NYOLCZADIK SZAKASZ
Melyben előadatik, miért maradt légyen Gyurka kapitány Huszton, s ennek nagy tanácskozása.
Bogdanu Gyurka részint különféle ürügyek alatt, részint a közzavarban ügybe se vétetvén, Huszton maradt; de valódi oka el nem utazásának az volt, hol egyik szolgája által Pintye Gregortól izenetet kapott, Husztot az éjszakának előtte el nem hagyni. Úgy is magát semmi esetben föltalálni nem tudó butasága segédre vágyott, mely őt mély alvásából fölrázván tettre lelkesítené; szerelme minél közelebb jutott annak kecses tárgyához, annál erősebb lőn az elragadtatás, nem sikerült terve még lángzóbbá tette vágyát, és indulatja végre azon vad szenvedélylyé vált, mely durva, elme és mívelés által nem mérséklett characterek tulajdona, ha forró vágyok kielégítésére semmi módot se lelnek, Bogdanu szenvedelme azonban a nevetségnek egy színét is vette föl magára, a mit a bojár meglehetős lelki tompasága okozott. Várva várta tehát Pintye Gregort, kiben már egyszeri csalatása után is, bízni meg nem szünt, mert minél többet tudakozódék, annál többet hallott a haramia rettenetes bátorsága, vagyis inkább vakmerősége felől, mely majd mindig szerencsével párosulván képessé tevé Pintye Gregort a leghihetetlenebb dolgok véghezvitelére; ő már jó idő óta, mint Mármarosnak s a körülfekvő vármegyék- és tartományoknak valódi zsarnoka élt, nem volt ház a legszegényebb zsidó gunyhajától a leggazdagabb földes úr lakásáig, melyben félni nem kellett volna betörését, nem országút, melyen bátorságos lett volna utazni számos kisérettel is, éjjel vagy nappal; az erdő rejtekében, vagy a sík téren; mindenütt és mindenkor lehete borzasztó tetteit hallani és tapasztalni.
Csapatja már annyira növekedék rablásának boldog foganatja által, hogy két s három részre feloszolva is elég volt több emberekből álló utitársaságot kirabolni. Ily kiterjedésű hatalommal bírt azon ember, kit a moldovai testőrkapitány érdemes czinkosának választott.
Este unalomból-e vagy más okból, nem tudni, Bogdanu sétálni ment egyik utitársával a vár romladozáshoz inkább, mint épséghez közelítő bástyái alatt, lassan bocsátva a füstöt, de vastagon, hosszú fehér csont- szopókájú pipájából, hideg és néma bámulással tekintve a merész épületet, midőn a várnak fűvel és bokrokkal benőtt árkából egy ruházatja után oláh pór emelkedék ki.
– Jó estét uram – mondá minden félelem nélkül a kapitánynak. – Örvendek bizodalmadon, hogy izenetemnek engedve megvártál. Remélj minden jót, vetélkedőd Szodoray volt, de Szirmaynét ismerem, ő az egyik leánya véletlen gyilkosának a másikat csak új szerencsétlenség félelme miatt sem adja, azon felül egy cselédjétől kitudtam, hogy Ilka kisasszony, mint főleg most észrevétetett, szerelmes ugyan Szodorayba, de az volt, és igen forrón a meghalt Mária is, az anya ezt szándékozott Szodorayval egybe kötni, miről az ifjú mit sem akart hallani; még Boldizsár úrfi a külföldön utazott, küldé haza anyjának képmását, egy kis tenyérnyi nagyságút, anyja még odalétében meghalt, s a kép Szirmaynéra, mint leginkább szeretett barátnéjára szállt, s most az agyonlövetett Mária keblén elrejtve találtatott. Ezen dolgokat fordítsd hasznodra Szodoray ellen; mert jól meggondolva, neked még is jobb, ha a leányt illendőbb módon nyered el, mint rablás által, s erre, ha minden más sikeretlen marad, még azután is lesz idő.
Bogdanu egy darabig erőltetni látszaték magát, hogy következtessen valami jót az elbeszéltekből, homloka a fanyaru gondolkozás ránczaiba vonult, szemei alig pislogtak a rájok zsugorodott pillák alól, bal tenyerét a pipaszárral dörzsölte, de végre egy villám átrepül képén, mintha téli éjszakán egy czigány kalyiba ajtaja kinyilik, s hirtelen a benne égő tűznek egy lángja világosítja föl a korom és füst homályosította falakat, keményebben szorítá jobbjába a pipát, s balját homlokára nyomta, mintha meg akarná fogni a jó gondolatot, s egy fontos okos nevetés után, e szavakba foglalta elmeszüleményét. «Értelek, azt mondjam tehát Szirmaynénak, hogy öregebbik leányát szánt szándékkal ölte meg Szodoray, mert az ifjabbikat akarta nőül venni.»
– Nem, azt nem, azt senki sem hinné oly ember felől, mint Szodoray, máskép és szelidebben kell a dolgot fölfognunk, csak azt beszéld Szirmaynénak, hogy Szodoray titkosan örvend a véletlen szerencsétlenségen, mert ismervén Mária szerelmét, most szabadnak érzi magát ezen általa soha sem viszonozott érzelem akadályától, s annál könnyebben reményli szeretett Ilkája kezét megnyerni. Ez föl fogja lobbantani ellene az anyát, s ha most mindjárt neked nem használna is, ki tudja, mi következései lehetnek későbben, mindenesetre legalább időt nyerünk egy más terv kivitelére.
– De ha Szirmayék Husztot elhagyják, – jegyzé meg Gyurka.
– Attól ne félj, csak menj, és tégy úgy, mint mondtam, én hamarjában egy-két csekély rablást teszek az ugocsai úton, s oly lármát üttetek felőle, mintha a verkhovinai1 kincseket ástam volna ki, s azt hiresztelem, hogy csapatommal ezen útat elfoglaltam; én pedig oly rettenetes vagyok, hogy egy asszony sem, s csak igen kevés férfi merné elhagyni Husztot, ha engem közelében tud. De most dolgaim más felé hínak, válnunk kell, mától a harmadik estén ismét ezen helyen találjalak, és addig igyekezzél az özvegy szívét részedre hajtani.
– A mi tehetségemben áll, azt megteszem. – Biztatá tanácsnokát a bojár.
– Abban pedig igen kevés áll. – Mormogá magában az emberismerő Pintye
Gregor s eltünt a bokrok között.
KILENCZEDIK SZAKASZ
Bogdanu újra tanácsot kér, s nagyon megerőlteti magát annak végrehajtásában, és tettének foganatja.
Bogdanu Gyurka a várba térvén, titkos tanácsba bocsájtkozék társával, ki vele volt Pintye Gregorral való találkozásánál; ez egy moldovai kalmár vala, e kereskedői utján kisérője a bojárnak, mind élte módjában szükségesképen szerzett tapasztalására, mind elméje természeti ravaszságára, a kapitányt hatalmasan fölülmulá. A mit tehát Pintye Gregor csak sebes árnyék vonatokban állíta a bojár lelkének elejébe, azt Zakarovics Tógyer, mert ez vala a tisztelt kereskedő neve, élénkebben festé ki, sok bölcs és drága oktatásokat adván a kapitánynak, mint fejtse ki érzelmeit és szándékát Szirmayné előtt, Bogdanu pedig, kinek egyetlen jó tulajdonsága az volt, hogy okosabbaktól szívesen engedte magát vezéreltetni, de ezen jó is majd mindig gonoszszá vált, mert azon okosabbak többnyire rosszabbak is szoktak lenni: nagy figyelemmel és hirtelenséggel nyelte el akárkinek oktatásait, mint a strucz eledelét, nem tudva megkülönböztetni az ízes rizst, az égő széntől, úgy most Zakarovics körülményes útmutatásai is tárt füleket és többszöri ismételés és magyarázás után kis emlékezetet leltek nála. Nem akarjuk olvasóink türedelmét az untató leczkézéssel kelletinél nagyobb próbára tenni, csak azt mondjuk röviden, hogy a tanító elveinek helyességét, s a tanuló ügyességét a foganatból tudhatják meg, s azért haladék nélkül ennek elbeszéléséhez kezdünk.
Egy félre fekvő szobában, majdnem erőszakkal elvonattatva leánya testétől találta Bogdanu Szirmaynét, hosszan pillanta reá az asszony, s alig apadó könyei új záporban törtek ki, eltöltve az arczák inkább bú, mint öregség által vésett redőit. A bojár egy darabig szó nélkül álla; mert arra nem tanítá Zakarovics, mit tevő légyen, ha Szirmaynét sírva találja, az asszony pedig szívszorongató elfogódása miatt beszélni nem tudott. A kezdet nem sok jót igért, végre mégis a testőrkapitány bátorságot vőn, s mintha Szirmayné nem is sírna, a jól betanult leczke szerint kezdé beszédét.
– Az Isten vigasztaljon asszonyom; mert emberi erő nem adhatja vissza kedvedet.
– Mégis örvendek, hogy részvételt mutatsz szerencsétlenségemen. -
Mondá az özvegy zokogása által szaggatott szavakkal.
– Bár minapi forró kérésemet megtagadtad, irántad s házad iránt viselt tiszteletem mégis régi hevében ég, bár nem válhatott fiúi szeretetté. Mondá Bogdanu.
– Egy szót sem arról – vága bele Szirmayné, mint ki előtt kellemetlen dolog említtetik, és valami elhatározottság uralt hangjában annyira, hogy Bogdanu e szavakat reményei sírénekének tekinté, a mi is annyira megzavarta a fárasztó tanulás által gyengült elméjét, hogy az egész fontos és szépítő előbeszédet átugorván, nyakra főre a csupasz tárgyat hebegte ki.
– Az eltagadás mellett is mindig forrón szeretem a leányodat, most is egy javára czélzó szándék hozott ide. A hír ugyan magában szomorú, de még szomorúbb lenne rád nézve ezen dolog tudása nélkül maradni.
– S milyen új szerencsétlenség fenyeget? – kérdé Szirmayné.
– Eltagadták előtted, asszonyom, hogy Szodoray volt leányod gyilkosa. Igen, igen, haramiáktól támadtatánk meg az erdőben, s egyre czélozván közülök Boldizsár, véletlenül leányod szívébe talált. – Szirmayné bámulásában és fájdalmában több fölkiáltásokat teve; de Bogdanu már benn volt beszéde folyamában, s abból őt, míg maga fenn nem akadt, kihozni olyan nehéz volt, mint bele vinni, s tovább is folytatá. – Ez magában, mint véletlen eset nem hiba, de megtudván Szodoray Máriád halálát, majdnem örvendezve mondá, hogy a szerencsétlenség itt is szerencsével párosult, mert te Máriát akartad nyakára róni, s ő Ilkát szereté, kinek elnyerésére nénje halála után több reménye van.
A szomoruság képes volt mindent elhitetni a szerencsétlen özvegygyel Szodoray ellen, de mégis nem tehete föl ily rútságot felőle, kit gyermek korától szeretett; gyanussá tevé még a rossz hírt előtte, hogy azt egy moldovai s épen az általa megvetett Bogdanu Gyurkától kellett hallani, hirtelen fölugrék székéből, s egy megvetés és harag között lebegő pillanatot vetve a bojárra, szótalan a másik szobába eltünt, bár igen nagy erőlködésébe került is az eltávozás.
Bogdanu egészen kiforgatva betanult szerepéből, talán nem tudva, mit csinál, jó darabig várt még, de senki sem mutatván magát, mintha leforrázták volna, eltávozott.
TIZEDIK SZAKASZ
Melyben egyik hősünknek házi állapotja a lehetőségig híven leíratik. A bányai politikusok nagy-gyűlése, kik és miről beszéltek abban, végre mi illetlenül zavartaték meg az.
Térjünk el elbeszélésünk eddigi helyéről, Nagybányára fordulván. Senkit sem akarunk a város leírásával untatni, csak annyi legyen megmondva, hogy szemben a nagy templommal emelkedék Ablakosy úr háza, melyben egy személyre akadunk, ki a jelen történetben nagy szerepet igért játszani, ő lévén az első, kit kegyes olvasóinknak és szép olvasónéinknak bemutatni szerencsénk volt. Kiki el fogja ezen bevezetés után találni, hogy itten egyenesen Piócza Kristófot, lovagát az éles borotvának, értjük. Ugyanis többször dicsérve említett Ablakosy uram házából egy boltajtó nyilt az utczára, felette két sárga réz tányért lengete a szellő, benn Piócza Kristóf épen utolsó vendégét borotválta, körül törülköző kendők függöttek, s más szakállpusztító eszközök valának láthatók, s a bolt hátulsó ajtajának kis üveg ablakán a túrós haluskára tésztát gyúró fürge Judith, most férje után Pióczáné asszonyom, Piócza Kristóf nagybányai chirurgus és borbély hites társa, kandikála be; és így látják olvasóink, hogy ezen becsületes házban minden úgy állott, mint azt Piócza Kristóf úr már az első szakaszban előre érzette.
Alig törülte le borotváját s már lassanként több városbeli «honoratiorok» ünnepi ruhában (mert vasárnap délelőtt volt) jöttek a borbély műhelybe, vége lévén a nagy misének; úgymint a városi hajdúk káplárja, a pénzverő hivatal szolgája, Kordován János csizmadia czéhmester, s később minekutánna a templomot bezárták, a harangozó és az egyházfi; mert mint minden új, úgy Piócza Kristóf műhelye is igen csalóka kecsekkel bírt, s a fenn nevezett nagytiszteletű személyeken kívül még néha egy-két bányamester, sőt a város aljegyzője sem tarták méltóságok alatt a boltba tekinteni, s egy vastag könyvbe, mely ezen czímmel Diarium medicum2 az asztalon hevert, és melyet más nagy orvosok szokása után tartott Kristóf mester, még az is föl volt jegyezve: hogy boltját a városbíró, polgármester s a tisztelendő plébános úr együtt szerencsélteték jelenlétökkel, e felett egy felsőbb rendű bányásztiszt igen gyakran alázta le magát látogatásaival, s legottan sokfélét suttogtak a város vén asszonyai, kikhez melleslegesen légyen mondva sok fiatal emberek is tartoztak, mi tehát, hogy czéhökbe tartozóknak ne gondoltassunk, csak titkon akarjuk olvasóink fülébe súgni, a mit a város eleven krónikái beszéltek; tudniillik, hogy az említett bányatiszt inkább a csinos Jutka, mint borotvaforgatásban ügyes férjének kedvéért látogatá meg a boltot.
Alig volt az említett társaság együtt, s beszéde tüstént a nap tárgyára, az iszonyú tatárokra, fordult. A harangozó említé őket legelőször, mondván, mi félelemmel tekint ő ki minden nap a toronymagasságból Erdély felé, mert perczenkint előrohanhatnak azon kegyetlen seregek veszélyt hozva édes városukra.
– Arról csak én tudok szólani – mondá Kordován János a czéhmester, a fontosság kaptafájára huzván orczája bőrét, mert talán mestersége iránti forró szeretetből csizmáival oly rokonságra jutott, hogy csontjait, mint azokon a kaptafát, bőrnél egyéb nem fedezte. – A szatmári oskolában volt egy professorom, az az óperencziától a Gönczöl szekeréig úgy ösmerte a világot, s annak minden nemzeteit, mint Tamás gazda – s itt a pénzverő hivatal szolgájára mutatott, ki egy tetemes iszákos szász vala – a bányainspector úr ő nagysága pinczéjét. Ez sokat beszéle nekünk a tatárokról, sőt olvasott is valamit felőlök egy méz karalábékárment nevű könyvből (itt alkalmasint Roger nagyváradi kanonok a IV. Béla alatti mongol pusztításról ezen czím alatt «Carmen miserabile» írt munkáját érthette), de a könyv diákul volt írva, és így mi kis diákok semmit sem érthettünk; annyit tudok azonban, hogy ezen átkozott tatárfajnál a legjámborabb leány is kegyetlenebb, mint nálunk egy haramia, nem boszúból és haragból ölnek és rabolnak ők, hanem legnagyobb mulatságokra szolgál, ha a fegyvereik alatt, vagy általok fejökre gyújtott házakban veszendő keresztények jajgatásait hallják. Csak az erős ép férfiakat, és a fiatal szép leányokat viszik magokkal fogságba, az előbbieknek sanyarú dolguk van, mert baromkint kell dolgozni, de az asszonyok bézáratnak ugyan, mindazonáltal jól és pompásan tartatnak, s ha valamelyik igen szép, tatár khánné is lehet, sőt ha Konstantinápolyba eladják, még szultánné is válhatik belőle.
– Az ilyen fogság nem lehet a legszerencsétlenebb, – pattogá Juczi, ki a beszéd vége felé a konyhából bejött, egyik kezéről a másikkal dörzsölve a rájok ragadott tésztát, érdemes férje egy kissé boszúsan pillanta reá, de Jutka ifjúasszony nem értett tréfát a házi uradalom dolgában, felségbántásnak tartva minden szót és jelt, mely uraságával nem tökéletes megelégedést fejezett ki, a csak nehány napi házasság ellenére is tapasztalhatá már ezt Kristóf, mert a mint most boszús pillanatát észrevevén feléje tekintett szeretett hitvese, hirtelen epedező színt ölte sárga orczáira, nehezen kerülte volna el azonban egészen a nem ugyan felség, de feleségbántási pert, ha a népleíró csizmadia hirtelen egy bölcs észrevétellel s előbbi beszédje folytatásával el nem némította volna az asszonyt.
– Bizony Jutka ifjasszony, nem fogná azt mondani, csak tudná úgy, mint én tudom, mily utálatos legények azok a tatárok: apró zömök emberek, veres hajok és szakállok, kis pislogó szemök, s e fölött meg kutyafejök is van.
– Kutyafejök! az Isten őrizzen tőlök, – kiáltá föl Juczi minden vágyát a khánné vagy épen szultánnéságra elvesztve.
– Kutyafejök bizony – erősíté tovább is a tudós czéhmester, – e fölött még kutyaorrok is, mert csak úgy szagolják az elrejtett keresztényeket, mint a legjobb vizsla a nyulat.
– A pócsi boldogasszony rontsa meg őket – sóhajtá Pióczáné keresztet vetve – minekelőtte hozzánk érnek; undok egy fajzat lehet.
– He-he-he! Tamásnak beszél kegyelmed, Tamásnak Kordován mester, ezen régi mesére Bécsben, hol én egy esztendeig voltam, s még azontúl is, senki sem tart.
– Már akár hiszi Kristóf mester, akár nem hiszi, mégis egészen úgy van, a mint mondottam, – hangzék a czizmadia felelete, s vagy nem tudta tovább erősíteni állítását vagy méltónak nem tartá, mert Jutka ifjasszony s vele az egész társaság vak hitelök jeleit adták, az effélékben orthodoxus nő még ura térítéséhez is fogott, ámbár nem apostoli szelíd lélekkel.
– Hát a mi Bécsben nincs, nem lehet az máshol? te Bécsben alkalmasint csak tökfejekkel találkoztál, mert magad is csak azzal jöttél vissza, s még sem akarod elhinni, hogy kutyafő is lehet embervállak között, mért tanultál annyit, ha még azt sem tudod?
– Hiszen, kedves lelkem, nem értesz te ahhoz, én lásd sok geographiát által forgattam, mert egy egész álló esztendeig voltam Bécsben.
– Kár pedig, mert az ökör csak ökör marad, ha Bécsbe hajtják is. -
Mondá fejét és teste fölrészét rázogatva a menyecske.
Ez, s még idegenek előtt mondva, Piócza Kristóf türelmének is sok vala, szólni akart, és bátran szólani, s ki tudja bajnoki elszánásában, miket nem vala véghezviendő, legalább is ütközet támadott volna az új házasok között, ha az egyházfi ujságkívánása mennykőhárítóként nem vezette volna más tárgyra figyelmüket, ugyanis így kezde a tisztelt férfi beszélni:
– Én ma kora reggeltől a sekrestyében voltam, tehát semmi ujságot sem hallhattam, mondják meg kegyelmetek, mi híreket hallani tegnap óta a tatárokról.
A csizmadia ezen kérdés által ismét kedves folyamába hozatott, melyből őt Pióczáék érzékeny házassági jelenetük kirántotta, s előbbi ábrázatját fölvéve, kezdé a hallott híreket beszélni: – Már ma igen jó kútfőből beszélhetek, mert tekintetes Bagosy László alispán úr huszárjának csizmát mérni voltam, s míg reá ottan várakozám, a másik szobából nyilt ajtónál sokat hallottam.
– Bizonyosan olyan huszár és hajdú forma emberektől. – Zavará meg a czéhmestert Tamás, a pénzverő szolga, ki vetélkedője volt politikus tárgyakban a csizmadiának, őt csúffá tenni akarva; de ez most igen erős helyheztetésben volt, s azért győzelme előérzetében hangosan felelt.
– Követem alássan, ott a tekintetes alispán úr, meg az öreg Babocsay, meg az ifjú Szodoray, és más számos nemes urak voltak, nem illik, és nem lehet mindent kifecsegni, a mit ily nagyúri emberektől hallunk, de csak annyit mondhatok, hogy már Kolozsvárt s majd minden erdélyi várost hamuvá égettek a tatárok, vagy százezer embert hordanak magukkal az örök kegyetlen rabságba, s legalább is négyszer annyit fölkonczoltak, nem lesz csoda, ha a szatmáriak egy reggel csak vért lelnek a Szamosban víz helyett, mert a meggyilkoltak vére egész Erdélyt elborítja már. – Mindenki átláthatja, hogy Kordován beszédje folytában fölállított szabályát: meg nem mondani mindent, a mit oly nagyúri emberektől hallott, úgy magyarázta; hogy többet kell azoknál mondani, még tovább hazudta volna rettenetes híreit, de egy új vendég zavará meg mulatságukat; ez egy magos férfi volt, erdélyi oláh paraszt öltözetében, de csinosabb és tisztább minden sorsosainál, övében egy kés rejtezett, mely nagyságára kardnak is beillett volna, kezében egy nehéz balta villogott, merészen lépett be, idegennek tetsző mindenekelőtt; csak a czéhmester dörzsölte homlokát, ki akarván belőle feszíteni, hol láthatta légyen ezen neki ösmerősnek tetsző idegent, de hiába erőlködék; nem úgy Piócza Kristóf, ő az első pillanatra megösmeré Pintye Gregort a belépőben.
– Siessen, mester uram! – mondá a haramia nem durva, de parancsoló hangon. – Pusztítsa el szakállomat, de csak hamar, mert ma még hosszú utat kell tennem. – Ezután egy székre veté magát, baltáját mellé támasztva, s kését az övben hagyva Kristóf szappant készíte ez alatt, az ujságszerető csizmadia tudakozódni kezde az idegentől.
– Honnan jő kend földi? – vala első kérdése.
– Erdélyből, – volt a száraz felelet.
– De melyik tájékából? – talán csak nem űzik a tatárok? – Unszolá tovább is a hallgatni akart haramiát Kordován.
– De nyomomban vannak – felelé amaz a kérdőre sem tekintve, ki azonban meg nem csüggedve folytatá vallatását.
– De mi okból támadhattak azon zsivány pogányok békés hazánkra?
– Hogy a csizmadiákat mind megnyúzzák, mert a tatár khán nagybányai czéhmesterüknél csináltatott egy pár csizmát, s az igen rosz volt. – Szóla Pintye Gregor, s a csizmadia minden további kérdezéskedésről megfelejtkezék, vetélkedője, a pénzverő hivatali szolga, nagy hahotára fakadt, s a többi vendégek is, bár szelídebben, de elég harsányul kaczagtak.
Ez alatt mindennel kész lett a borbély; beszappanozta a haramiát, s már fél arczát leborotválta, midőn az ajtó hirtelen kinyilván, Karácson Tivadar, a híres hajdu, lépett be. Első pillanatra megösmeré Pintye Gregort, s egyenesen neki rohant, Piócza egy lökésre félre bukott s egy borotválkozó szerekkel megrakott asztalt feldönte, a haramia késéhez akart nyúlni, mert baltája az asztallal esett el, de izmos üldözője előbb megragadá, s birkózásban kénytelenítteték menedéket keresni. Egyenlő erővel ment a tusa, de mégis veszedelmes lehetett volna a haramia részére, mert az általa megsértett csizmadia s a collegáját segíteni kivánó városi káplár is már ellene készültek, midőn Tivadar egy az asztalról leesett szappanos réztányérra tapodván, elcsúszott, s majdnem egészen a földre terült s mielőtt fölemelkednék, Pintye Gregor már a hátulsó ajtón kirohant. A konyhában Pióczáné ifjasszony túrós haluskáit a földre teríté, s a kertfalon által eltűnt, foganatlanul üldöztetvén Karácson összehívott emberei által.