Együtt voltak, éjjeleken és nappalokon, szent egyezségben, tisztaságban és a lélek szeretetében. Erősödtek egymás hitében, és harcokra fegyverezék magukat és egymást; a gálya pedig repült velük honi tájak felé. És mégis, már Efezusban arra kérte őket Pál, szálljanak ki, és maradjanak ottan a Lélek rejtező szándékú akarata szerint, mely neki megjelentetett. Egyedül ment fel Jeruzsálembe a húsvétra, megerősíté szívét, és útnak indult Antiokhiába, majd Frígia és Galácia rég látott községei felé.
Efezusba azalatt egy igen kitűnő ifjú érkezett Alexandriából; Apollós nevű, írástudó és minden ismeretekben jártas és félig hivő már, mert János keresztségét ismerte és prédikálta. Priscilla és Agnilla vették magukhoz ezt is, és kitanították a teljes ismeretre, közölvén vele az egész kinyilatkoztatást. Mikor Pál hírét vette ennek, elvégezte, hogy küldessék e kiváló ifjú azonnal Akhájába, ahol ékesszólására különös szükség vagyon. Az ismeretlen ifjúnak tehát sietve el kellett hagynia Agnilla és Priscilla házát.
Pál nemsokára megnyugodott szívvel térhet meg Efezusba megint. Két évig él itt még barátai közelségében, a Tirrannos szabad iskolájában tanítva. És egyszerre megint hirtelen hagyja el a várost; minden feljegyzés hallgat felőle, hogy miért?
Haza készül. Eszébe jut, hogy ezután majd “meg kell látnia” Rómát is egyszer. Mindezek helyett mégiscsak Görögországba megy még egyszer Macedónián át, aztán megint ugyanazon az úton vissza, mert úgy véli, hogy a zsidók cselt hánynak neki, mikor hajóra akar szállni. Filippiből kievez, ide-oda kalandoz céltalanul a szigettengeren – Kioszt, Szamoszt, Milétoszt meglátogatja —, de csak rövid időkre. A hajó orra már megint Efezus felé fordul.
De nem! Nem megy be a városba. “Csak el akar hajózni Efezus mellett!” Ám a hitközség véneit mégis kihívatja magához, és búcsúzik. “Az én orcámat, tudom, nem látja többé egy is mindnyájatok közül!” Ázsiától búcsúzik e percben; nem fogja lábbal érinteni földjét soha.
Nagy sírásra fakadnak mindnyájan, és nyakába borulván, csókolják őt. Agnilla és Priscilla nincs köztük.
Jós szüzek és útszéli próféták, mindenféle jelek intik; végzetes lesz ez a jeruzsálemi út. “És ha száz halált kell is halnom!” – felel dacosan.
Jeruzsálemben még él Jakab és egynémelyek a régi öregek közül. Itt tudják jól, kit kell látniok benne; távoli nemzetek hírhedt apostolát, az egyetemes egyház szervezőjét és igazi fejét. Már értik és hiszik is; így kellett ennek lennie, az Úr nem személyválogató, és az Igazság minden népekhez küldetett. De ők jobbára itt éltek az alatt küszködve, alkudozva, lassú munkával hódítván híveket a választott népből. “Mégis – kérlelik —, tedd meg, menj e négy fogadalomtevővel a templomba, és fizess nyíratásukért, hogy a zsidók lássák!” De az Ázsiából jött zsidók dühe mégis felindítja ellene a népet. Az ifjú Timotheusszal látják az utcákon, s megvádolják: bevitte a templomba, idegen lába nyomával fertőzte meg a csarnokot.
Már gyorsan halad minden. Az ezredes elfogatja – mit tehessen —, de a szíjazás előtt eszébe jut megint a mentség: római polgár ő. “Tudsz görögül is?” – csudálkozik a főkatona. A fogságba indulva, a várlépcsőről szólni próbál a néphez az ő nyelvükön. “Atyámfiai! Én zsidó ember vagyok, az ősi törvény szigora szerint taníttattam és buzogtam; mint ti, e mai napon!” Hasztalan! mikor a pogányok elhivatásáról kezd beszélni, meg akarják kövezni.
“Farizeus fia vagyok, mint ti, a Lélek szólt nekem, a feltámadást hirdetem, és azért állok előttetek!” – mondja a főtörvényszéken is. Sikerült összeveszítnie a szadduceus bírákat a farizeusokkal. Angyal, lélek, feltámadás! Mindenkor ezek voltak a két zsidó hitfelekezet kemény ütközőpontjai. Ám egész zsidó párt, titkos összeesküvés támad elvesztésére, és Liziás hetven lovassal és kétszáz dárdással viteti Cezareába Felix helytartóhoz.
Ügyesen védekezik: ő csak ünnepelni jött fel, nem tanított, sokasággal nem is látták Jeruzsálemben. A helytartó már hallott az út felől egyet-mást, könnyíti fogságát, húzza-halasztja, titokban szót vált vele, hajlik a tanításra, vagy pénzt vár váltságul érte. De mikor el kell hagynia székét, fogságban hagyja mégis, hogy lekötelezze a zsidókat. Fesztusz, az utóda, az új hivatalnok buzgalmával kap bele az elmérgesedett, bonyodalmas pörbe. Egyszerűsíteni akar; felrendeli a vádlókat Jeruzsálemből; de nem bizonyíthatnak rá semmi lényegest. “Akarsz-é Jeruzsálemben ítéltetni?” – kérdi végre a vádlottat, így oldva meg a csomót. “A császárnak ítélőszéke előtt állok. A császárra hivatkozom!” Rendben van! “Akkor a császárhoz kell menned!” És most már várnia kell a Rómába vivő alkalmat.
Egyszer beszél még nagy és fényes hallgatóság előtt, ékesszólása teljes erejében és leláncolt kezekkel. Agrippa király jön Berenicével látogatni, és a vendéglátás szórakozásai közé mint érdekes programszámot veszik fel a fogoly próféta elővezetését. “Bizonyos megholt Jézusról van szó, ki felől e Pál azt mondja, hogy él!” – veti oda a helytartó, mint udvarias konferanszié. “És nagy pompával bemennek a hallgatóterembe az ezredesekkel és a városnak főpolgáraival együtt!” A Berenice királyné kerek, napragyogású szemei, e hét országra híres, rettentő és búbájoló drágakövek ragyogva követték minden kézmozdulatát, gesztusát, amint a szó hevében egy percre feledte láncait, és azok csörrenve rántották vissza a karját. A vékony, túl vékony tapadó fátyolszövet alatt meglátszott a szoborszép odaliszk arc remegése, a királyi fő önfeledten előbbre hajolt. Pál beszélt – önmagáról, megigazulásáról, lelke és élete nagy drámájáról.
“Kevés híján még rábírsz, hogy kereszténnyé legyek!” – ez a vendégkirály elismerő szava a különös attrakcióért. “Kívánnám Istentől, hogy mind, kik ma engem hallanak, olyanokká legyenek, amilyen én vagyok; ezen bilincsek kivételével!”
Pár nap múlva hajóra kell ülnie a többi, Rómában ítélendő politikai foglyokkal együtt.
Mindenütt úgy bánnak vele, mint jelentős emberrel – fontos, de tisztes fogollyal; a városokból hozzáengedik híveit, és hagyják, hogy kényelméről gondoskodjanak; a hajó kormányosa hallgat szavára úgy is mint tapasztalt tengeri utazónak; a foglyok istenítik, a hajósok befolyása alatt állnak. Egy szörnyű viharban az ő biztatása és szuggesztiója tartja az emberekben a lelket. “Senkinek itt haja szála sem görbülhet! Az én Istenem, akié vagyok, ajándékul adta nekem azokat, akik velem hajóznak!” Én inti őket, hogy egyenek és erősítsék meg magukat; és kenyeret szegvén, maga is enni kezd. Már napok óta voltak étlen-álmatlan rettegésben. – Pár óra múlva összetörik a hajó – de ki úszva, ki deszkán vagy a hajó egyéb darabján —, utolsó szál emberig mind megmenekülnek.
Melita a sziget neve; itt kell telelniök. Az emberséges barbárok tüzet gerjesztenek a csuromvizes, félholt hajótörötteknek, Pál nagy rakás rőzsét szed, s akkor a melegről egy viperakígyó surran kezére, és beleragaszkodik. Lerázza a karjáról, be a tűzbe. “Gyilkos bizonnyal ez az ember – suttogják rémülten a bennszülöttek —, a bosszúállás nem hagyja élni, noha a tengerből megszabadult!” És borzadva lesik, hogy megdagadoz és halva roskad le. “Bizonnyal Isten ez!” – kiáltottak ámultan, mikor látták, hogy órák múlva sincs semmi baja…
Róma alatt, az Appiusz fórumig, Tresztabernéig jönnek eléje az atyafiak; és bátorságot talál bennük.
De már harmadnapon egybegyűjteti maga körül fogságában a zsidókat; nyíltan, szeretettel szól hozzájuk. “Kénytelen voltam a császárra hivatkozni; de nem azért, mintha talán nemzetemet vádolni akarnám valamivel!” – Az utolsó kísérlet sem sikerült, nem megy velük semmire – szíve végleg elfordul tőlük.
Két évig húzódik pöre; s azalatt saját kibérelt szállásán tanít, könnyű őrizet alatt, s az atyafiak ki-be járnak nála. Termékeny idő ez, tanításé, szellemi munkáé; a levelek legfontosabbjai innét keltezvék, a pergameneket ide küldözik neki barátai.
Efezusba, Korinthoszba és másfelé írván; rendezi végleg az asszonyok dolgát. A feminizmus ősi kérdését megint egyszer évezredek tartamára eldönti kérlelhetetlen szava. “Az asszony csendességben tanuljon, egész alárendeltségben. Asszonynak nem engedem meg, hogy tanítson, és hogy uralkodjék férjén; hanem akarom, hogy csendességben legyen!” Líra is volt-é ebben; az éltes férfiú visszatekintő, kesernyés óvatossága, megtagadás; rejtett, tudaton túli vezeklés vagy vezekeltetés – soha el nem követett vétkekért, elmúlt kísértésekért?… Vagy csak a minden világforradalmak törvénye nyilvánult meg itt is; – a rendbontó, harcos munkában felhasználni a nőt, visszafojtott energiáját, pihent eszét, olcsón áldozatkész, odadobni könnyű életét, felgyűlt keserűségeit; – de az új elrendeződéskor megint visszaszorítni, az eredményből kizárni mégis. “Nem a férfiú teremtetett az asszonyért, hanem az asszony a férfiúért!” – Feledte-é, hogy Fébe, a hivő nő a kenkherébeli egyház diakonja és fontos üzenetek vivője volt; hogy Mária és Junia, Triféna és Trifóza és sokan mások rendre prófétáltak, és Prisciliáról azt írta egykor: “Munkatársam, ki életemért nyakát vetette alá!”
De akkor már negyven éven túl volt Pál, a tarzusi – agglegény volt és régóta fogoly.
Mikor másodszor állíttatott Nero elé, egy Timotheuszhoz írott levelében megemlékezett még a házaspárról; köszöntetvén őket.
Váratlanul ítélték el – pallosra. Tisztes, arisztokrata halálnem, a kiváltságos osztály törvény szabta privilégiuma. Római polgár volt.
1912
Úrnapja
Most nappalaim, nyaraim és történeteim egyre sietőbb közönnyel loholnak már; zagyván bukdácsolnak el egymáson néha siket, nagy robogással; és ha ma haldokolnék, azt kellene mondanom: minden jó és minden rossz utolért engem, a hétábrázatú életről én lerángattam mind a hét fátyolát. De ha csak egyetlenegyszer is tudnék még érzékien emlékezni azokra a jó illatokra, amik ifjúságom levegőjében úszva sejtődztek felém; százszoros éllel sebezték, százszoros zamattal fürösztöttek azon a régi, nyári reggelen, amikor még semmi se volt, semmi se történt – s a messze iromba világból nem volt még enyém más, csak a drága, kék, teli levegő fényei és jószagai!…
Fiatal pompájú gallyakat tördeltek le akkor útszéli oltárok díszéül, és halódó leheletük nyers és keserű zamata úszott a kis templomváros utcái, terei fölött. Illat, az erjedés szomorú mélysége és izgalmas jelentőségek; összetaposott virágtestek csípős és forró zamata kavargott a fulladt zsolozsmák gőzével, verítékes embertömegek sűrű páráival az átmelegült, napfényes porban. Mi a kolostorból indultunk sorral a nagytemplom felé. Lesütött szemű, fehér-fekete apácák lépdeltek itt-ott mellettünk, fáradhatatlan ajkkal suttogva örök imáikat, míg sápadt ujjaik az olvasó halálfejes csontszemeit cserélgették hevesen, hogy távoltartsák zavartalan szívüktől az utca színeit, e külső, világi képek zagyvaságát. És közben lopva vigyáztak reánk.
A mi fiatal bokáink már kinyúltak a ráncos, kék szoknyák alól, kezünk csuklóin éreztük a kinőtt ujjas formátlanságát – a szörnyű, kis kerek kalapok gumizsinórja dísztelenül vágott telt nyakunk húsába a feszesen hátrafésült, komikus, rendes, fényes kontyaink alatt. Ó, már szerettünk volna elbújni, földbe süllyedni a részvétteli, kíváncsi, tolakodó tekintetek elől, amikkel világi emberek: katonák, diákok, úrnők, ájtatos kofák, kékposztós parasztok végighabzsoltak elhaladó, páros sorainkon… De csakhamar zsongó kábulatba ejtett a szokatlan világosság, harangbongás, zaj, virágszag, napmeleg. És nem gondoltunk semmire többé, csak vitettük magunkat a páros vonulás hullámzó, kába ritmusával – szédelegve és ernyedten, átengedve az érzéseknek, melyek dús és megőrzött ifjúságunk mélyéből dagadva áradoztak. Névtelen, tárgytalan, teljes, gazdag szerelmeinknek, a Szerelemnek. Elfeledtük lezárni ajkainkat, és szemünk részegen és merőn csillogott. “Be szépek, be drágák!” mormolták tompa férfihangok jobbra és balra az út szélén; és mintegy álomban ütődtek fülünkhöz a szavak, megrezzentve és csiklandozón, bár nem mertünk oldalt fordulni, hogy szemükbe nézzünk.
Ez volt az egyetlen nap az évben, mikor utcára vitték a klastrom növendékeit. – Telünk siketen és szomorúan telt a nagy, hideget izzadó, szürke és komor házban; kemény életrend szigora kínozott; támolygó, fásult imák és könyvbetűk rideg unalma. – Majd egyszerre leveleket hajtott az ifjú vadgesztenyefa a szűk, kőkockás udvar közepén, és egy darab eleven kékség látszott az égből, ha lopva megálltunk a folyosók ablaka mellett. – Végre levittek vasárnap délutánokon a nagy, fás, füves kertbe, melyet magas kőfal kerített. A mögött az utca kezdődött már, az emberek, a világ, az Élet utcája; jól tudtuk ezt, bár közelébe sem mentünk, és sohase emlegettük. Vágyainktól féltünk, a szabadság őrületétől. De mégis bomoltan éreztük mind a tavaszt, hogy szinte fulladoztunk tőle. Ha esti harangszó szürkületében térdenállva zsongtuk az Ávét, távoli illatok és távoli zümmögések szálltak be a nyitott ablakokon, és szavunk elakadt, öklünk görcsösen szorult teli keblünkhöz, a rítus drámai mozdulatával utánozva a megadó szüzet: “Ímé, az Úrnak szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint!” Az öreg nővér testes alakja gyertyával járt-kelt nesztelen a soraink között, és furcsa fuvalmak libegtették a kísérteti, kis lángot fejkötője kemény, fehér fodrai előtt. A lelkiismeretvizsgálás nagy csendjében tenyerünkbe temettük arcunkat, hogy elmerülten és mély bánattal idézzük fel titkos gondolataink vétkeit; – de a némaságban tisztán hallatszott, hogy zümmög, robog, suttog, kavarog odalenn a város korzós utcája az alkonyati mulatozókkal. Tudtuk, hogy az út a templomtól a rezidenciáig most csupa lomb, szagos favirág – és párok suhannak alatta, új kalapos, parfümös dámák, tisztek, kispapok – a városi, kinnlakó társnőink letaposott sarkú cipőikkel és felbodrozott hajukkal —, akikkel mi csak titokban válthattunk szót. Ó, ellesett, elkapkodott értesülések a világról!… És fenn a hálóteremben – mikor az öreg nővér nyújtott horkolása hallatszott fodros fülkéjéből – egyenként surrantunk hosszú hálóköntöseinkben a folyosókra, mint néma kísértetek – és átkaroltuk egymás derekát a nyitott folyosóablakok előtt. Kemény diszciplínák veszélye tette nyilallón izgalmassá, édessé e merést… Odalenn már néptelen volt az utca, hársak és orgonák illatoztak; – a szemközti ház emeletén még világosság. Ott egy család lakik. Házasfelek. Közbül az ebédlő már sötét – a rózsaszínes lámpafény bizonnyal a hálószobáé… Aztán halkan és soká beszélgettünk még a május szenzációjáról, mert ez a szent szűz s a virágok hava volt. Csak ilyenkor szabadott világi embereknek is részt venni a zárdatemplom ájtatosságaiban, a nagykapu tárva volt, és a litánia monoton szómuzsikája közepett évről évre megújuló merénylet – kardok csörgetése hallatszott messze, a bejárat felől. “Titkos értelmű rózsa! Mária, aranyház! Frigynek szent szekrénye!” – suttogta mellettem Tila, az én gyönyörű barátnőm, és arca fehérsége világlott szinte a tömjénes homályban. Kivonuláskor, a templomajtónál – míg csapatunk elfordult a refektórium sötétlő folyosója felé, ez idén az ő arcába tüzelt egy szépbajuszú, nagy katona pillantása, és ujjaik hegye érintette egymást egyszerre a szenteltvíztartó langyos hullámaiban…
Most itt halad mellettem Tila, párom a sorban; – és megyünk a nyár levegőjében, mely részegítőbb az édes bornál. Nem hosszú az út a zárdától a nagytemplomig – de a nagypiac terén visz át, ahol boltok és hivatalok vannak, sokszáznyi nép, kíváncsi szemek sűrűbbje —, lombos oltárok elé kivezényelt katonák mozdulatlan, csillogó csapata. “Merre lehet?” – kérdezi rejtett vágyunk – de nem merünk arra nézni, hol egyenruhák aranyán káprázik a fény. Az őrző apácák sietésre intik a sort. “Dicsértessék!…” köszöntjük zavartan a szép magas papunkat, aki benn a zárdában vallást és szertartástant tanít nekünk. Már ismerjük a világias felháborodást – íme, nekünk kell előre köszönni, nagyleányoknak, holott egy év múlva már… Semmi! Egy év múlva itt sétálhatunk szabadon és pípesen, akár a vőlegényünkkel is… vagy divatos hosszú ruhában, tollas kalappal; magas kesztyűkkel – mint a finom, elegáns kis doktorné ott a boltok előtt. Ó, azt jól ismerjük hírből – tudunk felőle! Titkos táviratüzenés fut végig a soron, könyöktaszítások adják előbbre a figyelmeztetést – ha tán nem ismerné valaki. “Ez az!” Azonban lappangó izgalommal fordul felé száz indiszkrét, kíváncsi leányszem. “A papunkat… bevárja vajon?” Igen – csaknem nyugodtan és feltűnés nélkül – lágy és pongyola macskalépteit lassítja —, míg szembekerülnek és egymásra néznek. “Láttad?” – Mind láttuk e pillantást – az értő, bánatos, jelentős és rejtett mosolyt a finom, hervatag arcon – és a pap szinte néma, tragikus főhajtását a köszönésnél. Vagy csak mi láttuk így – gyerekfantáziánk érzett ennyit – szinte minden titkosat, izgalmasat és emberit mögéje! Vagy félig öntudatlanul nekünk játszottak színházat ezek?…
A templomban vagyunk már, a nagy, román egyházban. Az ablakok nem szűkek és színesek itt, mint a kolostoréi. A nagy kerekded nyílásokon fehéren ömlik be a profán, külső fény, felhőssé világítva a tömjénködöt. A lágy színű felhőzés folytatódik a Boldogasszony derűs képén a mellékoltáron, ahol a mi nagy papunk kismisét mond nekünk. A főhajóban fenn ünnepi misztériumjáték folyik, a kövér énekeskanonok dalára felelget zengve a kórus, és zsong az orgonaszó; aranyhímes fehér selymek uszályát hordozzák az Úr szolgái komoly és kimért ritmusú táncban, a népek látványosságául. Mi alig láthatunk odáig; – de itt szép, komoly angyalkák könyökölnek Asszonyunk lábai alatt, és sarlós hold az ő zsámolya. A mi papunk suttogja a misét, és a másik asszony a sápatag, nyugtalan, karcsú – tollas kalapjával és magas kesztyűivel; merészen, egyszerűen és nesz nélkül a mi padunk szélére települ. Egészen közel az oltárhoz. Nem mozdulunk, mintha meg se látnók; de szenzációéhes, naiv kíváncsiságunk megremeg a színjáték örömére.
Bejön csendes, ünnepi lépteivel; – lényeges, hanyag egykedvűségével a megszokásnak, a süvegét szórakozott mozdulattal nyújtja a ministráns felé – elrendezi gyakorlott kézzel az oltárt, könyvet, korporálét, és a lépcsőre térdel, hogy elkezdje a bűnvallatást. “Confiteor…” Miért szállta meg akkor őszinte döbbenet az én szívemet, ki száz misét is hallgattam már unalommal és szórakozottan?… De akkor érezni tudtam e földfeletti misztériumjáték izgalmát: ki tudja, honnan, micsoda hangulatból, milyen titkos húrján a léleknek – a hit adománya szállt rám csudás szuggesztióval. A szentlélek. Vagy a nyár, az ifjúság, a szerelem, az ámulat!
Mindegy ez!… Most a világ legnagyobb dolga készül itt – szóltam bensőmben —, az önszántából tehetetlenné kényszerült Isten feláldozása – a Valóságos istené! Kegyelem!
Christe eleison!… Látom, amint megcsókolja az oltár ereklyéit, mint mindig, ahányszor a néphez fordul. Mennyire nem véletlen szimbólum ez – az ajak csókja!… gondolom, és egy percre küszködve hunyom le a szemem. Mikor felpillantok, már széttárt karokkal fordul – felénk lebbenő, lágy, ernyedt mozdulatával az ölelésnek. “Oremus!…” Hirtelen fordul a leckekönyvhöz, gyorsan, hadarva olvas… percekre az ünnepi szertartás muzsikáján szunnyad el az érzésem; mikor az evangéliumhoz felállunk, akkor leskedek csodálkozva a mellettem ülő asszony finom, kesztyűs, összetett kezeire. Egyszerre felém csap különös, izgató parfümje, az íriszvirágé.
Mozdulatlanul, mereven ülve hallgatja a credót, ezüstcsatos kis bőrimakönyve nem rezzenti lapjait az ujjai közt. Most látom, hogy fölemeli gyönyörű nagy szemét a papra. A szemek csudálatosak e vértelen, kicsinyded, keskeny arcban! Elnézi őt – a beavatottak fölényes, szinte kicsinylő nyugalmával —, ahogy elbabrál a kehellyel s a tányérkával, kiteríti a hófehér kendőt, bort és vizet vegyített az arany edényekben. “Sursum corda!…” Most, most megrezzent mégis – a kedves hangja csendítette szíven, mint drága varázsvessző. “Csilling, csilling!…” Ah, hisz már küszöbön a csoda! Sértett e percben, hogy ennyire gyorsan, ily hebehurgyán, ihletetlen lélekkel. Térdre!
Fulladt suttogását hallom már a kánon igéinek – ez örök szóknak, miket változatlanul mondanak évezredek óta, millió oltárán a földnek, minden óra minden percében – a világ végezetéig. Most – most fogja szívemet az áhítat —, éltemben egyszer megkóstolhatom a hit örömét, a drága Malasztot, mely a szentekkel jár éltük minden órájában. Egyszerre meg tudom érteni a szentek életét és halálát! Hisz így nincs unalom az igék egyhangúságában – ha érzéssel itatott minden szó. Mért is ne mondanók mindig ugyanazt – hisz mindez szimbólum csupán, hisz oly keveset mondhatunk úgyis és sohasem az igazit; jobb is, ha komolyan egyhangú, merevvé szentült, értelmetlen, mert értelemfölötti igékbe ömlik e nagy, lelki eláradás.
“Ez az én testem! Vegyétek és egyétek!…” A pillám se rezzent, semmi se történt, és már Ő van az oltáron – ő maga, a Magasságbeli!… “Mi akadályoz abban, hogy higgyem?” – ütődik fel egyszerűn, könnyítőn ez üde gondolat, mikor az oltár szolgája térdre hull a Kenyér előtt. Csilling, csilling! – intenek késztetőn az ezüst csengettyűk daloló, friss nyelvei. Térdre, térdre! Mélyen lekonyulnak a fiatal, szűzi fők, mint a nyár szép búzaszárai az alázat és teliség terhe alatt. És akkor újra látom közöttünk az asszonyt – fölemelt, illetődéstelen, sápadt arcával —, nagyra nyitott, tudatos szemei ragyogásával. Mit keres ez miközöttünk?
A pap fölajánlja a bort is, megáldja, megbűvöli erős, fehér kezei mágikus mozdulataival. “Íme, az én vérem!” – és térdre hull előtte. “Csilling!” Milyen különös volt e szó harsanása most! Az asszonyra nézek lopva. Kapcsos könyvét ölébe ejtette kissé, elefántcsontszínű arca fölemelve és szemei varázsbontó, sajgató, részeg nézésével, csak félig kivillanó pupillái reszketésével csügg a szent edényt magasra tartó kézen… Valami megvillan bennem e percben – valahogyan egynek érzem e kettőt – e szemek és kezek varázslatát, a légies, megfoghatatlan hatásokat —, az emberré levés titkát és egymásé levés titkát – a fogantatás csodáját kenyérben, borban és vérben. Mily emberi, isteni, csodálatos és természetes mindez. És az egyház!… A pap megtöri a kenyeret, borba ejti egy darabját – a ministráns friss, készséges gyerekhangja megint felcsendül felelgetőn. “Agnus dei…” És mellünket verjük. “Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, de csak egy szóval mondjad, és meggyógyul az én lelkem!” A feltétlen, alázatos, felégő és felolvadó szerelem örök szavai ezek! Isten szerelme!…
Már áldozott; – nemes, szép, tisztult mozdulatokkal jelképezvén az evést és ivást. Most öblíti kétszer és tisztára törüli a kelyhet – a ministráns komolykodó készséggel cipeli balra a könyvet. “Ite, missa est!” Megáld és elbocsát – a bűvöletnek vége. János igéi hallatszanak megint a kezdetről és a levésről. “Gratias! – felelünk – az Úrnak hála!…” A pap lejön az oltárról, és a lépcső legalsó fokára térdelve, pompázatos, profánul színházian szépségű, de idegekbe ható hangján zengi el magyarul a Salvét. “Ó, irgalmas, ó kegyes, ó édes szűz!” – esdekel, és ez a földi férfiú ravaszkodó játéka már. Nők hallgatják – Éva földi leányai. Az asszony hátravetett fején pompázva rezegnek a drága, fehér kalaptollak. Tán búcsút intett a távozónak titkon?…
Vége! Ott messze a nagymise tart még, karinges papok járnak-kelnek, a zagyva csengetést elfojtja az előttünk tolongók csoszogása, járkálás, félhangos beszéd. Oly világias, tiszteletlen, mutatványos mindez a nagy, kerek ablakú, napvilágos templomban. Nem akarok figyelni – inkább a zene hullámaival játszódom… A szép doktorné nesztelenül feláll, biccentve köszönti fejével az oltárt, és lágy macskajárásával kisurran. Már nem érdekli tovább!…
Az utcán vagyunk megint. Lendül, kígyózik, kavarog a menet a napfényes piacon át. Itt-ott holtfáradtan ácsorgunk egy-egy lomb-oltár előtt – az apáca olvasóját pergeti, zúg valamennyi harang, nő a meleg s a verítékszag. Most lövés dörren, és érzékeny idegeinken riasztva rezzen át a hang – míg a katonák néma sora egy mozdulattal emeli vissza archoz a fegyverét. Mint egy százfejű, százkarú, százfegyverű gép. Milyen telitele, kábító, tarka és fáradságos az élet!
Messze, mögöttünk megtorpad a kanyargó sokaság kígyója; – térdre hull mindenki – majd tovább, végig a soron – mindnyájan. Kanonokok díszruhás csapatában jön magas süvegével a püspök. Hozzák a szentséget aranysugaras tartójában; kilépett a poros, lármás utcára a templom istene. Ő, akit mi vezeklésben imádtunk a böjt idején a klastromi templom hidegében, szentelt és színes homályban engesztelve minden vétkezők vétkeiért. Most leborulnak előtte e profánok, világiak – férfiak és nők —, belemártják szívüket könnyedén az áhítatba, és fél térdre hullnak óvatosan szép ruháikban. De mindjárt felocsúdnak, mihelyt elhaladt – vidám ebédre sietnek tán —, csapatosan, hangosan vonulnak a szőlőkbe – dalolni fognak, bort inni tán, és egymás karjába fogózva jönnek le majd este – lankás dombok piciny völgyeiben bújósdit játszanak —, szagos fák alatt s a szép csillagok alatt csókolódznak talán… Mi pedig mindjárt visszamegyünk a zárdába, és szilenciumot tartunk a látással és hallással elkövetett vétkekért. Tilára nézek. Reszket mellettem, és szép ifjú arca bíborpiros. Három katonatiszt mosolyogva áll egy házsaroknál; a szélső az; a szép bajuszú, kékszemű – aki a májusi litániákra eljárt! Felénk néznek – elég feltűnően és kedveskedő, játszós nevetéssel. Most megindulnak – kegyelettiprón, merészen – egyenesen felénk. Mi ez – micsoda esztelen manőver —, gondolom megütközve. Már itt vannak; szoros, térdelő soraink előtt megállva halk, alázatos “pardon”-t mond a szőke és áttör – épp Tila előtt s előttem; és közben nevető, incselkedő, szép férfiszemével a leány gyönyörűen riadt, vérpiros arcába néz egy pillanatig. Csak ezt akarta.
Az apáca megrökönyödve tart felénk – csaknem sír a “botrány” miatt. Már oszlik a processzió; – siettetnek minket is; az első pár az apró leányokkal befordult már a Zárda utcába. “Mi lesz most ebből!” – mormogom Tila felé halkan és izgatottan. Látom, hogy elszántan, kemény daccal mered maga elé. Igen, tudom, és ő is tudja, hogy inkvizíció lesz ebből – keményen dorgálják, faggatják majd —, tán a fejedelemnő elé is idézik; – azontúl is majd úgy néznek rá, mint bélyegesre, és minden kicsiny véteknél szemére lobbantják a mai dolgot. Szenvedni fog – tudom, s ő is jól tudja ezt.
De ő ma átélt valamit; – eseményt. Közülünk ő az, akinek története van – emlékezetes napja, vétke. Ebben a percben sokan irigyeltük őt.
1912