Külön úton
Alkonyat óta lenn járt az utcákon, egyre idegesebb magafeledkezéssel gyorsítva a lépteit, és nyolcórás harangszó zümmögése, távoli, körúti lárma zenévé szitált, rezgő hangpora enyhén szállongta körül a csendes, kicsi közben, ahol a lakása volt. Sietve, lihegve ért fel a lépcsőn.
– Épp most aludt el, nagy nehezen! – mondta suttogva a cseléd, amíg ajtót nyitott.
De amikor lábujjhegyen belépett a sötét szobába, hallotta a kicsi test virgonc lökését, amint neszelve rúg egyet az ágyacska kongó pléhfalán.
– Itthon az anyám! – rezdült vissza az ébrenlétbe az ujjongó, üde kis hang. – Feküdjön mellém picikét!
E megszokott összebúvást elalvás előtt oly nehezen engedte el. Az asszony ledobta a kalapját, ahogy volt, kicsire zsugorodva megsimult a takaró szélén, és a gyerek két eleven, meleg karjával boldogan és mohón szorította körül a nyakát.
– Ugye – zümmögi kedves álomhangon —, ugye, most alszanak szépen a jó fiúk, és a rosszak zörömbölnek a sötétben. De ha majd felébredek és kávézok, akkor idejön a reggel. Akkor kisüt a nap, mert mondja neki az édesanyja, hogy süssön, hogy én nagyra nőjek. Már nagy vagyok, de még nagyobbra – ugye, anyám?
Egy félálmos, puha kacaj, halk gyöngyözésű, majd csend. Az ölelés ernyed, fényes szeme elkomolyodva néz egy percig, és lassan, súlyosan ereszkednek le a pillák.
A cseléd lámpát gyújt odaát; az ajtóból, hosszú, halovány fénypászma feküszik végig a szőnyegen. Az asszony még elnézi a kis alvót, soká, szinte fürkészően, és már megint idegen, torz gondolatok törnek rá egyszerre. Lám, e gömbölyű arcél, erős, eleven száj, tompa orrocska, gyerekes puhaságban ugyanaz a jól ismert arc, a rákbetegség iszonyatától torzultan; apja, igen – amint haldokolva forgatta felé kábult szemeit a szörnyű sebek közül. Pedig kisgyerek volt egyszer az is – tán ilyen. Száz év és már a Sándorka gyermekei sem fognak élni. Különös!
Ejh – idegesség! – gondolta gyorsan, és átment a nagy tetőszobába, ami a műterme volt – és ebédlő és szalon —, a másikkal együtt ennyi az egész kis lakás. Hiszen – gondolta, amint végigjárta – most már jól van! Független vagyok, és itt minden az enyém… Jólesett beszívni az olajfesték szagát, a falnak fordított vásznakét; és a teásasztalka magányos, hófehér terítékén békülten pihent meg a szeme. Itt kelhet, fekhet szabadon, az övé, benn Sándorka piheg a kis ágyon, hisz jó így. Ámde most, huszonkilenc évvel – talán késő is! – Miért nem előbb? … És szinte megijedt e gondolat gonoszságán.
A leány már elkészítette a fürdőt, és ő enyhült sóhajjal csillogtatta át fehér bőrét a langyos víz fátyolán. A félhomályban visszhangos zengéssel ütődött egyik csepp a másik után. Ideges vagyok – gondolta most már nyugodtan —, de ez majd elmúlik. Még sok jó jöhet, és dolgozni akarok, még van egypár évem…
Ám megint kedvetlenül gondolt a képekre odaát, amiken hetek óta egy ecsetvonást sem húzott. Ó, a sok csinos, apró modorosság, az ő lámpafényes tónusai, tetszetős enteriőrök csillanó selyme, vánkos és virág, a jobb átlagízléshez udvarias bájjal simulók. Akkor, mindjárt a haláleset után siető buzgalommal csinálta nyakra-főre, és vásárolták, és egy műkereskedő szerződést kínált apró, pontos időre készülő vásznakért. Tetszett ez a jólét – a magaszerezte; – de egyszerre ijedt tisztánlátással döbbent vissza. Ezt nem szabad így! Most már önmaga előtt sem volna mentsége. Inkább várni!… napok jöttek szédítően tétlen magányban és hetek; végire nem járható kényszergondolatok hernyószürke rajzása; néha lerázhatatlanul, mint valami őrlő és szünetlen testi fájdalom, vagy önmagunk, a múlt.
Irigykedő vágyat érzett a régi idő, fiatalsága dús és termékeny színálmai, a különös szimbólumok után, amik könnyedén, virágegyszerűen támadtak elő valami friss és gazdag életérzésből, alig öntudatosan. Huszonnégy éves leány volt, amikor az “Őszi tündértánc” feltűnt az Újak szalonjában, és ő, a kis erdélyi város ámuló irigysége közt olvasta a lapok dicsérő sorait. Özvegy apja mellett, szabadon, egy kissé különc módon nevelődött, és egy lezüllött, öreg lángész, a mestere akadt rá véletlenből. Ám a siker után már úgy tudta, hogy az első lépés most a város felé vezet, ahol várják: a megértés, a hasonlók, minden emberi emelkedés. A fővárosba, a fejlődésbe. Az apja rendetlen pénzű, öreges hivatalnok, közönyös és tehetetlen… és oly gyors véletlennel, hogy alig gondolhatott, elétoppant a megoldás: a pesti kérő Bartos, a gyári mérnök. “Szeretem!” – hazudta egyszerre oly könnyedén és gyerekes félelmetlenséggel, hogy szinte ártatlan volt e gonoszság; aminek mégis a bűntudata lett tán béklyó rajta utóbb.
Jó és igaz ember volt a férje, keményen a maga igaza szerint élő; és az övéi kiterjedt, tisztes és összefogó polgárcsalád. Konok jóságúak, hajthatatlanok a tekintély és a jómód kultuszában; és ő fiatal volt, valójában szelíd lényű és tapasztalatlan. Eleinte csodálkozó lenézéssel hajolt meg, mintha csak a sok beszédet kerülné; látszatra buzgón igazgatta a háztartást, és néha, délután, a kassza mellett ült az apósa nagykereskedésében. Szinte lopva festett, vaskemény elszánással; néhány művészember felkereste, biztatták; foglalkoztak vele, sürgették a tárlatra. Ám egyszerre mögötte volt, fojtogatóan szoros falanxban, a rokoni tábor. És az ura mögött. Ez nem lehet így, ilyen még nem volt a családban. Hosszú hajú, idegen léhűtőkbe botlani minduntalan a házban; akiknek más az élete, a ruhája, idegen és furcsa a gőgje. És hogy úriasszony művészösszejövetelekre járjon, vagy cél nélkül bolyongja az utcát! “Több a hóbortnál!” – mondta az anyós és a többi meny. Az ura mégis elkísérte néha, hogy kedvét keresse; idegenül gőgbe rejtett lehangolással ült a másfajta emberek közt, és feszélyezte őket; végin rövidesen beleunt. “Festhetsz, ha épp akarod, de a házamban tisztes szokások szerint élj, és engem itthon ne háborgassanak!”
Lázongások jöttek, nagy, kemény tusák, görcsös dühben vesztegetett sok szó; és mikor tán szakadt volna minden szál, váratlanul: a gyerek. Emlékezett – nem kívánta, szinte gyűlölte utolsó percig —, de amikor itt volt, egy volt az életével és a terveivel. Elválni!… Tudta, hogy idővel elég pénzt kereshetne, és odáig boldog és friss kalandvággyal nyomorgott volna – egyedül; de most a kicsinek sok tej kell, jó meleg szoba, egy személy a gondozására… Vagy tán mindez önáltatás volt; csak elfogyott szépen a kimerült energia; félte a tett percét, az utolsó szót. Az ura szelíd volt hozzá, ellátta, megkímélte. Tán ez az igazibb – érezte néha kicsit szomorúan —, e gyermeki és asszonyi, pihentető megadás, amit nem ismert azelőtt. Volt, hogy egyetértő aggodalomban néztek össze a kicsike betegágya fölött, és ő rémülve gondolt a felelősségre, ha elszakítaná őt magával a bizonytalanba. Már-már elnyugodott. Néha, ritkán volt egy-egy aprósága kisebb tárlatokon; udvarias, rövid dicséreteket azért büszkén olvasta a család; már-már összesimultak. És akkor minden nyomot és mindent eltörült az iszonyú válság; egyévi, lassan ölő kór, betegápolás, és szemtől szembe a halál.
Most vége a gyászidőnek, szabad; csinos nyugdíja van, és önmaga előtt is csodálatos rövidséggel rázta le az öregek gyámkodását. Műterme van, festhet és járhat kedve szerint. De most, egyszerre kegyetlen súllyal érezte, a nyűgöző, hosszú esztendők terhét – a visszahatást. Hét hosszú év!… Néha szinte fájt a szabadság, mint a pincerabnak a fény. És az átlagos, szép technikájú apróságok, a sok váza és virág! Szinte hallotta, amint komoly, nagy művészek jóindulatúan térnek napirendre fölötte. Nem – gondolta lázadt keserűséggel —, ez nem, inkább semmi!…
– Kérem – szólt a cselédlány lábujjhegyen közeledve, mikor a teához ült —, egy névjegyet hagytak itt – majd elfelejtem. – Utánanyúlt: Dániel László; – olvasta tűnődve, majd meglepetten.
Dániel, az író. Egy név, amit régen, levélborítékra írt egynéhányszor; és testetlen, hűsen eszményi rokonszenvet jelentett neki csupán. Ez az ember írt neki, még a nagy kép sikere előtt, és már akkor olyan komolysággal, ahogy kész, egész emberekkel beszélnek. Vagy öt-hat ünnepi eszményiségű művészlevelet váltottak akkor; és menyasszony korában magától abbamaradt. Sohasem találkoztak. Hallotta róla, hogy külföldön jár többnyire, sokszor olvasta a dolgait, és megvette minden könyvét. Dániel! Az ő izmos, mélyenjáró szavai, közvetlen és rávilágító esztétikája; vagy a novellák, regények, amikben brutális idegerők és véres, állatian hatalmas élettörvények százarcú eredője a sors, ember, asszony. Igen, Dániel azóta hírneves lett; nyolc éve, hogy írtak egymásnak – fiatalon. A kártyán jelezve a legközelebbi látogatás napja; el akar jönni hát! Különös!
Felvillanyozta és foglalkoztatta. Egyszer a külsejére gondolt, milyen lehet; és eszébe jutott, hogy kinevette a szegény ura néha, mikor nimbuszos, híres nevek viselőjével megismerkedve, csalódott ellenszenvvel fogott kezet. A szeme hogy milyen, ez a fő!
És lefekvéskor eszébe jutott még egyszer, furcsa és váratlan ötlettel. Egy szerelem! Igen, az kellene. Ilyen… És hátraszegte a fejét, hunyt szemmel, mélázó mosollyal… Vajon jöhet még nekem? Hány év múlva leszek öreg?… Az segítene!…
Szemben ültek a törökös, virágos zsöllyéken, és valami ünnepi, kedvesen szándékos felhangoltság érzett meg rajtuk, a szavaikon, a megjelenésük, mosolyuk, ruháik gondján; és mindegyikük jóleső biztossága, hogy a másikat sem érte csalódás. Szőke, szikár, jelentékeny külsejű volt a férfi és csillanó nézésű, alig több negyvenévesnél, az asszony puha vonalú, szépen mozgó, az arcbőre színén vagy a surranó ívű szemöldjei között nyugtalan érdekesség. Halkan beszéltek, egy darabig önkéntelenül a régi levelek kicsit tiszteske és elvont tónusában. A férfi az asszony képeiről; ám az nem engedte, hogy megnézze.
– Haszontalanságok – mondta elkomolyodva —, pénzre volt szükségem akkor. De már vége. Most várok valamit. Talán később!…
– Igen – gondolkodott az író —, magának most új korszaka jön. Ismerem ezeket az átmeneti bénulásokat. Azt hiszem, még kifejletlen az élete. Egészen ember volt már, asszonyi módon? Lehet, ilyesmi jön.
Önmagáról kezdett beszélni, dolgairól, egyre folyóbb közvetlenséggel és olyan szélesen, ahogy csak másfajta művészet emberei mernek egymással. Örül – mondta —, hogy nem tartozik semmi jeligés csoportba, egyedül van, és amit csinált, kevéssé alkalmas utánzásra. Tudta, hogy a fiatalok gárdája azért rajongó tisztelettel veszi körül, és az elit-ízlés már rég emberévé fogadta; de épp ilyesmi hangolja le néha, rossz percekben. Hogy már nincs küzdés, tán belül is elkészült mindennel, amit magában hozott; már jönnek a fiatalok, és ő elkönyvelt érték idestova. Tán ezért a félelemért húz mégis az ifjú gárdához inkább…
A másik némán figyelt, szép állát előretámasztva – majd az útjáról kérdezett – az életéről és az életről.
Az asszonyok, igen. Ők minden egyszerű, nagy szenzáció, nyers és eleven artisztikum; a forró impulzus és a kelletlen fék, suta megzavarás. Művészet és asszony, két átelleni embervégzet és köztük hányódunk. Ha egy oldalra hajolna valahol…
Mind a ketten megérezték e rejtett elszólást, és az asszony nyugodt diadallal ujjongott fel belül. Nem sértette e gyors szándékosság, a másik fél kereső céltudatossága; sőt egy naiv félgondolattal végzetnek érezte. Talán most készül kaput tárni mind a kettőjüknek az élet.
Így, eltökélten és sietve iparkodott egymás felé e két ember, szegények!…
Siettek… Szép, hosszú havas tél jött, meleg fényű, halk áhítatú esték, mikor lassú hő áradt a búbos cserépkályha körül, teafőző zümmögött, és a nagy, sárga ernyős lámpa fénye áttüzelt az asszony mélyszínű, puha selymein, formái rejtett és gyöngéd elevenségén. Így voltak együtt, sokat. Ó, ismerték mind a ketten e hangulatfogások értékét vagy mesterien közvetett hatásokat néha egy mozdulatban, egy szó hangárnyalatán; folytonos gonddal vigyázták magukat az egymás kedvéért, és méltányolták, elértették a leghalkabb nüanszokat is. Volt nap, eleintén, hogy alig nyúltak egymás kezéhez, csak beszéltek, szinte sarkallva magukat, hogy mélyéig feltárják egymás előtt összetettségüket vagy szédítően kétféle voltuk csodáit; és zsongó homlokkal az agymunka ideglázában kipirulva búcsúztak el… Ilyenkor a férfi sietve erőlködött odakinn a hűsítő éjszakában, hogy felidézze és magával vigye az asszony illatát, finom nyaka ívét vagy a tekintetét; ilyenkor elfeledt régi érzéseire gondolt és az egyszerű teljes magától-lettségre néha egy-egy futó, közönséges szenvedélyben is; és idegesen vont vállat: “Öregebb lettem, ennyi az egész!”… És ilyenkor az asszony sokáig nézett még bizonytalan, töprengő szemmel a kályhatűzbe, aztán kiáltva hívta a gyermeket, melléhemperedett a szőnyegen, lihegve birkózott, vad groteszkséggel bukdácsolt vele, és hallgatta, milyen igazán, a kis lelkéből kacag, kacag…
– Ma is itt lesz a könyvcsináló bácsi! – döntötte el a kisfiú, félig kérdve, oldalt hajtva okos fejét, ha látta, hogy az édesanyja füstölőt éget a nagyszobában, virágot rendez, és eligazítja a takarók puha redőit. Örült a bácsinak, mert néha furcsa-szépeket mesélt egy nagyszemű, buksi bagolyról és fürge kis majmokról egy igen, igen nagy erdőben. Mert volt néha így is; könnyű derűre hangolt enyhe napok. A vendég a teafőzőnél mesterkedett, és megvárta, míg anyácska zümmögve altatja benn a kiságyon a fiát. Ha ilyenkor visszajött az asszony, és megállt az ajtóban, homállyal körítve, karcsún, gyöngéden, laza, engedelmes, görögös hajviseletével és halvány mosolyával; egy percre egészen, igazán olyan volt neki, mint a megtalálás, a kiválasztott, és számára egyedülvaló nőiség. Volt perc, mikor így ment felé.
És ő, az asszony – maga volt a csodálkozó és várakozó odaadás. Ahogy karcsú két kezét felényújtva közeledett, ahogy mosolyogva, lányos félengedéssel előrehajolt, a szeme gondolkodva és keresőn tűnődött maga elé és mindig nyitottan. És Dániel ilyenkor úgy érezte, hogy mindez semmi; hogy mindent megtart magának az asszony ez adakozásban. Mi ez – töprengett lehangoltan —, hidegség vagy különcködés? És néha fellázította, dühre ingerelte az asszony mosolya.
Kinn, szabad ég alatt, mindig zavartalanabb volt és teljesebb a rokonérzésük. Később, álnokul tavaszos, fagyengesztelő februári estéken sokszor ültek valami rozzant bérkocsiba, és órákon át vitették magukat a százfényű utcák nyüzsgő sűrűjében. Az asszony szétborzolt hajjal mosolygott elő a hosszú, hamvasszürke prémjei közül, vagy kissé előrehajolva, összehúzott szemmel erőszakolta azt a félrévületet, mikor csak rezgő szivárványcsíkjait látni a ködszürke lámpafénynek és csak árnyjátéknak a robogó alakokat.
– Ezek a maga tónusai, e ködös és könnyű violák! – súgta szinte megindultan a férfi, és fogta a kezét.
– Most próbálom – felelt az asszony —, próbálgatom itt a maga éjszakáit látni. A vérharmatosakat, párkereső csatákba hajszolókat. Tán mégis ez az, ami nélkül csonka és fejletlen marad, ugye, az élet? És a művészet!…
És gyors, elszánt mozdulattal engedte ölelésre a derekát, míg szeme nyitottan káprázott bele az utca sugárszóró esti ködébe. Sokszor volt így. Apróra kikérdezte a férfit, és az intellektusa mohó érdeklődéssel vetette magát a dolgokra, melyek előtt érzése félvakon sejtve megállt. És lassanként végképp elfáradt ebben, és valahogy ezt érezték mindketten.
De a februári szalonban ott volt az új képe. “Perc.” – Erős kontúrú, életszínű aktok; – a szélesen lendülő mozdulat egy ölelés lüktető rohamossága, mely jött és mindjárt továbbsiet. Jó kép volt, dicsérték; emlegették, mint egy erős talentum újraéledését; de valamelyik kritikusa visszaemlékezett a régi kezdetre, az “Őszi tündértánc” elhagyott útjára, és visszakívánta szimbolizmusát, a lágy tónusok és burkolt erejű, lenge vonaljáték különösségét. És minden más közt e szavakba kapaszkodott épp a festőasszony érzékenysége; és magában lehangoltan ismételgette igazát. Most bántotta a Dániel hangos és gőgös elragadtatása a kép előtt.
– Nem – fakadt ki egyszer —, ez itt hazugság. Az én igaz világom más, és ez most azt bezárta előttem.
– Az élet – nyugtatta szelíd fölénnyel a férfi – végtelen kiterjedésű, és a művészet mindenhova elér. Nincs hímnemű és női művészet… – És elhozta egyszer az utolsó kéziratát. Gyönyörű misztériumjáték volt; háborús durvaság és kórházi nyomor között egy haldokló apácaleány szeplőtelen és glóriás legendaálmai. A nyelv aranyos ragyogású és fakó, aprózó; mint egy régi pergamen fejléc indás virágai. Oly rejtetten érzéki; új hang, amit most ütött meg először. – Az asszony elragadtatva, és hálásan ejtette ölébe, mikor átolvasta – és úgy érezte, hogy mostantól fogja szeretni Dánielt.
Ám, újra napok és hetek jöttek, és lassanként már semmi sem volt, amit el ne mondtak volna egymásnak; és olyan hangulatárnyalat, amit végig ne próbáltak, át ne játszottak, ki ne élveztek volna. Már sokszor voltak titokzatosak, álmodozók, ünnepiek, kedélyesek vagy érzékenyek; végigcsináltak egy sereg novellatémát, és sok szép beállítású, festői pillanattal szolgáltak egymásnak.
Már tudták mind a ketten, hogy nagyon siettek, és nagyhamar értek el mindenhez. Próbáltak segíteni, feloldani az érintkezésük esztétikus pátoszát valami egyszerűségbe, rokonias vagy humoros szeretetteljességbe. Dániel most részt akart venni az asszony apró gondjaiban, beszélt a gyerekről, üzleti tanácsokkal látta el, vagy elkísérte a szabónőhöz. Egyszer szóba hozta a házasságukat, aztán nobilis buzgósággal vissza-visszatért ehhez.
– Nem bánom – felelte az asszony. – Ha egyszer úgy, séta közben, kedvünk támad, betérhetünk az anyakönyvi hivatalba. Tartsa kéznél a diszpenzációt.
– Hm! Leküldünk valami sarki hordárért, hogy legyen a tanú! Mosolygott a férfi.
Az asszony vállat vont.
– Igen – mondotta —, én nem akarnám, azontúl sem, hogy közös lakásunk legyen.
– De hiszen akkor…
Majdnem összenevettek e gyerekségen. Hiszen akkor… mire való az egész…
– Nézze, a gyerek miatt sem – magyarázta az asszony. – Nekünk se való különben, de Sándorka, szegény, sokat vesztene. Maga is, ugye, ideges? Ha rákiáltana vagy egyszer! Néha én is teszem, de az más.
– Különös! – mormogta kicsit sértődötten a másik. – Hogy ez szerelem!
Maradtak a régiben, és sokat voltak együtt, pedig már mindegyik fellélegzett egy-egy szabad délutánon vagy magányos estén. Egy nap váratlanul jött Dániel, friss jókedvvel, útitervekkel, pénzzel; a színházdirektor aznap számolt le a kis darabért. Az asszonyt szokatlan foglalkozásban érte; ószeresnél vett régi, poros képrámákat tisztított át, és egy bakfisleány, valami tanfolyamra jött, szegény vidéki rokon, segített neki. A férfi gyorsan dologhoz öltözött, az asszony egy ócska festékfoltos munkaköpenyébe; és a kisleány a fürdőszobában készítette a vendégnek a mosdótálat. Úgy esett, hogy ő is, vele együtt mártotta bele a kis gondozatlan, nyírott körmű ujjait; aztán kacagva fogták meg egyszerre a törülköző két végét. Az ajtóban álltak, és az asszony véletlenül látta, hogy az író súg valamit a gyerek fülébe, és az fülig elpirul… Csak később, elalvás előtt gondolt igazában e csacsiságra; és egyszerre érthetetlen módon fölháborítónak, ízetlennek, léhának érezte. Hogy ilyesmire nem hitte képesnek… Pedig eszébe rebbent, hogy néha, művészvacsorákon, ő is közkeletű állűrökkel és szívesen kacérkodik újabban egy kicsit.
Úton tehát… Ezer foszlányra szaggatott holdfény és örvényes hullámjáték a leírhatatlan színű, örök csodájú vízen: és benn a hajóban szörnyű ingás, testet-lelket összerázó, gyűlöletes. Az asszony tűrhetetlennek találta a pállott illatú, forró kabinok szűkösségét, egymás fölött lógó ágyait; utóbb fenn, a fedélzeten töltötte az éjszakát, két tábori széket tolva össze és kínosan takaródzva plédjeibe az erős szélben. Itt legalább kevésbé érte a gyötrő hintázás; a férfi az ostoba betegséggel kínlódott azalatt odalenn… Végre reggel!… Minden akvarellszerűen világos és derült, a finánclegény kacagva száll ki a bárkából, kupolák és ormok aranya csillog a fényben, és gondolák fekete raja jön.
Fáradtak voltak egész nap és a következőkön is; az asszony nem látszott jó utazónak; vendéglői szobák nyugtalan éjszakái, szokatlan konyha és idegen ágy megzavarta és elrontotta a közérzetét. De azért engedelmesen vitette magát mindenüvé; és az egymás kedvéért némán robotoltak jéghideg, agyonrestaurált, nagy freskók előtt, csodálatos, kifosztott paloták csarnokaiban, templomban vagy az arzenál ágyúi között. Dániel maga volt a gyöngéd és korrekt udvariasság, és az asszonyt halálosan idegesítette a gondolat, hogy ebbe annak csakhamar bele kell fáradnia. Végre mégis megmondta, mit szeretne leginkább. Csak gondolában ülni, ez a legjobb, csendesen lebegni a hínáros, nyugodt vizek fölött, nem nézni semmit apróra, és a legkülönösebb álmokba merülni e nagy, kéjes passzivitásban. A vázlatkönyve nyitottan pihent az ölében; néha elmerülve és lazán próbált egy-két puha vonalat; egy vén koldus pihent a temetősziget márványkapuja előtt a tavaszi napsütésnek fordított arccal… Ejh, ilyenkor verítékes türelmetlenség fogta el, hogy ott van a közelben, ott ül szemben vele a másik.
Egy délelőtt sikerült magára maradnia. Elkószált messze, a csatornán túli negyedek felé, eddig nem érzett fölfedező láz fogta el, szóba állt az emberekkel, és vásárolt tőlük, csakhogy láthassa e szomorú, mély szemek mosolyát. A híd alatt furcsa, bizantinus melltűre akadt és gyönyörű műterem-bolondságokra a rézmívesek zengő-bongó sikátoraiban, majd egy vasból öntött kis szfinxnek úgy örült, mint a gyerek. Eleven, friss, régi szemmel nézett körül. Három-négy vonallal könyvébe vetette egy keskeny, boltozott sikátor íveit; a mélyén átsuhanó szikár öreg nő árnyát. Most érezte valami szunnyadó, rejtett szépségét a múltnak, amit nem fejezhet ki precíz szó vagy nyers teljességű forma. “El fog ide jönni egyszer egyedül!” határozta el önkéntelen, és maga is megröstellte. Hát ennyire van? – Megnézte az órát, és visszafelé igyekezett ismeretlen utcákon, nagyjából sejtve az irányt. Egy sarkon, egy kicsi palota előtt meg kellett állnia. A nyílt erkély-ablakon gyönyörű és kész női szopránhang csavarodott, trillázott, ujjongott ki, fel a kéklő, tavaszi égbe; az utca némán, feszülten figyelt, és ő állva maradt a kis márványszobrok kirakata előtt. “Milyen szép perc – gondolta —, eltenni, ráemlékezni való, milyen gyönyörű napragyogás!” Az énekszám véget ért, a szemközti ablakból halk tapsok feleltek, és ő is összeverte a két kesztyűs kezét. Két hosszú kendős, szépen fésült leány elé cseresznyével teli kosár hullt egyszerre, és fenn az ablakból egy legény tartotta a zsineg rúdját; ők felkacagtak rá a nap felé emelt, bársonyos, fiatal arcukkal, és az idegen asszony mosolyogva intett vissza feléjük. Milyen szép volt!
A szállójuk éttermében Dániel várta, és megkérdezte, mit akar csinálni délután? Nem merte megmondani, hogy képeket – azt igazán csak egyedül lehet nézni. – Ám estig épp eléggé kimerült, hogy ne bírja tovább. A Riván álltak, a kőkorlátnak támaszkodott, és úgy próbált viselkedni, mintha egyedül volna, miközben kínlódva leste, mi fog történni.
– Délelőtt – kezdte a férfi – egy otthoni társaságra leltem. Képzelje, írók és színészek, itt van Harsányi Emma, aki a királynét játssza a kis darabomban. Kíváncsiak magára. Mondtam, hogy hétkor együtt ebédelhetünk, várnak ránk.
– Én még itt maradok – mondta határozottan az asszony. – Maga menjen.
– Még van időnk! Ne zavartassa magát!
– Nem – csak menjen! Kérem!
A férfi előtte állt – gőgös korrektségében nyugodtan, hűvösen nézett rá. Megfogta a kezét, halkan, gyöngéden beszélt; – egészen – gyűlöletesen, kifogástalanul.
– Nézze, anyácska! Én látom, hogy nem jól vagyunk itt; ez nem sikerült. Ne válnánk el egy időre? Elutazom holnap! Vagy maga megy hamarább?
– Én talán… egy-két napig még maradnék – sóhajtott az asszony.
– Ez a társaság az éjjel megy tovább vasúton – lehet, velük tartok. Nem lesz valamire szüksége?
– Nem, köszönöm. Rendben vagyok!
– Úgy hát a viszontlátásra!
Némán csókolt kezet – az asszony várt még egy percig. Valami hátra volt.
– És talán – folytatta az író – egyebekben is őszintébb lehetne hozzám! Hisz ezt megígértük, ugye?
Az asszony ránézett. A kérdés nyugodtan hangzott, hűsen, fegyelmezetten. Megnyugtatta.
– Igen – mondta halkan —, majd innét, ha egyedül leszek, fogok írni magának.
– Mindenben alárendelem magam! – felelte a másik, és szinte elégedetten érezték, hogy a dolog hozzájuk méltón, szépen, egyszerűen el van intézve. A kettejük dolga.
A festőasszony még kinn maradt. Lámpák gyúltak ki a San-Giorgión, a gondolák orra színesen világított, és kerengve, némán húztak hosszú fényuszályt a sötét ragyogású vízén. Az ősi márványpadokon ifjú szerelmesek bújtak össze a nagy tavaszban. – Hát ennyi! – gondolta az asszony. – Egy hathónapos idill! Vége! – Könnyülten sóhajtóst, és megrezdült rá, hogy hátha mégis lesz perc, amikor sírni is fog, tán még holnap – ha ránehezül itt a gyönyörű magány, e vizek sűrű, nagy melankóliája, ez émelyítően sok szerelem. Most rokonszenves részvéttel gondolt mindkettőjükre, és most szinte megnyugtatta, hogy a másik egyszerű, igaz férfiúi fellobbanást érezhet a szép, erős mellű, szőke színésznő mellett. Hadd meneküljön! – És ő? – Neki talán egyéb adatott! Mindig sejtette, hogy vannak percei és érzései, amiket kívüle senki el nem ért, és amiket semmiért el nem cserélne. Kifejezni igen – tört élű, álomlaza vonalak és révületbe vibráló színek nyelvén. Ó, egyedül vagyunk! – gondolta egyszerre. – És semmit egymásnak nem adhatunk! Egyedül… Megint egyszer a halál rebbent az eszébe, aztán hirtelen – a gyerek… Hogy hazamegy, és hallani fogja a meleg, csilingelő, drága kacaját!
1909