Becskereky Tihamér
Rendes, budai kávéházban találkoztunk vele éjfél előtt. Kerek, barna képén festéknyomok; barna, bús diószemén csíptető; fürtös, barna feje pohár barna Brandy fölé hajolt. – Gratuláltunk neki, átalintve a szemközti kis dalosszínházra, a nyári múzsák lombkörítte, szellős papírboltívei felé. Furcsán, fásultan legyintett kövéres gyerekkezével.
– Na, hiszen sikere volt, Becskereky Tihamér, mit akar? Hatszor kihívták a “kis herceg”-et, egyszer nyíltszínen taps; – reprízben az nagy dolog!
– Csak nem képzelik?… – ámult ránk az énekes, a kerek üveg leesett a bal szeméről, és most olyan fázósan, meztelenül, kiszolgáltatva révedt ki mély odvából e lágy és borús tekintet. (“Milyen jóhiszemű szemek – ösmerős, balek, magyar szemek!” – gondoltam rögtön.) – Csak nem gondolják, hogy ez nekem számít? Hogy csak egy percig is…
– A taps csak jóleshet, akárhol! – mentegetődztem. – Szomjat oltó lehet, mint a víz, ha nincsen is külön íze!
– A középhangjaid most is teltek és kellemesek – mondotta a társam. – És néha meglepőn finomak a pianók.
– Néha!… Ebben osztán benne is van az egész életem, ebben a szóban!
– Frazírozni mindig tudtál, öreg, már akkor is, mikor hírét se hallottad iskolának, mesternek!
– Otthol, ugye? Odale a Tiszánál, Tutajvárosban, ahonnat felszakadtunk?… Hej, pajtás, azt a Lórencfürdőt tudod-e még?
– Hogyne emlékezném?
– Hát látod! Ahogy ott feküdtünk hason, főleg az iszapban, pucér hátunkon a lángalló-forró napsütés, mellettünk csúszott, csuszamlott a nehézkes, nagy folyó, belenyújtottuk a kezünk, az öt ujjunk közt éreztük a sűrű, iszapos, meleg vizét, jaj, fiam, be jó meleg volt ott! Azóta se volt melegem!… Emlékszel a kamaszfiú korunkra, a lyányokra? Nyughatatlan zsidó lyányokat szerettünk mi, néhányan, könyvolvasó, Párizs járt, problémás meg micsodás hölgyeket! Engem is belevittetek, tik bolondítottatok el! A hangom, a tehetségem, mifene;… azt mondtátok: el kell vágyakozni Tutajvárosból, messzire kell sóhajtozni, hát szót fogadtam, sóhajtoztam. Hogy a fenébe ne, mikor a húgod is kiment esztendőre; a párizsi akadémián tanulta a szépen szólást; mintha nem tudta volna jobban magátul, magyarul!… Hej-haj!… Férjhez ment ő is tavalyelőtt, ugye? Olvastam az újságban… te, elhidd nekem, akkor egész nap sírhatnék vótam! Marhaság ugye, annyi idő után!… Hogy van most?
– Jól, hál’ Istennek!
– Veszi-é hasznát a francia akadémiának?
– Minden évben utazgat az urával.
– Na, ugye?… Hát mégis jól járt! Jól tette, hogy éngem leszakított a kis kezérül! Most nyomoroghatna egy kóbor, vidéki színésszel. “Kis herceg”-gel – operettpojácával, aki hízásnak ered, és csak minden szentidőben egyszer nincs berekedve!… Persze, akkor másképpen gondoltuk… vagy tán csak ti gondoltátok helyettem! Ti, önképzőköri modernek, jelesen érett fiúk, akiket éjcakai bumlizásokért üldözött a “tanári kar”. Az egyik már tudta, hogy költő lesz; lett is, ha nem is éppen Shakespeare-rel vetekedő! A másik már akkor a boncolásokat leste, laborált. Most kinn tanul ugye, Németországban?… A kis Schwartz Guszti, emlékszel, Európa összes filozófiai folyóiratát meghozatta, korrepetálni járt, hogy kiteremtse a pénzt… Mi lett vele? Egyszer olvastam egy könyvéről az újságban… Be csúnyán lerántották! Hanem Faragó Szepi most is kamarazenét csinál, vonósnégyesben brácsáz itt Pesten… Na, hát ilyen pajtásaim voltak nekem! Racine-t szavalt az ideálom, tárcákat írt a barátom ideálja, a másiké Beethovent zongorázott! Ez kellett énnekem! A te kemény koponyádnak, Becskereky Tihamér! Ez, meg egy leánynak a két szép szeme… amiért az a lyány másféle volt, mint a rokonaim, a torontáli úrikisasszonyok… mert ez furcsa volt, írástudó, világlátott, szabad, szabad… és Valakit akart csinálni belőlem… híres embert, nagy tenoristát!… Szegény apám, Becskereky Kázmér úr, be jó, hogy elébb meghaltál, mint a fiad a jogot abbahagyta! Kitagadott volna, ha még él szegény, a tartői családi kriptában való majoritási fekvőhelyemből; – mert egyébből már ki nem tagadhatott, a megyei levéltárnok úr; nyugodjon!… Sebaj, üssön belé az istennyila az egész világba! Úgy szép, ha tarka!… Már mindegy! Letört ember vagyok én!… Adjon még egy Brandyt, pincér!… Mi az, te még most is az antialkoholisták szövetségébe tartozol?…
– Már nem – de azért jobb, ha nem iszol többet, Tihamér; csakugyan nem használ a torkodnak!
– Ugyan, hagyd el azt, édes fiam, afelől már ihatunk! Tudod, mikor énekeltem én utoljára szépen? Akkor, otthol… a tutajokon… nektek! Meg a húgod ablaka alatt éjcakai barangolások után, holdvilágban, mikor a Kis utca minden háza – (mindegyikben egy-egy alvó, szép kisasszony) – leeresztett zsalukkal, hunyt szemmel hallgatta,… mintha álmukban… és elhallatszott a szerb templomig a rezgő holdvilág alatt: “A kerted alja vérrel van bekenve… Lola!” Látod, fiam, példának okáért – nem fontos, de azért ebből is látni: egyetlenegy idegen nyelven egyetlenegy szöveget nem tudtam megtanulni helyesen azóta se! Csak magyarul! Nem fogja a fejem, nem győzi a nyelvem az idegen szót!… Hogy utaztam volna én a húgoddal? Mi?… Ládd-é, most már egyre megy – de tán hiba volt, hogy magatok közé vettetek a fiatal szövetségbe, amelyik ott nyughatatlankodott érettségi után is, egyetemi évek vakációján az Újvilág-kávéház körül. Akkor már mindegyitek kezdett, akart, tudott valamit,… akkor erőszakoltatok, hogy minden pesti muzsikus koncertjét, aki vendégszerepelni jött – végigüljem. Az elsőn szinte kacagtam, azután bosszankodtam, azután megijedtem, azután hetekig úgy jártam; mint a bolond! Belém került a méreg, akkor már vágyódtam én is, és kínlódtam, kínlódtam… Mert ti azt mondtátok mind: csak rajta, csak energikusan, csak kivergődni a Tutajvárosból, a nehéz, meleg iszapból, a magyar nótából, cigánymuzsikából! Hej, elvettétek tőlem Vinkó Lacit, a cigányomat! – Azóta se tudott vele senki olyan szépen mulatni, ma is azt vallja!… Miért tették azt velem? Kellett énnekem ez a nagyfene kultúra? Ha mán a jogot elhagytam – lettem volna jó kántor, híres orgonyista odahaza! De akkor egyszer megfogadtam: »Na, a kutyaistenit annak a sok könyvnek, ha mán a másmilyet nem érthetem – legalább magyarul írt ne legyen olyan, amit az a kislyány elolvasott, hogy én is át ne rágjam magamat rajta!« Hát szavamnak is állottam, máig is nyögöm. Vagy a többi méreg? Nem lehet abbahagyni! Most már meg se tudok lenni könyvolvasás nélkül; nézd, nektek most már kivallom, más előtt restellném: egész kis könyvtáram van, azt mondják, a legjava… cipelem magam után mindég, télen is, ha vidékre megyek,… pedig mit ér az mind? És mit ér Beethoven és Wagner és a többi, és hogy most már tudom, mikor csináltam szépen valamit véletlenül, és tudom, hogy legtöbbször két garast se érek! Vándorszínész vagyok, operetthős; – letörtem.
– Ezt ne mondd, Tihamér, mert nem szép! Letörni – az nem virtus, az semmi, azt minden züllött pesti újságíró elmondhatja! Beszéljünk komolyan: évekkel ezelőtt hallottam otthon, hogy kitűnően végezted a zeneakadémiát, meg hogy ösztöndíjat is kaptál. Mi igaz ebből?
– Hát csakugyan elmentem arra az akadémiára; mikor a kisleány elbocsátott, hogy: na, úgyis hiába, ebből nem lesz ember, kár vele az időt pocsékolni… akkor feljöttem dacból. “Megállj, kislány, most már azért is megmutatom!”… A pap nagybácsim hagyott rám, tudod, annyi kicsit, amennyiből a jogot elvégezhettem volna; úgy rendelte, hogy havonként adja ki nekem öt esztendőn át a főörökös. Még ez volt jó; nem verhettem el egyben! – Hát akkor, hogy a házatoktól elszakadtam, volt még hátra két esztendő meg öt hónap; na, gondoltam, ezzel most megmutatom! Hármat is vizsgáztam, míg más egyet; a tanáraim szerettek, bíztak bennem, hát őnekik majd mindig tudtam is énekelni. Ha mikor rossz napom volt, azt is tudták; békét hagytak a hangomnak olyankor. Nem voltam éppen az első; de a jobbak közt; néhányad magammal engem is ajánlottak ösztöndíjra.
– Na, és megkaptad?
– Fészkes fenét!… Na, csak még egy pohárkával adjon, pincér úr, de többet osztán ne!
– Mi történt?
– Tudod, pajtás, az úgy van: az opera vizsgálóbizottsága ítél abban; úgyhogy mindjárt szerződtetik is, aki arravaló, és szabadsággal egy évre Milánóba küldik vagy máshová. Hát én próbát énekeltem ott, az igaz! Gyalázatos rosszul, az is igaz! Három napig vizsgáztak; én egy szerdai napra voltam kiírva; de kedden hamarább készen voltak, hát néhányunkat odaintettek még, akik másnapra készültünk. Mondtam, hogy szeretnék holnap. “Ej, mindegy az kérem!” A “Cavalleria Rusticaná”-t akartam (nem jól ejtem ki ugye: cavalleri-a,… persze, persze!)… de nem is volt ott a kotta – a Carmen-t kellett a szomszédom markából kivenni. Alkonyat volt, izzadságszag a vizsgateremben, a bizottság fáradt és türelmetlen. “Nem alkalmas!” Így esett!…
– És te annyiba hagyod a dolgot?
– A tanárom mondta: nem lehet, csináljunk valamit! Két jóval gyengébbet felvettek. Hogy ő majd beszél az igazgatóval, pótvizsga lesz, újra énekelhetek. Egy hét múlva írt nekem, megírta, hogy kitől függ: egy képviselő, pártelnök a direktor veje, az szólhat, az nyert ügy – csak fogjam meg valahogy! Na – gondoltam —, bolond véletlen! A sógorom városából való; főkortese neki, régi hű kolomposa az öreg! Hát próbáljuk meg egyszer protekcióval, Becskereky Tihamér! Írattam neki mindjárt.
– Na – és?
– Nem iszom többet, ne hidd! Alkoholista még nem vagyok azért!… Hát elmentem ahhoz az úrhoz; nem leltem otthon. Jól van; írtam neki, kérdtem: mikor és hol találhatom; – nagyon nyájasan válaszolt, “művész úr”-nak szólított, és megírta pontosan az órát, az irodája címét. Negyedórával elébb mentem, bevártam az időt… aztán eltelt még egy félóra. “Ilyenkor el szokott jönni mindig!” – magyarázta a szolga. A váró— vagy elő— vagy miféle szobában ültem; az ipse jött-ment a paszomántos libériában, aktákat cepelt ki, tintatartókat pucolt, fütyörészett – otthon volt. Én összefogott térdekkel ültem a kanapé szélén – kalapom a kezemben —, pislogtam, vártam, verejtékeztem, számoltam a perceket: nagy lassan elmászott a másik félóra. Akkor hirtelen a fejembe szállt a vér. Tyűh, a hétszentséges atyaúristenit! Én lessem, instáljam ezt a kikeresztelkedett zsidót? Én, Becskereky Tihamér?… Kiér’ – miér’? A karrier, a híresség, a talentum kedvéér’ – a büdös pénz, a külföld, a cifra asszonyok kedvéért?… Ki vagyok én? Bolondítsa az édes nagyapját, ne engem! Nagyot káromkodtam ott a szolga előtt, ennél cifrábbat is mondhattam… azután eljöttem. Két hét múlva alá volt írva a szerződésem télre Debrecenbe – a nyári szezonban Budára. Azóta operettfiú vagyok. Annak öt esztendeje… Mindegy már, fiam! Azért egy négyezerkoronás postatisztet be nagyon irigylek – a jó kis biztos állásával, penziójával, egyforma, rendes családos életével!…
– Miért nem házasodtál? Egyszer olyasmit hallottam!
– Igen, egyszer majdnem megesett; mindjárt eleinte. Kedves kis szőke volt – színésznövendék, de tisztességes; szüleinél lakott. Eljegyeztem. Akkor volt egy kis reménységem, hogy kimegyek egy évre abba a Milánóba; nyolcszáz koronát félreraktam, gondold el csak! Úgy volt, hogy a sógorom adhat hozzá még annyit kölcsön. Hát mondtam a lánynak meg a szülőknek: várjanak addig az esküvővel. De ők azt akarták, legyen meg mindjárt – asszonyfővel is elvárhat egy évig, vagy velem jöhet. Na, ezen összevesztünk egyszer, odavágtuk a jegygyűrűt egymásnak… Pedig Milánó mégiscsak elmaradt megint… nem volt érdemes!…
– Most nem gondolod rá magad? Egy kolléganőddel?…
– Jaj, fiam, az nehéz sor. Hol van az megírva, hogy egy helyre szerződhet el az ember? Nem is igen szeretik a direktorok az ilyen tisztes házaspárokat – a publikumra se mindenütt lehet avval hatni, hogy “A bájos díva minden reggel, próba előtt maga füröszti végig az öt egészséges gyerekét”… Már most melyik mondjon le a hivatásáról, a kenyeréről? A férfi vagy a nő? Nagy áldozat az ilyen, sokat kell adni érte – életet, hűséget, gyengédséget —, de hát ember az ember, és a kódisság nem nemesít. Szeretőm volt közülük kettő is. Az egyik nagyszerű, lobogós, tüzes hisztérika; és olyan leveleket tudott írni, mikor osztán Pápára került, én meg Temesváron játsztam… akár nyomtatni lehetett volna a szerelmes leveleit… tudod, az ilyen mindig tudott imponálni nekem. Magam is egész literátor lettem a levelezéstől. De hiába… az ember mégiscsak egymás közé kap húsz-harminc mérföldet. Vágyik, készül a másikhoz, kis bajok állják az útját, végre találkoznak egyszer a szezon után… Cegléden például egy nagyon poloskás hotelszobában… vagy másutt… és sétálnak és esznek és szerelmeskednek együtt, és valahogy minden olyan, mint a kenetlen kerék, olyan nehézkes, olyan más, idegen!… Na, a másik, az itt volt Pesten, most nemrégen, a szezonban. Kis kezdő színésznő, házmesterlány, én “csábítottam el”, ahogy mondani szokás. Egyszer el is jött hozzám az apja, szinte megijedtem… de aztán megmagyaráztam neki szépen. A kisleány belém szeretett, hát vállaltam, megmondtam, hogy nem hagyom el, amíg ő akarja. Tetszett nekem, hogy egyszer én voltam egy asszonynak az ideálja, tanítómestere, lelki nevelője. Te, milyen zsenialitás van az asszonyokban! Hihetetlen, hogy fejlődött, érdeklődött, könyveket hordtam neki, magyaráztam, meséltem, formáltam a kezdődő kis lelkét. Eleinte borzasztón kellemetlen, érdes, nyerítő nevetése volt, a percek minden illúzióját elvette. És napról napra halkabb lett, csendesebb, kedvesebb, egyszerűbb – egészen különös lett… a végén már úgy mosolygott, olyan szépen és furcsán, hogy magam is bámultam… én már arra gondoltam, hogy elveszem feleségül… és akkor jött a bécsi milliomos, elvitte. Most néha szerelmes, töredelmes leveleket ír nekem, a minap meg itt volt, itt a kávéházban, pompás zöld selyemben, nyakig ékszer, briliáns. Ráborult á kezemre, sírt, komédiázott… mondtam neki: “Nem, édes fiam, az nem megy! Jöttél volna abba a kis otthoni, fekete ruhádba, amit utoljára vettem neked… ládd, ez ügyes lett volna tőled. Hatott volna! Ilyen gálában én nem ösmerlek, nékem más kellett terajtad!” Hát elment barátsággal a végin. Tán csak meg akarta mutatni a ruháját!
– Most egyedül vagy, Tihamér?
– Hát, fiam… ahogy vesszük! “Van valakim, aki nincsen!” – ugye, így szól az a vers. Most ábrándozom, fiam – ábrándozom megint, mint egy diák! Egy messzi élő asszonyról, úriasszonyról, aki más ember felesége, gazdag emberé, és kacagjatok ki – még a nyelvén se tudnék vele beszélni. Német asszony.
– Ne beszélj!
– Pedig úgy van! Nagyvállalkozó az ura, fűrészgyáros vagy efféle Kikindán, de csak pár esztendőre jöttek ide Pomerániából, úgy hallottam. Csak míg az üzlet tart. Az asszony nagyon visszavonultan él ott, nőtársaságot nem fogad, néhány katonatiszt jár hozzájuk, azokkal teniszez a saját bérelt grundjukon. Így, rakettel a kezében láttam először egy nyári este, játékból hazajövet, kipirultan, egyszerű kis batisztblúzban, finom szoknyában, nagyszerű cipőben. Csak ránéztünk egymásra, csak elcsudálkoztunk… nekem mintha a lábam gyökeret vert volna ott az aszfaltba. Poros, vidéki, nyári este volt – egy szombat este. Másnap a déli korzón elibém áll az egyik a két tiszt közül – ösmertem őket a kávéházból —, hogy: “Őnagysága óhajtja, hogy bemutassanak neki!” És mellette mentem, végig a déli korzón, és tán három-négy szót elmakogtam neki németül, ő nevetett, erőlködött a magyar szóval, istenem, alig emlékszem erre… pedig soha el nem felejtem! Három nap múlva eljöttem Kikindáról… Mert azt tán nem is mondtam neked, hogy ez mind tavaly nyáron történt, most egy éve. Akkor nem szerződtem el Budára, truccoltam az öreggel, az igazgatóval, vendégszerepelgettem apró városokban, Kikindáról Lugosra vártak. Szóval, az még előtte volt ennek a kis színészügynek, egy szép álom, egy parfümös felleg, egy semmi!… De most, egy héttel ezelőtt egyszer csak magam előtt látom az asszonyt a Duna-parton. Szembejött, egyedül, isteni elegánsan; láttam, hogy rám ösmer. Szép naplemente volt, bolond kis szelek a Duna felől, flörtölő párok a korzón, csatlakoztam hozzá. Képzeld, már tud egy kicsit magyarul, törve, küszködve, kedvesen! Milyen észvesztőn okos, mikor úgy körülír valamit, aminek a nevét nem tudja; és milyen úri, milyen finom minden porcikája! Szóval… másnap is együtt sétáltunk, egy kicsit kijjebb már, tegnapelőtt leült velem tíz percre egy elegáns cukrászdába. És megígérte, hogy ma, most este, ha csak valami váratlan okból haza nem kell utaznia, ha a férje el nem jön érte előbb – (és olyan drága kis bánattal mondta ezt!) —, akkor eljön ma a Kis herceg-be, megnéz, megtapsol… Telefonon rendeltük meg onnét a páholyát… és most vártam és kerestem, és elevenített a reménység… és üres volt a helye. Eljött érte – az ura. Kérlek, kérlek, fiam, nézd, te jól tudsz németül! Itt van egy levél, most írtam neki itt a kávéházban, mielőtt jöttetek. Fordítsd le szóról szóra! Az írásjeleket is tedd oda ugyanúgy, majd én lemásolom!
– Jól van, öreg! De nézd csak, okos dolog ez? A férj kezébe juthat a levél, botrány lehet, családi baj! És mit akarsz vele? Mi lesz, ha nagyon egymásba szerettek? Az ura gazdag; – gondold meg, Tihamér!
– De bölcs lettél, fiú! Könnyű neked már!… Hát ha megszeret, ha nagyon, ha őrülten fog szeretni, hát otthagy mindent értem. És én dolgozom, postásnak megyek – vagy nem, pénzt fogok keresni, pénzt a föld alól is. Neki! Egy ilyen asszony menthetne meg engem! Magamhoz térítene! Te nem tudod, mire vagyok én képes, ha szeretek! Csak fordítsd le – szóról szóra!
1915
Iskolások
A pitvar kemencéje lassan, alattomosan átfűlt a lelkéig, és ontotta a csutka izzadt melegét, a tapasztott agyag savanyú szagát. Négy-öt iskolásleány ült velem, és segített az “új kisasszony”-nak csupa jószántából, a hivatalon kívüli érintkezés öröméért, vagy amiért kávét adtam nekik uzsonnára. A karácsonyi betlehemes játékra készülődtünk, varrtuk a papírszárnyakat a csizmás kis angyalfiúknak, csillaggal ékes sirdingpalástot a napkeleti bölcs király hátára; kenderkóc szakállat Urunk szent nevelőapjának. Kóró Biri, a bakter leánya, maga vállára szabott köntöst fércelt olcsó, sötétkék bélésszövetből; ő lesz karácsony estéjén a Szűz Mária, ő tartja majd ölében a jegyzőék féléves Ilusát, míg valamennyi kisinas meg leány felmondja a versét a gyermek Jézus előtt, és az iskolások elfújják a “glóriá”-t. Csak nem kezd-e majd el bőgni a kisgyerek abban a nagy melegben, szagban, a töméntelen sok ember előtt? Az lenne csak a szégyen!…
“Szép leány ez a Biri!” – néztem rá sokszor leányos, őszinte gyönyörködéssel. Ő tizenöt éves volt, én tizenhét, még tanuló; de most ideküldtek két hónapra a beteg iskolamestert helyettesíteni. Komolykodtam, kínlódtam, valójában féltem a sok parasztgyerektől. Hogy is van az, hogy nem vernek meg, nem dobnak ki egymagamat ennyien, mikor parancsolgatok nekik? De most itt a pitvarban jó volt; nem kellett őket “fegyelmezni”, ásító csendre inteni e kedves, csiripelő szájakat. Milyen okosak voltak így, ha nem a Kisalföld megyéiről faggattam őket. Volt köztük érett, tapasztalt, eleven – volt hivő, álmodozó, mint ez a Biri —, és mind olyan módos, helyes; egy-egy pöttöm öregasszonyka, tudákos, tisztes arccal, másik máris kackiás, mint egy rátarti menyecske. Örültem, hogy hallgathatom őket, újak és tetszősek voltak a szememben a kicsit romlott, titkoskodó vagy bután magoló társnőim után.
Kóró Biri ölében most pihent a vászon, a keskeny, barna kéz két ujja illendően végiggördült a beszédes száj két sarkán, de szép arca előregörnyedt, aranyszín szeme elmeredt a petróleum lángjába.
– Tessék elhinni, kisasszonyka, mert igaz! A nagyanyám tudja az ilyeneket – az egész falu tátja a száját, ha ő mesél… Ott, kisasszony, a Laposrét alján, ahogy Nyíres felé mennek, amerre most a fiatal tiszttartóné van eltemetve az erdő közepin – arra jobbra esik a tisztás —, én se voltam ott egészen, de megmutatták: merre! Ott azelőtt mindig “ijesztett”. Hajnal előtt, pitymallatkor, ha közeledett az ember, a fehér köd közegibe – mert úgy lihel ott az erdő —, mindig látott olyanokat: szekereket menni ló nélkül, embereket fej nélkül… nagy zavarosságban. Nagyanyám azt mondja: “Ott kezdődött a háború, és ott is fog elmúlni!”
– De milyen háború, Biri? Melyik? Mert sok volt, azt tudod, ugye?
– Nem olyan, amit úgy könyvekből tanul az ember! Nagyanyám nem tud írást… ő csak úgy mondja: a háború.
– De igazán, kisasszony – pörög bele a Kerka Zsuzsi friss szava —, az ű öreganyja javasasszony, íralni is tud, meg ráimádkozni. Ha, mongyuk, a kisasszonynak vóna egy ellensége, oszt akarná, hogy a’ ne éljen sokáig…
– Csitt te! Ne járjon mán a szád – rúgja bokán a szomszédnéja nagy tapintatosan. – A kisasszonyka úrinő! De nagy marha vagy!
– Jaj, beszélj még, Biri, mit hallottál – rimánkodik a kis Vég Eszter, és szeplős kis arcából ráemeli világoskék szemét. – Úgy szeretem az ilyet hallani – kivált este! Úgy félek!…
– Hiába félsz mán, mert mán elmúlt; nem ijeszt, mióta a vasutat arra vitték. Éppen annak a rétnek a végibe csinálták a sínt. Hát… karácsony éjszakáján kellett éppen az első vonatnak indulni; pontosan éjféli tizenkettőkor érkezett arra a helyre. Akkor látják a vezetők, hogy egy másik vonat jön velük szemközt, tulajdon azon a sínen. A vezető int, jelez a lámpással – hát amarrul is éppúgy jeleznek, intenek, de csak jön a vonat tovább feléjük. Már látták a gépet… Megállnak nagy ijedten – hát a szemközti is megáll. Végre a kalauz nekibátorodik, közel megy… csupa hunyott szemű, sápadt embert lát rajta, régi holtakat. Meg akarná tapogatni a kezével a kocsikat, kerekeket – hát csak a semmibe süllyed a keze, levegőt markol. “Na – azt mondja —, üljünk csak vissza a vonatunkra, osztán Jézus nevivel előre!” – Megindultak, nagy erővel nekihajtottak; abban a percben semmivé foszlott a kísértetvonat. Azóta mán fel is szántották azt a rétet.
– Azért, Biri, én ezt mégse hiszem el úgy igazába! – ellenkezik Zsuzsi. – A tisztelendő úr mondta, hogy az ilyen csak babonaság!
– Na, a fiatal tisztelendőt én azér’ láttam ólmot önteni meg gombóccal babonázni tavaly karácsony éjszakáján! – józankodik egy piroskendős a kemence padkáján. – Odafenn volt az a kastélyban, a kulcsárnénál voltak mind hivatalosak, és a kastélykisasszony csinálta a gombócot. A tisztelendő nevit írta mind be – mink a konyhán kibontottuk. Pedig az hiába, mert a papi embernek nem szabad házasodni.
– Azér’ is ment a kastélykisasszony apácának! – kuncog bele Eszter, és ránt egyet a kendőjén, hogy kis zavarát elrejtse.
– Azér’-e? – legyint lenezően rá a piroskendős, a beavatottabb. – Ha Kohn Regina nincs – a kocsmáros lyánya —, még ma is együtt főznék azok a gombócot.
– Ki volt az a kastélykisasszony? – kérdem kissé elterelőn, óvatos kíváncsisággal. – A gróf úrnak leánya volt az?
– Igen, de nem olyan igazi.
– Nem hütös lyánya, na! Nem grófkisasszony!
– Csak a kulcsárné lyánya, mert azt a gróf szerette fiatal korába, úgy szöktette el hazulról. Most meg kulcsárné!
– Tesz az azér’ félre magának annyit, amennyit akar, a gróf ugyan soh’se számoltatja! Férjhez tudta volna az adni a lyányát nagyurasan, készpénzzel;… de hát ilyet tett; mindenáron apáca akart lenni! Visszament a zárdájába, ahol nevelték.
– Igen – pislant oldalt ravaszul megint a piroskendős —, de csak mikor Regina elment Pestre, osztán elküldte neki bosszúból a tisztelendő úr szerelmes leveleit; amiér’ őtet úgy megcsúfolták a majálison, hát azért bosszúból. Én csak tudom az egészet – hisz a testvérem ott szolgál a kastélyba!
– Na, elég ebből – óvatoskodom, bár ingerel a kíváncsiság. De vigyázni kell, nehogy pletykába keveredjen az ember! – Ne, Biri, tudsz-e még félőset?
– Nemigen jut eszembe.
– Na – nógatja a kis Eszter —, hát az a bíróné?
– Az nem szép! – néz felém, Biri, határozatlanul.
– Na, csak mondd!
– Hát úgy volt az, hogy az egyszeri bíró nagyon fösvény, pénzlesi ember volt, a felesége meg szép, fiatal menyecske. Hát jön egyszer a bíróhoz egy idegen úriember, és mutat egy véka aranyat, hogy azt mind neki adja, csak egyszer engedje őtet a feleségivel lenni. Hát ráállt a bíró, eltette a pénzt, beküldte az idegen embert a feleségihez, bezárta rájok az ajtót. Hát másnap reggel, ahogy bemegyem nincs ám az idegen sehol se, de még az asszony sincs; hanem a szobában minden ízzé-porrá van szaggatva, és ott, a földön, egyéb szemét közt meg lehetett lelni az asszonynak némely darabjait is, meg a ruháját széjjelrepegetve. Megy a bíró nagy ijedten mindjár, csak a pénzesládához; de nincs ám benne egy garas se. A sok arany mind szétmállott, semmivé vált a ládában… Mert az ördög volt a vendég, annak adta el a feleségit!…
– Ahá, ezt én tudom – szaporázta Kerka Zsuzsi —, mert ezt a postánál való kisasszony kicsinálta versbe, ki is nyomtatták a murányi újságba. Nekem mutatta, mikor anyám mosott nálok, oszt én is elmentem. Még a tanító úr írásával volt odaírva alája szépen tintával: “Elolvastam, köszönöm, nagyon tetszett!” A mi tanító urunk nagyon szépen tud írni; az, amelyik most beteg, aki helyett a kisasszony van itt mostan!
– Igen, azok is értették egymás szavát! A tanító úr meg a postásné! De most haragba vannak!
– Minden könyvet meg újságot átalküldtek egymásnak; mindig énvelem – szól bele most először Bozók Ilon, a vasúti őrék Ilonja, aki már ismétlőiskolás, tavaly bérmálkozott is. Karácsonykor ő lesz a szerecsen király.
– Nemcsak veled, na – énvelem is! – rivalizál Zsuzsi. – Hát azokat a cucilista könyveket ki cepelte a kisasszonyhoz, amikér egyszer is megszólított a tisztelendő úr. Kivette a kezemből, jól megnézte és azt mondta: majd szólni fog a tanító úrnak, hogy legalább a gyerekek kezibe ne adjon ilyen ártalmas olvasnivalót! Nem tudom, szólt-i neki!
– Bizonyosan! – dönti el Eszti. – Mert a tanító urunk mindig olyan cucilista! Na! Hát nem rosszbul mondom, csak abbul, hogy mindig olvas, de sohase Jézus szíve kertjit, hanem világiast; a tisztelendő úr ki is prédikálta egyszer; de nem csinálhat neki semmit, mer’ állami!… Na, a tanító úr ugyan nem játszana Betlehemet az iskolásokkal, mint a kisasszony mostan! Már csak azért se, nehogy a tisztelendő úrnak kedvibe járjon!
– Na! – böki ki nagy hatásvárón Zsuzska – na, hát én meg azt mondom nektek, hogy azok is ketten, a tanító meg a tisztelendő – csak a Regináér’ haragudtak úgy egymásra!
– Ugyan! – ámul Eszti, és a kék szeme tanácstalanul nyílik kerekebbre. – De hát, ha a tanító úr a postáskisasszonyt szereti!
– Csak szerette, hékám! De egyszer őrá is szemet vetett a zsidólyány, a tanítónkra. Láttátok volna csak tavaly vizsgakor! Amér’ a kisöccse iskolás volt – azt mondta, csakis azért: zöld gallyat küldött a kertjükből (mert a kulcsárné nem engedett a kastélyból vinni a hitetlen tanítónak) meg virágot; és eljött maga is, hogy segít az iskolát kidíszíteni. Ketten díszítették; na, szép kis dógozás volt az! Engem ottmarasztottak segíteni, meg más kettőt; de csak nekem van az ilyenekre szemem! Én láttam mindent! A tanító úrnak egészen megvette az eszit; a végin, mikor elment, kisztihandozott is a rongyosnak, így ni!… Persze, a postáskisasszony tisztességes; az nem mert volna ilyet csinálni, hogy maga menjen helybe a legénnek!
– Ó, ó! – öregeskedik Esztike, és olyan most, mint a nagyanyja. – Hát annak a cédának már mindenki kellett?
– Kellett annak tán még a csaposlegényük is. Olyan vót mán kiskorába is, aszongyák; mikor ekkora vót, mint mink most – mán szeretőt tartott.
Fojtottan vihogtak, könyökölték egymást, rám oldalogtak. S én csak ültem köztük bizonytalanul, megejtve a tanulnivágyástól e szabadon nőtt, szabadszájú, szemes és okos kis társak között. Homályos lelkifurdalással pedig a tekintélyem is eszembe jutott, s a neveléstannak egy szép passzusa, amelyik ellen vétek, hogy itt bizalmaskodom.
– De szép leány volt az, kisasszonyka – az a Regina! Az tetszett volna csak a kisasszonynak! Magos, szép szál cseléd, nagy, fekete hajú, szemöldökű, a szempillantása csak úgy vágott, ahová nézett! De mikor nevetett – öröm vót nézni a száját!
– Hát miért ment el innen? – kérdeztem végre halkan, a kötelességgel küszködve!
– Jaj, annak nagy oka volt! A kenderesi majális…
– Meg hogy az apja is meghalt, azér’ is!
– É-é-éppen! – gúnyoskodik Ilon, a nagyleány, bár átallja a kisebbek vitájába elegyedni. – Mit tudjátok ti azt? Bizony semmi másért, csak mert az erdész elcsalta Pestre, hogy ott majd jó keresetet szerez neki, becsinálja színésznének!
– Azt a!… Majd megmondom, minek! Az a Károly, az maga is csak egy himpellér, egy senki! Csak latorkodik, ha itthon van, szomoríti az öregeket, hogy ilyen fiok van! ’Sz még éngem is akart vón csíkolni, csicserézni, mikor ott gyomláltam nálok a nénémmel! Nem is oskolázott az, valami hajón volt a nagy tengeren – onnat is elcsapták —, most meg, hogy Pesten vóna ű egy színházba, de hogy micsoda, azt nem mongya! Hazudik ű, mint a kutya… Az anyja se hiszi szegény egy szavát se!
– Mán akármicsoda ő Pesten – igazgatja Ilon —, azért a csak való, hogy ővele ment el a kocsmáros lyánya! Ő fogta pártját a kenderesi tanyán is, a majálison, karon fogta és hazakísérte. Mert ott nagyon megcsúfolták Reginát a többi kisasszonyok. A postásné kezdte, mert akkor mán haragba jött miatta a tanítóval; mert látta valaki együtt sétálni a zsidólyányt a tanítóval; meg Regina is mutatott olvasnivaló könyvet, hogy azt tőle kapta kölcsön, a neve is benne. Hát e’ csak nehezen eshetett a postásnénak, mert az ő jussa volt az eddig, ő cimborált a tanítóval, meg hát ő inkább való a könyvolvasásra, mert maga is ír ollyakat, hogy kinyomtatják az újságba Murányon. Hát felisztikélte a többi kisasszonyokat Regina ellen, hogy ha odajön, fordítsanak mind hátat, ne is feleljenek a köszönésire. Igaz, hogy mán halálán volt akkor a kocsmáros, de azért a lyánya csak elment majálisba. De nem sokat hederített eleinte a kisasszonyokra; a piros ruhájában, én láttam, mikor öltözött, olyan szép volt, mint csak a nap! Oda is ment mindjárt hozzá két írnok a másik uradalomból, azok nem ismerték, hogy kicsoda, azoknak úgy szívit vette, hogy csak őneki beszéltek, kisztihandoztak, legyezték a pofáját a melegtűl. A tanító urunk is szeretett vón odamenni, de nem mert, félt az idevaló kisasszonyoktul, a kastélykisasszonyt pártolta bújába. De mikor a tánc megkezdődött, és Regina is felállt az egyik írnokkal, akkor a többi táncosnők hirtelen mind abbahagyták, leültek, olyan egyszerre, mintha összetanulták vón; mer’ hogy össze is tanulták. Nagy riadalom vót, hogy hát miér’, miér’? Hát csak azért, hogy egy ilyennel ők együtt nem táncolnak!… Hát az úrfiak összeálltak középen, tanakodtak, hogy mi legyen már most? Regina ott állt magában, mert a gavallérai is elszeleltek; csak úgy lángolt a képe, döfött a pillantása. Akkor odaáll mellé ez a Kropacsek Károly, ez a jómadár, az erdész fia, oszt megfogja a karját; aszongya: “Győjjön velem, Reginácska, hagyja itt ezt a bandát!…” – Na, úgy lett osztán, hogy még azon a héten meghótt a vén Kohn. Regina meg összeszedte a temetés után, amit a kasszába lelt – sok nem volt, mert a szövetkezeti pályinka nagyon megrontotta a kocsmát —, azt a Károlyt se igen állta mán itthol szegény apja, hogy csak betyárkodott hiába; szekérozta, hogy dógozzon, hát egy nap elillantak mind a ketten. Az én apám mint vasúti, látta őket az állomáson. Regina odaadta a pénzt Károlynak, hogy fizesse a bilétát. Így volt ez, gyerekek! Nem tudja azt senki nálam jobban, mert az a Regina engem nagyon szeretett, mindig becsalt magához’ beszélgetni, mindent elmondott, kipanaszkodott. “Erénycsőszök!” – úgy csúfolta az ittvalókat. Károlytól tanulta ezt!