Tessék, tessék!
Zajtay. Gazsi. Halmi. Kecsei. Édes. Keserü. Savi. Pazardy. Előbbiek.
Csak ne czeremoniázzanak, uram öcsém.
Foglaljon helyet! Veszedelmes utazására tudom jól fog esni a nyugalmas vacsora.
Magam is úgy hiszem. (Leülnek.)
Kellner, egy portio roszprádlit foghagymával, s egy itcze steinbruchit!
Kérem az Istenért ne hozasson foghagymást, nem szabad azt szagolnom! én homœopathice élek.
Tatár hordja el homœopathiádat! foghagyma, meg a jó paprikás gulyáshus – az a magyar homœopathia!
Mi az a homœopathia?
Az új gyógyítási mód! ármányos historia pedig, mely szerint az orvosságot nem kell bevenni, csak ránézni, s az ember meggyógyul.
Ezt egy új Hypokrates találhatá fel.
De együnk (parancsolnak a pinczérnek). Tessék választani notárius uramnak.
Miféle csodaétkek ezek? Mintha Belzebub konyháján főzték volna: «olló leves», már ki a manóban hallott valaha olló levest, vagy Pesten az ollóból is tudnak talán levet csavarni. Talán szabó ezen korcsmáros?
Hiszen az ollio-leves; franczia vagy angol étel, igen jó.
Ha franczia vagy angol, úgy nem kell. Nem békülne meg gyomrommal, mert az peleskei magyar gyomor. – «Sonka áspissal», hát ez mi az ördög? Hát uraim itt még az áspis kigyót is megfőzik? de megyek én innen. (Fölkel.)
Ne ijedjen meg notárius uram, ez sonka aspikkal, aspik, egy neme a kocsonyának, de finomabb, nóblabb.
Ha nóbelabb úgy ez sem kell. – No ez már szörnyűség; nem gondoltam, hogy még borju is lehessen kotlós.
Mit beszél notárius uram?
Hiszen itt van írva: «borju kotlós».
Ez borju kotlet.
Hát a mennykő üsse meg, talán itt hátul okosabb ételek vannak. – «Lencse-torta», no ezt a tortát talán a nagyböjtben találták fel.
Az linczi torta, czukros sütemény.
Most jő még az igazi: «velenczei arszénás Ausztria», egy egész ország, no a ki megenné, annak meg kell gebedni, ha vasgyomra van is.
Nem jól olvasta! velenczei arzenál austriga.
Ez tengeri kagyló, mely a velenczei arzenál mellett fogatik. Mindjárt meglátja notárius uram. Pinczér, ezen urnak austrigát. Hát notárius uram, hogy tetszett az opera?
Se hogy se biz’ az. Én részemről nem vagyok barátja annak az örökös kornyikálásnak. Azután már ki is gondolhatna olyan jurisdictiót, olyan törvényszéket, mely muzsikaszónál és énekelve hozzon sententiát. – Valóban mondhatom szép magyar város ez a Pest, alig vagyok itt, s már is mit kelle látnom. A magyar színházban velenczei szerecsent játszanak, és a fogadóban velenczei ausztrigát esznek, mintha jobb nem volna a szalontai pecsenye, vagy a karánsebesi csiga; de ad vocem velenczei! mondják meg, uraim, hogy lehetett szerelmes az a szép Desdemona, mert ugyan átkozottan szép volt ám, abba az ördögarczú szerecsenbe?
De gustibus non est disputandum – de itt már az austriga, tessék.
Ez valóban csodaállat, hogy is kell enni (bele harap). Lánczos adtát, hiszen ez keményebb, mint a kő.
Úgy kell notárius uram, miért hozat olyan exoticus portékát.
Így kell azt enni, nézze, notárius uram. (Mutatja, hogy kell enni.)
No csak egye meg öcsém uram, de nekem nem kell.
Előbbiek. Sándor.
Jó estét, barátim!
Hozott Isten!
Épen jókor.
Mit látok? Uram atyám! (Ölelés.) Isten hozta.
Én vagyok, rossz fiú, hol jársz ilyen későn?
A színházból jövök.
Hiszen a játék rég elvégződött.
Épen most.
Hazudsz, hisz én is ott voltam – nem láttál?
Még pedig Othellót majd agyon vertük.
Hát uram atyám a magyar színházban volt?
S te a németben?
Ott.
S miért nem a magyarban?
Mert az úrfi szerelmes.
S a ki szerelmes, annak német theátrumba kell járni?
Igen, mert a kedves is oda jár.
És te elfajult nemzetség, hogy birsz olyan lyányba szerelmes lenni, ki csak a német színházba jár – vedd inkább rá, hogy a magyarba járjon.
Hisz a ki nobel ember, annak többet kell a német theátrumba járni, mint a magyarba.
S az úr is azt teszi?
Nobel ember létemre azt kell tennem.
Hát még nem is ismeri őt uram atyám? hiszen ez igen nevezetes ember, Kecsei Péter, Chevalier d’industrie.
Mit tesz az?
Iparlovag.
Sándor pajtás, téged ismét elért a humorizálás.
Mit tesz az, humorizálni?
Humorizálni annyit tesz, mint humorral írni.
Humorral írni? Hiszen tenta is humor, hát a ki tentával ír, az humorizál?
Uram atyám! Kérdezze inkább tőle, mi az obligatio, záloglevél, zálogház-czédula, azt practice is meg tudná mutatni.
Hallgass már, hiszen ez Beleidigung.
Na hisz én híres embert akarok belőled tenni.
Úgy van, úgy – ganz natürlich! Beleidigung.
No látja, uram atyám, milyen kölcsönző genie, még magyar beszédbe is német szavakat vesz kölcsön.
Pedig a szűz magyar nyelvet megkimélhetné afféle kölcsönzésektől, mert annak rendszerint a hallgató füle fizeti kamatját.
De ha – ha – nincsenek, ha nem tudok magyar szavakat – ich kann ja nicht dafür.
Az nem a magyar nyelv hibája, hanem az úré, a helyett, hogy annyit foglalkoznék obligátiókkal, olvasott volna magyar könyveket. – De igaz, én még sem tudom, mi az a humor.
A humor, atyus, egy bizonyos vídám irásmód; a humor az írásban az, mi a komédiában a bajazzo, ki ügyetlenül kiparódiázza azt, mit a művészek a kötélen és lovakon véghez visznek. Leginkább háromféle, t. i. angol, német és magyar humor. Az angol humor végtelen, és mély mint a tenger, s néha olyan keserü is, benne a gondolatok mint gyöngyök vagy mint roppant nagyságú állatok uszkálnak, rendszerint csöndes, de ha szélvész ragadja meg, óriási habokkal ostorozza a világot. A német humor pompásan ered, mint a Rajna, szirtekről omlik, viruló partok között foly; de benne a gondolatok már galóczák és pisztrángok, vagy épen nehéz harcsák és pontyok, végtére az egész iszap között enyészik el; a magyar humor pedig –
A magyar humor az a magyar bor.
Az igaz; itt-ott már nemesen pezsgni kezd, mint a székelyhidi – de része még egy alföldi mocsár, mely rothadó gőzeivel vesztegeti a levegőt s belőle csak kuruttyolás hallik. Hohó, de már közel az éjfél, mennem kell. (Halmit és Savit félrehuzza.) Barátim! vezessétek atyámat haza, nekem éjfélkor rendezvousm van, mennem kell.
Kivel?
Talán a gazdag serfőző Fannival?
Ne kérdezzetek, csak menjetek.
Bizonyosan Fanni. Bajtárs! még Hausherr lesz belőled a Dorottya-utczában.
Hogy jutottál ahhoz a lyányhoz?
Hja barátim! vitz, vitz, csak vitz kell, és minden megy; csak siessetek.
Notárius uram, most menjünk a kávéházba, egy pohár punschot inni.
Igen, igen, uram atyám, a punsch használni fog fáradságának; én haza megyek készülni, mert holnap censurát adok.
No fiam, csak igyekezzél, hogy præclarumot kapj.
Præclarumot, minden esetre. Hiszen az a vitz a censurában, a præclarum.
Holnap este ismét a magyar színházba megyünk, Normát adják.
Normalistákat játszanak?
Dehogy, daljáték az, a halhatlan Bellinitől.
De már azt csak megnézem.
Hát menjünk punschozni.
Menjünk! (El.)
Sebestyén. Nina.
Itt vagyok, édes babám, mit parancsolsz?
Elkészítettél-e mindent?
Meg van a mint kívántad; négy izmos legény egy füttyre itt terem.
Ezért három héttel hamarább lesz a lakodalom.
Ez által magadat jobban jutalmazod, mint engem; de hogy is kérdezhetsz: teljesítém-e kivánatodat? vagy nem tudod, mily forrón szeretlek, forróbban mint a legforróbb sör, hiszen te vagy életem komlója, kitől szívem feldagad, mint élesztőtől a kalács, (megöleli,) lásd oly híven símulok hozzád, mint a komló rudjához.
Csak nem tartasz komló-rudnak!
Az Istenért nem! én vad komló vagyok s te a kedves kis rózsabokor, kit átkarolok.
Csak összetépne a tövis.
S te ily rosszat kívánhatsz szerelmesednek, kinek szíve katlanában csak szerelem fő irántad?
Pincze mélyén szerelem,
Ez hamis gerjedelem.
Pincze úgy is kebelem,
S benne bor a szerelem.
Serfőző vagy! Szerelmed
Így tehát bor nem lehet.
Higyed, hordó a szívem,
Abban őrzöm azt híven.
Porhadékony dongája
Ám ez a nagy hibája.
Semmi sem foly belőle,
Ész az abroncs körűle.
Héjh abroncsnak gyönge ez,
Szerte könnyen repedez.
Szerelmem forrásban van,
Tán az abroncs lepattan.
Hadd repedjen, nem bánom,
Csak te légy hű barátom,
Mert ha egymást szeretjük,
A világot nevetjük.
Tizenharmadik jelenet.
Előbbiek. Sándor.
Ki operázgat itt?
Isten hozta az úrfit.
Itt van kisasszonyod?
Nincs, de ezen levelet küldi.
Lépteket hallok.
Én is – úrfi, bújjunk el.
Ez hát a rendelkezés helye; no hiszen notárius úrfi, csak várjon, majd adok én kelmednek gazdag kisasszonyt; a milyen igaz, hogy apám vasas német volt, már négy izmos legényt rendeltem, mihelyt bejő az úrfi, megragadják, s a ténsúrhoz viszik fel. (Körülnéz.) Hová rejtsem magamat? Legjobb lesz ebbe az üres hordóba.
Itt vagytok? Hamar a dologhoz; legelőbb is ezen hordót fenekeljétek be.
Ereszszenek ki, hiszen én vagyok itten, a szakácsné.
Mi dolga lenne itt a szakácsnénak? hoztatok-e forró vizet?
Legalább is két akót, még most is párolg, olyan forró.
Töltsétek hamar a hordóba, s forrázzátok ki jól.
Az egekre, mit gondolnak, csak nem akarnak leforrázni, mint egy vén tyúkot.
Nem mint egy vén tyúkot, csak mint egy leselkedő vén asszonyt.
Esküszöm, hogy életemben soha sem leselkedem többé, csak ereszszenek ki.
Nincs kegyelem! meg kell fúlnod.
Csak hamar forrázzátok.
Ha semmi sem használ, hát sötétség királynéja segítsd hívedet! (Mennydörgés, villámlás.)
Mit kivánsz vakmerő?
Szabadíts meg, hatalmas királyné!
Már késő, harmadik próbád sem sült el, büntetést érdemelsz. Vigyétek őt a szent Gellért hegyére, tüstént tartok itéletet fölötte.
Jaj nekem!
Te pedig, ifjú, menj és mond meg apádnak, hogy ellenségétől, Tóti Dorka géczi boszorkánytól, ki eddig útjában üldözé, már ne féljen, mert az hatalmam alá került. (Elsűlyed.)
Álom-e ez? Nem gondolám, hogy apám még boszorkányokkal is viszonyokban van, még notárius lesz a sz. Gellért hegyén. De ezt a boszorkányt hordóba zárni valóban serfőzői vitz volt. Eh, mit, ne gondoljunk vele, holnap censurát adok, aztán még csak Fannim keze kell, s boldog ember vagyok. (Gyorsan el.)
Mi lárma ez, az egész ház felzúdult, a vendégek lerohannak a sörházból.
Mi lárma ez? Mi történt?
Leskelődött a boszorkány,
Elragadta most a sátán,
A pokolba vitte el.
Jól esett a rút banyának,
Már nem árthat a világnak,
Mert a sátán vitte el.
Mily csodák ezek már?
Itt tehát az ördög jár,
Karja, lába tűz
Vén anyókat űz;
Jól esett a vén banyának
Már nem árthat a világnak,
Mert a sátán vitte el.
Alázatos szolgájok, nagyon örvendek, hogy még ily későn is van szerencsém.
Magam is csodálkozom, hogy Hopfen úr ilyenkor még kávéházba jő, eddig ez nem volt szokása.
Jaj uraim, engem nagy baj ért, csak képzeljék, éjfél előtt nem merek haza menni, mert házamban kisértet jár.
Kisértet?
Bámulnak úgy-e? de nem bámulok én, hanem a hideg ráz össze, ha meggondolom, s még pedig csak képzeljék, a pinczémben jár.
A pinczéjében? No ez bizonyosan olyannak a lelke, ki sörétől halt meg.
Jaj, én is azt gondoltam, s azért félek, hogy a sörpinczéből majd a sörfőzőre jő, s azért maradok éjfélig a kávéházban.
Így bárcsak egész Pestet kínoznák a kisértetek.
De Hopfen uram! tévedés lesz az, hogy lehetne kisértet?
Kételkedjék csak, de tudom, nem merne most a pinczémbe menni.
Azt nem, mert már ideje, hogy haza menjünk.
Jó éjtszakát, menjünk.
Maradjanak még kevés ideig.
Nem lehet – jó éjtszakát!
Jó éjtszakát. (Elmennek.)
Csakugyan egyedűl maradunk. Ugyan kávés uram, üljön ide mellém!
Mindjárt lesznek vendégeim, egy sereg ifjú ma estére punschot rendelt nálam; a magyar színházból ide jőnek.
Az jó – ezek sokáig itt maradnak, s így elmulathatom magamat.
Már talán jönnek is.
Vígan jönnek.
Zajtay. Gazsi. Keserű. Sándor. Savi. Kecsei. Halmi. Pazardi. Édes. Előbbiek.
Készen a punsch? Hah, sörfőző uram itt van? Nagy katlanát ide kölcsönözhette volna punschot főzni.
Hozta Isten az urakat. (Félre.) Átkozott eset, a lyányom szeretője is köztök van.
Üljünk ide, hamar punschot.
Mindjárt itt lesz.
Hát notárius uram, hogy tetszett az opera?
Sehogy sem biz’ az; én részemről nem vagyok barátja annak az örökös kornyikálásnak, miből az ember egy szót sem ért; s már ki az ördög hinné azt, ha valakit meg akarnak égetni, hogy az még előbb énekeljen.
Hogyan? nem bájolta el notárius uramat ez a felséges opera? (Énekel.) «Kit elfeledtél, kit megvetettél.» (Punschot hoznak.)
Aztán ha mégis becsületesen énekeltek volna, de az a Norma oly rosszúl danolt, hogy majd mindent újra kellett neki énekelnie, mint a normalista gyermek, ha leczkéjét rosszúl tudja.
Hiszen épen azért kellett ismételnie, mivel nagyon jól énekelt.
Aztán nem is ment annak rendje szerint; csakhogy hamarább készen legyenek, ketten-hárman is énekeltek egyszerre, sőt néha húszan – harminczan is összevisítottak.
Annak úgy kellett lenni.
Hah, itt is fürészel valaki egy melodiát az álomjáróból.
Sándor, ipád urad elaludt.
Hejh, ha most eloltanánk minden lámpást s egyedül hagynók itt, ugyan megszeppenne.
Ejnye, talán javamra tehetnék valamit.
Oltsunk el minden világot, még a milyen ostoba, majd vaknak hiszi magát.
Bajtárs, ez arany gondolat! – Mi itt lármát ütünk, mintha biliárdoznánk és kártyáznánk, s ha fölébredvén, a sötétségben elbámúl, elhitetjük vele, hogy sürű hályog borítja mind a két szemét. Vitz, barátom, vitz!
De már boldogulnod kell, mert ismét a vitzről beszélsz.
De most az egyszer a vitz tőlem származik.
Ne dicsekedjél vele, a vitz egyedül nem elég, hanem vitz és diploma kell a világon. Hanem tudod mit? Te szemorvosnak adod ki magadat, ki egyenesen Angliából jött, s azon föltétel alatt meggyógyítod Hopfent, ha lyányát nekem adja.
Bravo!
De fiam, ez impostura!
Nem az, édes atyám; csak rá akarjuk a vén zsugorit szedni; miért akarja lyányát külföldinek adni, és nem nekem? Ez csupa hazafiság, hogy pénze az országban maradjon.
Ugy már helybenhagyom.
Hát frissen, dologhoz! (Kávéshoz.) Ha az úr szövetségesünk lesz, meg nem bánja.
Szívesen.
Hát zárasson be ajtót, ablakot, s oltassa el a lámpásokat.
Én majd billiárdozom, marqueur, olvass!
Majd ketten tarokkozunk.
Én Pazardival whistezek.
Igaz, hiszen az nobel játék.
Én meg ferblizek.
Én shakkozom.
S én csak nézni fogom a dolgot.
Bravo, ez fölséges tripla volt.
Bravo! bravo!
Öt garas vizi.
Tuletroa, pagát ultimo.
Vier und zwanzig, achtzehn.
Ha most nem csinálok schlemet, hát soha sem.
Shakk a királynak.
Istenem! Én nem látok semmit, kellner, gyertyát hamar, gyertyát!
Gyertyát? Hisz’ itt ég a szeme előtt az asztalon.
Hol? Én nem látom, az egész kávéház olyan sötét.
Hogy lenne sötét az én kávéházam? nem hallja a vendégeket minden felé játszani? Ime itt a gyertya. (Kezébe ad egy elaludt gyertyát.) No lássa, oly közel tartja szájához, hogy lehelletével eloltotta.
Érzem is a füst szagát, de azért nem látok semmit.
Talán a szemének van baja? Hagyja csak látnom. – Az Istenért, szeme oly homályos, mintha fekete posztóval lenne borítva.
Az Istenért, csak nem vakultam meg?
Azt mindjárt meglátjuk. Itt van egy londoni szemorvos, tegnap érkezett; ő azért jött úgy is, hogy szemünkről leszedje a hályogot. – Mister Krokbrok!
Mit kivánnak?
Ez az úr hirtelen elveszté látását, vizsgálja meg.
Boldogtalan! az úr szemét a legsűrűbb hályog lepte el.
Jaj az egekre, hát megvakultam? – Megüt a guta!
Tökéletesen.
Jaj megvakultam!
Hopfen úr megvakult.
Hopfen urnak a két szeme
Zavarosabb lett, mint sere,
Megvakult jaj a szegény!
Rég sötét volt már fejében,
Mostan éj lett a szemében,
Boldogtalan vén legény.
Hát vaksággal átkozott balsors engemet! Jaj miképen főzetem ezután sörömet?
Míg láthatott, nem akart napvilágnál látni;
Majd most megtanulhat ám sötétben bujkálni,
Szánjuk, szánjuk, mind hiában,
Nem segíthetjük bajában,
Boldogsága már elmult.
Felmegy majd a bornak ára,
Elvész a sör valahára,
A serfőző megvakult.
Doktor uram, angyali doktor uram! segítsen rajtam, gazdagon hálálom meg, én dús ember vagyok.
Még most hamarjában lehetne segíteni, de fél óra mulva már késő.
Kérem hát segitsen, s kérjen akármit.
Doktor úr! Én az úrnak életét mentém meg; most meghálálhatja, hogy a Dunából életveszélylyel huztam ki.
Szívesen – de – hogy?
Hopfen urnak egy lyánya van, én halálosan szeretem; de Hopfen úr nem akarja nekem adni; ne gyógyítsa meg, míg lyányát nekem nem adja.
Hallotta az úr megmentőm kérését? hamar adja neki lyányát. Különben vak marad.
Az lehetetlen! Inkább más doktorhoz megyek.
Hová? Most éjtszaka hol lelne doktort oly hamar, mint szükséges, mert egy kis félóra mulva már késő a segítség. – Hát adja-e lyányát?
Istenem, mit csináljak? Ugyan ki is voltakép az úr?
Hiszen ismer, én Zajtay Sándor vagyok.
Zajtay Sándor? Álljon el kérésétől, nem teljesíthetem, lyányom vőlegénye már megérkezett.
Küldje vissza, én el nem állok.
Hát az úrnak adom lyányomat. (Félre.) Hiszen nem kell szavamat tartanom.
Köszönöm. De megengedjen, puszta szónak nem hiszek; önnek kezeskedni kell valamivel.
Hozzon egy kis szappanyos vizet és vásznot.
Átkozom! nem is hisz. – De mivel kezeskedjem?
Önnél van még azon 100,000 pengő forintos váltólevél, melyet ma este adtam át princzipálisomtól?
Itt a pugillárisomban van.
Adja ide azt kezességül.
Jaj az nem lehet.
Hát vak marad. Az idő halad.
A-az Istenért, hát itt van. (Átadja.)
Menj az oldalszobába, írd meg a házassági egyezést, de siess.
Tüstént meglesz. (El.)
Úgy kell. Most mindjárt meggyógyítom, üljön le, (vizes rongyokat rak szemére s vastagon beköti), csak legyen nyugodt.
Gyujtsák meg a lámpásokat. (Megtörténik.)
Doktor uram, de valóban meggyógyulok-e?
Kevés perczek mulva.
De átkozottul csípi szememet az orvosság!
Annál nagyobb lesz sikere. (Félre.) Operál a szappanyos víz.
Ezt ugyan rászedték öcsém uraimék, de megérdemli; miért akarja magyar lyányát és pénzét idegennek adni.
Hát vejem uram, mivel már vejem uram lesz, csak legalább azt az egyet mondja meg, nemes ember-e?
Valóságos régi törzsökös nemes – nagy-zajtay Zajtay Sándor.
Nemeslevelünket is megmutathatom, felhoztam magammal, még II-ik András adta a szent földön.
Hát legalább régi famillia!
Alkalmasint meggyógyult már szeme. (Leveszi a kendőt.) Lát-e?