
– Micsodát, Trézsi?
– Jaj, kézit csókolom, nem is illik bizony, de mán csak ne tessen haragudni, megmondom. Úgy volt, hogy ócska ruhát vittem akkor télen; úriasszonyoktul való selyemszoknyákat meg használt báli ruhákat szoktam vinni, kézit csókolom, oda a Rozmaring utcába… a lyányokhoz, megkövetem… mert azok is egy szál szoknyával maradtak a nagy tűz után. Osztán elkérdeznek olyankor mindent, ami a városon hírlik. “Jaj, azt mondja egy nagydarab szőke, aki azelőtt kasszíros volt a Kispipában, Trézsi, azt mondja, igaz-i, hogy az a drága szép gyönyörűség, az az özvegyasszony hozzámegy ahó a nagy, esett, szőke fiskálishó? Jaj, de le kéne azt beszélni rulla! Iszen az már… semmi se… csak a fő’d több vele! Vén élhetetlen, egy nulla – aszt mondgya.” Hát ugyi, milyenek az ilyen ronda szájúak? Persze, én egy világért nem mertem vóna a számon kiejteni!
– Jobb volna, ha befogná most is, vén csacsi! – förmedtem rá félig erőszakolt haraggal, mert a bosszús szégyenkezésem csak most lett úrrá a kíváncsiságom felett. Megijedt, könyörgött, cigánykodott, hát előhozattam mégis a kávéját, mint nagyanyám hajdanában és anyám és én is azelőtt, megitattam vele, azután elébe raktam az eladó ócskát.
– Jaj, tekintetes asszony, mér adja el ezt? Úgyse tudom én az árát megadni! Drága színházi keszkenő, fekete csipkeköpenyeg, csipkés fésülködő! Fiatal még ahó a tekintetes asszony, hogy ezeket ne viselhetné!
– Csak ne okoskodjék, Trézsi! Beszéljen, mit ad érte?
– Jaj, vagy úgy? Istenkém! Nem is merek ígérni. Mennyit tetszene?
Máskor Spach Náni jött a nagy hátizsákkal, széthízott teste zihált, recsegett alatta a kis kerti nádszék. Előrakta az alkalomszerű pólyakötőket, apró vánkoscihát, kötött csipkeréklit a kék szalagcsokorral. Kifizettem neki a színházi sálakért, gyöngymantillákért kapott forintocskákat. Igen, így kellett gondoskodnom… hiába! A kávécskát kavargatva ő is elsorjázta, mit tudott innen, onnan. Suttogásba halkult a szava néhol.
– Bizony, nagyon beszélik, hogy Zimán Ilka tekintetes asszony még most is halálba szereti a tekintetes urat. Hogy megátkozta vóna – így beszélik, én csak aszerint mondom – az egész hóttig való életüket egymással; és hogy valami babonaságot is tudna (igaz-i nem tudom; meg nem esküszök!), valami titkos mesterséget… ráolvas, vagy mit csinál!… Csak tudom, benne van az is, hogy kilenc kedden ráböjtöl, meg Pócsra is megy tán búcsúra; hogy ne legyen jó élet köztük. De azér csak ne tessen hinni az ilyen bolond beszédnek; jár a világ szája, mint a… Nem igaz abbul egy szó se, azt mondom…
Ha egyedül voltam, mégis rosszabb volt sokkal. Ha esteledett, nyugtalan lettem, vártam Dénest, hazajön-e? Pedig, ha elmaradt vacsorától, mindig udvariasan idejében megüzente a kaszinófiúval, hogy ne várjam. Olyan sok, sok éven át megszokta, hogy ott maradjon veszteg, ahol éppen jól érzi magát, amikor véletlenül jól verődött össze a férfikompánia, vagy folytatni akarták a ferblit, kalábriászt. Csakhogy én most… így! Ó, hogy őrzött, dédelgetett, vigasztalt szegény Vodicska Jenő engem ebben az állapotban!… Most magamnak kellett viselni az egész lelki terhét is… És hozzá még minden háztartási gondot: olyat is, mint a lakbérnegyed, tűzifavásárlás, kert, téli beszerzések, amitől az első uram gyöngéd és aprólékos gondja elszoktatott.
Hiába, Dénes nem volt az ilyenekre való! Ha néha megkértem valamire, túl finomat, drágát, alkalmatlant vásárolt, és elkedvetlenedett, ha bosszankodtam ezért. Másnap azután féltréfás, tűnődő arccal mutatta kiürült pénztárcáját. “Máma csináljon valamit, kedves! Nincs! Valamelyik nap bejön egy sváb Vállajról, az majd hoz!”
Nem tudtam mire vélni eleinte ezt a különös, könnyed és mosolygó felelőtlenséget. A természete ilyen? De hát így nem maradhat… hiába… most már férj, és apa lesz nemsokára. Meg kell próbálni gondoltam —, szépen, jó szóval megértetni és elfogadtatni vele ezt. Hisz egy-egy kaszinói vacsora költségéből egy hétig is főzhetnénk itthon. És meg lehetne élni abból az irodából egészen jól, még ha az adósságait fizetgetnők is, egy kis beosztással. De hogy mennyi az adóssága voltaképp; és mi hol van, ezt sehogy se tudtam kivenni belőle; úgy látszott, maga sincs vele egészen tisztában, és kellemetlen neki rágondolni, hát nem is hajlandó. “Eddig is megvoltam én azzal, kedves!” – mondta szelíden vállat vonva, és a pipatórium harminchárom díszpéldánya közül derűs elgyönyörködéssel választotta ki a legszebben kiszívott tajtékcsibukot. “Eddig!”… de hisz végre is… feleségül vett. Kényszeríteni ilyenre csakugyan nem lehet… hiszen férfi!
Hirtelen ellenséges méltatlankodás lobbant fel bennem; és mindjárt utána keserű szégyenkezés. Hogy ezt… nem vághatom a szemébe! Mert mégis… bizony, nekem nem volt más utam. Mikor már nagyon körülem csavarodtak a bajok, mikor a világ megvetett igaztalanul, a pénzem fogytán volt, és a vén Vodicska is beleártotta magát; tudom, hogy mondtam is olyasmit szorongatásomban, hogy én gyufát iszom, ha nem igazodik helyre az elrontott életem!… De ha igazán jó, igazán finom és nemes volna Dénes… ilyennek eszébe sem szabadna jutni most már. Igaz, hogy szó szót követ, és én akkor az állapotommal nagyon ideges voltam. De hát nem az ő gyermekét viseltem-e, és nem őmiatta voltak szenvedéseim?
Egy-egy felhangolt percben, vagy ha valami eszébe juttatta, még tudott meghatóan kedves és gyöngéd is lenni; de ez nem volt állandó odaadás nála. A színesebb, érdekesebb fajtájú emberekhez tartozott, akik időnként gyönyörűen fel tudják húzni magukat, mint egy mestermívű órát – valami finom és tiszta dallamú hangulatra, érzésre —, de időnként feledik, kényelmesen önmagukba esnek, megpihennek mindentől a kikapcsolódásban. Istenem! Mennyire más típusú ember az udvarlónak való meg a jó férjnek alkalmas! Dénest a vajszívű és kedvesen könnyelmű ember rokonszenves típusául ismerték – és ilyen is volt nyilván —, de váratlanul makacs, néha nyers is tudott lenni, ha a lelki és testi kényelmét bolygatták. Ilyenkor néha kiütközött belőle az az otthoni egyszerűbb városi polgárcsalád kicsiségekbe akaszkodó gőgje, primitív önzése és goromba kifejezésmódja. Igaz, hogy hamar békült, és kellő móddal, jól eltalált ravaszkodással mindenre rá lehetett venni; és ha volt pénze, könnyen és számlálatlan adott akármennyit is. Lehet, hogy ezekben az első időkben már az volt a legfőbb bajom, hogy úgy éreztem: nem szeret már eléggé. Mintha nem volnék már nélkülözhetetlen se testének, se lelkének! De tán sose is voltam! Ha elmentem, hagyott; ha szakítottam, megnyugodott; ha visszahívtam, jött… így volt a múltban is bizony! És közben más asszonya is volt. Puha ember, nagyon gyönge vagy nagyon erős, mert semmi sem nagyon fontos neki, és kiforgatni nem engedi magát.
És mintha ezért a házasságért csakugyan engem illetne minden felelősség, magam is így éreztem. “Én belementem, ha csak ez kellett; ám lássad, hogy illek bele!” – ezt látszott mondani minden gesztusa, változatlanul agglegényes szokásai és konok emancipálódása a megszokott családfői formák és gondok alól. Igen; hiába… a férfiaknak meg kell adni a küzdés és nagy áron elérés illúzióját; az asszonynak valami versenypózna tetején mozdulatlan veszteglő nyereménytárgyként kell várni és őrzöttséggel, gardírozással, tettetett nemakarással és passzivitással kell az értékét felfokozni. Tudtam volna én is ezt, de nagyon is szegény és elhagyott voltam!… Most már ki voltam szolgáltatva, és ezt kegyetlen, görcsös és fojtott sértődéssel éreztem tehetetlenül. Sokszor ki is tört már belőlem egy-egy sértő és elvakult szó, éles, haragos vád; de ő ijedt elámulással odázta el a szóvitát, a gyűlölt háborúságot. De ilyenkor annál inkább elment embereket keresni; társaságban, víg arcok közt vacsorázni, érezni, hogy ő azért is szabad ember. És sokszor rendetlenül adta a konyhapénzt; úgyhogy az én pici vagyonkám most már egészen elfogyott. Végre öltözködnöm is csak kellett valahogy, bár nagyon kisebbedett igényekkel.
Tavaszra megszületett az első leánygyermekem.
21
Két-három esztendő siklott el, most úgy tetszik; csudálatos gyorsasággal. Nem úgy, mint az álom; mint valami nehéz, bután vívódó, öntudatlan és mégis halálosan fárasztó aluvás. Az életet éltem, a siralmasan kicsiny, nyikorgós kerekű, tompa és kemény, őrlő életet. Morzsolódtam, verődtem, magam is érdessé váltam benne. Én nem voltam abból a fajtából, akiket jobbá, finomabbá nevel az alázat és a szenvedés. Inkább megátalkodottá tett mindig, és sohasem hitt rosszaságokat hozott ki belőlem.
Abban az időben szinte folytonos otthon ülésre, elvonulásra kényszerített a gyereket váró állapotom. Alighogy szoptattam a másodikat, el kellett választanom a harmadik miatt, aki már útban volt. És megint leány, mind a három leány!
Kiszívták a vérem, elették, felhabzsolták a fiatalságom!
Hát jó, ez rendén van! Az enyéim, testük a testem, drága kis nyomorult békáim! Szépek, egészségesek, mint az élet! Lám, az én viruló, teli gazdagságú fajtám, az én elkésett termékenységem érett fakadása; a másik hanyatló gerezd mellől is dúsan kihajtott. De hát kellett-e azért így leromlani nekem? Tehettem-e én az életemről; vagy ha igen, hát lehetett-e másképp? Hát már minden, minden csak énrajtam megy keresztül?
…Már nem szopott. Kemény, életrevaló, követelő kis szája csücsörítve maradt, parányi öklei szorosan összecsukva édes aludtában. Lám, hisz olyan drága egy ilyen csepp… el lehetne így nézni soká. De a másik kettő bömbölve rugdossa odaát a gyerekszoba tapétás ajtaját:
– Anyu, kávét! Mimi-mama, kivi-kávé!
Most már kacagnak, a kicsi utánamondja a nagyobbiknak, “Mimi-mama!” Jaj, felköltik ezt a parányit!… Lesz csend odabenn? Ejnye, garázda kölykek, ha bemegyek a seprűnyéllel!…
Egy percnyi csend, halk pusmogás. – Távé!
De hol az a pesztra, a nyomorult oláh bornyú? Nem bír velük, vagy kiszökött pletykálni a konyhaszolgálóval! Puff… Jaj, most odavágta magát valahová Zsuzska, a kicsi! Úristen, meg kell bolondulni itt!…
– Te, te alávaló féreg, hát hol jársz te? Itt kell hagyni a két gyereket magára, az égő lámpa a falon? Mit hebegsz? Hol jártál? Kitépem azt a piszkos csepűkontyodat, te! Jaj… hát vérzik az orra! Oda nézz! Vizet hozz, ökör! A lelkeden megyek keresztül. Na, ide tartsd! Te meg ne ordíts úgy, jaj, istenem, ‘isz nem tört csontod! Na, hisz semmi baj már!
Halkítom a hangom félig elröstelkedve, ahogy percek alatt higgad az idegrohamszerű, magamból kikelt dühöm, amiben az életem minden nyűgözöttsége, csigázott, elégedetlen, legyűrt és keserű asszonylétem lázong fel így néha kiszámíthatatlanul, csúnyán, betegen. A másik szobában, hallom, Dénes jár-kél, tapogat ügyetlenkedve a pipaasztalon.
– Jaj, ott lámpa se ég! Indulj hát, itthon az úr!… A tűzre is tegyél, osztán teríts! De ragyogjon az a pohár, annyit mondok!
Ó, mennyi bajjal, küszködéssel lehet elérni, fenntartani a régi csínt, a megszokott, ragyogóan fényűző tisztaságot egy ilyen sokgyerekes, kevés szobás háztartásban; olcsó szolgálóval, tizenhárom esztendős, bamba kis pesztrával és ilyen férj mellett, aki minden kényelmet szultáni természetességgel megkíván, de maga hajszálnyit nem lendít; tán egy kihullott szeget se tudna falba verni a hűdéses ujjaival… Csak ül és pipál; elgondolkodva merőn maga elé, nagy kék szeme el-elmered szinte a csibuk füstjébe. “Hiába, már ennek így kellett történni, így volt elrendelve!”…Szinte látom, hogy ilyesmit, mindig ilyenfélét gondol. És én valaha szellemesnek, érdekesnek, eredetinek láttam ezt az embert!… De másforma is volt akkor még; tán őt is, mint engem, eltompította, közönségessé, fásulttá tette ez a mindennapos törődés, bajok, nyűgök. Igen, de ő nincs benne úgy, mint én! Az irodája külön van, onnét kaszinóba megy, kártyázik, emberek közt van, híreket hall a város minden dolgáról; ami elevenség, kellem, gondolat van benne, azt idegenek közt adja ki. Itthon csak eszik, alszik, és kiszolgáltatja magát a naponta leolvasott konyhapénz fejében, olyan módra, mint akit semmi sem köt, mintha egy napról a másra felelősség nélkül odább állhatna innét egyszer. Sehol semmi biztonság! Úgy éreztem, a levegőben lóg az egész életem ezzel a három poronttyal együtt; az agyvelőmben zakatolt, hajszolt és gyötrött ez a talajtalanság. Minden hajlamom arra való volt, hogy egy máshoz, férfihoz kapcsolódva, általa legyek, tegyek és akarjak; de ez elsiklott az ujjam közt, és nem lehetett beléfogódzni. És hirtelen gonosz keserűséggel eszembe jutott az Ábris nagybátyám halálhíre, amit aznap vettem. A félparaszt gazdasszonyának, akivel szerelmeskedett is, hagyott tízezer forintot. Lám, hamar elhalt – nem is kellett volna soká szenvedni, ha én akkor… bírok okosabb lenni… Pfuj!…
A kicsik elcsendesültek, álmukban szipogva a sírás után; mi némán ültünk a vacsoránál, és dúlt bennem a fojtott harag, mikor elnéztem, hogy forgatja kelletlenül a villát a pecsenyés tálban.
– Megeheti – szóltam rá végre, tán rekedten az indulattól —, jó az! Néhanapján leereszkedhetik efféle granszenyőr is a mi szegény házi konyhánkhoz.
– Mit akar megint, Magda? – kérdezte rám meredve, határozatlanul, és reszketeg kezében megállt a villa.
– Semmit! Csak az a megjegyzésem, hogy tízszeres pénzére se evett sokkal különbet a tegnapi pezsgős vacsorán, ahol ilyen jól elrontotta az étvágyát.
– Mi baja velem, kérem? Hát már a falatot se nyelhetem le itthon gáncsolódás nélkül? Vétettem magának?
– Nekem? Dehogy! Semmi közöm hozzá! A maga pénzét költi; no, mondja hát, a maga kifizetetlen legénykori számlái fedezetét, a maga adóhátralékját, az ügyvédi kamara tagsági díját, amiért ma is jött, láttam, figyelmeztetés; és mindent, a parasztok bélyegköltségét is; ezeknek a boldogtalan kis férgeknek a ruhára, iskolára valóját…
– Meg a maga domíniumát is… miért nem mondja! A tőzeguradalmakat, sulyomerdőket, csíkcsordákat, holdbeli szőlőskerteket? Igen, én már ilyen gazember, haramia, másokon élősdi vagyok! És ezt maga mondja nekem, Magda! Meri mondani?
– Más nem is mondhatja. A drága eszem-iszom cimborák, a boroskancsók, a megyegyűlésező falusi jófélék nem is mondják bizonyosan.
– Mit beszél ostobákat? Különben is a maga rokonai azok egytől egyig. Becses fajtája, mit kisebbíti?
– Már az igaz, nagyon a kegyükbe esett. Persze, tud velük inni bőven, a kasszírnékat is maga szerzi nekik, még hegedül is a rossz kezével, ha egyet szólnak, a Bankó cigány mesterségébe ártja magát.
– Hm! Barátnéjától, az ócskásasszonytól így értesült?
– Akárkitől! Azt hiszi, nem tud róla a fél város; amiért ki sem mozdulhatok, nem hallom meg a viselt dolgait. Szegény! Maga a pojácájuk talán… Bezzeg nem szerették szegény Jenőt, mert különb volt náluk. Magát felkapták, pedig azt se tudják, honnan való, ki-mi volt a nagyapja még. De lezüllöttek ők is azóta, végüket járják, most már akármiféle ember jó nekik. Hol a régi gőg? Tíz évvel ezelőtt rá se néztek volna egy jöttmentre.
– Amilyen én vagyok. De hallja, most már vége legyen! Elnézek, amit lehet, de ha százszor szoptat is, az istenit, aki bolond, menjen, csukassa be magát, van ott egynéhány atyafia…
– Pfuj. Szégyellje! Ezt hánytorgatni!
– Maga kezdte. Azt mondta, potyafráter vagyok; tán a maga rokonai fizették a vacsorámat. Na, tudja, ha én egy kortyot is lenyeltem más jóvoltából…
– Az a baj éppen. Tudom, elég bolond ahhoz. Kártyán is mindig veszít. Elég alávalók, hogy leülnek magával, és elnyerik a pénzét egy ilyen koldus, tehetetlennek; mikor tudják, hogy a szegény családja nyomorogja ki otthon. Esztendőszámra ki nem mozdulhatok, nincs egy tisztességes rongyom.
– Miért nincs? Én ittam el azt is? Hol vannak hamar azok a domíniumok?
– Így csak egy olyan kötelességtelen léha gondolkozhat… egy ilyen züllött muzsikus… nem is férfi. Három gyermeke van, elfelejti? Hát miért dolgozom én itt véres verítékkel, ha még testi ruhát se érdemlek?
– Amit énrám dolgozik, egy jó cseléd olcsóbban és panasztalanul tudná. A három gyerekit meg én akartam?
– Hát talán én? Jaj, ne kísértse az Istent, elvetemült! Bár el is venné szegényeket! De bezzeg, mikor Marcsinak sarlachja volt, szaladt ám lóhalálba egyik doktortól a másikhoz. Most meg így beszél.
– Bizony, szánom is szegény jószágokat. Maga fogja nevelni.
– Ó, szerencsétlen. Bárcsak eszébe jutna egyszer Jakobi doktort kifizetni, aki Marcsit gyógyította. Jobb volna a pezsgős, kasszírnős vacsorák helyett.
– Már megint a kasszírnék!… Ezt is ócskás Trézsi mondta? Héj, haj! De nagy legény is lettem én már. Hiába na! Megifjított!
– Meg biz az a vén csoroszlya, a drága Ilkája. Azt hiszi, nem tudom, hogy el-ellátogat néha. Együtt bagóznak. Tizenöt szivart füstöl el a vén fogatlan napjára. Úgy kacagják együtt a világot; meg engem is, a jó bolondot, aki itt öli magát. Hja, alte Liebe! Neki a könnyebb rész jutott.
– Ha úgy volna is! Ha kacag velem, meg szivaroz velem, csak kellemesebb, mintha hárpiáskodnék. Különben az is a maga rokona. Elég szégyen, hogy haragoskodik vele nyíltan, világ csúfjára, ilyen ostoba féltékenység meg cigánynépletyka miatt.
– Féltékeny magára az ördög! Hanem az igaz, hogy jól kikereste az embereit a rokonaim közül is.
– Ne mondja! Talán a félszemű mostohaapjával barátkozzam inkább, aki halomra gyűjti a világirodalom színét-salakját, összehabzsolja, míg megzabál az esze belé. Most valami bolond szélhámos német pap könyvéből tanulja az egészséget, és a nagypiac gyűl oda reggelenként bámulni a rácskerítéshez, mikor mezítláb sétál a tízlépésnyi kiskert füvében, a hetes meg mögötte jár a vizeskannával, és rá-rálöttyint a lábikrájára. Ezt kéne nekem is, ugye? Vagy a híres Csaba öccsével tartani a barátságot, a rúgott katonatiszttel, akinek kardja, csákója zálogban volt, amikor be kellett volna rukkolnia. És akit most már a harmadik jegyző mellől csaptak el, mert még annak se jó, jegyzősegédnek, ha leissza magát, az árokszéleken szedik össze másnap. Szép koszorú a közelijei, az igaz!
– Hagyja békében őket! Van azok közt tekintélyes, tisztességes ember is, józan, szorgalmas, de az olyan nem is néz magára.
– Persze… István, a kitűnő István, a közjegyző úr. Ez már csak szépen kisemmizte a három testvérét; miért is ne? Ha annyi eszük se volt, mint a tyúknak; mert az is kapar magának. Persze, István nem néz rám; de magára vajon néz-e meg az anyjára? Ő most nagyurakkal cimborál. A felesége a főispánné belső komornája lett, kedves frajja, akivel őrült ruhaszámlákat csináltat, magával hurcolja utazni, fürdőzni. Az a kis félszeg libaasszony majd elrepül, a nyelve is megoldózott már, a szeme is kinyílt, az a “derék, józan” ura meg fizet, mint a köles. Így már csak elérhet az ember egyet-mást a világban, mi?
– Ó, de nagy sor! A báróné édes unokatestvérem; nekem és nem Kallós Ágnesnek. Míg Vodicskáné voltam, mondhatom, inkább ő járt énutánam, mint megfordítva. De most bizony; hiába: az asszonyt az ura után becsülik.
– Hát hiába no! Én már ilyen megvetni való, semmiházi, kivetett fráter vagyok, aki lefokoztam, magamhoz rántottam magát. Csak azt csodálom, hogy elfogadja még tőlem egyelőre ezt a fedelet és az én léha és tökfilkó mivoltom, potyázó munkám egyéb apró járandóságait, amiket reggelenként, míg alszom, szorgalmasan kiszedeget néha az éjjeliszekrényem fiókjából, a pénztárcám minden zegét-zugát megvetéssel, de buzgó szarka módra átkutatva.
– Legalább azt mentem meg a Rozmaring utcától.
– De tájékozott! Bravó!
– Miből vennék tejet néha a három ártatlan gyerekének; hogy fizetném a cseléd bérét, a tűzifát? Abból, amit naponta odalök?
– Na! Hadd próbálom hát meg, szerezhetek-e reggelig egy kis potyát valamelyik jeles rokona jóvoltából. Ha már én ilyen vagyok…
Már előbb menni készült, kiverte a pipáját, lassan, módosan kereste össze a felöltőt, botot. Ez a frázis csak formás átmenet és gunyoros, lenéző, könnyed befejezés akart lenni. De azért lassan pakolódzott, mint aki félig öntudatlanul vagy valami régi szokásból arra vár, hogy marasztgassák, békítsék. “Csak menne már, csak sietne, pusztulna hát, ha már úgyis…” – gondoltam konokul, mert nem is tudva, tán én is féltem, hogy marasztalni fogom mégis, vagy visszahívni egy békítő mozdulattal; vagy látszatra nyújtani még a hosszú és ízetlen szóvitát, de egyre enyhébb ellenvetésekkel, lassan lehiggasztva, panaszkodásba, kérlelésbe hangolva őt; vagy elsírni magam hirtelen, szenvedélyes, vergődve felszakadó zokogással, hogy visszalépjen az ajtóból, megálljon fölöttem némán, tehetetlenül, megbánón vagy engesztelve, és a fejemre tegye, majd lejjebb a derekamig csúsztatva simogató kezét; vagy egyszerűen elébe állni a küszöbön, a perlekedéstől kipirulva, ideges, csillogó szemekkel, lihegő orrlyukakkal, de már kifújva magam, felkacagva, belékarolva… mert mind, mindezeket a módokat kipróbáltam már, ezeken a stádiumokon túl voltunk. Négyévi házasság volt mögöttünk. Elfásultam; bizonyosan ő is! “Azért se! Most már csak menjen!”
De hogy egyedül maradtam, fojtogatott a keserű sírás! Ez az én életem! Ő talál kárpótlást, de én itt fogok vergődni idegesen a forró párnákon, és nyávogni fog az a kis féreg egész éjszaka az izgalomtól felzavart ártó, ideges tejet szíva. És neki becsesebb egy festett képű rongy; vagy az a vén, fogatlan nőstény róka is, a régi szeretője, akihez tán énrám, a házasságára panaszkodni jár… És nekem nem lehet bosszút állni, visszaadni, mozdulni se lehet ettől a három kolonctól. De el is látott az élet, de meg is vezekeltél! De hát miért is, ugyan miért?… Jól lehervadtam hirtelen az utolsó évek alatt; az alakom szétment a sok gyerektől, ellomposodtam az örök szoptatásban… Hát már nekem semmi se jön, hiába! Csak lélekszakadtig munka, ösztökés kötelesség.
Mi minden vár rám, míg ezek felnőnek! És még lehetne több is… ó, Isten őrizz! Ha most marasztom, visszatartom… igen, így még mindig tudok hatni rá. De több gyerek: nem, azt már nem bírnám. Inkább meghalok! Már nagyon megelégeltem.
Ilyen ember mellett, ilyen apától! “Én akartam őket?” – ezt kérdezte az imént is. Mikor útban voltak is, úgy bánt velem, úgy viselkedett, mintha én magam volnék csak az oka, hogy lettek. Milyen más volt a szegény első uram szinte bocsánatkérő, hálás, felelős és meghatott gyöngédsége ebben az időszakban. Jenő, az egy szent volt. Egész, igaz, komoly érzésű, lelkiismeretes ember, aki meg tudott halni, mikor egyszer elvesztett egy játszmát az élettel szemben. Ő az életet “vagy-vagy” formában vette és élte, nagyon komolyan, és a végső konzekvenciáig. Ez a lágy lelkű, könnyű köd-ember itt inkább az “így is, amúgy is” módján bódorog át a világon, mindenbe véletlenül jut, mindennek csak fölötte vagy kívüle lebeg, nincs igazán benne semmi komoly emberi dologban. Mi néki a család, asszony, hivatal, munka, rang? Csakhogy itt is, ott is jól érezze magát; és ez mai napig is sikerül neki. Milyen ember!
És én mégis ezt szerettem. Vajon igaz szerelem volt az?… De hisz most is foglalkoztat, meggyötör, lázít, bánt; kell, hogy bántsam, kell, hogy gyűlöljem. Fontos nekem. És hiába; őtőle vannak egészséges, telivér, gyönyörű gyermekeim.
Ott szuszognak bent édesen a kis meleg, fehér vackukon, szép, piros, pufók képük, szőke, puha hajuk (mint az apjuké), meleg, jó szagú kis testük ott liheg az ernyős éjjeli lámpás lankatag félhomályában. Hát ezek, ezek az enyimek az életből. Asszonyok lesznek valaha, mint én. De nem akarom, hogy a sorsuk legkevésbé is hasonlítson az enyémre. Majd teszek róla! Erre még jó lesz az én életem!