– Ó, de hisz az alig lehetséges tanár úr! Esti ünnepély, hogy mehetnék ki a zárdából? És kivel? Nincs is a városban ismerősöm.
– Ez nem akadály, édesanyám szívesen gardírozná, s haza is kísérné a vacsora után. Vagy még jobb – majd őnála alszik, a vendége lesz éjszakára, hisz úgyis szombatnapon csináljuk, és – én úgysem lakom anyámnál.
– Ó, nem ez aggaszt – vágott szavába a leány, és elnevette magát. – De a kimenő! Soror Kunigundtól kellene kikérni!
– Jaj, azzal én nem állok szóba, mert… mert vele álmodok! Mást kéne kitalálni! – Nézze, ez a Virginia – ez tulajdonképpen kedveli az ilyesmit, “elveivel egyezik”, mi? “A katolikus felekezeti érzület fejlesztése?” mi? És a tanítónőképzőnek papiroson legalább ő az igazgatónője; ha tényleg minden a Magdolna gusztusa szerint történik is. De annak sem lesz kifogása, bízza csak rám!
– Ha el tudja intézni, tanár úr – én nagyon szívesen!
És elköszönt, miután még vagy kétszer megtanárurazta a káplánt, kinek sehonnét sem járt ki ez a titulus, tehát sokat tartott rá.
Így is történt, hogy bár Kunigund nővér naponta fújt, prüszkölt és csatorált – Erzsi nemsokára mégis csak tanulni kezdte a jeles ódát, melyet különben módfelett utált. Huszonnyolc versszakból állt, és így kezdődött:
Küzdj, tégy, evezz, állj szembe a viharral.
És sajkád győz a hullámok felett.
Akarj, s foszlik nehéz köde a légnek,
Kisüt a nap sötét felhők megett.
Ha zöld sziget viránya intve hína – és így tovább, és így tovább… A negyedévesek körülvették, csudálták, irigyelték, kíváncsiskodtak.
– Tánc is lesz? – kérdezte Szidu, aki a nappali teremben szemközt ült Erzsivel, de hirtelen leszegte a fejét a Neveléstörténet-könyvbe, mert az Öreg, körülsétálva az asztalokat, éppen mögötte ment el csörögve a nagy olvasóval.
– Ott lesznek az összes tanárok – tűnődött Kornélia fölvetve nagy, sötét szeme lusta pilláit. – Egy asztalnál ülsz majd velük, és nem úgy fognak beszélni veled, mint iskoláslánnyal, hanem mint társaságbeli hölggyel. Vajon, hogy beszélnek? Elmondasz ugye, mindent?
– Hát hisz ki is vénült már az iskolaságból egynémelyik…! – rosszalkodott Marika, ki mióta a káplánjával összeharagudott, Erzsihez is sokszor volt barátságtalan. Kornélt háta mögött mamlasznak csúfolta, és inkább Sziduékkal meg a harmadévesekkel barátkozott. Egy héttel a szereplés előtt nagy piros pattanás támadt az Erzsi orra cimpáján – tán a zárt levegőtől, vagy a sok kelt tésztától. Soror Kunigund régen nem nézett valamit olyan gyermekes, gúnyos elégültséggel, mint ezt a kis kelevényt; de a jó kis Geralda valami háziszert, kenőcsöt kért rá a jó konyhanővérektől. Az egész II-es háló leste, kúrálta napokon át a pattanást, és szívvel örültek, hogy a hét végére mégis múlóban volt.
– Erzsikém, nézd csak, egyet akarok kérni tőled – bújt hozzá Kornélia, mikor minden elcsendesült. – Nézd, énnekem már mindegy az egész, láthatod; mert aki olyan okos ember létére úgy be tud ugrani, és el tudja hinni, hogy egy ilyen, mint ez a Pável, hogy ez egy komoly leány, és őszintén érdeklődik a tárgya iránt… nem, az ilyen emberrel nem érdemes törődni, és nem is törődöm. Tisztán csak azért, mert tudom, hogy ő mégis egy derék és egy idealista, egy tiszteletre méltó; és talán valami nagy bánata is volt egyszer, az úgy rá van írva az arcára… és én tisztán csak felebaráti szeretetből…
– No, ki vele már, hát mit tegyek, mit mondjak, mit kérjek? Te nagy tizenkét éves! Militorisz Janka bezzeg jobban tudott bánni a Palijával.
– Hát persze, tudom én úgyis, hogy buta vagyok! Azért nem kell mindjárt…
– Uramisten, hát sírsz? Ugyan, ne bolondozz! Kis fáta, feleség! Mit tegyek, mondd? Hozzak tán Kapossydtól valami emléket, egy hajfürtöt tán (csak olyan kopaszra ne nyiratkozna!) – vagy keze írását? Egy szem mogyorót a giardinettből, amit szájához emelt és kiejtett?
– Semmit, hagyj békén! Nem akarom, hogy mind rajtam gúnyolódjatok! – fölkelt, visszaszaladt az ágyába, és még soká fenn sírdogált; kínozta-gyűrte gyönyörű szemét, egész sajátos fajbeli, nagy szépségét, melyhez képest a Marikáé csakugyan szobacicus-arc, hozzáférhető, jellegtelen és közönséges csinosság.
Csak Gross Helénnel nem beszélgetett bizalmasan Erzsi ezekben a hetekben; a kis német most nem kuporodott az ágyára, hogy kikérdeztesse magát; zárkózottnak és komolynak látszott; visszahúzódott elképzelt balsorsa leplei mögé, édes szomorúsága gubójába.
Szombaton este Kornélia is kilopódzott a garderobba, hogy segítsen öltözni Erzsinek, de az Öreg rikácsolva, toporzékolva jött ki utána, és visszakergette a nappaliba.
– Mágá pédig siétni, sie Fratz sie! – Ha tíz minutá nem lesz kész, so gehst du nirgends! – Unverschämtheit!
Szerencse volt, hogy a haját már előbb szépen megcsinálta egy félreeső helyen, parányi zsebtükörrel. A bejáró földijével hozatott egy tenyérnyi púderpapirost a drogériából – s mikor már bennült a kocsiban gardedámja, az öreg Fóth néni mellett, avval dörzsölte körül hamar az orrán a pattanás még piros helyét —, aztán egy óvatlan pillanatban gyors mozdulattal lekapcsolta nyakáról a fehér selyemplasztront, és zsebre gyűrte. Nem túl mély, szív alakú kivágás maradt utána, és Erzsi most már nyugodt volt; tudta, hogy jól, alkalomhoz mérten van öltözve, és örült a teljes, ékes, nyíló fiatalságának.
– Jó volna – gondolta el lelkiismeretesen —, ha Ő-m ott volna, és látna ma este! De azért így is jó hecc lesz! Jó vacsorát eszem. Csak az a buta vers ne volna olyan hosszú! Ha zöld sziget viránya intve hína, borús szemmel ne nézd a zátonyát. – Pfuj! “A zöld szigetnél el kell mosolyogni, kisasszony, szétnézni nyájasan, mintegy a virányokon – utána emelt hangon, ünnepélyesen! Sokkal ünnepélyesebben! Hisz oly jól áll magának, no!” – biztatta volt a költő a próbák alatt.
9.
Afféle vidéki helyiség volt az új kaszinó nagyterme, súrolt puhafapadlóval és két deszkaládából tákolt pódiummal. A sokfelől összehordott, sokféle székek soraiban fehér ruhás, kinyalt leányzók és bepréselt mamák szorongtak; kissé kiizzadt szalonkabátokban hithű “katolikus legények” és pap, sok pap; meg nyolcadosztályos gimnazisták igazgatói engedéllyel és néhány tanárjuk. Erzsi visszafogta pajkos kedvét a pódiumon, szép komolyan állt, és elzengte végig (már isten neki!) – mind a huszonnyolc strófát úgy, ahogy a költő kívánta: “Ünnepélyesen, nagyon ünnepélyesen!”
“…De van delejtűnk: biztató reményünk,
És kalauzunk: az erős akarat!”
Fejezte be (mert hisz mindennek vége szakad egyszer) – és nagyon örült, hogy egy strófát sem hagyott ki, sem össze nem cserélte; bár Fóth káplánt kivéve senki sem vette volna észre, és nem fájlalta volna.
Aztán következett egy Haydn-vonósnégyes (ó!), hetedosztályú tanulók adták elő a hegedűtanárjukkal – “a legkényesebb műízlést is kielégíthette volna”, írta másnap a püspöki nyomda újságja. Majd a helyi színtársulat dívája monológot szavalt Az Izé-ről; kis dublé-arany keresztet akasztott a nyakába ez alkalomra vékony láncon, és a szöveg pikáns helyeit Fóth tisztelendő, mint az új kaszinó titkára, bekarikázta neki nagy elővigyázattal. Holzer tanár csinos felesége Chopint zongorázott, egy kisleány Pósát szavalt (ez igazán kedves volt; nyolcesztendős kis primadonnamajom) – s egy nagyorrú, sovány hölgy rezedaszín ruhában cimbalmon népdalokat adott elő. Ily viszontagságok és megpróbáltatások vezettek a vacsorázóasztal boldog révéhez.
Fóth néni, még mindig aléltan a fia sikerétől, kegyes rokonszenvébe fogadta Erzsit, és a sok bemutatkozás és gratuláció után maga meg a káplán-poéta közé ültette; ő ezt a helyet tartotta a legkellemesebbnek.
– Szereti a halat, kisasszony? – faggatta nemsokára a bal szomszéd, míg a “tanári” tekintély küzdött benne a legényes, udvarló virtussal. – A szálkát nem szereti benne, ugye? De lássa, nincsen rózsa tövis nélkül, és itt csak a bájos fiatal leányok kivételek.
– A halak közt tetszik érteni, tanár úr?
– Hova gondol, maga hamis nyelvű! A rózsák közt – de persze, csak úgy, ha a lelkük is szép, hófehér, tiszta.
– És jószagú! – unatkozott Erzsi, és arcához emelte a csokrát. – De hiszen a tanár úr ismeri ezt a fajta rózsát, kertésze neki – a leányok lelkének. Nem?
– A “hit és erkölcstan” tanár vagyok a képzőben ezt gondolja? Ó, azért nem könnyű feladat ám, ismerni a lánylelkeket!
– Egy költőnek?
– Á, az semmi kérem… és, és attól csak nehezebb, mert a költészet illúziókat táplál. De ami a fiatal leányok bodros homloka mögött rejtőzik…
– Az lerontja?
– Nem minden esetben, ezt nem mondtam. Csak – összezavarja. Hisz mindent megtesznek szándékosan, kérem, hogy így legyen. Mennyi szeszély, kérem, micsoda szeszélyek! Nézzen csak önmagába!
– Először is én nem is vagyok olyan túlságosan “fiatal” leány, huszonkét éves múltam, tehát ki vagyok vénülve a szeszélyekből. Másodszor – beszéljünk általánosságban és a példákat ne vegyük a jelenlevőkről! – (húzta-vonta Erzsi a hiábavaló társalgást, mert mégiscsak eltökélt szándékai voltak vele). – Van elég közös ismerősünk, a társnőim, velük jobban is lehet bebizonyítani az ilyen “tételeket”, mert azok csakugyan mind fiatalabbak három-négy évvel nálam. Szeretném tudni, kit tart köztünk a tanár úr szeszélyesnek?
– Ó, a példákért nem kell messzire menni – húzódozott a fiatal pap gyanakodva. – Nagyon sok vétkes önfejűség van ám ezekben a teremtésekben; noha tagadhatatlanul sok báj és jóravaló hajlandóság. Például az önök osztályában…
– A kis Pável Mari, ugye? – rukkolt elő Erzsi merészen. – Tudom, hogy a nővérek őt tartják különösen dacos, önfejű, vad természetnek, szenvedélyesnek, hiúnak, könnyelműnek (pedig kiskorától ők nevelték), és ez már úgy el van terjedve róla, Tisza-Duna le nem mossa! Pedig lássa, tanár úr, itt is téved a pszichikai pedagógia. Ez a kislány anya nélkül nőtt fel; a morózus, öreges, özvegy papája egy zord, magános helyen él, egy csúnya kis állomáson – nem ismert se testvért, se rokont, egyenesen idehozták az apácákhoz.
– Aha! Ilyesmit, lássa, gondoltam! – kapott bele a férfi. (Minden gyanúját eloszlatta az Erzsi komolykodó tónusa; nem, ez nem sejt hát mégsem az ő kis bizalmaskodásairól Marikával.) – Hogy őszinte legyek, mindig sejtettem, hogy ennek a növendékünknek a lelki fejlődését nem vezették helyes irányban. Nem egyénien, ugye – nem vették figyelembe az ő különös, egészen sajátszerű vonásait.
– Elvadították, igen! Nagyon is mélyen és komolyan tud érezni pedig ez a gyerek; csak most már valami nagy lelkiszeméremből nem mutatja, mindenféle nyegle, gyerekes tempókba rejti. Én ismerem őt, nagyon érdekes egyéniség!
– Valóban! Lássa, az én emberismeretem is ilyesmit mondott nekem. Mert én szeretek komolyan és egyénileg foglalkozni a rám bízott növendékek lelkével. Megengedi, hogy töltsek a poharába?
– “Ó, ó, te kis csacsi!” – mondta magában Erzsi, és majd-majdnem ki is szaladt a száján, mikor a fiatal férfi egyre pirosodó arcába nézett. Az már harmadszor ivott az erős hegyaljaiból, és a hangja eszerint lett mind melegebb, meghatottan rezgőbb, nedves csengésű. Azt is észrevette Erzsi, hogy mióta e “komoly” és érzelmes csacsiságokat adogatja be neki, már sokkal kevesebbszer bámul bele az ő ruhája szív alakú kivágásába. “A férfiak mégiscsak jó fiúk – gondolta el —, még a legkamaszabbikban is több tisztesség, hit és jóhiszeműség van, mint egy kékruhás, tizenhét éves zárdanövendékben!” – Koccintott, és ivott ő is egy kortyot.
– Igen – folytatta aztán meggyőződéssel —, a mi Marikánknak komoly, szelíd, baráti bánásmódra volna szüksége, szeretetteljes bánásmódra! Attól fölengedne az ő fiatal lelkében sok szép, nemes, gazdag tulajdonság. Milyen pompás kedélye van például.
– Ugye? Oly ártatlan, gyermeteg!
– És milyen komoly amellett! Én különösen becsülöm benne a titoktartását. Végtelenül diszkrét természet, és soha el nem mesél olyasmit, ami valamilyen okból – érezhetően – kissé kényes! Lányok közt – kivált egy zárdában – fontos az ilyesmi.
– Már hogyne – hogyne! Sőt minden jótevő pedagógiai befolyásnak is ez az előfeltétele. Koccint velem, kisasszony? Valóban, köszönöm ezeket a hasznos értesítéseket. Kötelességemnek fogom tartani, hogy pedagógiailag felhasználjam. Mert a ped-pedag…
Az asztalfőn pisszegtek, és a pincérek abbahagyták a tányérváltást, tósztok következtek, ah – beszédek, rekedtes és szaggatott kiáltozások: Egyesülés, összetartás, meghitt kör, a munka fáradalmai, az enyhe fészek, a nyugalmas rév, a barátság örömei, szeretve tisztelt elnökünk. – Éljenzés, pohárcsengés, ivás; s a másik már torkot köszörült. Forró köszönet, igazi művelődés, nemzeti erkölcs, modern szabadosság, vallásos érzület, nemes hevülés – újra koccintás, harsogó “éljen” – és nyomban meginduló edényzörgés, beszéd, kacagás.
Erzsi megfigyelte a szomszédját – komolyan, meghatott és elmélyedő arccal nézett maga elé; a kezdődő, korai mámorosság állapotában. Túl gyorsan poharazta volt a szokatlan erejű bort. “Na, ennek most már elég is lesz” – gondolta. Csakhamar, a pecsenye után már kezdett fesztelenülni a hangulat; a gavallérok eltologatták székeiket, középkorú nénik látogatóba indultak egymáshoz. Erzsi már régebben megérezte, hogy ez a társaság, ez a modor egy félfokkal alatta áll annak, melyhez ő otthon a városában tartozik; véletlen az ilyesmi. A reverendás előkelőség külső, kenetes máza alatt többnyire egy-egy kisiparosi otthon szerény és vaskos allűrjei mutatkoztak. “Semmi – gondolta —, annál heccesebb!” És engedelmet kért ő is Fóth nénitől, hogy átülhessen a fiatal Holzernéhez; ma este ismerkedett meg vele is.
Ez a csinos brassói szász menyecske véletlenül csakugyan finom és egészen kedves jószág volt. Az urával s néhány nőtlen világi tanárral ültek egy csoportban. Erzsinek feltűnően örült, eleinte egészen le is foglalta magának. A tészta után már ott tartottak, ahová a leány mielőbb el akart jutni: közös barátnőjük, a Gross Helénke ügyénél.
– Már tudod, drága, én igen jó katolikus vagyok, mint a legtöbb, aki nagy korában lesz azzá (pláne szerelemből; az uramért, az állására nézve tettem, de aztán megszerettem ezt a vallást szívből) – és az apácaság is tetszik nekem; ha Józsimat nem ismertem volna meg, hát direkt a természetemhez passzolna; a boldogult Főasszony meg valósággal ideálom volt, bérmaanyám, emberi eszményképem, az a szelíd, okos, jó… Hanem, tudod, ahogy ezzel a kis Helénnel spekulálnak most az apácák, az igazán nincs kedvemre, az csúnya! Már beszéltünk Józsimmal is. Biztosítlak, hogy ha teljesen szegény volna, nem biztatnák, forszíroznák annyira, hogy a lelki üdvössége kedvéért csak legyen apáca. De úgyis hiába mesterkednek, tudom; mert neki nincsen ám semmi, de semmi kedve, semmi hivatása – ahogy odabenn hívják. Hát lehet az ilyet erőltetni? Valósággal bűn, azt mondja Józsim is; és a Főasszony is megmondta Helénnek: “Csak akkor, ha őszintén hivatást érzel, gyermekem!” Na, teljen csak le a gyászidő – mert most még beszélni se engednek a kislánnyal azok a vénségek! Pedig szegény nénije a halálos ágyán is kért (hogy egyszer meglátogattam) – csak legyünk jók az ő kis húgához!
– Mondd, nem gondolod-e te azt – sietett Erzsi a lényegre térni —, hogy a mi Helénkénk esetleg kedve ellenére is, bár én is tudom, hogy semmi hivatást nem érez, mégis benn talál maradni apácának?
– Ó, annyira erőltetnék? – Nem, sohasem lenne ott boldog, megmondta nekem sokszor és őszintén. Elvégre már húszéves nagylány, és eddig a világban élt. Csak nem hagyja magát vén apácáktól elbolondítani!
– Nem mindig csak öreg apácákat kell ám vádolni, ha egy húszéves kis német lánynak sétálni megy az esze.
– Mit beszélsz? Mire célzol – csak nincs valakije? Férfi, fiatalember? Utóbbi időben én is furcsállottam a kislányt, bár velem nem volt ebben bizalmas, de jó szemem van ilyesmihez. Még bajor földről hozott volna valakit a szívében?
– Nem feltétlenül bizonyos éppenséggel.
– Ne tréfálj! Hát itt, mióta is van? Valami paptanárjába zavarodott bele odabenn?
– Feltétlenül bizonyos, hogy éppenséggel nem!
– Hallod, most már igazán ne viccelj! Ki nem járt sehová, csak mihozzánk havonként egyszer. És nekem azt jó volna tudni, mert én ismerek egy derék, jóravaló, komoly fiút, akiből épp a minap sikerült nagy diplomáciával kiszednem, hogy a kis Helént… ej, nekem azt meg muszáj tudni, mert ez a kis bajor, ez a némán izzó kis cserépkályhanő nem járt máshová – és nem is láthatott a szemével se más férfit, csak ezt a derék, komoly házasulandót és még – az uramat.
– No, és az uradba egyáltalán nem lett szerelmes, erre akár esküt tehetek!
– Ah – akkor jól van! Akkor minden rendben! Akkor akár mindjárt holnap megmondhatod neki, drága, nehogy bőgéssel rontsa azt a szép, barna szemét; bár a leányok szeretnek sírdogálni, ezt magamról tudom. Az ügy, azt hiszem, teljesen rendben! Töfflerke komoly és megbízható, mint valamennyi szász – egészen rendes a múltja is; ismerem; a Józsim legjobb barátja. Csak nagyon kell hogy szeresse az, akit elvesz, mert kicsit féltékeny természetű, és nagyon szigorú szerelmi meg tisztesség dolgában; évekkel ezelőtt ezért ment szét egy partija. Most lett rendes tanár, a fizetése persze nem óriási, de Helénke kitűnő parti ám! És ami a legszebb az egészben, ezt a Töffler nem is tudja még, nem is sejti.
– Hát add tudtára hamarosan. Miért ne – tudod, az ilyesmi sosem “gátló akadály” a házasságban.
– De nem ám! Bár ez a fiú afféle túl becsületes. De azt hiszem, most már rendben van minden; csak egy kicsit terelni, igazgatni kell még a dolgot – a jó mederbe, tudod —, ezek a szerelmesek olyan bárgyúak. De erre itt vagyok én – no meg te! Jaj, úgy örülök, igazán, egészen lelkesedem. Ugye, csinoska is az a leány a nagy, meleg aranyosbarna szemével; persze a bőre nem ilyen csudaszép, mint neked, kicsit pattanásos, de ez el szokott múlni a házasság után. Jaj de jó. Ha sejtené Töfflerke, miről beszélünk!
– Hát itt van? Melyik az, ugyan mutasd?
– Az ott srégen szembe az urammal meg a direktorral. Mindig komolykodik. Jó fej, ugye?
Erzsi is vidám jókedvre derülten nézte meg magának a szőke szakállas, fiatal férfiarcot, okos, kék szemét és csinos, piros száját. “Mint egy Marlitt-regényhős!” – gondolta sok jóindulattal. Egy darabig most csendesen, elgondolkozva pihent magának, elnézegette a közönséget, mely a tortánál már bizalmas csoportokba húzódott.
– Mondd csak – kérdezte később Holzernét —, ismered te Kapossyt, a mi neveléstan-tanárunkat? Á, jóba vagytok? Szeretném, ha idecsalnád egy kicsit!
– Aha! Érdekes, sötét arcú pap, mi? – felelt nevetve az asszonyka; és a desszertnél nyílt egyszerűséggel odakérette valami ürügyön.
A komoly pap nem érezte magát nagyon kényelmesen Erzsi oldalánál; kivált, mikor a fiatalasszony diszkréten a másik szomszédjával merült beszédbe. Nemigen tudta, mit kérdjen és mit mondjon, ez a nyugodt, okos leány kifogástalan felnőttes modorával és rejtett, csúfondáros fölényével mindig zavarta egy kicsit – legszívesebben udvariasan – negligálta az osztályban is. Most szórakozottan babrált a leány kis bársonyretikülje zsinórjával.
– Kézimunka? – kérdezte.
– Igen, afféle tót hímzés, a mi vidékünkön csinálják. – Megrázta egy kicsit – oly szándékos ügyetlenül, hogy minden tartalma széthullt az asztalon.
– Egész kis csendélet! – mormogta Kapossy az ő aszkétás fanyar mosolyával. – Mennyi sok minden! Tű, varróselyem, noteszkönyv, plajbász, pántlika. Hát ez az összehajtogatott cédula mi titkot rejt?
– A… azt ne, az tilos! – kiáltott a leány, s utánakapott olyan gyerekes rémülettel, mintha nem is egy “kivénült”, huszonkét éves nő, hanem kis polgáristalány volna.
– Micsoda? Nem szabad? Nekem, a tanárjának?
Morcos, kisfiús szája félszeg, kedves mosolyra húzódott, sötét szomorú szeme csúfondárosan és kérdve nézett a leányra; míg tenyerét kinyújtva, erősen leszorította az abroszhoz a gyűrött kis cédulát, ő nem ivott sokat a vacsoránál, de valamit mégis.
– Nem, azt nem szabad, nem lehet! – folytatta Erzsi panaszosan és kérlelve. – Ó, hogy is hagyhattam benne! Adja ide, kérem szépen, tanár úr!
– És ha nem adom! – mondta most keményebben és dacos szeme fellobbant. – Okának kell lenni, hogy így megijedt; szinte reszket. Végre is jogom van mint tanárjának… Mi ez, kisasszony? Valami személyes dolog? Talán… valami rám vonatkozó?
– Ó, nem – azaz hogy… Tanár úr, én nem nagyon tudok füllenteni, de azt a papírt nem adhatom oda. Valami gyerekség van rajta valószínűleg, és nem én írtam, véletlenül van a táskámban. De én nem kompromittálhatom egy társnőmet, nem csinálhatok másnak bajt – végre itt nemcsak tréfáról van szó, egyszerű kíváncsiságról, ön mint tanár akarja, és épp ezért nem lehet. Nem, inkább skandalumot csinálok mindjárt, inkább engem érjen akármi kellemetlenség.
– Szóval becsületkérdés, kollegialitás! Hm, hát lányok közt is van ilyesmi, csakugyan? – Hát jó, egyelőre próbáljuk diplomáciai úton. Ha megígérem, hogy az írás miatt senkinek sem lesz kellemetlensége; hogy… mondjuk, nem mint tanár, pedagógiai érdeklődésből, hanem mint ember, csak ártatlan kíváncsiságból fogom elolvasni. Akkor…
– Jaj, Istenem! Az a legfőbb, most bevallom, hogy én nem is tudom tulajdonképpen, mi van ráírva. Az osztályban, az órán – hisz tudja tanár úr – szoktak ilyennel gyerekeskedni még a nagylányok is; cédulát dobálnak; unatkoznak. Ezt Pável Marika küldte ma Szidóniának, és én tréfából, rosszalkodásból elfogtam – aztán nálam felejtődött.
– Úgy – mondta a tanár, és a Marika nevénél mintha kissé elpirult volna. – Hisz akkor annál nyugodtabban nálam hagyhatja, ha a szöveget nem ösmeri. Tehát ünnepélyesen megígérem, hogy mint magánember fogom otthon elolvasni – mint gyakorlati pszichológus, jó? És hogy ennek semmi hivatalos következménye nem lesz. Meg van elégedve, kisasszony?
Már zsebébe is gyűrte a kékkockás számtanirka lapot; furcsa, kicsit ragadozó mozdulattal. Erzsi elcsendesült; úgy nézett ki, mint aki levert és aggodalmas, pedig csak fáradt volt kicsit, és már teljesen készen, tehát nagyon unta magát itt. “Hát mulatni éppen nem mulattam; de ez jobb is így – gondolta drága becsületességgel —, hiszen én már nem vagyok szabad. És egy kis hecc volt azért, jó vacsorát adtak, és sok pocsék, ízléstelen ruhát láttam.”
Ő tudniillik nagyon is jól tudta, mi van azon a buta cédulán. Ez volt:
Te Szidu! Mit szólsz ehhez a vén kamasz Erzsihez, ez máma kimegy szoáréra, és anyányi bájaival agyonhódítja a mi papocskáinkat. A fene bele. Csak legalább az én Fóthkámmal hagyna fel; nem mintha féltékeny volnék ugyan – hisz csak azóta mer vele kokettálni, mióta én haragszom vele, és nem szólok hozzá. De már igazán ki is békülök legközelebb; ő a legszebb férfi, és a természetünk egészen összeillő. Ezzel a mafla Kapossyval úgyis csak bosszúból kacérkodtam, de már halálosan unom. Majd fogok én neki örökké szenteskedni, mórikálni magam, adni a megértőt, a tudományos hajlamút! Már torkig elég volt, hagyom ennek a mulya Popescunak, épp neki való; hadd ábrándozzon rajta a holdvilágnál (mind a vízig szárazon!), és bőgjön titokban, épp neki való; egy olyan hülyének, aki még a szépségét sem tudja felhasználni, és nem mer az ideáljára még jól ránézni se!
Választ kérek, szerbusz.
Ez volt rajta. Erzsi nem is hitte magáról, hogy ilyen jó színésznő, hogy ily könnyen fog sikerülni itt egy vacsora alatt “szárazba tenni az egész világot”.
Örült, mikor Fóth néni hazamenést intett – a papok nem ihattak éjfélen túl a másnapi mise miatt. Másnap még a reggeli órákban bement a zárdába, ezzel elhárította a Kunigund-vihar fő mérgét. Útközben mégis felszaladt a város főpostájára feladni néhány levelet; volt közte a sajátja is, poste restante Budapestre szóló; volt egy ilyen című is: Eördögh Pál ügyvédjelölt úrnak, Debrecen.
A garderobba, míg átöltözött, Gizu szaladt be hozzá.
– Jaj, te – lihegett —, nagy újságok vannak ám azóta, tegnap óta. Először is Gross Helénke felment az este Berchtoldához a noviciátba, és ma már fel is vette a jelöltgallért; persze agyonbőgte magát ezen közben, de Berchtolda nem haragszik érte. Másodszor, hogy tegnap, február huszadikán lejárt a gyászidő Würdigéért, és Emerikát, a drágicát ma már fekete kötő nélkül láttam. És azt mondják, a püspök úr már kitűzte az új Würdige-választás idejét, április elején lesz valamikor; mert itt addig készülni kell annyi fiókházi vendég elfogadására, akik szavazni jönnek és mind ideszállnak… Jaj, futok, már ordít az Öreg!
“Az a buta Helén! Az a töksi Helén! Az a mafla Helén!” – ismételgette Erzsi, míg újra magára szedte a kék intézeti gúnyát.