MÁSODIK SZAKASZ
A haramiák rejthelye és pihenése, miként pihenésök megzavartatik. Egy személy, ki keveset jelenik meg, de sokat cselekszik.
A puskaropogás, mely Piócza Kristófot oly sebesen üzé Nagybánya felé, Karácson Tivadar és Pintye Gregor haramiái között váltott lövésekből származott. A rablók jobban ismerve a vidéket, mint üldözőjök, ki legderekabb embereivel a vármegye alsó részéről küldetett Pintye Gregor elfogására, hamar eltüntek az erdő sürűjében, s Karácson minden gyorsasága foganatlan volt a bérczi utakat megszokottak ellen, csupán egy ujoncz haramia terhesen megsebesítve a hajdúk lövéseitől jutott kezébe. Késő estig folytatá mindazonáltal nyomozásait az üldöző csapat, de már déltájban minden nyomát a zsiványoknak elveszté, csak annyit lehete hitelesen több körülményekből kitudni, hogy ezek Mármaros határbérczeibe vonták magokat; ezt izené Karácson Nagybányára: javalván Mármaros vármegyét megkérni, hogy szokott dughelyökből kergesse ki a neki leginkább rettenetes gonosztévöket. Az éjszakát Tivadar s csapatja szabad erdőben tölték, másnap fáradságos hivatalukat folytatandók.
Pintye Gregor valóban azon havasokba vonta magát, melyek Nagybánya felől Mármaros és Szatmár vármegyék között tornyosulnak, roppant nagyságú bük- és fenyő erdőkkel gazdagon azon pontig, melyet az év nagyobb részén által hó takar. Az éj egy regényes völgyben borult a haramiákra, melyet mint kalandos életük egyik legszokottabb nyughelyét kapitányuk eleve, ha szét üzetnének, gyülő pontnak rendelt. Kis csapatokban, melyekre Karácson embereit annál inkább eltéveszthetni feloszlának, érkeztek a haramiák. Három jöve legelőbb egy szédelgő sziklaösvényen alá a völgy déli oldalán.
– Hála istennek! – Mondá az első még a szikla magosán, s lehajítá gubáját és báránybőr sapkáját könnyíteni terhét izzadságban fürdött testének. – Uj kopókat küldtek az avasi medvékre; ha oly szaglások lett volna mint hevesen űztek, alkalmasint magasabb helyen éjszakáznánk, mint e völgy mélyében.
– Ugyan Kosztán, ki lehetett azon fekete szakállú kopó, ki a csapatot vezeté? egyik válla a másikához legalább is oly messze volt, mint lelkem az üdvösséghez. – Kérdé a második.
– Nem tudom biz én, – felelé a kérdezett, – de láttam, hogy kapitányunk is elborzadt tekintetén.
– Rettenetes erős is lehet; vága közbe a harmadik, – mert puskáját elsütvén, midőn Klusán pajtásunkat magára czélozni látá, egy fej nagyságú követ hajíta rája, úgy hogy puskája közepén ketté tört, s orrán száján kibuggyant a vér, a mint ágya mellébe csapódott.
Most a völgyben voltak, Kosztán legelőbb, már lent fekvő gubájára veté magát; társai követék, kényökre nyujtva fáradt tagjaikat a puha gyepen, s legeltették szemeiket a völgyön, melynek borzasztón regényes szépségét, bár régen ismerve a durva lelkü haramiák is, ha mindjárt tudtok és szándékok nélkül érezék. Délről és éjszakról magos erdős hegyek zárták, melyeknek feljebb szende konyulatok a völgy felé bokrokkal benőtt sziklafallá egyesült; csupán ezeken vitt mind a két oldalról egy-egy nyaktörő ösvény a völgybe. Keletről még magasabb és meredekebb sziklarakás határozá legkeskenyebb részét; ez simaságára és ónsulyos egyenességére bármely vár-bástyával vetekedheték, s magassága felől az adhat képzetet, hogy az alant gyökerező százados fenyők csúcsai még távol sem érék el a szikla tetejét, melyen át az út felhőmagasban vonul egyik oldalán a szédítő mély, másikán egy elég meredek hegy által szűkítve, Szatmárból Mármarosba, alig járható egy kocsitól bátorságosan keskenysége miatt. Nyugotról egy tengerszem (havasi vizek által képezett tó) mosá a völgy oldalait; s csak a legjáratosabb szem vehete észre a jobb part szikláin nehány csúcsokat kiállani, alig tenyérnyi terjedésűeket némely helyt, míg másutt több lépésnyire kényelmesebb ösvényt igértek, de a legvakmerőbb ember is borzadott volna, a tetszőleg mély tó felett ily veszedelmes úton áthágni, hol a legkisebb félrelépés vagy sikamlás elkerülhetetlen halállal fenyegetett. Alsó szélén a tengerszem egy patakba folyt ki, mely a meredek sziklákon vízomlássá változott, miután a bérczek között mint egy félórányi távolságra folyván, egy fürészmalmot hajtott. Ennek kevés lakóit kivévén, kiknek elvált tartózkodásuk miatt a haramiák barátságát keresni kellett, mértföldnyire a völgytől nem vala emberi lak.
Mindezen okok kedves helylyé tevék a völgyet Pintye Gregor s csapatja előtt. A három már megérkezetthez lassankint többek is érkeztek, s nem soká mind kényökre hevertek a puha pázsitra terített gubákon, az üldözésben fáradt tagjaikat pihentetve, kapitányokat és két vagy három kisérőit kivévén; addig is Kosztán, ki közöttök alvezéri hivatalt viselni látszott, őröket rendele körül a sziklák csúcsaira, kora jelt adni minden veszélyről, s netalán akadandó zsákmányról. Már több kulacs a fűbe vetve mutatá, hogy tartalma szomjú torkokba folyt, s a kovákból kiütött szikrák, melyek a lombok sötétében lidérczekként szökdöstek, míg a könnyebb felgyúlás végett a kő és ujjak között csóvált taplótűz kigyóként tetszék rajta átrepülni, sűrű dohányzást jóslának; midőn egy őr jelenté Pintye Gregor közeledését.
– Itt vagytok-e mind? – Kezdé a haramia még a szikla magosán.
– Itt, uram! – Felele az őr.
A haramiák hallván vezérök szavát, hirtelen fölugrának, és inkább félelem, mint tisztelet által zabolázott zsibongó örömmel tódultak elejébe. Ő még három kisérővel jött, kik a szétoszláskor mellette maradtak. Szótalan veté magát gubájára, s egy az ágakon áttörő holdsugár épen arczáját világítá; boszús vala tekintete, s majdnem megvetéssel határos elégedetlenséget fejezének társaira vetett pillanatai, mi rájok varázserővel hatott, mert néma lett egyszerre a csoport, és csak halkan és titokban mert a kulacshoz nyúlni itt-ott egy szomjasabb, s az előbb sűrű karikákban tekergő dohányfüstöt csak ritkán eresztgeték.
Csupán egy tett kivételt a köznyugalomból, nem oly magas talán, mint sokan társai közül, hanem tömöttebb alakú; arcza és lángoló fekete szemei elevenségével mindnyájokat fölülhaladó, bár ellenben vonásai inkább jó szívet s bátortalanságot, mint élte módjához illő vadságot mutattak, és senki sem lett volna hajlandó őt haramiának vélni, ha szorosabb vizsgálat egy félénk ravaszság jeleire nem akadhatott volna arczain, melynek homályszíne és keleti idoma czigánynak lenni árulá el a tulajdonost. Ez, a mint mondók, kivétel a közcsendben, olyképen, mint egy középkori zsarnok haragja előtt az egy udvari bolond mert vidám lenni. Ugyanis két pipát véve elő tarisznyájából, megtölté, s az égő taplót reájok tévén, a fényesebbet urának nyújtá. Ez előbbi vad komorságával fogadta el, és lassan ámbár, de sűrű s vastag tömegekben bocsájtá a füstöt. Ezen első hivatalát teljesítvén, a másodikhoz fordult, s a legöblösebb kulacsot, mely bornyúbőrbe takart, és ezüst czifrázattal fénylő vala, e szavakkal Pintyének nyújtá:
– Mosd el uram a tekintetes vármegye átkát e kulacs vérével, míg azt a mai fekete kopóéval nem teheted, kit addig is áldjon meg az isten egynehány tüzes mennykővel!
– Czigány! – Riaszta reá Pintye Gregor félig fölemelkedve, s az elfogadott kulacsot a nélkül, hogy innék, kezében tartá, s a hangján, de főleg tekintetében uralkodó rettenet összereszketteték a faluvégek koromszemű gyermekét, mindazonáltal e nemzetnél a bátorság hiányát szemtelenség pótolja, s ez készteté a megijedt czigányt új tréfával kedvezővé tenni ura válaszát.
– Igyál uram! – Kezdé ismét. – Vagy torkodra forrt a mai üldözés, és összehúzta gégédet?
Mérgesen tekinte reá a kapitány, de nem szólott. Nemsokára ajkaihoz emelé a kulacsot, s a hosszú idő, melyen által ez ott maradt, nem csekély képzetet gerjeszthete ivó tehetségéről; mert ezen ma még haramiái is elbámultak. Alig tevé azonban a boredényt félre, s már a terhétől nagyrészt megkönnyebbültet magasan tartá a czigány, kiáltva:
– Sokáig éljen az avasi király! hozzon az isten elébe erős erszényeket, s utána gyenge üldözőket, s a vármegye magasztalja föl azt, ki velem nem iszik!
– Megállj, czigány! – Kiáltá Pintye Gregor a legvadabb harag hangján, – büntetésül csevegésedért, ha reggelig csak a kulacsra mersz is tekinteni, holnap csap helyett üttetlek egy borhordóba.
Remegve támasztá kulacsát egy fához a megrémült czigány, s mint a tyúkól nyilt ajtajától elijesztett róka lopódzék a sűrűbe, alvásba temetni szomját, s a mit ébren izlelni tilos vala, álmodni a teli kulacs édességiről.
Ezalatt Pintye Gregor gyakran folyamodék a kulacs tartalmához, és mint a történet följegyezte, mindannyiszor hatalmas sóhajtással rezegteté a bokor leveleit czigányunk. – Tüzet! – kiáltá végre a bortól valamennyire vidámabban a kapitány – tüzet! Süssetek és főzzetek! vigadni akarok valamennyi hajdú daczára.
Egy percz alatt talpon álla az egész csoport, és eloszlának kiki dolga után. Legtöbben száraz fenyőgalyakat szedtek össze s nemsokára magasan lobogott a láng; mások egy rejtett barlangból üstöt és egyéb főzőeszközöket hoztak, s ketten ugyanonnan egy fiatal, már megnyúzott, és bőrébe takart szarvast hoztak elő, s a földre vetett sima deszkákon darabolni kezdék, a földbe vert izmos ágon függött az üst; és nemsokára apróra vagdalt szarvashússal, szalonnával, vöröshagyma- szeletekkel és tépett paprika darabjaival megtelék. Két vagy három haramia hosszú fakanalakkal kavart az üst mérhetetlen öblében; míg sokaknak főgondjok vala a tüzet új galyakkal folyton nevelni; két nyárson a szarvas hatalmas czombjai forogtak, előbb a tűz által halaványodva, később sült színűvé pirulva és barnulva. A lángok magosan csaptak föl, világosítva a közelt, mi a távolabb erdő homályát még mélyebbé és rémesebbé tette, a részint heverő, részint forgolódó haramiák arczait barna pirossággal önté el, a szurkos fenyőfa ropogva s pattogva égett, ezzel a forró hús szürcsölése s a haramiák zaja emelék a látvány különségét. A füst folyvást szélesedő oszlopban szállá föl, míg a magosban lengő széltől megtöretvén, hosszú felleget képzett a fenyők ormain. A sokfélekép csoportozott haramiák, s fákhoz támasztott fegyvereik igen festőivé tevék az egészet. A rablókat vidámítá várandó vacsorájok, melyet az üstnek mindig erősülő illata már közel lenni igért. Maga a kapitány is, bár még szótalan, de tetszőleg olvadó komorsággal nyugvék. Csak az egy czigány volt kizárva ezen örömökből, mint Ádám ősünk a paradicsomból, s oly érzelmekkel tekintgete az üstre, annak szájingerlő szaga orrát megütvén, – milyekkel hajdan a pusztákból kivánkozott Izrael nemzete vissza Egyiptom húsfazokai felé. Végre a kész eledel levéteték, a haramiák helyet foglalának üstjök körül, s a hozzá nem férők fatányérokba meríték részöket. Vízzel telt e szomorú látványon a czigány szája; de hol volt még egy felei közül, kit a szükségben leleményes esze elhagyott volna? Bajnokunk is hamar módra akadt, hogy juttassa magát boszús urának eszébe. Szólani nehéz büntetés alatt tiltva lévén, hegedűjét vette elő, minden valódi czigány elválhatatlan eszközét, s rövid hangoztatás után kezdé a nagyidai keserves nótát zengetni. Pintye Gregor ajkai megvető mosolygásra vonultak, s a barna hangászra nem is tekintve, e szavakkal vigasztalá annak már az illatozó üst felett lebegő lelkét:
– Kelj föl, moré! s ne czinczogj, mint az éhes egér lyukában, mert hegedűd után még az étel is tánczra kerekednék gyomrunkban. Jösz te, ragadj kanalat a vonó helyett.
Nem vala szükséges ismételni a parancsot; a hegedű, mintha minden húrai lepattantak volna, egyszerre elnémult, s már a jövő pillanatban Moré kanala teli tányéron kopogott. «Moré» ugyan közös neve a czigány nemzet minden férfitagjainak; de czigányunk, mint felei majd mindenike, semmit sem tudott családja nevéről, sőt, különös szerencsétlenség! még keresztnevét, s a templomot is, hol az anyaszentegyház keblébe fogadtaték, elfelejté, már az sem vala többé világos előtte, melyik büszkélkedjék a három azon tájon uralkodó vallás között, őt nyájába számlálhatni. Így a «Moré» köznevezet tulajdonnevévé vált, de ő túl ily csekélységeken, abban semmi csúfolást sem gyanított. Alig vala elköltve a vacsora, mivel hőseink éhségök épen nem késett, a haramiák egymásután elterültek, s nemsokára mély szuszogás és itt-ott hortyogás árulá a fáradtság és bor által elnyomottakat mély alvásban lenni. Tüzök elalvék; a holdat hegyormok boríták, egyik csillag a másik után tűnt a sötét égről, s már a hajnali szürkület első derűje tört elő, midőn az eddig békén alvó haramiákat a magas úton álló őr jele ébreszté föl; tüstént fegyvert ragadtak, indulván a zaj felé, de ennek okát és következéseit a jövő szakaszban fogjuk elbeszélni.
HARMADIK SZAKASZ
Rablás, békülés, szövetség, új tervek. – Igazulása ezen közmondásnak: «zsák megleli foltját».
– Egy személy, ki sokszor jelenik meg, de keveset cselekszik.
Vigyázva mentek a haramiák föl, s a sziklára érvén, látának éjszakról egy utas csapatot közelíteni tíz vagy tizenkét lovasból állhatót, moldvai öltözetben, néhány lépésnyire a szűk-út kezdetétől leszállottak nyergeikből, gyalog vezetni által lovaikat. Ezen pillanatot használák a haramiák, kik eddig a sziklát koszorúzó bokorban rejték magukat, mit a kora szürkület félhomálya igen könnyített, kirohantak tehát a leszállás által megzavart utasokra, egy-kettő védelmet próbált ugyan, de a boldogtalanok élete csak a rablók vérszomja kielégítésére szolgált, a többiek földre vettetvén, megkötöztettek, s lovaikról lerakott holmijokkal együtt vezeték őket az útonállók völgyi rejthelyök mélyébe, mások a lovakat az erdők sötétségébe dugák el. Vad örömmel emelék Pintye Gregor és emberei a nehéz moldovai általvetőket, mert súlyok arany és ezüst tartalmat gyaníttata velök, s az egyik fogolynak öltözete, s rettegésén is áttetsző lomha kevélysége gazdag bojárnak állíták őt. Ruházata ugyan bő, hosszú nyesttel prémezett és bélelt kaftán vala sötétkék szövetből, alatta meggyszín selyem dolmán arany zsinórokkal, bő zöld nadrág és vörös szaffián sarú, aranynyal tűzött övéről a drága pisztolyokat és kardot már leszakaszták megfosztói, testalkata magas és izmos volt, s erős feje vastag vonásokkal, de minden ügyességet és férfikellemet nélkülöze. Valója ugyan semmi jót sem mutatott, de üressége a rosszból sem fejezhete többet ki szándékánál, magát gonoszságokban kitüntetni, ha az ahhoz kivántató lelki erő hiányával nem lett volna. Most kincsei, s talán élete vesztesége miatt a rettegés, máskor szokatlan elevenséget önte el rajta.
– Hej, uram! – mondá vidáman Pintye Gregor, látván a felnyitott zsákokban aranyat s ezüstöt villámlani, – könnyen nyaktörést okozhatna bérczeink között ily teherrel utazni; azért reménylem, megköszönöd, hogy bátorságodra gondolván, megkönnyítettünk.
– Ily teher még egy bojárnak sem törte nyakát. – Viszonzá elég bátran a megfosztatott, kiben a fösvénység némikép még a halálos félelmen is diadalmaskodék.
– Bojár? – Vága belé Pintye Gregor. – Úgy otthon is lesz valamid, hogy ezen arany és ezüst nélkül elélhess.
– Ember, hallod-e? én Bogdanu Gyurka vagyok, Rakovicza Mihály moldovai vajdának rokona és seregében kapitány; gondold meg, mi jó lehet, ha valakit Magyar- s Erdélyországokból kiugratnak, a Havasalföldön megpihenni. – Igyekezék a moldovai ellenei szívökre beszélni.
Kételkedve méregeté őt a haramia; de hirtelen felelt: – Ismerem az efféle igéreteket, egy ily zsák arany a tatárok között is szerez nekem menedéket.
– Jól van tehát; csak legalább annyit hagyj, a mi elég utam folytatására. – Esdeklett Bogdanu.
– He – egy bojárnak mindenütt van hitele; hiszen a vajda rokona csak nem fogott amúgy vaktában utazni.
– Lovakat adtam el a császári sereg számára, és marhát. De ha mindentől megfosztasz, Ugocsába kell visszamennem a Szirmayaktól pénzt kérni, mi nagy akadály lenne utamban.
– Csak csapold meg őket, hah, még most örvendek, hogy e csapással nekik is egy kis alkalmatlanságot okozhattam.
– Miért? – Kérdé a bojár.
– Nagy számvetésem van tekintetes uraimékkal, régi rovás, de annál drágább az ára.
– Hallod-e, barátom? – Mondá Bogdanu, hangját és viseletét hirtelen olyanná változtatva, mintha egy okos ötlet villámlanék fejébe, ezen állapot annál föltetszőbb vala a moldovai testőrkapitányon, mert lelkének ily erőszakos megrázásában igen ritkán sinlődött. – Ha boszút forralsz a Szirmayak ellen, kössünk szövetséget, te könnyebben juthatsz czélodhoz, s az én szándékom is teljesülhet, a miért hálámra mindig számot tarthatsz.
– Úgy, ha bőrzsákaidat visszaadom.
– Tartsd meg azt, sőt még többet is igérek, ha segedelmet nyújtasz s az sikerül.
– Előbb Szirmayt mondád egyetlen ismerősödnek, kitől segítséget várhatsz, s most így törekedel megrontására, ez moldovai kereszténység. – Szóla Pintye Gregor nevekedő bámulással.
– Hallgass meg s azután itélj. – Erre következőképen magyarázá magát a bojár: – A meghalt Szirmay György egy leányt hagyott maga után, neve Ilona.
– Tudom, tudom, csak tovább! – mondá boszúsan a haramiafő.
– Ez most ángyával együtt István bátyjánál tartózkodik, ott megismerkedtem vele, belé szerettem, feleségül kértem, büszke rokonai nem adták, és üres kosárral küldöttek haza.
– Mink pedig üres erszénynyel. – Jegyzé meg More.
– A többit értem. – Vága beszédébe Pintye Gregor. – Ragadjam el számodra a kisasszonyt, s te eget igérsz s kötéllel huzatsz feléje, ha hölgyed lesz a leány.
– Ötszáz körmöczi a díjad, kész vagyok érte mindennel kezeskedni.
– Nem pénzed, a mi ajánlatod elfogadására ingerel, szép alkalom boszúmat önteni a kevély nemzetségre. – Jól van – ide kezed – áll az alku.
– Reményled, hogy boldogul szándékunk? – Kérdé Bogdanu.
– Bízd azt reám, de ötszáz arany nekem s ugyanannyi társaimnak, és holdújuláskor Jászvásáron lakodalmad lesz.
Kevéssé habozott a kapitány reá állani az új áldozatra; de a szerelem mindenhatósága itt is diadalmasnak mutatá magát, reá álla, nem igen lehetett azonban annyi veszteség után bőkezűségén csudálkozni, mert az elrabolt pénz a vajdáé volt, magáét már előre küldé az erdélyi császári sereghez vitetett pénzzel. Most az érdemes új czimborák tanácskozni kezdének szándékok kivitele felől. A moldovaiak Pintye Gregor parancsára föloldoztatván, szabadon jártak, sőt a haramiák reggelieket is megoszták velök, míg kapitányok Bogdanu Gyurkával tanakodék.
– Ezen napokban nagy vadászat lesz Huszt vidékén, ott megjelenik a Szirmay-család is, menj hozzájok, beszéld el, mint raboltalak ki, ebben hazudni nem fogsz, engem embereimmel együtt majd ott találsz, ismerem én az efféle mulatságokat, mert Pintye Gregor, bár nem híják is, meg szokott rajtok jelenni. Az erdő szélén hely készíttetik az asszonyok számára, s ezek kevés ügyetlen férfiakkal maradnak ott; te azért bizvást kövesd a vadászokat, de igyekezz, mennyire lehet, hátra maradni, s közel az asszonyokhoz embereiddel együtt, én a szépekre ütök, te védelmökre rohansz, de természetesen már késő lesz, kergetni fogsz engemet, de az utat eltéveszted, s nyomomat veszted, mához egy hétre pedig minekelőtte a nap e tengerszem tükrébe kacsint, jelenj meg ezen völgyben az ezer körmöczivel, s tied Ilka kisasszony. Ha pedig első tervünk, várakozásom ellen nem foganulna, én bányász-öltözetben a nagybányai vendégek között leszek, így majd ott is bátran szólhatunk.
– Minden jó! – Viszonzá félig örvendve, félig búsan a bojár. – De hol vegyek én szegény kirabolt ember ily rövid idő alatt ezer aranyat?
– Nagybányán tartózkodik egy gazdag moldovai kereskedő. – Felelé a minden bajon segíteni tudó haramia. – Az vajdája rokonának örömest fog ezer aranyat kölcsönözni, ha meglátogatod a vadászat után. Most indulj, mert én tovább nem maradhatok. – A haramiák eltakaríták holmijukat, vissza adák Bogdanu lovait, sőt Gregor kevés pénzt is nyújta neki, s külön utakon ment a két felekezet, a moldovaiak vissza Mármaros felé, a haramiák nyugotra.
NEGYEDIK SZAKASZ
Melyben a fő személyek jelennek meg. – Vadászat, véletlen baj, melyből nagy szerencsétlenség származik.
Közel Huszt mezővárosához, hol a fehér és fekete Tisza, itt még csak hegyi patakok, összefolyván, hazánk legnagyobb honi folyamát alkotják, vonult a köves úton egy számos vegyes csapat, urak, szolgák és parasztokból álló, utánok három hintóban asszonyok és leányok ültek, több szekér pedig eleséget vitt a társaság után, melynek készületéből kivehető vala, hogy vadászatra szándékozik. Alig haladtak azonban félórányira, s már kénytelenek voltak lovakat és kocsikat elhagyni; mert az eddig meglehetősen tágas út most egy, az erdő ritkulásai után tekergő keskeny ösvénynyé vált. A hely, hol leszállának, óriási magasságú fákkal koszorúzott kör vala, melynek közepét négy hatalmas tölgy díszesíté, ezeknek alsóbb ágaik levagdaltattak, a felsőbbek pedig hosszú, itt-ott fatámasztékokon nyugvó rudakkal egybekötve, és zöld galyakkal sűrűn fedetve, oszlopul szolgáltak egy tágas levélszinnek, mely hűvös kebelében vala fogadandó víg ebéddel a vadászatról fáradtan visszatérőket; közel hozzá egy kövekből rakott tűzhelyen már magasra csaptak a lángok, s lomha inasok és kövér szakácsnék előkészületekkel foglalatoskodtak a következő dologra. Az asszonyoknak itt kelle volna maradni mindazokkal, kik a vadászatban közvetlen részt nem vesznek; ez vala tehát a bojárnak czinkosa által Szirmay Ilona elrabolására kijelelt vidék. Már búcsúztak az elválók, midőn két sugár leányalak kérő arczczal fordult egy már őszbe vegyült, de még erős és felette tisztes tekintetű öreghez. A két szép esedezőné Mária volt és Ilka, Szirmay György leányai; egy rövid pillanat már testvéreknek ismerteté őket, oly nagy vala termetek s vonásaik hasonlósága, bár az öregebb fekete szemében inkább alvó, mint égő szende tűz, s a képén lebegő lágy nyugalom szelid s komoly ábrándozásra mutattak, míg Ilka, az ifjabb, sötét szemében az éjszaka lángolni látszék, s pajzán mosoly uralkodott piros ajkain, s szünetlen változó arczulatja s tekintete csintalan elevenséget árulának el. Az öregebb így szólítá meg Szirmay Istvánt, mert ő vala a tisztes öreg:
– Bácsi, vigyen el minket is a vadászatra.
– Édes gyermekeim! mit fog mondani anyátok?
– Ő sem ellenzi. – Mondá nagy sebességgel Ilka, s anyjához fordult, jobb karját annak nyakára tévén. – Ugy-e, édes anyám, te megengeded.
– Mit akartok, gyermekek! – Felelé ijedten az anya, – ott annyi lövés között, mily könnyen eshetnék baj.
– Vigyázunk magunkra. – Szóla a két leány.
– S Ilkára majd vigyáz Boldizsár öcsém, – mondá az öreg Szirmay, s Ilka vérré pirultan süté le szemeit, – de Marimat magam fogom megőrzeni. Ereszd el őket, édes hugom. – Folyamodék ő is anyjukhoz.
– Isten tudja! de én bajtól félek. – Hangzék habozva Szirmayné felelete.
– Ne félj semmit, édes anyánk, csak most az egyszer – s az egész társaság kére a leányokkal, míg a jó anya aggodalma ellenére is igent mondá, látván, hogy csak Bogdanu Gyurka (olvasóink előtt tudva lévő okokból) fogja pártját. Vígan indulának a vadászok szép társnéikkal, csak Bogdanu Gyurka maradozott hátra embereivel, aggódva keresvén szemei a bányász-alakba bújt haramiát; nem soká várakozék, midőn egy csapat hajtó parasztok vonulának előtte, s köztük ismerős képekre lelt. E csoportból fejté ki magát Pintye Gregor hosszú testalkata, a bányászruha és egyéb változatok által majdnem ismeretlenné tétetve, azok előtt is, kiknek őt látni gyakor alkalmok volt.
– Uram! – Mondá tetszőleg mély tisztelet jeleivel a bojárnak. – Szándékunk füstbe ment, de ne essél kétségbe; látod azon sudár úrfit, ki Ilkát vezeti? az Szodoray Boldizsár, kedvesed szeretője; a fiú mindig a legszélsőbb, legveszedelmesebb helyet szokta választani a vadászaton, a leány tőle el nem marad, én czimboráimmal körüle fogok hajtani, s ne aggódjál, hogy a tüzes ifjút félre ne csaljam, mialatt bajtársaim a leánykát elragadják. Azért a mellettök lévő állást foglald el, s vigyázz, a második hajtás alatt nőt rabolok neked, szépet, milyen még nem volt moldovai bojárnak. – Ezzel jobbra fordult Pintye Gregor a többi hajtók után, és Bogdanu ment a vett utasítást követni. Az első hajtás baj nélkül folyt el, s a második mélyebben az erdőben magas bérczek tövénél kezdődött. Jobbról a szélső pontot Szodoray foglalá, alig ötven lépésnyire tőle Bogdanu állott, ezután Szirmay egy öreg barátjával. A bojár történetből egy szikladarab előtt vette állását, Szirmay hugait ezen kőre ülteté, hogy magas ülőhelyeken mind a netalán elrohanó vadak, mind az alacsonyabbra irányzott lövések előtt bátorságban legyenek, annál inkább, mert ezen ponton a leányokat nemcsak ő, de Boldizsár is szemmel tarthaták. A többi vadászok egy hosszú vonalban terjedtek el, és szembe velök a hajtók nagy távolságnyira, fejszék, villák s dorongokkal fegyverkezve ijesztek föl a sűrűbe rejtező vadakat, harsány kurjongással kergetve őket a halált osztogató csöveknek elejibe. Sűrű puskaropogás a lövészek bal szárnyára vonta a figyelmet, s a tüzes Szodoray már nyughatatlanul tekintgete arra, midőn jobbra tőle egyenesen a vadászok vonalában egy szarvas hatalmas fejdísze emelkedék föl a sűrűből, melyhez nagyságra hasonlót még Boldizsár nem látott. Nem állhata ellent vágyának a királyi vadat elejteni, de leshelyéből a bokor sűrűsége miatt rá lőni nem lehetvén, közelített a, min eléggé bámult, az egész vadászi zaj daczára is csendesen s kényelmesen mozgó szarv felé, melynek tulajdonosa kedvére látszatott legelni; már legjobb lövéstávolságban volt üldözőjétől, midőn a bokrok között hirtelen eltűnt. Ezen sebességből itélve a szarvas vagy lefeküdt, vagy valamely földkonyulatba leereszkedék. Tanakodva álla itt egy darabig Szodoray, bele nyomuljon-e a már itt igen sűrű cserébe, melynek csergése az állatot időnek előtte fölijesztené, vagy előbbi helyére visszatérjen, s az utolsóra határozá magát, remélvén, hogy az üldözött előbb-utóbb kezébe kerül a vadászat folytában, midőn egy harsány beható asszonyi sikoltás csapott fülébe. A két testvérnek, mint külsejök, úgy hangjok is igen hasonló vala, s annál inkább sietett Boldizsár, mert nem tudá, melyiket fenyegeté veszedelem. Az első kiáltásra több következék, s egynéhány puska s férfihangok durranának belé. Kilépvén a csalitból, a fenn említett szikla mellett húsz vagy harmincz embert látott küzdeni. Először is Szirmay István tűnt szemébe, egy oláh pór-öltözetű emberrel birkózva, kitől is rövid küzdés után a földre csapaték; Szodoray méltó haragra lobbanva ragadá puskáját, s a vakmerő pórnak irányozá: ez észre vevé a veszélyt, s hosszában a földre veté magát épen, midőn Boldizsár csövét elsüté, s a rablónak szánt golyó Szirmay Mária szívét találá, kit ennek háta mögött tartott ölében egy haramia; mert ki nem gyanítaná olvasóink közül, hogy a támadók Pintye Gregor s emberei voltak. Kivont karddal vága közibök Boldizsár, s az első, ki útját gátolá, halva dűlt el; de csak most vevé észre, mily egyenetlen tusába bocsátkozék, mert a haramiák ellen, egy-kettőt kivévén, csak Bogdanu s emberei harczoltak, s ezek is már futásnak eredtek, mire a haramiák is nagy sebesen vissza vonták magokat, s midőn az ösvénybe kanyarodtak, melyen az erdő áttörhetetlen sűrűsége miatt egy darabig futni kénytelenek valának, úgy rémlék Szodoraynak, mintha egyikök ölében Ilkáját látta volna elragadtatni, és magát s minden veszedelmet felejtve rohant a rablók után, kik egész élte boldogságát vitték magokkal.
A többi vadászok ezen csak kevés perczekig tartó zajt eleinte, mint efféle mulatságokban nem ritka lármát megveték, csak későbben sejtvén veszedelmet, mire távolabb állásaikról a csatatérhez érkeztek, a haramiák szép zsákmányukkal már jól elhaladtak s a messze üldöző lövészektől, az elragadott leány és megmentésére törekvő kedvese kora segedelmet nem várhattak.