A gép mellett
Szikrázó déli verőfényben állt, a nap égetőn sütötte a tarkóját, minden vére a cséplőgép ütemére lüktetett és zakatolt a fejében, s torka fájt a sok szúrós pelyvától, amit a levegővel kellett beszívnia. “Most látnák csak az urak, mennyit kell a parasztnak küszködni az ő puha kenyerükért!” – gondolta el ezt a megszokott gondolatát, míg az izzadságot törülte a képéről hasztalan. De azért olyan erőben érezte magát, mint már régóta nem; – otthon, elemében, önérzettől dagadó szívvel. Itt ő az úr most, neki terem a negyvenöt hold príma búzaföld, neki fogad szót ember, állat, az egész messzi belátható, nagy darab laposon. Három hétig, mert ennyi a szabadság! Ő a kisebbik fiú ugyan, de a bátyja orosz fogoly szegény, egy sógor meg a harctéren. Hej, megkóstolta ő is, senki nem hányhatja a szemére, hogy egy bolond szerb golyó istenes-véletlenül ellőtte egy ujját, éppen a fegyverravasz elsütéséhez “nélkülözhetetlen”-t. De tán még azt hiszik, hogy az a “könnyű szolgálat” valami nagy élvezet neki ott a városban: süllyedjen el! hogy ő tán moziba jár, páholyba a mindenféle cafat cselédekkel, avval szórakozik, míg szegény öreg anyja meg a lányhúga tehetetlenkednek itt a gazdasággal!? Deiszen, őrá ugyan nem ragasztja a rossz nyavalyáját egy városi jómadár se, megmutatja, ha belégebed is!… Jó, hisz nincs éppen rossz dolga, nem bántják, megbecsülik; rezervatiszt a gazdája, békeidőn derék bankhivatalnok, családos; ő látja el a háztartásukat hazai liszttel, zsírral ha pénzér is, de tisztát, finomat kapnak így; még az anyjukba’ se ettek olyat, szegények, hónapról hónapra élő, fizetésen nyomorgó pesti nagyságos úrék, akiket a félzsebéből kifizethetne, ő, a szolga, a paraszt! És most mégis ott kell ágyaznia nekik, cipőt takarítani, gyereket dajkálni, törülgetni az asszonyoknak, míg itthon ellátatlan a munka, az igazi, amit úgy hívnak; amiből a kenyér van, az élet, minden: házak, hidak, bankok, fegyverek és gépek, mindenféle kitalálások!… Nem tudná pontosan elszámlálni, hogy miképpen, de érzi, hogy így van; ebből lesz minden; a nagy, szagos, trágyás televényből, a föld búzájából, a kenyérből. Homályos, de biztos sejtése van az emberi világ sok rétegű, aprózott épületéről, mely fölötte van minden fortélyával, érthetetlen szerkezetével; olyan, mint ez a nagy, mahomet gép, melyet neki fundáltak ki, mely engedelmesen szitál, ver, választ, gyűjt, apróz neki szolgai okossággal. A nagyvilág emberi épülete fölötte van a parasztnak, ám az ő vállain nyugszik, őnélküle semmi sem lehetne; ezt az egyet biztosan érzi, és jól fejébe vette. Nincs miért megalázkodni, ámulni, tisztelkedni neki az úri ész előtt, melynek ő ad módot és ráérő időt a fényűző kis villongásra, finom cifrálkodásra írott szóban, ravasz kigondolásban. A pap is csak azért gondolkozhatik most nekik a kertje jó hűvös lugasában a vasárnapi prédikációján, mert ők aratnak, csépelnek helyette is, csurrantanak neki is a jóból, és behordják a csűrjébe készen… Elég komisz az is, lám, a vén szoknyás róka, hogy nem tudta kicsinálni neki a felmentést, noha rokon a városi főjegyzővel, és meg is ígérte, hogy szól neki. Az ajándékot előre elvette érte! Kit mentenek fel akkor – azt a kutya mindenit —, ha nem őt, az első gazdagyereket; ha még hozzá harcképtelen is, egyetlen férfi is otthon? Héj, azt a!…
Lenyeli a mérgét, megzabolázza – bizony, még sokkal rosszabbul is lehetne, mint ahogy remélte —, szalmájára tizennyolc mázsát is vélt egy katasztrális után. Ez most a fő, mert nagyon kétséges, hogy kifizetődik-é az idén a gazdálkodás, a munkát, verejtéket nem is számítva. Nyolc korona volt csak a manilakötél kilója, amivel az aratógép a kévéket köti… Az állam meg csak rekvirál, maximál; emeli az adót, ahol tudja; kinek is küszködik az ember? És azért mégse tudna máshogy, nem volna lelke ugaron hagyni a földet, készből élni csupa truccra; pedig azt is tehetné!…
– Mozogj csak hé, Kati, ne ódalogj itt hiába! Szaladj, mondjad a rusziknak, siessenek avval a vízzel! Mit töltik ott az időt a kútnál?
Soká dohog még utána, gazduramosan, morózusan, mikor a leány már odébbinalt, ellibbent mellőle tarka viganóival, riszáló, hajlós derekával – a nyavalyás. Mert jól tudja, mit akarna ez is, meg a többi napszámos lány, asszony, rossz ringy-rongy kódusnép; a sok hadiözvegy, hadiasszony is miben sántikál! Hogy fiatal a gazda – el lehet vakítani egy kis oldalt-bazsálással, mellésöndörödéssel – csúnya, olcsó ígérkezéssel, hogy feljöjjön a vére, elvakuljon a rest naplopásukra, ne lásson, ha a kötő alatt egy-egy kévével meglopják háta megett az asztagot. De nem! Ővele ugyan felsülnek, az ő gyengeségén ugyan nem vihognak a háta megett! De aljas is a szegény, valahol csak egy van; be rosszabb a baromnál! Hiába, csak a vagyon ad az embernek becsületet, asszonynak magatartást, szép viseletet… mindent az ád!
– Gazduram – áll elébe fontoskodva a kölyökbéres —, le kén tán húzni mégis annak a Sarudinénak azt a kis tábláját a géppel!
– Mi az Istennek?
– Mer’ nagyba’ fenyegetőzik! Azt ugatja, hogy feljelenti gazduramat, mer’ látta a minap a jegyzőhő’ menni ünneplőbe, mikor itt a dolog állt; hogy egyszóval nem mindig van kinn az asztagnál. Pedig arra kapta, aszondja, a szabadságot, mezei munkára, aszongya, nem parádézásra, meg hogy törvén van rá, hogy a szabadságos katona tartozik másnak is dolgozni, ha a magáé nem tart az egész időbe: mer’ az államnak kell a kenyér: – mer’ az ü ura, aszondja, a fronton küzd mán esztendeje, ü nem vehet napszámost – a szomszédjának meg, gazduramnak aratógépje van, hát tartozik vele a szegénynek – aszondja!
– Mondd meg neki, azt üzenem, hogy…
Valami rettentően csúnyát, cifrát, kacskaringósat izen, hogy a kölyök szája a füléig húzódik tőle. Maga is elmosolyodott dühében, de azért tovább eszi a méreg. Nem a fenyegetésen ijedt meg, tudta, hogy marhaság; a jegyzőnél is akkor hivatalos ügyben járt, egy darab földet vettek a háborús szaporulatból, annak az átíratása dolgában. De hogy ma egy ilyen rongyos is ki meri nyitni a száját, izengetni mer őrá, fenyegetőzni. Hogy megtanulta az “állam” szót, papolni mer a “kötelesség”-ről; ahelyett, hogy sírva kunyorálna Isten nevébe, mint azelőtt. Amiért az ő ura oda van! Valami a’, hogy kinyitotta ezeknek a szemét ez a háború! Hát ő nem volt oda? Hát a sógora? A bátyja nem ott szenved a fogságban?… Mit tehet ő a más szegénységéről? Ő küszködik, verejtékezik világéletébe; az ő feje ezer gondba fő, őket húzza az állam, a község, egyház, minden; – ha valami kódus felfordul az útszélin, közpénzen kell eltemettetni vagy egy falubolondját csukva tartani – az mind az ő bőréből megy, a gazdagok adójából —, akik dolgoznak, gondolkoznak. Ki szegény máma? Az, aki élhetetlen, bamba, lusta vagy iszákos; egyéb nem! Hát azoknak küzdjön ő, a bolondjuk legyen, markokba röhögjenek rajta?… Kutyaistenit!… Minek nem jönnek mán avval a vízzel is a kútról? Mindig egy óráig járnak oda.
– Ahun ni, gazduram! Mán ezek a Vargáék is minálunk tallóznak, most mán öt fehércseléd!
Ernyőzött a szemének, megszámlálta őket; na, még csak ez hibázott! A düh csak úgy szaladgált a testében, elfutotta a szemevilágát, reszketett tőle. Huj! A sok visszafojtott, elnyelt mindenféle háborgás, méltatlankodás; ezer komisz kényszerűsége, ráncigáltsága ennek a két háborús esztendőnek; most mind az öklében feszül, majd szétveti a testét. És mind ezek felé ömlik; – a szegénységre, akiken ezelőtt hatalma volt legalább, akik hunyászkodva lopták, cigány alázattal – de most megnőtt a szarvuk még ezeknek is —, jönnek rá, mint a sáskaraj, szájalva szemtelenül, szinte jogosan, csak mert háború van, mert az ő fajtájuk is odavitte azt a hitvány életét! Alighogy álltak a keresztek a minap, már ellepte a tarlót a sok semmittevő, hadisegélyen hízó, cédáskodó asszony, tartotta a kötőt, hozta az üres zsákot, vihogva köszöntötte a gazdát. Forrt benne a méreg akkor is, de azt kellett mondani nekik jó szóval: “Csak szedjenek, nénémasszony, Isten nevibe; csak a készt ne bántsák!”… – így. Tudta, hogy nekiesnek a keresztnek is, mihelyt elfordul, a szemét is kilopnák; de ha elkergeti őket, ahogy szeretné, elhírlelik, hogy fösvény, kiugatják, bosszút forralnak ellene, felgyújtják éjszaka az asztagját, ki bizonyítja rájok? Vagy mit vehet rajtuk, a koldusokon, ha becsukatja is őket; a kára azért meg nem térül. Gyötrően érezte a kiszolgáltatottságát, tele volt gyűlölettel, méltatlankodással. “Nem lehet élni máma a szegénységtül!”
Kati jön vissza nagy begyesen; jókodva somfordál mellé.
– Ó, csak játszódnak azok a ruszik is a kútnál! – hozza meg a hírt nagy fennszóval. – Locsolódnak, mint a gyerekek, ha szól nekik az ember, mintha nem értenék a magyar beszédet, csak röhögnek, mint a bolondok!
– Jól van már! Pusztulj a zsákokér!
Kegyetlenül mérges már meg a ruszikra is. Pedig azokhoz ugyan emberséges mindig; felgondolja, hogy a bátyja, szegény, tán éppen ezeknek az atyafiainál küszködik. (Egész ki is cserélődik már az emberiség, ha ez még soká így tart! Csak a királyok meg a miniszterek maradnak, ahol voltak; még azok se mind!)… Meg öreges ember is az ő ruszija mind a három; fia lehetne akármelyiknek. Dehogyisnem tudnak azok már magyarul, szegények! Minap is a szekerén de elpolitizált velök: magyarázták neki, hogy “forma, forma!” – hogy egyforma az ember mindenütt a földön; Isten teremtése. – Aztán beszéltek Nyikolájevicsről, hogy az csinálja az egészet, meg a hozzá hasonlók, meg hogy az megmondta, bizony, húsz évig fog ez tartani!… Derék, jámbor emberek ezek; otthon nekik is van földjük, gyerekük! De annyi való igaz, hogy a dologban nem serénykednek, nagy maznák, kedvük nincsen tán a máséba, idegenbe! Pedig az ennivalót győzik, fene a gyomrukat, a jó magyar paprikás pörkölteket, még a tálat is kinyalják! Ahun ni, még csak a dűlőnél vannak a kádvízzel; ott már rasztolnak, tőtik az időt, hogy az anyjukat!… Itt meg mindjárt itatni kéne a kazánt, még hátramaradása lesz miattok! Ha meg szidja őket magyarul, ezek csak néznek, mosolyognak rá nagy jámboran; meg kell ettől bolondulni, ettől a nagy istenességtől!… Ahol a’!… Ahol a’!…
Egy pontra szegződik a szeme a tarlón, mutatóujja kinyújtva marad mereven, és megáll minden gondolata egy pillanatig… Elfelejt még kiáltani is; valami hebegése hallik, amit torkán szakaszt a rémület. A következő percben hang nélkül, veszett szaladásban indul arrafelé a kisbéres; utána a másik, aki észrevette… rohan ő is, a gazda, elfulladva, kétségbeesett igyekvéssel… már visítoz az asszonynép is. “Tűz, tűz! Jaj, meggyúlt a tarló! Erre fúj a szél!”… Minden szívet összefog a rémület egy pillanatra; a tallózók is megállnak, hadonásznak ordítva messziről. Egy szikra pattanhatott odáig, a láng is látszik már; füstölve nyalja az aszú sarjút. Jaj, ha az asztagig ér! Jaj, vége mindennek akkor!
Mind ott vannak; az egész csak egy pillanat. Egyik ponyvát is kapott fel, ez a szerencse; a gazda valamelyiknek a subáját kapta kézbe. Mit tesz az? Újat ad neki helyette! Minden átvillan a fején, a termést nem biztosította most az anyjuk, mi lesz? Nem lesz kenyér!… Csak mikor engedni kezd a torokra fagyott rémület: mikor már-már fojtott lánggal füstölög csak a felégetett, kopasz föld, akkor törnek ki mind közös dühös, felháborodott kiáltásban, akkor ordítják el, amit jól láttak eddig is: “Hol a víz? Mért nem volt víz? Hol járnak a vízzel?”…
Azok most jönnek; hozzák nagy locsoltatva a rúdra húzott kádat, ámuló, szelíd, bizodalmas szemekkel nézik a csoportosulást. Nem értik. Mosolyognak.
A gazda bevárja őket; lesült arcán kemény, kegyetlen düh feszül, és a torkát fullasztja. Az ökle egy vasék… Mikor odaérnek, elébük lép szó nélkül; meglendíti erős karját a fejük felett, és az egyiknek az arcán – kérges, száraz ráncú, borostás, öreg arc – elcsattan a pofon. Leteszik a dézsát, most állnak. Nem szól, nem mozdul egyik se; miért? Az egyik már megkapta, most várja a másik is némán, magától értetődőn, nem tudja, miért, de várja… Mindenki elnémultan áll körül; a béresek, napszámosok, oroszok, gyerekek, tallózók a nagy, déli fényben, a puszta föld szétnyílt, eltikkadt, együgyűn közönyös ölén. Itt állnak összeverődve, elkeseredve, bután, tikkadtan a porban, átható élet-szagban; a nap égetőn süt a tarkókra, s ellomhasztja a vért, érzést, indulatokat. A gazda karja – szegény háborús rokkant baka; cipőt tisztító katonaszolga karja is lehanyatlik fáradtan, kelletlenül, egy csattanás jóllakatta a haragját. Mintha bánná, szégyellné már. Az ő bátyja is… vagy ez tán nem is jut így eszébe! Csak az, hogy ugyan minek? Avval mán úgyse lesz jobb! Mit is iparkodnának szegények itt a máséba; hogy is lenne kedvök? Otthon van földjük, öreges emberek. Hogy magyarázták tegnap neki a szekérben, hogy egyforma, “forma” mindenütt az ember! Úgy meg lehet őket érteni… Elfordul tőlük haragja-elülten, kicsit elszégyenkedve, de azt se valami nagyon. Csakhogy nem lett nagy baj, mennek vissza csendesen, együtt az asztaghoz.
1916
Hölgyvilág
A kis zugiskolában, rejtve a pad alatt leveleztünk Hellával, az unokatestvéremmel. Szép, rendes betűivel írott, apró cédulákon juttatott hozzám ilyen értesítéseket: “Kérlek, Apponyi ma interpellál, tegnap bejelentette a nemzeti pártban!” – vagy: “Pompás kép van Tisza Kálmánról az Üstökös-ben – nem tudom, mit jelent, de valami frivol; tízpercben majd elmesélem. A viccet Móric Palya írta alá…” Mohón olvastam ezeket az országos fontosságú közléseket és szörnyen büszke voltam, hogy én most “politizálok”, mint a felnőtt férfiak, fiskális meg szolgabíró bácsik otthon, asztal után, kis bortól hangoskodó szóval és mély pipafüstben. “Politika”, igen, ez valami szörnyű nagy, komoly és eszes dolog – a család felnőtt női, anyáink előtt is tabu, szent és felfoghatatlan; – nekik nem szabad, nem illik beleszólni, ők még azt sem tudják tán, hogy mit jelent “interpellálni”, vagy mi fán terem a Nemzeti Párt? Hát vajon arra mit szólnának, hogy mi, kis kamaszok, kik “zsindely van a házon” ösmert jelszóra sértett méltósággól és fanyar mosollyal szoktunk kivonulni a vicogó asszonytársaságból – magunk közt élni tudunk ezzel a csiklandós; izgalmas, nagyos szóval: frivol? De legbüszkébb mégis arra voltam, hogy komoly és hű, emberes cinkos barátságban összetart velem és titkolódzik velem Hella, az unokanővérem, aki már tizenkét éves, és kettővel feljebb jár, mint én – a komoly, barna szemű kisleány, akinek már “elvei” is vannak és karaktere; aki tisztában van a “korrektség követelményeivel”; – akinek a nyolcadikos bátyja önképzőköri titkár és “liberális gondolkozású”, az édesapja jeles szónok a megyebizottságban s egy távoli nagynénje Hortense grófnő címen egy “művet” írt, igen, valóságos nyomtatott regényt, sőt ki is adta a nagy tűz után a károsultak javára… igaz, hogy csúfolták is érte megyeszerte eleget.
Ettől eltekintve egészen gyerek voltam még, játszós és nőiségemben felébresztetlen. Még sokszor kellett figyelmeztetni otthon, hogy a köröm úgy szép, ha tiszta, és hogy az ember nem dug a szájába fél kiflit egyszerre. A felnőtt férfiakat még bácsiztam, és előre köszöntem nekik az utcán; a hajamat szorosan a homlokomra tapasztották vizes kefével, és befonták kemény kis konta copfba; így is mindig baj volt, játék közben meglazult, apró hajak előreestek, ziláltan lógtak be pattanással sűrűn pettyezett homlokomba. Délutánonkint, ha elkészültem a horgolásleckével (anyám adta fel, húsz sort egy szörnyűséges, örökös párnaciha betétből) – rohantam le a kertbe. Parlag és dudvás hely volt az akkor, nem vetették be semmivel, mert a házigazda építkezni készült, odarakatta a sok téglát, nagy szál gerendákat magasan egy tűzifal aljába. Hát az volt a vár. Egy régi, középkori várkastély, szédületes sziklafal ormán, bástyák, hidak, lőrések, toronyszobák… sok száz szolga, csatlós, fullajtár, fráj… mérhetetlen hatalom és kincseskamrák színig tele… s az egésznek úrnője: én. A sápadt lovagkisasszony, ki nehéz selymektől és ékszerektől roskadozva lépdelek a magas termeken és fegyveres csarnokokon át. Éreztem a dús, tömött aranyhaj súlyát, szinte hátrahúzta a fejem; szolganők és hölgyek seregét tudtam a hátam mögött, ahogy tisztelettel és némán követnek… Vagy színház volt a gerendahalom; a fapalánk tájékán fényes páholyok, bólintó és mosolygó, tarka selymű nőkkel; – a nézőteret kiraktam téglákból; – a színpadon én voltam, megint én – jártam és deklamáltam a láthatatlan partnerekkel, énekeltem hallhatatlanul, hajlongtam, és köszöntem a felzúgó tapsvihar közepett, és fáradtan hulltam össze végre a kis öltözőben – mely a palánk és egy vadbodzabokor közt volt, spárgára kötött ócska nagykendővel elfüggönyözve. Ez a kétféle játékom volt. De micsoda tapsok, milyen álmok és élmények, amikor még játszanom szabadott az életet, és a magam kedvére játszottam meg – hogy igazán én lehettem é n; és minden a kedvemért volt, körülem csoportosult, sőt szót fogadott, és utamba nem állt – mert csak üres levegőből volt minden egyéb…
Kiáltva hívtak, fel kellett szaladnom valamit segíteni; vagy megkérdezték, hogy a holnapi leckét vajon ugyan ki tanulta meg? Hát a nagy kisasszony kinn csámpáskodik, játszik, mint valami kisgyerek? – És milyen boglyas! Hát a blúzát hova kente, hol piszkolta be? Elő csak egy-kettő azzal a földrajzzal meg a számtanfeladvánnyal!
Hellának, akit nagyra becsültem és szerettem, aki egyetlen barátnőm volt – sohase mertem volna említeni, hogy én még játszom. Feljebb járt, már tizenkét éves volt, komoly, határozott kisleány; összeszorított szájjal messzire nézett a levegőbe, s azt mondta keményen: “Én íróné leszek!” – Hortense grófnő koszorúja lebegett előtte vagy a gimnáziumi önképzőkör; bátyja, az eminens diák, szép, fiús diadalai? (Múlt évben esett el Galíciában az is, szegény!) Ha Hella hozzám jött vasárnap délutánonként, kart karba öltve nagy komolyan sétáltunk a szobákon végig vagy a virágágyas udvaron, és eszméket cseréltünk. Egyszer a szomszédné, aki megleste a beszédünket, említette is nagyanyánknak: vigyázzon, az ilyen nagy-okos gyerekekből sohase lesz élő, elhal az ilyen, mielőtt leánnyá fejlődne – mert nem rendes dolog ez! De hát mit hallott? “A mai korban, a civilizációnak ezen a fokán…” – magyarázta Hella, mikor a szomszédné léckerítése előtt elhaladtunk; majd visszatéret az én hangom vitázott: “Kérlek, az népművelési szempontból is kívánatos…” Aztán a parlamentarizmus szakkifejezéseit leste el a szomszédasszony és tűnődve, rosszallón – határozatlanul bólingattak a kistornácon nagyanyámmal. A barátnőm érvei kissé elfárasztottak, este némán ültem a vacsoránál, nevemen híttak, és nem hallottam – földhöz vágtam a dohányszelencét, ha bácsi kérte, hogy vigyem oda neki; ilyenkor megszidtak, kicsúfoltak… Másnap újra leveleztünk (ez szebb volt és izgatóbb) – míg Helláék osztálya fizikát felelt, és nekünk mértani rajzot kellett volna csinálni. Egy tanárunk volt mindenre, jó öreg, pipás, protestáns lelkész; szerette, ha hangosan és folyékonyan mondjuk fel a leckén – ő a könyvbe nézett, hogy ott úgy van-e; egyébbel nemigen törődött.
Volt azelőtt egy másik is; piarista tanár, azt mondták, híres tudós, s hogy a rendje valamiért büntetésből küldte pár évre a mi kis városunkba; csakugyan hallom is most gyakran a nevét külföldi, tudományos gyűlésekkel és nagy, vitatott, emlegetett munkákkal kapcsolatban. Akkor mi csak a furcsaságát és különös rútságát láttuk és vihogtuk; ő viszont rajtunk, csitriken tombolta ki gúnyos és kérlelhetetlen nőmegvetését. Nemigen mondott nekünk a nagy tudományából semmit, tán csakugyan nem voltunk rá érdemesek – csak epés vicceket mondott a rovásunkra… ó, de milyeneket! Élményünk és izgalmas örömünk volt az ő megvető és geniális szabadszájúsága, lihegve vittük haza a hírt – csemegéül az ebédhez, a botránkozó családi asztalhoz. Végre már csak erről beszélt a város; micsoda frivolitások! – sóhajtoztak a nők élvezettel. És akkor a nőegylet elnöknője (az iskolánk fenntartó és gondozó hatósága volt az) – egy szép levélben megköszönte a tudós tanár “eddigi fáradozásait”; mert hiába, “városunk ifjú leánycsemetéinek erkölcsi finomságát és lelki ártatlanságát” nem tehette kockára! A kitűnő szerzetes visszaküldte őnagysága szigorú levelét, de a helyesírás elleni hibákat szívességből előbb piros tintával mind kijavítgatta benne. Mink aztán maradtunk az öreg tiszteletessel, és a vizsgákon mindenki sírt a meghatottságtól, mert úgy daráltunk, mint a vízfolyás, a könyv elejét csakúgy, mint a hátulját – s játszva folytattuk, ahol a másik elhagyta. És egészben véve lettünk olyan okosak tőle, mint a mai rendszeres, tanterves, szaktanításos iskolák növendékei.
Egyszer egy ilyen tartalmú cédulát kaptam Hellától: “Kérlek, valami rendkívül fontos ügyben tanácskoznom kell veled; jöjj tízpercben a hátsó folyosóra! Irodalmi ügy. Mély titoktartás!” – Erre végképp és reménytelenül összezavartam a törtek osztását, egy nagy poca is esett a számtanirka közepére, és jó tiszteletesünk udvariatlanul “kis malac”-nak nevezett. De végre is csengettek; összedugtuk a fejünket Hellával a kis folyosón. “Nézd, kérlek – mondta komolyan —, elhatároztam, hogy egy lapot fogunk szerkeszteni. A bátyámék is csinálnak, a hetedikesekkel együtt; az övéknek Haladás lesz a címe, és litografáltatni fogják a megyeházi hajdúval; már előfizetőjük is van. Tegnap benn volt a megyegyűlésre Adorján bácsi meg Gábor, a fia, aki vőlegény, meg a leendő apósa, mind hozzánk szálltak; és a fiúk felcsípték őket; tréfásan vették, de előfizettek. A mi lapunkat egyelőre csak írni fogom, nekem jó az írásom; én leszek tehát a felelős szerkesztő, te pedig a főmunkatárs. Helyesled?” – “Nagyon helyeslem!” – feleltem komolyan és nem árulva el nagy álmélkodásom. “Jó. Akkor kezdj minél előbb munkához; írhatnád mindig a tárcát, vezethetnéd a színházi rovatot! Hogy miről írj? Hát például… a magyarországi fürdőkről lehetne! Akarod? Én az első vezércikket el is kezdtem az este.”
Boldogan és izgultan helyeseltem, akartam mindent, amit az okos Hella kigondolt; bár sehogy se tudtam elképzelni; sebaj, majd megcsinálódik valahogy, gondoltam bizalommal. És hetekig mind csak terveztünk, beszéltünk, leveleztünk az “ügy”-ről. Milyen jó volt. Hella sürgetett is már; akkor azt füllentettem, hogy már én is dolgozom. Egy hét múlva azután új tervvel jött Hella. Otthon valahogy szót ejtett a mi lapunkról a bátyja előtt; az leintette ugyan, és apásan utasította a főzőkanálhoz, de diákbarátja és szerkesztőtársa a Haladás-nál másképp gondolkozott. Az épp akkor készült cikket írni a “nőemancipáció”-ról; igen, miért ne dolgozhassanak a kiválóbb szellemű nők is az emberi haladás érdekében? Vége az lett, hogy meghívtak bennünket, “kiválóbb szellemű nők”-et a lapjukhoz munkatársnak, és elhatározták, hogy egy Hölgyvilág című mellékletet is adnak, és azt mi, nők, fogjuk írni, vezetni, szerkeszteni. Most már csak az a fő, hogy “lapzárta” előtt benyújthassuk a cikkeinket – mondta Hella kissé aggodalmasan. Mennyire vagy?… Nem, kérlek, így nem lehet dolgozni; ezek a bohémek milyen lusták! Nézd! Írj te szépirodalmat! “Egy tallér pályafutása”, volna ehhez kedved? Oly jó téma! De kezdd el, holnapra lássak belőle valamit!
Ijedten és buzgón ígértem meg, és másnap délelőttre (mit tesz a szerkesztői szigor!) csakugyan hoztam két pocás, írott oldalt, életem első, legelső zsengéit. Hella szerkesztő nagy odaadással olvasta végig a hittanórában, és lopva, a pad alatt vissza is nyújtotta a kéziratot; ez volt aláírva: “Nagyon szép mű. Csakhogy ám ez egy tavaszi reggel leírása! Nem szabad így eltérni a tárgytól” Összegyűrtem a papírt, le voltam sújtva, művészi önérzetemben megbántva; tízpercben apprehenziósan ki akartam kerülni Hellát. De ő felém jött, szeretettel simította arcomhoz barna képét, gyengéd volt, jó és okos. “Add ide, majd én otthon megcsinálom, összekapcsolom a tallérral. Hisz a tallér születhetett azon a szép, tavaszi reggelen; akkor került ki, mondjuk, a pénzverőből; új volt neki az egész világ, nagy reményektől dagadt a keble… Add csak, holnap majd visszahozom; általában írhatjuk együtt, jó?” Hálásan és megkönnyebbülten engedtem; és azontúl felváltva dolgoztunk e művön. A Tallér, mely ama ragyogó üde, tavaszi hajnalon kerül ki a pénzverő hivatalból, megkezdi pályafutását. Először (csak tudnám, mi módon) egy nyomorgó családhoz kerül, és szívfacsaró körülmények közt menti meg őket az éhhaláltól. (Ezt én írtam.) Aztán titokzatos módon mindjárt egy kormánypárti képviselő tárcájába jut; ez azonban aljas célra adja, a korrupciót növeli vele hazánkban, mert a választása előtt korteseit vesztegeti meg vele, hogy a tallér maga is elpirul szégyenében. (Ez az epizód, emlékszem, Hella genie-jének köszöni létét.) És így ment tovább napról napra, részletről részletre. Ó, ha vissza tudnék rá jobban emlékezni, ha kezembe akadna valahogy, de félek, nagyon félek, hogy ez első irodalmi próbálkozásom silány szellemi élősdiség terméke, hogy a kedves Hellának annyival, de annyival több része volt benne; noha nagylelkűen az én művemnek vallotta, és én még ezt is elhittem neki, mert mit nem hittem volna el egy tizenkétévesnek; aki kettővel feljebb jár, annyival okosabb, és minden bizonnyal írónőnek készül? Egy napon kijelentette, hogy a beszélyem készen van, ő már be is nyújtotta, csak még az álnév felől kell végleg döntenem. Rajzóra után erről is döntött; “Pintyőke”, mondta, ez jó lesz! Hát hogyne lett volna jó! Pintyőke!
És ezután bekövetkezett a nagy baj – a leleplezés, az avatatlanok gúnyja és még ennél is rosszabb. Másnap a jó tiszteletes elfogta egy cédulánkat; egy levelet, melyben Hella arról tanakodik, hogy kellene már a következő számba is idején dolgozni, mégpedig nem ártana most valami kis érdekest, szerelmest, ami leköti az olvasók nagyobb tömegét – esetleg finoman “frivolat” is… Ó, ez az alig értett, csiklandós, nagyosdi szó – ez lett a veszedelmünk. A tiszteletes fejcsóválva hajtogatta a papírt, nemigen értette, de ünnepélyes arccal adta át óra után az igazgató néninek. Az is rokonunk volt mind a kettőnknek, földje vesztett megyei földesúrnak férjetlen maradt leánya; természetes, hogy ilyennek kell adni a “Nőegyleti Leányiskolá”-ban egy jó kis állást; csak nem hoznak rá valami jöttmentet, ha mindjárt kanállal ette volna is a tudományt? Agatha néni már józan volt, magát megadott, asszonyosan szapora szavú; egyszeriben hívatott minket a jó szagú kis szobájába s a régi ripszkanapéról ügyes és pattogós kis szónoklatot pörgetett ijedt és dacos fejünkre. “Mi a fityfenét akartok? Kikacagtatni magatokat, világbolondja lenni, hogy mindenki rólatok beszéljen? Mint arról a másik fruzsitosról, aki a nagy tűz napján (mindenki tudja róla) ájuldozva szaladgált az égő házak közt, hogy Hortense grófnőt, csak a Hortense grófnőjét mentsék meg neki! – Ti is ilyen bolondok akartok lenni; nem elég egy a famíliában? Író-ó-ói vé-é-éna; hát még mi a fergeteges istennyila? Hogy ti is úgy tegyetek, mint az, hogy mikor főz – ollóval vágja szét a tojás héját; írt egy szakácskönyvet, abban is benne van; még Ugocsában is, hogy ott jártam a nyáron atyafit látogatni – beszélték nagy kacagva, ott is híre van! Tán bizony példáját akarjátok követni? Deiszen, adok én nektek, tacskók – az én oskolámból ne kerüljön ki semmiféle futóbolondja a világnak…” Soká tartott a fejmosás, és konyult kedvvel mentünk ki az ódon szagú, kis szűz szobából; ám Hella, szép setét szeme az eltökélés dacos, nemes fényében ragyogott fel, mihelyt künn voltunk az ajtón: “Azért is!” – mondta.
Hiszen ha ezzel el lett volna intézve! Csakhogy e kitűnő és tisztes hajadon, Agatha nénénk erényes szemei nem akadtak fenn a kritikus és erkölcstelen tendencián, az áruló és szörnyű “frivol” szón; ehhez, igen – a nőegylet elnöknője kellett, a pirossal javított levél érdemes írója. Agatha véletlenül, félig mókásan mutatta meg neki a bűnjelet – s maga is megrökönyödött a nemes hölgy felháborodásán. “Lelkem, én leány vagyok, nekem ilyen csúnyaságokra nem is áll az eszem!” – mentegetőzött, mikor megmagyarázták neki, miféle irodalomnak akarunk mi művelői lenni. “Ez felháborító! Ez példátlan! A szülők tapintatosan, de sürgősen értesítendők!” Szegény Hellácska volt, persze, a fővádlott. Otthon, huszonnégyórás böjt és kamarában térdeplés után derült ki, mikor édesapja pipaszárral a kezében pontos definíciót követelt – hogy mennyire téves fogalmak kapcsolódtak szegénykém kis okos fejében e kipécézett és bajhozó kifejezéshez; ő ugyanis valami “túlságosan és furcsán szerelmeset” értett alatta. Mindazonáltal a mi házunkat sem kerülte el egy nagy szertartásos, kissé részvétteljes és mindenekfelett jóakaró látogatás; az elnöknő, Fiáthné Beliczey Amália “súlyos kötelességének érezte”, hogy anyámat azokra a veszélyekre figyelmeztesse, melyek gondosan nevelt leánycsemetéje erkölcsét és lelki ártatlanságát fenyegetik. Magával hozta a sovány német főmérnöknét is, ki szintén jeles személyiség és főmatador volt a mi városunkban (jöttment létére is), mindaddig, míg ki nem derült, hogy valaha “közönséges, fizetett guvernánt” volt mostani férje házában, annak első felesége idején. Ettől kezdve vége volt a presztízsének, a keserű mellőzés nemsokára elüldözte; rávette az urát, hogy elhelyeztessék magukat.
Nem tudom, csak elképzelem, hogy miképp és miket beszéltek az anyámnak, de hogy néhány kiadós szülői nyaklevest töméntelen fejmosásoktól kísérve, úgyszólván elháríthatatlannak éreztem árva fejemről a közel jövőben – annyi bizonyos. Csak deus ex machina mentett meg még azon melegében; vendég érkezett; falusi nagynéni, kocsin, váratlanul; el kellett látni, vacsorát szaporítni. Anyám figyelme elterelődött, bár néha villogó szemekkel nézete felém. “Terítni menj, te i-i-író-ó-óné-é-é!” – kiáltotta vacsora előtt és ebben kissé kiadódott a haragja. Aztán panaszkodott a néninek felőlem. “Arról nem tehet – pártolt kissé a tánti —, hogy olyan a feje, amilyen! Nem is lesz ez gazdasszonyságra való soha – jól is teszed, hogy taníttatod!” “De ilyen szégyent hozni rám – ilyen két vén klepsidrát a nyakamra, hogy éngem, éngem – oktassanak; énnékem prelegáljanak! Soha ki nem heverem!” – Éreztem, hogy ez itt a baj csupán, hogy ezt nehéz is megemészteni, és magamban igazat adtam anyámnak.
Reggel sietni kellett az iskolába,… Ne hidd, hogy megmenekültél a büntetéstől, te híres! – hangzott a fenyegetés. – Gyer’ csak haza, majd eligazítjuk egy kicsit az írói vénádat!” – Fejleszegetten, szórakozottan ültem az iskolában, szégyelltem és féltem Hellára nézni; ő konokul, összehúzott szemmel meredt maga elé. Éreztem, hogy otthon már nem is haragusznak; anyám haragja, amilyen förgeteges volt – ritkán húzott ki egy huszonnégy órát. Tán csupa kötelességből fognak megszidni; s majd jó sokáig, ha egy-egy poharat összetörök, rám olvassák a csúfnevet: “Íróné! Tán regényeken jár az eszed?”… Még se ez bántott. – Álmaink komolysága és szépsége oda volt valahogy önmagam szemében is. Hát így bánnak az olyannal, aki írott szóban akar szólani az emberekhez? Hát messze földön is csúfolják, bolondnak tartják Hortense grófnő szerzőjét? Hát ez a sors vár szegény Hellácskára, ha nyomába akar lépni? Hát tapsok, barátok, megértők csak ott vannak – kinn a kerti farakáson; a semmiben, a kék levegőben? Már szerettem volna magam is nevetni, csúfolódni: józan és rendes lenni – ha csak Hellácska nem nézne olyan szomorún!… Gyenge szédülést éreztem akkor, egyszerre kínosan melegem lett, és a halántékomon lassan gördült le egy csepp veríték. A kezemre néztem; teli volt sűrű, apró, piros pöttyegetéssel a karom is, a nyakam, minden.