TIZENEGYEDIK SZAKASZ
Mely oly rövid, hogy kár volna belőle még rövidebb kivonatot adni, de mindazonáltal is sok van benne.
Rövideden fogjuk említeni, hogy Bagosy összegyűjté a szatmári nemességet Nagybányára, és számosan is seregeltek a haza oltalmára. Egy részök tüstént fölfegyverkezett, s városi, falusi emberekkel és vármegyehajdukkal egyesülvén, valami ezer emberből állhatott, ez Nagybányán maradt Babocsay vezérlése alatt. Ez az egész vármegyében tisztelt férfiú ötven éves lehetett, de alig vala esztendei száma rajta észrevehető, hírét és tekintetét még a szabadságháborúban szerezte. Rákóczi és a szövetségesek hadában a legjelesebb tisztek közé tartozván, azóta nyugalomban élt, de a vármegye minden fontosabb dologban nagy eszéhez és tapasztalásához folyamodott, mindig a legjobb sikerrel. Most is első volt ő, kihez barátja Bagosy az alispán fordult, s önkivánatára a nagybányai sereg vezérévé rendelt.
Babocsay maga választá alvezéreit és tisztjeit, több mint háromszáz emberből álló lovassága kormányát Szodoray Boldizsárra bízta, ki régi kegyencze volt.
Így készülve szüntelen fegyvergyakorlás között tölté a kisded sereg kevés idejét, mely az ellenség betöréséig még hátra volt, szerencsére a csapat nagy része még Rákóczi hadaiban szolgálván, már rég tulajdonává tette a fegyverforgatást, s így minden jót lehetett reményleni tőlök, annál inkább, mert tüzes hazafiság lángoltatá vitézségöket, csak Türkenfrasz, a generális statusoknál volt kapitány és szent birodalmi lovag, nem akart jót jövendölni egy sereg felől, mely még egy fényes retirádában sem mutata militáris válort és disciplinát, ámbár a magyarok természetes bravourját többé kétségbe nem hozta, e felett a vezérről sem tarthata sokat, ki Montecuculi Rajnáldnak épen nem nagy tisztelője vala.
TIZENKETTEDIK SZAKASZ
A haramiacsapat véletlenül megerősödik, és kik által, Pintye Gregor egy merész tervet gondol. – A haramiák hadi tanácsa. – Egy fontos jelenet a haramia kapitány előbbi életéből, – készületek.
Minekutána Bagosy és Babocsay rendelései által a tatárok ellen meglehetős bátorságba vagyunk helyeztetve, biztosan visszatérhetünk elbeszélésünk második nézőhelyére, Husztra, hol is az ott hagyott személyek az alatt nem kis veszedelemben forogtak. A nagybányai dolgok vagy két héttel később történtek a huszti szerencsétlen napnál, azért az időre nézve is kénytelenek vagyunk hátra lépni; de erősen igérjük olvasóinknak, hogy mindazokat, kik már előbb vannak, utól érendjük.
Pintye Gregor végső beszélgetése után a bojárral a Huszt körül fekvő hegységekbe vonta magát, egyikébe azon rejthelyeinek, melyek ezen megyék minden részeiben ki voltak maga és emberei számára jegyezve, s néhány nap mulva azon összejövetel után alig haladhata az idő éjfélig, midőn a hold fényes világánál a völgy mélyébe vezető ösvényen egy fegyveres csapat mindennemű bútorral jól megrakva közeledék, öltözetük, mert oláh paraszt ruházatuk volt, s az, hogy így megterhelve jőnek, nem támaszta épen félelmet Pintye Gregorban és haramia társaiban, de mégis meglepetve voltak, mert maga körül állott egész negyven vagy ötven emberből álló csapatja, két vagy három kémlelődni küldött társain kívül, a közeledők huszan vagy harminczan lehettek. Fegyvert ragadt azért az egész csoport, és puskáik a keskeny ösvény felé feszültek, halált repíteni a jövőkre; de békét hirdetőn zendült, a mint közelebb értek, a jövevények előtt Kosztán szava.
– Mondjátok meg a kapitánynak, hogy jó barátokat hozok, csak tegyétek le a puskát s emeljétek a kulacsot Bama Bila Paskuluj egészségeért.
– Bama Bila Paskuluj, – mondá félig elcsudálkozva Pintye Gregor, de nem mozdult ki helyéből, s a fegyvereket le nem rakatá, míg az őrök nem jelenték, hogy az idegen valóban Bama Bila Paskuluj és csapatja légyen; ezen új személy nem más volt, mint egy szilágysági haramiavezér, kinek szándékát és jövetele okát tüstént önszájából megtudandjuk.
– Mi jó hozott tégedet, talán csak nem szaladsz a tatárok előtt? – Kérdé Pintye Gregor új collegáját. – Szeretem ugyan, hogy itt vagy, de már régen kellett volna egyesülnünk.
– Hadd el pajtás, – felelé Bama Bila, – most van a legalkalmasabb idő annyi pénzt szerezni, hogy mindnyájan gazdag bojárokká lehetünk Oláhországban.
– Hogyhogy?
– Hát hallgasd ki csak Kosztánt, a kémedet.
Kosztán így felszólítva Bama Bila Paskuluj által, előállott híreit beszélendő: – Legelőbb is belopóztam Nagybányára, ott annyit tudtam meg, s ez nekünk elég, hogy minden pénzt, mely most, mint mondják, az odavaló pénzházban nem kis mennyiségben vagyon, Husztra fognak vinni, mert ott a várban biztosabbnak tartják a tatárok előtt, alkalmasint Szigetről is mindent ide hoznak, sőt a mint hallottam a vármegye pénzét is.
– Na pajtás! – mondá derült arczczal Bama Bila – erre csak reá ütünk az úton.
– Nem hinném, hogy oly könnyű lenne, mint gondolod, mert igen erős őrizete lesz. – Válaszolá szárazan Pintye Gregor, s nem igen tetszék neki, hogy véletlen egy társra akadt, ki javallat tevésekre jogot tart.
– Én is egy értelemben vagyok veled – vága közbe Kosztán. – Mert igen erős őrizet rendelteték a kincs mellé, vármegyei, városi és bányahivatali hajdukból, meg fegyveres bányászokból álló, Karácson Tivadar vezérlése alatt; számok könnyen mehet kétszáz emberre.
– Ez már pedig a soknál is több. – Mondá More, magát az új bajtársokkal megösmertetni törekedvén; de szavaira senki sem hallgatott.
– Azonban el ne csüggedjünk, még olcsóbb áron is a miénk lehet a pénz. A kiséretnek csak kis része marad Huszton a várat őrzeni, a többiek hamar visszatérendenek Nagybányára, hol a tatárok ellen sereg készül, mi lenne, ha a gyenge várra csapnánk?
– A gondolat nem rosz, és merész, – felelé Pintye Gregor, – már régen forgattam én fejemben s közöltem Kosztánnal is, ki csak tulajdon szándékomat adta vissza. Milyen szép lenne, ha míg ezen földön kényteleníttetünk lakni, egy várat bírhatnánk fészkül.
– S rövid nap a máramarosi kincsek is ott leendenek. – Folytatá Kosztán, örülve, hogy ura egyszer alázatos tanácsát szívesen fogadta, bár annak származását magának tulajdonítá. – Így egy csapással többet foghatunk.
– Ugy lesz! – kiáltá Pintye Gregor s ábrázatjáról a kételkedés legkisebb háborodása is eltünt.
Bama Bila Paskuluj, ki csak közönséges útonálló volt, s legfeljebb magányos lakok föltörésével foglalatoskodék, meg nem foghatá czimborája merészségét, de a zsákmány tündöklése, és a czinkosa valóján szembetünő bizodalom, mely mint mondatik, minden nagy hadvezérnél előjele a diadalnak, elnémíták valamennyi a terv ellen talán felhozandó okait.
Pintye Gregor nyugodni inté a haramiákat, maga pedig Bama Bila Paskuluj és Kosztán, ki kedvencze volt vezérének, mint a csapat «Achileus és Odyszeusza» egy személyben, mert bátorság- és ravaszságra csak maga Pintye Gregor multa föl őt, ezek tehát hárman egy félrébb álló földdomb ormát foglalák el, mely alá More teríté a henyéléstől fáradt tagjait.
– Hát csakugyan ostromoljuk Husztot? – kérdé Bama Bila, miután letelepedtek.
– A mit egyszer kimondok, azt csak tettel s nem szóval szoktam ismételni. – Hangzott Pintye Gregor válasza keményen és elhatározottan, mert ő új czinkosát hamar akarta szoktatni uraságához. – S most azért már csak a dolog kivitele módjáról lehet szó.
– És hogy szándékozol a merész tervet végrehajtani?
– Az a körülményektől függ, ha a várőrizet számos nem leszen, s keményen vigyázni nem fog, úgy éjjel mászszuk meg a falakat, s ha a szoros vigyázat ezt nem engedné, körülveszszük és ostromolni fogjuk; ha szükség, ágyúkkal is, düledező falai nem fogják soká kiállani a tekéket.
– Ágyúkkal? – kérdé a bámuló Paskuluj, sőt maga Kosztán is elcsudálkozék. – Honnan veszed azokat?
– Az én ágyúim itt teremnek az erdőkben. Hajnal hasadtakor harmincz emberem az erdőbe megy s a legszálabb fenyőket vágja le, hogy a munka gyorsabban menjen, még parasztokat is fogok hozzá szerezni. Azon két nagy földfurót, melyek a sóbányák számára készültek, de általunk elraboltattak, hozzátok elő, s a ledűlt fenyőket fúrjátok ki, s azok lesznek az avasi király ágyúi. More pedig állítsa föl kovács műhelyét, legényeket majd szerzek én neki, s abroncsokat készítsen, a csöveket erősíteni, de főleg minden található vasat, ólmot és rezet hordjatok össze, ha mindjárt Nagybánya vidékéről is, s a czigány segédeivel belőlök ágyúgolyókat fog önteni.
– De hány lövést fog kitartani egy ilyen ágyú? – Kérdé Bama Bila.
– Ha az elsőre elreped is – volt Pintye Gregor válasza – elég ilyen cső terem, s kész volnék az avas minden erdejét kipusztítani, csakhogy Huszt falai ledűljenek.
– A nyereség nagy is lesz. – Jegyzé meg Bama Bila.
– Más lelkesít engem leginkább. – Szóla Pintye Gregor; ki majd nem elragadtatva terve újneműségétől örömében beszédesebb lett, mint elzárt charactere ezt engedte. – Engem a boszú vezérel Huszt ellen, vigyázzatok, okait elmondom.
– Én, mint talán tudjátok, Rákóczi seregében szolgáltam együtt Karácson Tivadarral, azon izmos erős vármegyehadnagygyal, ki újonan üldözésünkre küldetett, vezérünk Szirmay vala, férje a most Huszton tartózkodó özvegy Szirmaynénak, atyja két leányának, és Szirmay István testvére; én az ő osztályában majdnem legvitézebb katona voltam, csak az egy Karácson mérkőzheték velem, sőt engem sokak előtt fölhaladni látszott, őt vezérünk nálamnál jobban szerette; ez, és vetélkedésünk gyűlöletessé tette előttem a daczos Tivadart, ki e felett még igen iparkodék velem felsőbbségét éreztetni. Bizonyos alkalommal egy csapat küldeték vizsgálódásra, a tudósítás, mely erre okot adott, tőlem származék, s azért reménylettem, hogy a csapat vezérlése reám fog bizatni, de azt Karácson nyerte el, s a mi több, én még alája rendeltettem. Alig lihegve a harag miatt, követém őt, az első szó, melyet kiejte, ok lett részemről az ellenmondásra, egy szájvita támadt, – Karácson engem «veszett ebnek nevezett, ki őt ki akarja marni ura kegyelméből,» én őt még inkább gyaláztam, mire ő büntetéssel fenyegetőzött, míg kardot nem rántottam ellene; a csapat nagyobbrészt Karácson barátjaiból állott, csak kevés fogta pártomat, harcz támada, sebeket osztánk és kaptunk, míg Tivadar buzogányának egy súlyos csapása engem a földre terített, s társaim megfutamodtak; ekkor az ellenség reánk ütött, nehéz vita után visszaverte ugyan őket Karácson, de észre valánk véve, s így czélunkat el nem érhetők. Visszatértünk, s engem kötözve hurczolt magával kevély győzőm, s mint a terv kijátszásának okát vádolt, mert az idő vitámon elhaladt, s alkalom adatott az ellenségnek reánk akadni. Halálra itéltettem, s csak alig szabadíthattam magamat szökés által, egy erdőbe rejtezém el, sokáig tusakodva lelkemben, mit tévő legyek; első gondolataim csupán a boszúé voltak, lelkem forrott, s belsőmben a boszú egy egész poklot gyújta föl, meg akartam lesni szerencsétlenségem okait, s orozva legyilkolni őket, de ez kivihető akkor nem vala ön veszedelmem nélkül, s a könnyű, hirtelen halált haragom nem eléglé. Egy nap és egy éjjel ültem majd nem azon egy helyen, egy iszonyú szándék a másikat űzvén, s egy véres terv a másikat emésztvén el föllázadt agyamban. Nem tudtam, élet virul vagy halál dühöng-e körülem, s ha az egy éltető és gyilkoló boszú gondolatját valaki lelkemből kitéphette volna, nehezen lett volna más inger, engemet az élet folytatására ösztönöző. Zavart elmém nem gondolhata mást, mint hogy a véres boszúnak meg kell történni, de annak eszközeiről, módjáról, vagy idejéről csak legkisebbet is határozni iszonyú állapotjában képes épen nem vala.
Csak midőn már a legnagyobb erőlködés után inkább fáradság, mint lecsendesülés miatt nyugodni látszottak szenvedélyeim, tökélhetém el magamat valamennyire jövendőm felől. A császári sereghez általlépnem tanácsos nem vala, mert onnan szöktem a támadókhoz, és boszúmra is nehezen akadt volna egész dühömet kielégítő alkalom; azért hazámba tértem Máramarosba, hol már évek óta űzöm a vidék félelmére haramia mesterségemet. Szirmay Györgyöt a halál már elragadta boszúszomjam elől; de én az egész fajnak veszedelmet esküdtem, öregebb leánya óhajtott jegyesének keze által esett el, s ez félig az én munkám volt, az ifjabbik leányt Bogdanu akarta nőül, a büszke magyar nemes egy bojárnak nem adja magzatát; jól van, én szerzem meg neki, s ez tekintetes Szirmay Györgyné asszonyomnak kínosabb lesz a halálnál. S még azt is, ki ellen legvadabb méreg dúlta szívemet, Karácson Tivadart, erősen hiszem, az ég vagy a pokol boszúm alá adja, mindegy, csak késem villoghasson gégéje körül s most tudhatod, Kosztán, miért valék a minap, midőn először küldeték Karácson ellenünk, úgy elkomorodva, hogy legrégibb czimboráink is rettegve tekintének szemembe, mert boszúm már aludni látszott, elvonva lévén régen tárgyaitól, midőn egy pillanat ellenségemre, azt ha lehet az előbbinél nagyobb iszonyságban költé föl, s a gyáva bojár épen jókor akadt szemembe, hogy eszközül szolgálhasson terveimben. Már tudtok mindent, most merüljetek álomba, ha szenvedelmeimnek egy csekély része, mely elegendő volna a sírt ébren tartani, nem szállt belétek.
Mind elnyugodtak a haramiák, de a hasadó hajnal már munkálódva lelte őket, az erdő rengetegében viszhangoztak fejszecsapásaik, nem mint vezérök, első szándéka volt, a nyers fákat levágva, hanem a már fekvő száraz szálfákat kurtábbra darabolva. Móré, ki ezen munkában még téglaszin éveiből járatos volt, többekkel egy kemenczét építe a golyók öntésére, mások vasat keresni voltak, s maga Pintye néhányad magával biztos parasztokért ment a munka elősegítése végett, s a völgy szorosan őriztetett, ne hogy korán elárultassék a haramiák iparkodása.
TIZENHARMADIK SZAKASZ
A várt pénz Husztra érkezik. – A várbeliek érzelmei és mulatsága. – A vár leírása.
Két nappal később, mint az ostromló szerek készítésével foglalatoskodó haramiákat elhagytuk, érkezék este felé a nagybányai pénz, egy valóban tetemes öszvély Husztra, s másnap a szigeti sóhivatal és Mármaros vármegye pénztára is. Szirmayné szándéka ellen kénytelen volt a várban maradni, mert súlyos betegség köté ágyához, önneit soká kétségben hagyó, nem fogná-e a bús anya szeretett leányát követni; mert bármely mindennapi dolog az, hogy szülék legvirágzóbb gyermekeiket elvesztik, a gyakori eset fájdalmán még sem enyhít; annál inkább megbocsátható vala Szirmay Györgyné minden mérték feletti szenvedése, mert leányát nem csendes, hosszú betegség által készülő halál, nem egy természetes, minden emberen uralkodó vész végezte ki, ő erőszakosan vígság és mulatság közepében ragadtatott el az életből, és nagy Isten! – csak meggondolni is, mely kezek által? – szokatlan és nem gyakran tapasztalható szerencsétlenség, ha magában csekélyebb volna is, csupán szokatlansága által inkább lesújtja a lelket, mint egy valóban nagy fájdalom, de a melynek okait gyakran s úgy szólván rendesen megtörténni látjuk. Hát ha még ilyen váratlan balesethez, iszonyúság is párosul, mint Szirmay Mária véletlen halálánál, ki csudálkoznék egy érzékeny anya szenvedésein? Szirmay Ilona anyját ápolgatva és távol kedvesére gondolva, tölté el idejét, majd boldog a legédesebb emlékezet által visszavarázsolt világban, majd könyezve a jelen fájdalmában anyja ágyánál. Valahányszor szülőjét egy jótevő szunnyadás nyugtatá, annyiszor eltünt a szerető leány, a beteget hű cselédjére bízva, s azon kis toronyba vonta magát, hol kedvesével tölte élte utolsó boldog perczeit. Itt azon tájon legeltek szemei, melyre ő mutatott, azon levegőt szítták ajkai, melyben végső csókjok elcsattant, s azon falak között enyelghete bájoló emlékezetben, melyek egyedül való tanúi voltak leghőbb és legtisztább érzelmeinek. Szirmay István rokonaira vigyázott, Bogdanu Gyurka dohányozva járkált a várban és henyélt, minduntalan várván, hogy haramia pártfogója valami jó hírrel fog megjelenni, s ez okból egy este sem mulasztá el a vár mély árkában sétálgatni, de sokáig hiában.
Miután a bent lévő személyeket leírtuk, szükséges lészen magáról a várról is egy-két szót szólani.
Huszt egy magos hegyen fekszik, és hajdan erős jól fegyverkezett vár volt, mely az erdélyi hadak idejében több ostromot állott ki, ezek porhadó falain nyilván nyomokat hagyták, azonban elbeszélésünk idejében már a magyar várak nagy része romló félben volt, s Huszt többekkel együtt fegyverkezetétől is megfosztaték, nehogy talán új támadás alkalmával a pártosok használhassák; e felett körül a várnál magasabb hegyek emelkedtek, melyekről könnyű vala a bástyákat összelőni. S a repedt falak legfeljebb is kevés ideig tartó ellenállást igérhettek, a hajdan mély árkok itt-ott fűvel és bokrokkal voltak benőve, másutt a földdel egyenlők. Az egész várat két rozsdás vas ágyú védé, s vagy harmincz-negyven ember, nagyobbrészt szigeti hajdúk és sóaknászok.
TIZENNEGYEDIK SZAKASZ
A haramia s a havasalföldiek új találkozása, Pintye Gregor ajánlása, melyen Bogdanu méltóképen megijed, végre a dolog elhatároztatik.
Minekutána szükségesnek találta Pintye Gregor magának bent a várban egyetértést szerezni, az első, kire gondolt, természetesen Bogdanu volt; de ugyan oly hamar eszébe jött a bojár lelki tehetségeinek csekélysége, és restsége, ez elrémíté a haramiát első gondolatától; mindazonáltal hosszú tanakodás után csak hozzá kellett visszatérni, mert Gyurkáról legalább bizonyos lehetett, hogy általa, mint a dologban igen érdekelt által, elárultatni nem fog, míg a várnak minden egyéb lakói e fő pontban meg nem bízhatók valának. Ehhez járult még az is, hogy Pintye Gregornak eszébe jutott Zakharovics Tógyer, kit rövid ösmeretsége mellett is minden ravaszságban ügyesnek tett föl az emberösmerő haramia.
Este tehát azon öltözetben, melyet leginkább viselni szokott, s mely mint többször mondtuk, egy oláh póré volt, a vár környékéhez közelített; nem soká kellett lesnie, mert Bogdanu hamar mutatá magát az árok szélén, s mintegy lustán égő nedves fa tüzét, messziről pipája füstje árulta el, kevés szökéssel a bokrok között, előtte termett Pintye Gregor.
– Ideje, hogy megjelentél, – szóla az örömében megijedő Bogdanu, – már féltem, hogy a vármegye kezébe kerültél.
– Ne gondolj arról, hogy valakinek kezére kerüljek, míg kezemben nyársom kerül. – Zengett a haramia válasza. – De itt az elhatározó pillanat, azért csak erről szóljunk.
– Van valami okos terved? én már meguntam a hosszú várakozást. – Kérdé
Bogdanu.
– A legszebb és legokosabb, most jövök hozzád segedelmedért. – Mondá
Pintye Gregor a havasalföldi testőr kapitány nagy örömére.
– És miben áll az? – kérdé emez.
– Elmondom tüstént, csak előbb hivasd elő Tógyer utitársadat.
– Ott a bokor alatt fekszik, hídd elő, Mitruj. – Kiálta hátul álló szolgájára a bojár, s az óhajtott kereskedő kevés pillanat múlva a nagy tekintetű tanácsot, melynek vitatásaival becses olvasóinkat megösmertetni szerencsénk van, ön tisztelt személyével szaporítá. A szolga Pintye intésére hátrább vonult, s eltávozván, imígy folyt a három hős tanakodása, legelőbb mint az igazság magával hozta, Pintye emelé szavát.
– A tatárok rövid nap reánk ütnek, pedig pénz és szép leány nekik is ám inyökre van; ha a huszti várat előttünk kirabolhatják, addig várhatsz Szirmay Ilonára, mint én az ott lerakott kincsre, azért hogy mind a ketten boldogulhassunk, én a huszti várat ostrommal foglalom el.
– Ostrommal? – Csudálkozék a bojár, – hisz erre az én magos rokonom, a moldvai vajda egész serege sem volna képes ágyúk nélkül.
– Nekem a máramarosi bérczek ágyúkat termenek, s már holnap után reggel le fogják Huszt falait bontani, ti azonban senkinek se szóljatok, s csak ágyúim durrogása adja tudtára a várnak veszedelmét, de hogy a bajos munka előbb sikerüljön, szükséges azt ti nektek elősegíteni.
– Hogy és miképpen? – kérdé Zakharovics Tógyer, mert Gyurka szót sem talált elbámulásában a haramia terve felett, melynek végrehajtására, mint fölebb említé, még hatalmas rokonát, a moldovai vajdát, sem tartá elég erősnek, s minden eddigi nem csekély képzeletét ön becse felől, sokkal túlhaladta rabló szövetségének ajánlása: őt ily veszedelmesen nagy dologban segíteni.
– Figyelmezzetek – viszonzá Pintye Gregor Zacharovics Tógyer kérdésére. – Én a várat hirtelen vagy alattomos támadással akartam elfoglalni; de a mint tapasztalám, jobban őriztetik, mióta a szigeti és nagybányai kincseket belé rakták, hogy sem az egyik vagy másik módon el lehetne foglalni. Egy mennydörgő ostromlás mindazonáltal könnyen megijeszti csak az irtóvas kopogásához szokott aknászokat, s reménylem, vagy föladják a várat, vagy a golyóktól elrémülve elhagyják a falakat, s úgy már annyi, mintha benn is volnék. Ti pedig vessétek ezen kanóczot a vár keleti oldalán álló alacsony épület porhadt fedelére, s annak fölcsapó lángjai szolgáljanak nekem jelül a rohanásra.
Ezen ajánlás fölrázá Bogdanu Gyurkát bámulásából, mert eddig azon véleményben élt, hogy ő kedveséhez jutand, s nem lészen egyéb dolga, mint kaftánjába burkolva és kényére pipázgatva bámulni Pintye Gregor vakmerőségét; de most a veszedelmes ajánlat oly hamar beszédre oldá nyelvét, mint az egész élete folytában ritkán történt, s kiki észre vette volna, mily hirtelen vált bámulása ijedéssé, ha természeti lustasága már ábrázatja vonásaiban is annyira nem telepedett volna le, hogy azok a legnagyobb fölingerlés alkalmával is alig háborítathattak ki tunya nyugalmukból, most tehát ezen fölkiáltásra fakasztá Bogdanu Gyurkát a félelem. – Ösmerik-e golyóid barátidat, jót állasz, hogy azok engemet kikerülnek?
– Katona létedre csak nem fogsz rettegni egy haramia fenyő ágyúitól? – mondá Pintye Gregor, s megvető pillanattal tetőtől talpig mérte a gyáva kapitányt.
– Rettegni, nem rettegek. – Felelé Gyurka minden kitelhető bátorságát összeszedve. – De én éltemet miért veszíteném itten, azzal csak hatalmas rokonomnak, a moldovai vajdának, tartozom.
– Jól van. – Szóla hidegen a haramia. – A magamét segedelmed nélkül is megnyerem, keresd mátkádat, a hol tetszik, de nálam többé ne. – Ezzel elfordult, mintha távozni akarna.
– Maradj az Istenért! – kiáltá ezt meglátván a bojár – maradj, és hallgass meg: mit nyerek vele, ha te Husztot elfoglalod s Ilkát elrabolod, ha engem előbb egy golyód megöl?
– Szégyen, gyalázat! – mondá Pintye Gregor, – bátorságod éppen annyi, mint csigának a vére. Állj embereiddel a vár keleti részén azon említett épülethez, mintha ezen oldalt védenéd, én oda nem lövetek. Te azonban nyiltan kimondva, sokkal gyávább vagy, mintsem benned bízhassam; azért, ha Tógyer barátod meg nem igéri tervem kivitelét, egészen fölhagyok vele.
– Mit igérjek én meg? – kérdé a fölszólított, ki idegen dologba avatkozni nem akarón eddig némán állott.
– Mihelyest a falak annyira omlottak, hogy ügyes emberek, kik meredek sziklákon tanultak járni, azokat meghághatják, gyújtsd föl a kijelelt épületet.
– Azt nem teszem. – Mondá elhatározott hangon és fejét csóválva a kalmár. – Hogy te a pénzhez és Bogdanu a leányhoz juthassatok, én koczkázzam életemet.
– Tedd azt – esedezék Gyurka, ki így legkönnyebben reménylett menekedhetni a veszélyből – nem fog károdra lenni, azért bennem mindig kész szószólót találsz hatalmas rokonom, a moldovai vajda előtt.
– A ki a leányt elviszi, az bajlódjék érte, uram, ha te tovább maradsz, én tüstént haza indulok Moldovába. – Volt a kalmár elszánt válasza.
– Jól van, menj, de torkodra forr az út. – Mondá csúfolón nevetve Pintye Gregor. – Menj akármerre! nyársomra mondom, szembe jösz a tatárokkal, s képzeld, mint fogják azok fogadni a török császár alattvalóját, ki ellenségének háború idejében lovakat adott el.
Meghökkent a kereskedő, de hirtelen elnyomta az ijedés jeleit, s mivel távozó félben volt, tétetvén magát, mintha nem is hallotta volna egészen a haramia szavait, ámbár azoknak igazságát mélyen érzé, és tudta, hogy őt Pintye csak bosszúból is a tatárok kezébe fogja játszani, de hogy nem kényszerítésből, hanem önkénytesen cselekedni lássék, új meggondolást tüntetett ábrázatján, és az előbbinél sokkal alább hangon így szóla:
– Jobban meggondoltam a dolgot, s azt találom, hogy illendőbb és barátságosabb, társam mellett maradni minden veszedelemben, mint őt elhagyni. Azért ne haragudjatok első fölhevülésemben kiejtett tagadásomért, erősen igérem, hogy szándékodat teljesíteni fogom, és az épületet fölgyújtom.
– Hiszek igéretednek, mert a tatárok állnak jót teljesítéséért. – Mondá Pintye Gregor előbbi megvető hangján. – Siessetek tehát, és ügyesen, vigyázón teljesítsétek rendelésemet.
– Csak ne lövess a keleti bástyára. – Kéré fölsóhajtva Bogdanu a haramiát.
– Ne félj. – Válaszolá ez röviden – éljetek egészségben; s oly hirtelen, mint jöve, el akart távozni.
– De mi lesz vége a dolognak, ha már részes vagyok a tettben, csak szabad lesz tudnom. – Kiálta a távozó után Zakharovics.
A haramia visszafordult: – Ha a várat elfoglaltam, veletek és Szirmay Ilkával Moldovába megyek, majd ott tőletek tanulok becsületes embernek lenni, hanem erről akkor beszélünk többet, midőn a huszti várban ihatom új uramnak, a moldovai vajdának egészségét, de az ezer arany fenn marad, kapitány uram!
– Fenn! – sóhajtá Bogdanu s a haramia kevés pillanat alatt eltűnt.