17
A régi jegenyefasor sudarai meztelen, szégyellős-nyurgán meredeztek a sáros, fekete út két oldalán, mint néma, szigorú felkiáltójelek rendje, és a gyászosra ázott, kora tavaszi földek barázdái közt még hócsíkok fehérlettek itt-ott. A kis futókocsi tengelyig ragadt a sárba; a falu nádfedeles, kékre mázolt ablakú, szentképes oláh viskói félszeg jámborsággal féloldalt billenve tüsténtették a bárgyú türelmet és földhözragadt, félállati szegénységet. Az udvarház is vedlettnek látszott most téltől dohos, állott pipafüstszagú szobáival, a búbos kályha fülleteg melegével s az avítt rongyszőnyegekkel. Piroska néném szegényke, milyen csigázott, lehervadt és elhanyagolt volt a pesti nővéréhez, sőt anyámhoz képest is még; pedig hármuk közt a legmódosabb volt, a legnagyobb “szerencsét” csinálta, igazi, földjén maradt dzsentrihez ment volt férjhez. Húsz év alatt tizenöt gyereket hozott a világra, megszámlálhatatlan üveg befőttet és évente öt véka aszalt gyümölcsöt tett el, fölös számú tyúkot ültetett, harminc tucat sávos oláh szőtt kendőt szövetett (konyharuhának a kislányai számára majd), és huszonnyolc dagadó párnát gyűjtött maga szedette tollúval tömötten. Közben a háza állandó tanyája volt famíliaszerte boldognak, boldogtalannak, hónapok során át rostokolhatott náluk háborítatlanul mindenki, aki bajban volt, előtte vagy utána valami életválságnak; itt még nem éreztette csúnya, számító, garasos és önző szellemét a változó idő. Itt csak az asszony őrlődött meg az egyhangú, terhes életrobotban, mert őrajta, az igavonó türelmén ment keresztül minden e húsz év alatt; s a legnagyobb jogász fiának már küldözte kéthetenként pesti postával az elemózsiás ládákat; mint ahogy az urának, annak idején, képviselő korában. Ő nemigen mozdult ki; egy-egy drága selyemruhája a szekrényben avasodott; mikorra kalapot hozatott hozzá, már kesztyűje nem volt vagy cipője hibázott. Észre sem vette az életét; s az élet elment.
Mintha fölöttem is megállt volna itt az idő. Annyi robajos, nagy változás, elszánás, nekikészülés, visszarettenés, tévelygő bizonytalanság után most csendes, egyszerű falusi napok és valami olyan hűhótlan, természetes és közömbös jóakarat körültem; mintha akár életfogytig is meg lehetne maradni így. Nem is igen beszéltek rólam s az életem szünetlen, zaklató problémájáról, ami fél esztendeje minden ember tekintetében kérdőn felém szegült; hogy mi is lesz hát velem? Hiripy bácsinak perc súgta jószívű ötlete volt, hogy azt mondja: “Jöjj le hozzánk!” Piroska szó nélkül belenyugodott megszokásból, kényelemből, és egy hét múlva napirendre tértek fölöttem. Itt voltam, senki egy pillantással, célzással meg nem bántott, és nem volt semmi dolgom. A házigazda a szántásnál járt vagy az Üstököst olvasta, Piroska melegágyakat csinált, és a vetemény alá ásatott.
Jött a Horváth Dénes levele. Furcsa, fáradt hangú eltökélésből íródott sorok; vagy csak én éreztem így! A csupa szavakból táplálkozó szerelem csődbe jut időnként, egyre önmagán kérődzik, és kínlódva keresi a megfrissülést. Vannak felhangolt, lüktető, eksztázisos órák és az édes, kínos epedések becses percei; de ezeket a csúcsokat csak valami görcsös egységet kereső szándék köti össze és a sokszor nagyon fárasztó elhatározás, hogy: “Ma is úgy, mint tegnap!” De én kiéreztem ezt: és magamon is, bár nem akartam beismerni. Ilyenkor jönnek a szerelmes szemrehányások… Bántotta, hogy Hiripre jövet nem időztem Szinyéren, és nem értesítettem őt. Én okot találtam valami ráfogott pletykában, amit Ilkával hoztam összefüggésbe. Koholt dolog volt, csak úgy kitaláltam, de éreztem, hogy nem járok messze az igazságtól. Bizonyos, hogy nem szakított vele végleg; hiszen asszony mégiscsak kell, és az ott van közelében; alázatos, türelmes, kevéssel beérő. Én afféle ünnepnap lehetek neki, tiszteltebb és nagyobb igényű; az öregedő régi szerető kényelmes, otthonias, mindennapi jószág, akivel szemben nem kell összeszedni a hangulatait, szavait, humorizálhat, zsörtölődhet vele, vagy kegyesen jó hozzá egy-egy kicsit; annak ennyi is elég. Világért sem kívántam volna az ő helyzetét magaménak, de azért fölháborított a gondolat, hogy ő is van. Neki is csak mondja néha ezt: “Szeretem!”, és van-e külön hangja, szava, nézése az én számomra? Más szájjal csókol-e engem, mint őt?
Egy ilyen ellentmondásos, zagyva percben rövid, hideg szakítólevelet írtam. Vagy-vagy!… gondoltam; ha elmúltak már a nagy, erős, teljes érzések, kiéltük mindennek a legigazát, szépségét, telijét, legyen is egészen vége! Gyűlöletes és megalázó lehet érezni a hanyatlásomat valaki szemében, látni a fanyalgó kíméleteskedést, ahogy ezt rejteni akarja. Mi tán el is mondtunk már egymásnak minden elmondhatót. Nem szabad elközönségeskedni hagynunk ezt a dolgot; legyen vége! Igazában pedig nem tudtam volna megmondani, miért csináltam az egészet. Csupa idegeskedésből-e vagy helyes ösztönöm súgta? Néhány napig vártam a válaszra, a következő héten háromszor is átsétáltam szeles, tavaszi délutánokon a szomszéd Inácskóra a postáért. Nem jött semmi! “Így most már jól van!” – gondoltam akkor éles, de csudálatosan kielégülő fájdalommal. “Én akartam így, és lám, volt erőm megtenni! Most már tovább megyek, most már csakugyan egyedül vagyok; történhet velem akármi!”
És a dacnak e különös lendülete érthetetlenül belevitt valamibe, amihez egyébként nem lett volna elég erőm, amitől visszarémültem volna a szokott, eddigi magaméreztében. Nem tudom már, mi adhatta az első gondolatot; valószínűleg a levélvárás napjaiban szóba álltam egyszer-kétszer az inácskói postamesternével, akiről hallottam, hogy a híres Tomanóczy famíliából való, elszegényedett úrilány. Erős termetű, kerek vállú, szép, nagy fekete nő volt, a szemöldöke szinte összeért, és eleven, formás szájából ragyogva harsantak elő a fogak. Gyönyörű sötét szeme volt, erős nézésű, tüzes; de a vonásai szétmentek, elközönségesedtek már; fűzetlenül, bőráncú, piros parkettrékliben, berlinerkendőben a vállán, fásult unalmú arccal gunnyasztott az üvegretesz mögött. “Lám, hát ez is él! Élni mindenhogy lehet!” – gondoltam fázós, kegyetlen érzéssel. Hiszen ez is asszony, és szép, és legföljebb velem egyidős lehet! Mi jussom nekem többre?… Azért, hogy kevés híján alispánné lettem egyszer? Az már volt, nincs. Most már mindennek vége, és egészen ki kell innom az életem poharát.
Igen, postásné leszek én is valami ilyen nyomorult sárfészekben, és ülök nemsokára így, fakón, rezignáltan utalványkönyvek és egyéb rubrikák fölött. Petyhüdt lesz az arcom és mogorva, unatkozó a tekintetem… De semmi! Ez az élet! Vagy ez az öngyilkosság… mindegy! Megmutatom, hogy képes vagyok rá!…
Hiripen egykedvű derűvel fogadták, mikor egy ebédnél megmondtam, hogy a postát akarom tanulni Inácskón. “Meg lehet próbálni!” – mondta a bácsi, és Piroska tánt magas sárcipőket ajánlott, ha csakugyan gyalog akarok járni.
Szelíden, észrevétlenül zsendült ki a tavasz; langyosultak a szelek; hamvas barkák az útszéli bokrokon, sok kékség a levegőben; friss napfény, rügyezés halovány árnyaló zöldje. De korán esteledett még, és a postahivatal nyitott ablakán alkonyi neszek szálltak be, és csendesen zsongták körül a mi két szegény, csüggeteg asszonyfejünket.
– Lámpát gyújtok – mondta Tomanóczy Anna az ő rekedtes, fáradt hangján —, van itt egy ajánlott levél a papnak, ezt megmutatom, hogy kell csinálni. Mert ritkán gyön ide ajánlott! – De várt még egy kicsit, úgy ment a gyújtóért. – Ez ilyen hatsoros vonalzás, és a szelvénye is másféle!…
Fölé hajoltam kényszeredett fél figyelemmel, fásult arcom a tenyerembe támasztva. A pitvarajtó nyílott, és csizmás lépések zaja a küszöb felé tartott csendes-vonakodón.
– Maga van ott, Tráján? – kérdezett ki a postásné vissza se nézve. – Kerüljön előre, Tráján; oda a lócára, mindjárt készen leszek!…
Érettem átküldték, félórányira, Hiripről a kisbéres feleségét, mert a csillag is feljött már. A parasztfiú ott gunnyasztott a padkán súlyos, mogorva némaságban; alig mozdult fel, hogy köszönjön.
Egyszer csak virágban állt, rózsaszínellett a gyümölcsös, nekibolondultak a fák, pompázott, pillangózott, virult a mező. Sietni kellett, futni, ha az allén átmentem, mert úgy teli lettem ezzel a nagy, oktalan tavasszal, az összevissza virulással. A postaház kertjében is parádéztak a szép, terebély kis szilvafák, kerti gyep sarjadt zsengén, és esteli harangszó hintált fölötte. A hajunkat is borzolta. Akkor mondta lassan, fáradtan szegény Tomanóczy Anna.
– Hát már holnap hirdetnek először. Két hétre meg esküszök.
– Férjhez megy? – ámultam rá kérdve. – Hát ezt most mondja? Kisasszony! De hát kihez?
– Bizony a Trájánnal megesküszök!
Nem tudtam szólni, és tovább kérdeni se mertem. “Mi van emögött?” – tűnődtem hirtelen, és megzavarodva, kelletlenül hallgattam. Romantikus regény ez?
Hogy jobban beárnyolódtunk a szürkületbe, magától elkezdett beszélni, bár látszott, nehezére van. Mintha tartozna vele.
Most tűnt fel, milyen nehézkes, paraszti néha a szavajárása, egész viselete.
– Mondja, nagy dolog az? Hogy egy paraszthoz mék, mi van azon? Bíró fia, földje van, háza, telke. És nagyba néz engem… meg az apja-anyja is… rangos vagyok a szemükben, meg a megspórolt kis kétezer forintom is vagyon nékik. Valami rongyos dászkál vagy jegyző is elvett vóna azér… meglehet… de hát az jobb, azt hiszi? Különben is itt körül mind házas, vén.
– De mégis!… Hogy lehet ez?… Hát nem jobb magának így, ahogy van?
– Ne mondja! – mondta hirtelen gúnyos élességgel, és kurta, keserű kacajt lihegett el a végén. Szinte rám förmedt. – Csakugyan jó nekem! Na, majd megtudja még, ne féljen!… Nyolc esztendeje vagyok így. Ó, akkor még én is beillettem volna akármilyen városi, finom életbe, szép ruhába, divatos szokásokba. Szép és eleven, kedvén tölt leány, magánosan, fiatalon, egy éppen ilyen piszkos faluban. A pap kezdte, majd mindig az kezdi, aztán a földesúr. De a fia is akart, tejfelesszájú rüpők; hogy nem ment, elárult az anyjának, akkor nagy hecc lett, piszkoskodtak, jó még, hogy csak áthelyeztek. Annak már három éve. Itt senki sincs, csak a parasztok. Elolvastam lopva a Hiripyék újságjait mindig, és visszaragasztottam a papírszalagot. De mi az, amikor az ember hónapokig szót se vált kaputos valakivel? Hiripyék, tudja, nem érintkeznek velem… Ez a legény… nem is tudom, hogy kezdte. Emlékszem, hogy előbb csak a pitvarajtóban köszönt be szépen erre menőben, hogy jó estét, aszmondja; sokáig így. Azután megállt egy-egy kicsit, beszólt valamit egész tisztességgel. Hát feleltem rá, elnevettem magam néha. Már meg is állt a pitvar közepén, én itt benn az asztalnál; úgy beszélgettünk. Csinos legény, rendes életű. Ha parasztlagziba híttak, mindig a bíróékkal kerültem egy asztalhoz. Azok a borzasztó téli esték jöttek, az a pokoli csend, véghetetlen magányosság. Már lestem, erre jön-e, s azt mondtam: “Üljön le a ládára!” Attúl már csak kicsi kellett, hogy bévül kerüljön. Tanítottam olvasni; tavaszodott, így mint most. Mi kell még? A nyáron éjszakahosszat ott ácsingózott az ablakom alatt, és én már három esztendeje éltem úgy, mint egy apáca, csak a pénzkuporításnak. Szép legény, a szava is elállt előttem; az is valami! Hát most már így van. Mit néz rám? Hát nem gyanította rajtam? Igen, most már mindenképp hozzá kell menni… Persze, most lenézhet engem, amiért megmondtam nyíltan mindent. De nem baj! Majd meglátja még maga is, csak próbálja utánam. Azt kívánom.
– Miért beszél ilyeneket, Anna? Hát bántom én?… De hát, istenem, szeretni tudja? Szeretik egymást?
Felrántotta a vállát, keserűn, közönséges mozdulattal.
– Mit? Már benne vagyok, én nem is bánom. Mit vártam volna; itt megvénülni egy buga fővel? Akkor nyár volt, olyan nagy bolond nyár, aratási idő: nagyon tud szeretni egy ilyen próbálatlan fiú, káromkodva, fogvicsorgatva is majd megveszekedni egy asszonyért. Most persze… ilyenkor mindegyik úgy tesz, mintha nagy kegyelem volna, hogy elvesz feleségül. Köszönjem meg! Még jó szerencse, hogy az a kis pénzem van.
Siettem, siettem a tavaszi allén; a jó szagú sudárfák karcsú sora nézett le rám a magasból, és éreztem, hogy mögöttem összecsukódnak. A sarlós hold csillogott a világos lomb közt. Itt, itt akart megcsókolni egyszer Tabódy Endre régen; de rég!… Lihegve szívtam be ezt a nagy, bolondító, sokféle jó szagot. Ó, csak a fiatalság, csak az ne múlna el soha… Igen, nekem még van egy kicsi, hova tegyem? Borzasztó ez a szegény Anna! Nem öregebb, mint én!… Úristen! Most már kezd úgy lenni, hogy néha számlálgatnom kell az időt! Néha kijönnek Hiripre fiatal fiúk, környékbeli házasulandók, katonatisztek; mert a nagyobbik kisleány már tizenhat múlt, eleven barna fruska. Néniz engem, konfidenskedik a gavallérokkal; még minden jól áll neki. Tán irkált is már szerelmes évődéseket a vén kuglizóasztalra? Én, a szép özvegy rokon néni gardírozom őt. De énnekem is van jussom még, kell! Ilyen nagy összevissza tavasz!
A cselédház megett, mikor elmentem, két vaskos árnyék surrant, és szakadt kétfelé a holdsütötte falon, és a törpe birsalmák gallya zuhogott, recsegett. Megálltam alatta; még hullt rám a virág, ahogy meghorzsolták. Megismertem. A kamasz gimnazista úrfi volt, a húsvéti vakációs diák meg a kis buksi Domnyika szolgáló, akit Piroska örökbe tartott kiskorától.
18
Egy pokolian forró, senyvedt és tétlen nyár jött; Hiripen néha fél napokig ültünk a jégverem gádorában az egész vendégcsapattal; Piroska néni hozatott egy fagylaltcsináló gépet, annak a csudájára járt le mindenki, azután ott hűseltünk alkonyatig, pokrócokat terítve a szalmára. Különben hihetetlen sok dinnye termett abban az évben; ebédhez néha tizenöt turkesztánt is felvágtak, és a nem tökéletes aromájút lehajigálták a teraszról a cselédségnek.
Sok vendég jött-ment; legtöbben egészen fiatal fiúk, a húgocskám udvarlói; jogászok Pestről, a környéken nyaraló rokon legények, tisztek, városiak. Milyen másféle volt már ez a generáció, mint az én leánykorombeliek! Komolytalanok, nyeglék, nagyzolók; kíméletlenül élceskedők. A leányokkal is így beszéltek, valami különösen támadó és csipkedő modorban, furcsa orrhangon vagy közömbösséget színlelve. Hiába, modernség így-úgy; tíz évvel ezelőtt szebb módi járta!
Vagy hogy én maradtam kívül már lassanként az érdeklődésen, a számbavevésen; kijjebb tolódtam, és tán ez fájt titokban! “Nem igaz, nem öregszem még! – tűnődtem tusakodva. – Ilyesmi nem mehet olyan gyorsan, egykettőre! Csak ilyen csirkék közt látszom már »néni«-nek, és ezek a kamaszok szólni sem mernek hozzám!” Nyilván igazam is volt… de hogy akkor már meg-megrettentem néha ilyeneken! És egyszer, augusztus végén volt már, valami nagyon csillagos, jánosbogaras, őrülten fűillatos és meleg estén addig barangoltam egyedül a kertet, a szilvást, egyre lázasabb rohanással a fehér utakat a vaníliák meg tubarózsák közt… míg felrohantam hirtelen a szobámba, és Horváthnak írtam. Több mint két hónapi hallgatás után én írtam először! Csak úgy, asszonyos ravaszul, pár kerülgető és távoli mondatot, mintha már réges-rég, visszavonhatatlanul vége volna mindennek köztünk, és erről már mint múltról lehetne beszélni! Valami fél füllel hallott pletyka ürügyét használtam; hogy mondtak valamit rólam és róla Szinyéren, és hogy ő egy kevés tapintattal és jóindulattal elháríthatja utólag is azt a fecsegést, hogy meg legyen őrizve néhány becses emlékünk… stb. stb. Holtbizonyosra tudtam, hogy biztatás és folytatás ez; és hogy ő is annak érti. Egy percre eszembe jutott szegény nagyanyám sokszori mondása: “Soha, sohase szabad visszahívni a férfit; nem ér az semmit! Akármit inkább… egy kis nyavalyatörésbe még egy asszony se holt bele!…” De én nem bírtam szót fogadni a régi bölcsességnek, türelmetlen voltam, megijedtem, hogy máris minden elveszett a számomra. Én hívtam vissza!
Éppen másnapra hozott a véletlen eset az én számomra is egy levelet, ami újra fordított egyet váratlanul az én akkori, ide-oda vetődő bizonytalan sorsomon. Tudtam félig-meddig, hogy őszre “lesz valami” velem megint; itt hónapok óta céltalanul éltem, a postaság kényszeredett eszméje magától kallódott el, minthogy szegény Tomanóczy Anna, az inácskói parasztbíró menye úgysem taníthatott; már le is betegedett közben. De még mindig olyanfélét éreztem akkoriban, hogy védelmező és felelős közösségben, a családomban vagyok; földemen, rokonaim, véreim közt, akik itt is, ott is, ha összejönnek, megtárgyalják a soromat, és idejére kitalálnak valamit, nem hagynak magamra olyan szívtelen ridegséggel, mint a mostohám szeretné. Lám, nem is csalódtam! – gondoltam igazi, hálás örömmel, mikor Hiripy bátyám megmutatta a Pórtelky Ábris bácsi levelét, amiben számomra is volt üzenet. Azt írta, hogyha volna kedvem őhozzá elmenni, nem ideiglenesen, hanem végleg nála lakni, amíg kedvem tartja… ő szeretettel ajánlja fel a házát, az egyetlen, elhalt öccse gyermekének. Hogy ő mindig is kedvelt engem, sokszor csudálta és megbecsülte a háztartásomban a rendet és csinos tisztaságot; most sem kegyelemből akar tartani, hanem inkább nézzem úgy, hogy őneki van szüksége rám; az ő magános özvegyi házába kell egy okos és kitűnő asszonyi vezetés. És hogy akármikor mehetek, szeptemberben vagy október elején elvár… Egészen meghatott ez a szíves és jóságos hang ettől az embertől, akit mindenki rideg, magának való öregnek tartott; és aki különben is évekig neheztelt ránk, grószira, anyámra, amiért kikosarazta; rám is eleinte, amiért egy Vodicskához mentem… Lám, mégis van szíve, és nem szavakkal, jó tanáccsal segít, mint a pestiek és a többi, hanem tettel, egy csapásra eligazítja az életemet. Nagy fellendülő kedvet éreztem ehhez a dologhoz. Igen, ez való nekem, minden hivatal közül, mert ehhez értek, ebben nevelődtem, a háztartás; az otthoni, asszonyi munka. Úrnő lenni a saját édes nagybátyám portáján, rendbe szedni a cselédséget, összefogni és kicsinosítani a házat, szabad kezet kapni mindenhez, dolgozni, sürögni; meglepni és meghatni őt a sok kedves változtatással, és… be-bejárni a fogatán Szinyérre, amikor csak akarom!… Mert tudtam, hogy e nyáron kiépítették a megyei utat elvezetett vagy eltömött vízerek, ingoványok helyén, és azóta Pórtelek nincs az Isten háta megett; három óra járás mindössze a várostól.
Azt is hallottam, hogy építkezni akar jövő esztendőre az öreg; lám, így újít, ezért kell neki asszony a házhoz, rend, csinosság, reprezentálás; most részt akar tán jobban venni a megyei életben. Hiszen a most folyó lápi kérdések senkit se érintenek olyan közelről, mint őt. Igen, csakugyan úgy éreztem már, hogy én vagyok az, akire szüksége van a másiknak kettőnk közül.
Szeptemberre pedig bementem Szinyérre, hogy ott töltsem ezt a szép őszi hónapot. A Horváth levele siettetett, bár ezt magamnak sem vallottam be; a válasza olyan volt, amilyent éppen vártam, és előre képzeltem: gyöngéd, elfojtott szerelmet és fájdalmat sejtető, néhol meghatott; szóval elértő és folytató levél. “Milyen rég nem voltam a városomban, a rossz, nyomorult, kedves fészkemben, szinte egy éve már!” – gondoltam türelmetlenül. Olyan semmilyenül röppent el ez az év! Csak ott van élet énnekem, hiába, ahol minden kő az utcajárdán, és minden ház és minden ablak beszélni tud.
Péter mostohámnak szó nélkül, de rejtett megvetéssel fizettem ki mindjárt egyhavi kosztpénzt, hogy ne beszélhessen, és ne zavarjon. Jól láttam pedig, hogy ez a különc nem arra a pár forintra áhítozik éppen, hanem az “elveit” akarta keresztülvinni ebben is. Egész életében az volt a bolondja, hogy minden nyomtatásban olvasott újságot vagy rendszert meg akart próbálni a valóságban is. Most a nőemancipáción lovagolt, így, hogy fizettem, megvolt velem békén, és egész elégedetten, dúló-fúló természetével Csaba öcsém ellen fordult, aki szinte otthon volt most vagy két hónapja. Zavarok voltak az életében. Ott a Délvidéken, ahol állomásozott, megszerette egy nagyon gazdag szerb földbirtokosnak a leányát; a lány is belebolondult a nyalka huszárba; hát a szülők kénytelen-kelletlen megtartották a kézfogót. De kívánták, hogy lépjen ki, és menjen hozzájuk, amúgy szerbesen, “házhoz álljon”, és dolgozzék majd az apósával a gazdaságban, mert a kaucióval ők nem okoskodnak, az egyetlen szem lányukat se adják el hazulról… A fiú nem kérdett senkit, hirtelenében tartalékba ment, és hazajött civilben és jegygyűrűvel. Bizony! A huszár főhadnagyi ruha jobban festett szegényen! És most holmi anyámhoz írt levelekből meg az egész dologból olyasmi érződött ki, hogy ő vagyonos fiúnak hitette ott el magát!… Szerencsétlen gyerek! A sok huszárcsínyje meg… a szegény Vodicska holta utáni zavarok alig hagytak valamit a pár ezrecskéjéből, azt a keveset verte itt most bújában éjszakáról éjszakára. Ebben tán igaza volt Péternek; nagyon ivott, és csúnyán, akárki fiával összeállva, sárga földig is néha. Istenem, tán nem is tehetett róla szegény… De a menyasszonya egészen vad, nekibolondult, nem is lányosan szenvedélyes szerelmes leveleket írt neki… Rossz volt itt látni; ezt a zülleni induló, összezavarodó fiatal életet; anyám sírdogál néha a másik boldogtalanért is, néha a gyerekemre gondoltam; hát abból mi lesz? De Horváth jött, és vigasztalt, sétálni vitt, becézett jobban, gyöngédebb és odaadóbb szerelemmel, mint valaha. Szinte parádézott most ezzel! Sokszor elkísért látogatásokra is, rokonokhoz; és egyszer csak nyájaskodva kezdték kérdezni az emberek, hogy igazán jegyesek vagyunk-e? Mások egyenesen gratuláltak, vagy gonoszkodva, kacagva suttogták el, hogy Zimán Ilka mint jár most ájuldozó fájdalommal, könnyek patakfolyásával házról házra kávézni az ismerősökhöz, és vigasztaltatja magát… Rosszul érintett mindez, és valahogy szégyenkeztem; éreztem, hogy nem lehet mit felelni. Nem vagyok jegyben! Nem is akarok férjhez menni? Hát akkor mit akarok Horváthtal? Titkos sértődéssel kerültem ki gondolatban is a teljes igazat; hogy hiszen nem rajtam fordul ez. Hogy hiszen, én nem is tudom, hogy miért nem. Persze, ő összevissza adóso