4. A három királyfi, a három sárkány és a vas orrú bába
A kék tenger mellett volt az ország, mellyben a sárkányok termettek. Azon országnak volt egy királya, kinek udvara gyászszal volt bevonva, szeme örökösen sirt; mert az országban pusztító sárkányoknak minden pénteken kilenczven kilencz embert kellett küldeni; a kilenczven kilencz embert a sárkányok mind megölték, mind megették. A királynak volt három fia, mindenik szebb és okosabb a másiknál: ezeket a király igen szerette s nagyon őrizte. – A királyfiak közt a legnagyobbikat Andrisnak, a középsőt Imrének, a legkisebbiket Ambrusnak hivták.
Már az országból szinte minden legény kifogyott, mert a sárkányok csak legényhússal éltek. – Andris és Imre elmentek atyjokhoz, kérték őt, bocsátaná őket is a sárkányokra, majd megmutatnák ők, hogy nem kellene azoknak több legényhús; de az atya rá se hallgatott legénykedő fiaira. Ambrus kérni se merte apját. – Andris és Imre addig sarkalták atyjokat, hogy utoljára elbocsáttattak a sárkányviadalba. – Már csak három sárkány élt az országban, egyik hét, másik nyolcz, a harmadik kilencz fejü volt; a többit ez a három ette meg, minthogy a legényeket már az országból mind egy szálig fölemésztették. – Andris és Imre vigan vágtatott a réz, ezüst és arany hidak felé, mellyeknek környékében a sárkányok tanyáztak. Ambrus egyedül maradt, vigasztalgatta édes atyját, ki elment fiai után, és sirdogált.
Ambrusnak keresztanyja egy tündérasszony volt. Szokása a keresztanyáknak, hogy keresztfiaiknak ajándékot adnak. – Ambrusnak is adott keresztanyja egy öt szegletü fekete tojást, még pedig ajándékát a kis Ambrusnak hóna alá rejtette el. A tojást hét télen hét nyáron hordta Ambrus bal hóna alatt, s a nyolczadik esztendő hamvazó szerdáján a tojásból egy öt lábu paripa ugrott ki, mellynek három feje volt. A paripa tátos volt, beszélni is tudott.
Ambrus akkor, mikor bátyjai a sárkányok ellen mentek, tizenhárom esztendős és tizenhárom napos volt, paripája épen öt esztendős, csak mikor a két idősebb királyfi már jól elmehetett, kiment Ambrus kis lovához az istállóba, s fejét annak nyakára hajtva, igen keservesen sirt.
A kis ló nagyot nyerített, s megszólalt: miért sirsz, édes gazdám?
Nem merek édes apámtól kérezkedni, pedig én igen szeretnék elmenni, mondá lovának zokogva a kis gazda.
Menj be, édes gazdám! király atyádhoz, most igen fáj a foga, mondd meg, hogy a három fejü tátos paripa által azt izente a füvek királya, hogy foga fájása addig meg nem áll, mig téged a sárkányok ellen hadakozni nem bocsát, azt is mondd meg, hogy ha te elmégy, ugy sárkány egy se marad e világon, de ha el nem mégy két nagy fia a sárkányok gyomrában rothad el. Mondd meg, hogy én azzal biztatlak, hogy te a sárkányokkal mind azon legényeket kiokádtatod, a kiket csak azok elnyeltek, s országa a sárkányok hasában megerősödött legények által olly hatalmas lesz, hogy azt mig e világ, soha semmiféle nemzet meg nem győzheti. – Igy beszélt a tátos csikó, és nagyot nyerített, hogy a világ kongott belé.
A kis fiu megmondta atyjának, mit a tátos csikó neki mondott. Sokáig ellenkezett a király. Hogy is ne? Féltette egyetlen egy gyermekét. De fájdalma erőt vett rajta; három órai ellenkezés után megigérte fiának, hogy ha a tátos végbeviszi a miket igért, megengedi elmenését a sárkányháborúba. Mikor ezeket mondta, a fogfájás egyszerre elhagyta. Szaladt a kis fiu a lóhoz, melly örömében ugrált és nyerített.
Hallottam, hogy alkudtatok, – mondá a kis gazdának ki nem tudott örömében hová lenni; meghallottam volna még akkor is, ha száz mérföldnyire beszéltetek volna is tőlem. Ne félj semmit, kis gazdám! Hoszu lesz utunk, de vége szerencsés fog lenni. Menj, a szépanyám szépanyjának amott van a nyeregszerszáma a görbe fűzfában, azt kötözd rám, az illik rám.
A királyfi ment, futott, mint a szemevert; elhozta a rongyos nyeregszerszámot, lovát felszerszámozta, a kapufélfához kötötte s elment atyjához búcsut venni.
Mielőtt megindultak, megszólította a kis ló kis gazdáját, hogy az ő orra lyukát dugja be: a gazda megcselekedte. A kis ló rá fuvott gazdájára orra lyukával, melly nyitva maradt. Hát köpedelem! a kis fiu ollyan koszos lett, mint a rosz malacz; a kis ló meg arany szőrü paripává válott, s ollyan fényes lett, mint a tűkör. A kis fiu meglátta csúnya képét fényes lova szőrében, s nagyon elszomorodott.
Dugd be az orrom másik lyukát is, – monda az aranyszőrü paripa.
A kis gazda már ezt nem akarta cselekedni. De a kis ló erősen rá nyerített, hogy egyszerre cselekedje; mert a tátosok kérését későn cselekedni nem jó.
Mit volt mit tenni szegénynek, bedugta lovának másik orralyukát is. – A ló eltátotta száját, s gazdájára rá sohajtott. – A királyfi egyszerre olly gyönyörű teremtéssé válott, mintegy tündérkirály.
Most ülj hátamra, kis gazdám! nagy királyom! most vagyunk egymáshoz valók! nincsen ollyan erős semmi az isten földén, mellyel te nem birkóznál: örülj! te győzöd meg a sárkányokat, visszaadod atyád országának embereit, csak azt tedd, a mit én mondok, másra senkire ne hallgass.
A veres tenger bal partjára érkeztek egy óra alatt, melly a kék tengerbe foly. A veres tenger mellett egy korcsma volt, a korcsmához egy kiáltásnyira állott egy réz hid, mellyen túl a hét fejü sárkány csavargott. Már Andris és Imre ott ültek a korcsmában, s minthogy nagyon elfáradtak, enni meg inni kezdtek. Mikor az új vendég érkezett, kés, villa kiesett a két királyfi kezéből; de mikor megtudták, hogy az is a sárkányok ellen jött hadakozni, vele összebarátkoztak, de a világért se birtak rá ismerni.
Estve lett. Andris és Imre sokat ettek, sokat ittak, s tisztességesen lerészegedtek; igen mélyen elaludtak. Ambrus kevesett evett, semmit nem ivott, nagyon ébren aludt. Hajnalkor a tátos paripa meghúzta gazdájának a haját, hogy ébredjen fel; tudta, hogy a sárkány hajnalban leggyengébb, mert annak a nap ad erőt. – Ambrus hirtelen lovára pattant, s a réz hid végén ott termett. A sárkány meghallotta a dübögést, és egyszerre oda repült.
Szhü! kiált a sárkány tüszkölve, idegen büzt érzek! – Ambrus te vagy? Ismerlek! vesztél volna el lovastul! gyere a síkra!
Hét fertályig hadakoztak. – Hat fejét két vágásra szelte le Ambrus a sárkánynak, de a hetediket igen sokára vághatta le, abban volt a sárkány ördögsége. – A sárkánynak hét paripája volt. Ambrus a hét paripát pányvára szedte, a korcsmához vitte, s azokat az Imre paripájához kötötte. Andris meg Imre csak kilencz órakor ébredtek fel. Imre Andristól kérdezte, ha ő ölte-e meg a sárkányt? Andris meg Imrétől kérdezte. Utoljára megmondta Ambrus, hogy ő ölte meg a hét fejü sárkányt, attól vette el a hét paripát, de azokat Imrének ajándékozta. Imre a lovakat megköszönte.
Tovább mendegéltek már hárman, s elérték az ezüst hidat. A hid melletti korcsmában Imre meg Andris jól ettek, ittak, el is aludtak, de a tátos ló, mikor hajnallani kezdett, gazdáját felköltötte. – Ambrus felugrott hamarosan, takarosan is felöltözött; két bátyját aludva hagyta.
Már tiz mérföldre megérzette a tátos a sárkány szagát, s kutyásan hortyogott; a sárkány pedig már négy német mérföldrűl ugyan csak hányta rájok a mérges szikrákat.
A hidon nagy dörömbözéssel összecsaptak. Nehéz volt Ambrusnak a szörnyű csudát legyőzni; de végre lovának ügyes forgása által leszedte a sárkánynak mind a nyolcz fejét. A sárkány nyolcz lovát nagyobbik bátyja, Andris, fejéhez kötötte.
Andris meg Imre csak dél felé ébredtek fel, csudálkoztak a szép lovakon, s kérdezték, ki hozhatta azokat illyen jókor ide? végre kitalálták, hogy a herczegfi ölte el a sárkányt, azé lehetnek azok a szép lovak, millyenek még ember alatt nem nyerítettek. – Ambrus is megvallá, hogy ő ölte meg a sárkányt, s annak lovait hozta el nékiek: egyszersmind intette két társát, hogy siessenek a harmadik sárkányt megölni, ha elkésni nem akarnak.
Mind hárman lóra kavarodtak, s örömükben kettő közűlök torkig evett, ivott, de Ambrus csak az elégnél maradt. – A két bátya szokás szerint ismét ugy elaludt, mint a rothadt fa; de Ambrusnak a kis tátos, még alig kezdett kaczagni a hajnalcsillag, meghúzta a haját, s Ambrus felugorván, serényebben öltözött fel, mint akármikor is. Az utra egy kulacs bort tett a nyeregkápára. A ló figyelmeztette gazdáját, hogy ne mutassa magát egyszerre a sárkánynak, mert az igen mérges, ha tőle jó előre megrémül, igen nehéz lesz azt legyőzni.
Elérkezett egyszer a kilencz fejü csuda, ollyat döbbentett az arany hidra, hogy az szinte rengett alatta. – Ambrus a dühös sárkányra rá rohant, hatalmasan küzködött vele, de egymással semmire sem mehettek, pedig soká birkóztak együtt. Különösen a legutolsó összeölelkezéskor annyira elgyengült Ambrus, hogy ha a kulacsot meg nem húzza, – kampesz neki. Attól ereje meggyült; ismét összekaptak; de semmire sem mehetvén, Ambrusnak azt mondta a sárkány, hogy váljék ő aczél kerékké, ő pedig, a sárkány, kova kerék lesz, menjenek fel arra a sziklára, mellyhez a nap csak egy bakarasznyira van, onnan fussanak le; ha leszaladásuk közben a kova kerék a kerékvágásból kiugrik, s az aczél kereken szikrát vet, akkor Ambrusnak essék el a feje; ha pedig az aczél kerek ugrik ki vágásából, s a kova kerekhez csapódván tüzet ád, akkor a sárkánynak hulljanak le fejei. De mindketten okosak voltak. A kerékvágásban a hegy aljaig mindig egyenesen futottak, s össze nem ütődtek, a hegy alatt megfeküdtek… Így nem boldogulhatván, azt mondta a sárkány: leszek én veres tüz láng, légy te fehér láng; a mellyik láng magasabban felnyúlik a levegőbe, a lesz a győző. Ambrus erre is rá állott; a mint egymással ugyancsak küzködtek, mindenik meglát egy vén varjut, melly egy odvas fából krákogott reájok. – A sárkány ismeretségben volt az öreg varjuval, s megkérte, hozzon szájában annyi vizet, mennyivel a fehér lángot elolthatja, ha ellenségét meggyőzi, annak husát az utolsó falatig mind neki fogja adni. Ambrus csak egy csep vizet kért, s azért a nagy testü sárkánynak minden husát a varjunak igérte. A varju Ambrusnak segített, s vizzel tele szivott begyéből leönté a veres lángot.
Igy Ambrus utolsó ellenségét is legyőzvén, lovára ült; a kilencz fejü sárkány kilencz lovát felpányvázta s két bátyjához ment. Még azok erősen hortyogtak, pedig a nap már délen sütötte pecsenyéjét. – Végre a két heverő fölkelvén, köztök Ambrus a kilencz lovat elosztotta, s tőlök igy bucsúzott el; menjetek békeségesen! nekem futnom kell, merre szememmel látok.
Titkon örült a két jóféle testvér, s haza felé vágtatott. Ambrus pedig egy kis tengeri nyullá változott. – Midőn hegyen völgyön keresztül futott, belé szaladt egy kis kunyhóba, hol a három sárkány három felesége ült. A hét fejü sárkány felesége ölébe vette a kis nyulat, azt sokáig czirógatta, s hozzá igy beszélt: nem tudom, megölte-e uramat Ambrus? ha megölte: lesz döghalál e világon, mert én akkor egy körtvélyfává fogok válani, az azon termő gyümölcsök szaga hét mérföldnyire el fog érzeni, azoknak íze édes lesz, de halálos mérges; csak akkor fog az én belőlem nőtt fa kiszáradni, mikor annak gyökerébe Ambrus fogja kardját bemártani, akkor én is meg fogok halni.
A nyolcz fejü sárkány felesége is ölébe vette a kis tengeri nyulat, s ahhoz igy beszélt: ha Ambrus megölte uramat, akkor lesz ám pestis e világon, mert én akkor forrássá fogok buvomban válani, lesz nyolcz ága forrásomnak, minden ága nyolcz mérföldre fog elfutni, ott mindenik ismét nyolcz nyolcz ágra fog eloszlani; ki vizemből iszik, meg nem él; de ha Ambrus kardját véremben, vagy forrásom vizében megmossa, azonnal kiszárad annak vize és én meghalok.
A kilencz fejü sárkányné pedig igy szólott a tengeri nyulhoz: ha Ambrus megölte uramat, én buvomban szederinná fogok változni, végig nyulok az egész világ minden országutain; ki bennem megbotlik, annak meg kell halni; de ha Ambrus csak egy helyen vágja ketté inamat, a szederin mindenütt elszárad, én is meghalok.
Mikor ezeket a kis nyul végig hallgatta, kiugrott a kunyhóból. De egy vas orru bába, kinek fia volt a három sárkány, őt üldözőbe vette, s hegyen völgyön kergette. Futott, futkározott mind addig, mig bátyjait utólérte; felpattant kis lova hátára, s utazott, a mint szemének szájának tetszett. – A mint utaztak, a legnagyobbik bátyja nagyon kivánt volna valami jóféle gyümölcsöt; – épen akkor érkeztek a körtvélyfához. Ambrus leugrott lováról, s kardjával a fa tövébe szurt, a honnan vér szökött ki, és jajszó hallatszott. –
Néhány mérföldig mentek ismét együtt, mikor Imre szerfelett szomjúhozván, meglátott egy forrást, s leugrott lováról, hogy abból igyék; de Ambrus elébb oda ért a vizhez, belé ütötte kardját, a forrás vize egészen vérré válott, s belőle keserves sikoltás hallatszott, egy percz alatt a forrás vize egészen kiapadt.
Előre vágtatott akkor Ambrus, vagy két mérföldet, mert tudta, hogy nem messze nyúlik az országuton keresztűl a szederin, azt is ketté vágta, abból is vér csurgott, az is egyszerre elszáradt.
Miután bátyjai elől minden veszedelmet kiirtott, őket megáldotta, s tőlök elvált; azok haza indultak.
Ambrust a vén vas orru bába ezentul sokkal mérgesebben üldözte fiaiért és menyeinek elöldöséseért. Futott Ambrus, a mint tőle telt, mert lovát bátyjaira bizta, de midőn már egészen kifáradt, többé magához nem bizott, bement egy kovácsműhelybe. A kovácsnak azt igérte, hogy két esztendeig ingyen fog nála szolgálni, csak őt jól dugja el. – Alig alkudtak össze, alig dugta őt el a kovács, egyszeribe ott termett a vén banya, kérdezősködött egy ifju felől, elbeszélte annak szeme szája állását, teste magasságát, bajusza és haja szinét, öltözetét és teste állását. De a kovács nem volt bolond elárulni a legényt, ki nála két esztendeig ingyen fogja ütni a vasat. – A vas orru bába elment nagy duzzogva.
Egyszer Ambrus a meleg ülő mellett nagyon megizzadott, s ugy estve felé kiment szellőzni az országuton egy darabon. Már szinte az erdő széléhez ért, melly a műhelytől csak néhány kutya futtáig volt, hát jön vele szembe egy mohos képü igen öreg asszony, kinek kocsiát két kis macska húzta. Ez elkezd a vén lelkével a kis Ambrusra nézegetni, s vele amugy menyecskésen ingerkedni.
Hogy a pokol nyeljen el, vén boszorkány, szóla hozzá Ambrus haragosan, ugyan még neked is van bolondság az eszedben? s e szavak után a kocsihoz rúgott, mellyben a vén banya ült. De szegény Ambrusnak a tengelyhez ragadt a jobb lába. Akkor a két macska megiramodik; illa berek nád a kert! azon veszi magát észe, hogy már a pokolban fütyöl, és Pilátussal néz farkasszemet.
A vén vas orru bába, mert az járt macskákon, halálosan belé szeretett a fiatal fiuba, felszólitotta, hogy vegye őt feleségül.
Ambrus összeborzadt a természettel veszekedő kérésre.
No, ha el nem vettél, – mond a vas orru asszony, – tömlöczre veled! tizenkét mázsa vas a lábodra! Kilencz fekete cseléd megfogta a szegény Ambrust, s levitte a föld belső részébe kilencz mérföldre, s ott tizenkét mázsás vasat lakatoltak a lábára. Sirt és sohajtozott a szegény fiu, de senki nem jött hozzá, hanem csak a vén banya egy szobaleányával.
A vas orru bába szobaleánya nem ollyan csúf rántás volt mint vén asszonya: ollyan szép leány volt, mint annak a rendi! El-ellátott ő, az Ambrus tömlöczéhez, akkor is, mikor a vén bába nem gondolta; mert Ambrusba tisztességesen belé szeretett. –
Ambrus se idegenkedett a szép leánytól, sőt megigérte neki, hogy ha őt mély tömlöczéből kiszabadítja, feleségül fogja venni. A leánynak se kellett több; hozzá fogott a gondolkozáshoz: utoljára talált kettőt, s igy beszélt kedves Ambrusának: te csak ugy szabadulhatsz ki innen, ha a vas orru bábát elveszed, ő neked, mint feleséged, minden titkát ki fogja vallani, s megmondja mitől él ő ollyan soká, s mi okkal móddal lehet őt túl tenni a gáton? – Ambrus szót fogadott, a vén banyával őt egy pap összeeskette; mert ám pokolban is van pap, a mennyi kell. –
Első éjen, mikor sokáig csókolódott Ambrus a vén vas orruval, kérdte tőle: mitől él ollyan soká, és mikor gondolja, hogy meghal? – Nem azért kérdezem, kedves édesem, hizelge Ambrus, mintha halálodat óhajtanám, hanem azért, hogy én is használnám azokat a szereket, mellyektől te olly sokáig élsz, és távoztatnám azon eszközöket, mellyek életemet rövidítenék, hogy veled együtt sokáig élhetnék. – A vén asszony hitte is nem is e beszédet; hogy osztán e beszéd felett tovább gondolkodott, ollyat rúgott az ágyban, hogy Ambrus pokolban három mérföldet repült ijedtében: de a sok kérdezősködésnek és hizelkedésnek utoljára is csak a lett a vége, hogy az öreg bába vallott, – kivallotta, hogy van neki egy vad disznaja a selyem réten; ha azt megölik, abban találnak egy nyulat, a nyulban egy galambot, a galambban egy kis katulyát, a kis katulyában egy fényes és egy fekete bogarat, a fényes bogár az életét, a fekete az erejét tartja magában; ha a két bogár megdöglik, akkor vége az ő életének is. –
Mihelyt a banya kocsizni ment, mert oda minden nap el kellett mennie, tüstént megölte Ambrus a vad disznót, kivette belőle a nyulat, a nyulból a galambot, a galambból a katulyát, a katulyából a két bogarat, a fekete bogarat egyszerre megölte, a fényeset még életben hagyta.
Elhagyta ereje a vén boszorkányt, mire haza jutott, s ágyat vettete magának. – Szomoruan ült mellette Ambrus, és sirva kérdezte, hogy ha ő a lelke fele meghal, mi lesz a földi emberből itt pokolban, mint nem ide való jó lélekből? – Ha meghalok, édes férjem! – monda szelid hangon az elkárhozott asszony, megnyitod e kulcscsal, melly keblemben van, ama fekete szekrényt, melly a falba van becsinálva, – de a kulcsot csak holtom után veheted ki kebelemből, a szekrényben találsz egy kis arany vesszőt, azon veszővel e várat, mellyben vagyunk, oldalba ütöd, akkor ez arany almává változik. A másik világra pedig ugy mégy föl, ha két macskámat befogod, és az arany vesszővel megcsapkodod.
Ekkor Ambrus a fényes bogarat is megölte, s a vén banyából a pára egyszerre kiszakadt. –
Ő is megcsapja arany vesszővel a vár oldalát, az almává válott, befogta a két macskát, megveregette azokat az arany vesszővel, a szobaleányt magához ültette, s hirtelen a más világon termett; a szobaleányt a felvilági ország királyától lopta el a vas orru bába, azon ország királyától, kinek országa a pokol lyuka mellett van.
Ambrus az arany almát az ország legszebb részén letette, a vesszővel oldalba ütötte, abból egy gyönyörü arany vár kerekedett, mellyben ő kedvesével öszvekelt, s boldogul éldegélt.
Elment onnan apja országába, hol temérdek sok erős katona termett, mióta a sárkányokat Ambrus elölte. A vén király három fia közt osztá meg országait, a legszebb birodalmakat Ambrusnak adta, ki apját magánál nagy tiszteletben tartotta. Feleségének szép gyermekei lettek, kik a tátos lovon minden nap paripáztak.
5. A király és inasa
E világ legeslegszebb földén élt egy nagy király, ennek volt három leánya, a három leány közül mindenik szebb volt a másiknál, de a legkisebbik még is legszebb volt, mert legifjabb volt. Ezeknek a szép kisasszonyoknak az a rosz erkölcse volt, hogy topánka nékiek minden napra egy kellett; mert ők lábbeliöket hol? hol nem? elég a neki, hogy laskává tánczolták. Az öreg királynak nem tudott ez a dolog fejébe férni. Mit gondol, mit nem gondol? egyszer csak kihirdettetik az egész megteremtett országában, hogy a ki tudja az ő leányainak fortélyát és hamisságát, annak egy falut fog ajándékozni.
Meghallja ezt a király három hajduja, meg a kis inas, nekik se kell több! bemennek a királyhoz, s felvállalják, hogy ők tüskén bokron, égen földön felkeresik a helyet, hol a királykisasszonyok czipellője összeszakad.
Mihelyt besötétedett, lefeküdtek a király kisasszonyok, a házkulcsot ráfordították, és egyet se szóltak, mintha már ők ki tudja millyen nagyon aludnának. – Pedig dehogy aludtak! ugy égett azoknak a talpa, mintha veres szenet kapartak volna alájok. A legvénebb hajdu is fogja magát, oda fekszik az ajtó küszöbére kívül, a hol a kisasszonyok lefeküdtek. Tizenegy órára a vén hajdu becsülettel elaludt mint a tej, hortyogott mint a cseh duda. De bezzeg nem aludtak oda benn, erősen verték a készülőt, s mint a forgószél a nád tetején, általugráltak az öreg hajdu felett. – Másnap megint czipőket kellett a leányoknak vásárolni. – A következő estvén más hajdu feküdt a küszöbre, ollyan, ki mint hireskedni szokott, már a keresztuton is ült Lucza éjszakáján, de éjfél előtt semmi készületi lármát nem hallván, letette a fejét a küszöbre, s szép csendesen elaludt, szintugy hortyogott. – A király kisasszonyok rajta átugráltak, más nap megint csupa rongygyá tették lábbeliöket.
Harmadik éjjelre a legokosabb hajdu következett a vártára, ki katona viselt ember volt, ki hét nap hét éjtszaka nem aludt, ha körülte bor volt – Nagy készületeket tett éjszakára; de a legidősebb kisasszony borospalaczjába mérget tett, s a hajdu már ozsonnakor ki volt terítve.
Nagyon busult a király, hogy legkedvesebb hajduja meghalt. Semmi reménysége nem volt, hogy valaha leányainak álnokságát megtudhassa. – De előugrott a kis inas, ki eddig csizmatisztító volt, s azt mondta, hogyha ő meg nem tudja azt, hogy a kisasszonyok hol töltik el az éjszakákat, őtet akaszszák fel. A király hitte is, nem is, bánta is, nem is, a mit a kis inas beszélt, – hiszen, gondolta magában, a gyermek szája eljár, ha megtudja, megtudja, ha nem tudja, nem tudja; de biz azért szegényt fel nem akasztatom. Egy szó sem volt vacsora után a kisasszonyok szobájában, még a gyertyát is egy szálig eloltották, csak a legkisebbik tekintett ki az ajtónyiláson, ugy tíz óratájban, és hangosan kaczagva mondta nénjeinek, hogy most csak egy kis fiu fekszik a küszöbön, a kinek ő haját is meghuzta, még sem ébredett fel. Pedig egy cseppel se voltak ők ébrebben, mint a kis fiu; hortyogott ugyan annak az orra, de nem hortyogott füle, ugy hallott mindent, mint a macska.
A kisasszonyok nevetkérezve lépegettek át a kis inason s ugrálva futottak le az arany grádicson, de a fiu sem maradt tovább a küszöb mellett, – utánok iramlott a kisasszonyoknak, s egy kis távolságban mindenütt futott utánok. – Mikor vagy két fertály óraig futottak, beértek egy réz erdőbe; hát a czipőkopás, a beszéd – minden ugy hangzott az egész erdőben, mintha ezer harangot huztak volna öszve. – A boszorkánylelkü leányok közül a legvénebbik meghallotta, hogy az ő czipőik csoszogásán kivül valami vastagabb hangu döbögés is hallatszik az erdőben. A kis inas meghallotta a beszédet, s csizmáját egyszerre lerántotta, s mire a kisasszonyok hátra tekintettek, már ő egy vastag réz fa mellett huzta meg magát. A kisasszonyok abban nyugodtak meg, hogy az a hang az ő czipőjök kopása lehetett, mellyekre sár ragadott s az azokon a sebes futás alatt megszáradt. Minden gyanut kihajigáltak fejökből, s tovább haladtak. A kis fiu letört egy réz galyat s azt zsebébe rejtette.
Néhány percz alatt beértek az ezüst erdőbe. – Hát ott millyen csengés bongás volt, a szót se lehetett benne magyarázni. Gyönyörü egy erdő volt ez.
Mind a három ollyan széppé válott benne, mint millyen igazán volt. – A kisasszonyok csupa angyaloknak látszottak benne, pedig dehogy voltak angyalok. A kis inas azt gondolta, hogy a mennyországban jár. – Letört egy ezüst galyat, s kebelébe dugta; sietett a három jóféle után.
Mig a kis inas az erdőben bámulja a fákon termett ragyogó csillagokat, ezüst forrás vizét a fák alatt, s a sok fejér madár csudálatos nótáját, addig a kisasszonyok az arany erdőbe jutottak. Már ott a czigányleány is angyalnak látszott. A varjukárogás is fülemileéneknek hallatszott. – Nem is lehet azt kimondani az embernek, a mit ott látott, meg a mit hallott. Nem hiában vágyakodtak oda a királykisasszonyok. Az erdő közepén állott egy arany orozlán. – Mikor a kisasszonyok a mellett elhaladtak, az igen nagyot ordított. – A volt ám egyszer a hang! – Ugy zengett arra az egész arany erdő, mintha az egész világ öszve akarna szakadni. A leányok ugráltak, mint a forgó szél, a kis inas ugy reszketett, mint a kocsonya: még is letört egy arany ágat, az is ollyat roppant, mint egy mennydörgés. Erre visszanéztek a kisasszonyok, de az inas az arany fa mellé huzódott.
Végre kiértek az arany erdőből, az inas az apró arany bokrok közt botorkázott. Az erdő szélében volt egy kis pompás ház, abban minden csupa arany volt, még a sut is. A kisasszonyok az arany kanapékon heveredtek le, a kis inas a sutba bujt meg, a ház pagyimentoma, mellyben a kisasszonyok heverésztek, beretvával volt kirakva. Ott volt még ám a vendégeskedés! arany tálakból, arany késekkel és villákkal ettek, arany kacsákat, pulykákat és ökröket hordtak fel az arany zsinóros szolgák. Ettek, ittak a kisasszonyok, mint annak a rendi. A legkisebbik kisasszony mikor evett, s evés közben szeretőjével ölelkezett – mert tündérország királyának három fiával volt a három leány szerelemben – arany kését elejtette. A kis inas bolhává válott s a sutról lepattanva a kést felkapta, meg egy beretvát is kifeszített a pagyimentomból, s a két késsel ismét a sutra ugrott. Soká keresték a kést, mert azt a kisasszony hazulról hozta magával, de nem találván, többé nem keresték. – Étel után ezüst tálakból gyönyörüségesen megmosdottak, felöltözködtek. – A réz, ezüst és arany erdőből egy egy madár repült be az ablakon. Rákezdték azok az éneket. – Soha se hallott még emberi fül olly pompás muzsikálást, millyet az a három madár tett. – A három tündér királyfi módisan meghajtotta magát a három királykisasszony előtt, tánczra kerekedtek, s a borotvák élén ugy forogtak, mint a gondolat, nem csuda ha a topánka laskává szakadozott! –
Már a legnagyobbik leánynak egy gyönyörü arany haju kis fia is volt, kinek ajakára az égből csepegett tej, s attól nőtt ollyan gyönyörüre; a középső is jó reménységben volt; már kis tündérkéjének el volt készitve a bölcső hóból meg napsugárból, s ugy emlegették, hogy már két hét mulva az ő kisdedök is ugy fog mosolyogni, mint a hajnal hasadása. – A legkisebbik még épségben volt; – szeretője mindig térden beszélt vele, a kisasszony meg igen ártatlanul mosolygott szeme közé.
Mikor kitánczolták magukat, mindenik megcsókolta a szeretőjét, s holnap estvére ismét megigérték egymásnak, hogy ide öszve fognak jőni. – A legkisebbik király kisasszony sirt, mikor elhagyta a házat, meglehet, szeretőjét is siratta; de nagyobb nehézség is feküdt az ő szivén; az arany kés, mellyet ő is igen szeretett, atyja is. – Tudta, hogy azt tőle számon kéri.
Az inas látta, hogy már csakugyan haza felé indulnak, előre elfutott, és még jókor visszafeküdt a küszöbre, s erősen hortyogott. – A kisasszonyok mikor megérkeztek, sietve ugrálták át a küszöb-őrzőt, és suttogtak egymásnak: „Nézd csak, hogy alszik az álomzsák, s tudna minket meglesni!“ –
Más nap nagy vendégség volt a király udvarában. A királykisasszonyok a legszebben felöltözködtek. A király nem tudott enni, ha csak nem arany nyelü késsel evett. Kérte kis leányát, adná által neki, mert ő szokta gondját viselni. De ez sirva mondta, az elveszett.
„Dehogy veszett, felséges király uram! – mondta a kis inas igen sebesen – de bizony nem veszett, itt van la!“ – Oda adta a kést a királynak, még a mellett az arany galyat, az ezüst faágat, meg a réz erdő növését is megmutatta. A vendégek mind elbámultak, a király álmélkodott, a kisasszonyok egészen elpirosodtak, egyik se tudott egy szót is szólani. – Az inas mindent elbeszélett ugy a mint látta és hallotta a dolgokat. – Két leánya csintalanságán nagyon felboszankodott, s őket tündér mátkájokhoz vezette, s mind a kettőbül boszorkány lett. A kisebbik még ártatlan volt, megszólította az apja, akarna-e az inashoz, mint vőlegényéhez menni, ha kedve lenne hozzá és szeretné, akkor ő utána az igazgatná az országot.
Mikor a kis fiu a kis arany kést és beretvát megmutatta, melly beretvák miatt kopott el a kisasszonyok czipője, minden éjjelen, oda hagyta volt a kisasszonyokat, meg a vendégeket, mosdáshoz fogott, mosdó vizébe belé tette az arany, ezüst és réz ágakat, szépen felöltözött aranyos ruhába. A királykisasszony se azt nem mondta hogy elmegy a kis inashoz, se azt hogy nem, csak arra kérte a királyt, hogy addig ne eröltesse a férjhez menésre őt, mig egy fertályig bezárt házban a kis inassal nem beszélget.
A kis inast már jó előre beküldték a király legszebb szobájába, ugyan oda vezették a kisasszonyt. De mint elfogódott a kisasszony szive, mikor látta, hogy az inas az ő tündérlegényénél is szebb. Képe ugy tündöklött a kis fiunak mint a nap, szeme ugy ragyogott mint esthajnalcsillag. Még az ajtóban megszaladt a királykisasszony s ugy rohant a kis inas karja közé, s azt kiáltotta: „te az enyim, én a tied; ásó, kapa választ el minket egymástól.“ –
A vendégek még el se oszlottak, midőn a két gyönyörü teremtés egymást ölelve a vendégszobába futottak, s a frekvenczia szeme láttára egymás megcsókolták. – Az öreg király megáldotta őket, koronáját fejéről letette, s a kis inaséba helyezte. – Sokáig élt, boldogul uralkodott a szép uj király gyönyörü feleségével; most is él, ha meg nem holt. –